Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-19 / 18. szám, péntek

Művészet és politika E két fogatom látszólag békésen megfér egymás mellett. Kissé leegyszerűsítve a dolgokat azt mondhatnánk: a szocialista társadalom legsajátabb célja az alkotó erők és energiák kibontakoztatása. És ez fedi ls az igazságot. A művészetre vonatkozóan pedig az a megállapítás, hogy az igazi művészet mindig haladó, — ugyancsak helytálló. Ily módon tehát, lényegi jegyeit nézve azonosságot, vagy legalábbis egyezőséget láthatunk. Mégis, időről időre előtérbe kerülnek a művészet egyes kérdései, s az alkotómunka jobb feltételei keresésének szándéka érzékelteti azt a feszültséget ls, mely a művészet, (közte elsősorban az irodalom) és a felelős társadalmi vezetés, a párt és az állam között szinte törvényszerűen fennáll. Honnan ered ez a feszültség, s jellegénél fogva hova sorolódik? Mindenekelőtt azt kell mondanunk: nem antagonisztikus ellentmondásról van szó, inkább olyan — ha tetszik törvényszerű — jelenségről, mely a művészet lényege és a gyakorlati célokat követő politika szükségletei között időről időre keletkezik. Még akkor is, ha az érvényes párthatározatok a leg-messzebbmenően biztosítják a művészi alkotómunka szabadságát, irányzatai sokszínűségét, egyszóval: az alkotás feltételeit... Ugyanis a legkörültekintőbb határozat sem képes megszabni az egyén viszonyát az egyes társadalmi jelenségekhez, azok értékeléséhez. S a feszültség lényege sokszor itt is keresendő. Az irodalom és a művészet funkciójáról szólva Ivan Skála szavai jutnak eszembe, aki az írókongresszuson így nyilatkozott erről: „Meggyőződésem, hogy az irodalom igazán nagy, megtisztelő humanista feladata, hogy az embert szabadság kibontakoztatására törekedjék: s az Irodalomnak ezt a feladatot a szocialista társadalom kiemelkedő tényezőjeként, s a párt feqyvertársaként kell munkálnia." Művészeink, íróink túlnyomó többsége ezt az elvet magáénak vallja. S ez még nem zárja ki a súrlódást, a feszültséget! E jelenség eredője: társadalom felelős vezetői tudatosítják azokat az óriási feladatokat, melyeket a szocializmus célul tűzött ki, s melyek a történelemben a maguk nemében páratlanok. Ezért, érthetően, arra törekszenek, hogy a társadalom minden tagját a megvalósító feladatok teljesítésére mozgósítsák. Tu datában vannak ugyanakkor annak is, hogy a művészet, s elsősorban az irodalom, nagy erőt méghozzá mozgósító erőt képvisel. S ezért az 6 oldalukról nézve teljesen jogosan csak erre az egyetlen szempontra szűkítik a művészet társadalmi funkcióját. Még akkor is, ha a művészetnek más, ennél semmivel sem hanyagolhatóbb küldetése is van! A másik oldalon viszont a művészet képviselői arra törekszenek, hogy érvényt szerezzenek a művészetre, (irodalomra) érvényes más társadalmi küldetésnek ls, eszmei, etikai, erkölcsi, esztétikai stb. vonatkozásban egyaránt. A művész társadalmi felelőssége ugyanis nem korlátozható csak a mára, a mindennapi gyakorlatra, hisz alkotásaival a jövőbe kell beépülnie, ha gyarapítani akarja az emberiség szellemi-kulturális fegyvertárát. Ez annyit is jelent, hogy a valóságot tükröző, az élet realitásait megragadó alkotásoknak a holnapok és a holnaputánok mércéjén is át kell esniök. Vagyis: a jövő igényei szerint alkotni, a jövőn munkálkodni! Azon a jövőn, mely már magába foglalhatja az előző évek, korok, politikai gyakorlatának korrekcióját is. Az említett feszültségben tehát a napi igény és a jövőt néző magasabb szempont is bennfoglaltatik. S hogy ez nem egyedi jelenség, azt abból is láthatjuk, hogy az egyes kongresszusok — itthon és külföldön egyaránt — nem egyszer úgy jellemzik az irodalmat, művészetet, hogy az „nem tart lépést az élettel", nem ábrázolja hűen az "életet, a haladó erők harcát; s a művészet és a toll emberei nem segítik kellőképpen az időszerű politikai célok, feladatok megvalósítását. Anélkül, hogy a túlzások, vagy az illúziók út vesztőjébe tévednénk, meg kell mondanunk azt is, attól függően, hogy a társadalmi tolerancia mennyire van összhangban az egyes felelős személyiségek felfogásával, módszereivel, sokszor lényegtelenre, hanyagolhatóra csökkenhet ez a feszültség. Tényként említhetjük például, hogy a XII. kongresszus tanácskozása, légköre és következtetései rendkívül kedvező hatást gyakoroltak szellemi életünkre, kultúránkra. S nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a XIII. kongresszus határozata ugyancsak tág lehetőséget biztosít a művészet számára. A mindennapi tapasztalat azonban azt ls bizonyltja, hogy az elmélet és a gyakorlat között nem mindig egyforma az út. Szólnunk kell persze, arról ls, hogy a szabadság (az alkotás szabadságáról van szó), bármennyire furcsán hangzik ls, mindig — véges. A társadalmi érdekek mellőzhetetlensége, vagy az adott kor Ismereti, műveltségi stb. színtje az a határ, mely a végtelent végessé teszi. „Nem értek egyet azzal, amit ön mond, de halá lomig védelmezni fogom Önnek azt a jogát, hogy ezt mondja" — írta annakidején Voltaire Helvé tiusnak, a nagy francia forradalom egyik szelle mi előfutárának. Ebben a kijelentésben benne van az a máig érő tétel ls, hogy az Igazság a vélemények cseréje, a hasznos és gyümölcsöző párbeszédek révén alakulhat csak ki. Ennek lét jogosultságát mi sem tagadhatjuk, s tudatában vagyunk annak is, hogy az előrelátó politika az epochálls érdekeket a pillanatnyi fölé rendeli. Ez azonban nem csökkenti a művészet felelősségét, s a művészettel szemben megnyilvánuló társadalmi igényt, a korszerűséget ls beleértve Hadd hivatkozzam itt Lukács Györgyre, aki a közelmúltban így nyilatkozott erről: „Az irodalom tgazl jelentősége az, hogy felfedi, egy bizonyos korszakban milyen nagy és mély embert problémák merültek fel, amely embert problémát művészi tudatosításának aztán kellő áttétellel megvannak a visszahatásai magára a történelem fejlődésére ... Egy korszak nagy emberi problémáinak megértése és megértetése ez az igazi hivatatása az irodalomnak, a művészetnek". S mivel az adott „korszak nagy emberi problémáinak megértése és megértetése", s a nemzeti kultúra fennmaradása és gyarapítása szempontjából az irodalomnak, művészetnek felbecsülhetetlen szerepe van, érthető, hogy az alkotó szellem kibontakoztatása, a kultúra és a művészet pártolása, s legmeszebbinenő támogatása a szocialista társadalom sajátos érdeke. Sőt nem túlzunk, ha azt mondjuk — egyetlen társadalom számára sem volt ez annyira fontos, mint a szocializmusnak. Ez azt is jelenti, nem mindegy, s nem közömbös számunkra, hogy a művészet milyen irányban fejlődik. Amikor azonban arra törekszünk, hogy az ösztönösség helyett a tudatosság érvényesüljön, számolnunk kell azzal is, hogy az alkotó módszerek keresése bonyolult folyamat, sokszor ellentmondásoktól sem mentes. Ezért a szocialista művészet, a haladó, építőjellegű törekevések kibontakozását azzal segítjük a leghatásosabban, ha a szubjektív túlzások helyett több türelemmel kezeljük a művészetet, tudomásul vesszük törvényszerűségeit, s az érvek és az ellenérvek pergőtüzében formáljuk és ösztönözzük a szocialista művészet új sikereit. Nem árt tudatosítani azt sem: „Az emberi fejlődés rendkívül bonyolult. Es ennek negatív oldalait éppen az irodalomnak nem szabad elhomályosítania, mert épp az Irodalom mutathatja meg azt, hogy milyen ellenállási erők, milyen még mozgósítható tartalékok vannak az ember pszichéjében és moralitásában; másrészt, mik azok a buktalók, melyek befolyásolhatják az egészen kiváló emberek alakulását is". (Lukács György interjújából. Népszabadság 1967. dec. 24.

j A művészeknek viszont látnlok kell azokat az alapvető szempontokat, melyek a szocialista művészet és irodalom létének, kibontakoztatásának feltételei. Mindenekelőtt azt a tényt, hogy társadalmunk vezető ereje Csehszlovákia Kommunista Pártja. A párt állhatatosan küzd azért, hogy politikája mögé felsorakoztassa szellemi életünk, a művészet és a kultúra elkötelezettjeit, s mindazokat, akiknek célja és érdeke a szocializmus ügyének segítsége és szolgálata. Ez a politikai vezetőszerep nem a történelmi igazság kifejezésétől fosztja meg a művészetet, az irodalmat, hanem reális társadalmi funkcióját hangsúlyozva védi ezt a Jogot és kötelességet. Kétségtelen, hogy e téren nemegyszer találkozhatunk túlzásokkal, a művészet egyoldalú, sót szubjektlv-voluntarista értékelésével. Ezek a túl kapások azonban tnkább a teendőkre figyelmeztetnek bennünket. Pártunk Központi Bizottságá nak a közelmúltban tartott ülése a szocialista demokrácia szellemének érvényesítését, a lenini munkamódszerek és stílus alkalmazását állította előtérbe. Ez a megújhodás, a párt és az állami, valamint a társadalmi szervek közti kapcsolatok harmonizálásának, s a párt vezetőszerepének elmélyítése egész társadalmunkat áthatja, s így a kulturális-művészeti élet területén felvetett problémáinkat sem mellőzi. „Nagyszerű jogunk van egymással tisztessége sen vitatkozni, egymással tisztességesen ellenkező véleményen lenni" — írta annak idején Gorkij. Erről van szó ma is! A véleménynyilvánítás szabadságának, a művészi útkeresés és kísérletezés értelme és célja azonban csak az lehet, hogy kultúránk olyan értékekkel gazdagodjék, melyek kifejezik a szocialista társadalom erejét, progresszivitását. Napj'aink „önmagát megújító forradalma" továbbra sem lesz mentes az ellentmondásoktól, véleménykülönbségektől. Ez azonban a fejlődés természetes velejárója. Ha tudomásul vesszük, hogy „nem szó teremtette a világot, hanem a tett", ezzel a cselekvő Igazság mellé ls felsorakoztunk. S ebben a folyamatban a nyílt és őszinte szó, véleménymondás mindenképpen csak áldás lehet... S maga a tény, e felismerés: az erő Jelel... Azé az erőé, melyet Gorkij „az embert észbe vezetett /tif"-ként jellemez. FONOD ZOLTÁN UJ VERSEK MONOSZLÓ.Y DEZSŐ: KÖZÖNY A sínekre bámult Préselt rabokkal fölötte zörögtek valaha a bűzös vagonok s mint ódon kakukkos órákból a hangok örök kiabálása ugrált ki-be a reteszen A táj olyan volt mint kisfiú korában valami zöld barnás rögök néhány fa arrébb víz szittyó nádas bambuszán fellegek Mindig ilyen volt A tatár hadak is erre jártak Unottan a párnázott ülésbe kapaszkodott Bosszankodott hogy emlékezik Agyán akár a megbolygatott akasztón ingott egy üres képkeret fű fa víz múlt huzatként áradt rajta át GYURCSÓ ISTVÁN: KEP Kő izzik a napon: porlik, széthull a kő. Szikla volt a hegy. és lesz domb, termő mező. A Nap alatt csend ül, szőlőbokor guggol, és forr a domb alatt a must, érik a bor. Két pohár, száz pohár csendül az égre fel: hallgat a kapanyél, az ember énekel. Egy pohár éjszaka: porlik, széthull - csodál Kőkemény az ember, és lesz a föld pora. GEDE PÁL: VÖLGYEK HANGJA Völgyben állok, szirttel szemben Lankák panasza duzzasztja tarsolyom S szavakból font ostorral kezemben A völgyek hangját komponálgatom Pattogjatok, csak pattogjatok, Ostorok Hadd hallják szirtek visszhangotoki Szirtek orma - völgyek szeme S a völgy vágyába csúcsával lát Ám, mit ér a szem, ha saját völgye Nem látja csúcsóban önmagát? Pattogjatok, csak pattogjatok, Ostorok Szirtek ormát felhőfodrok Cinkosként völgyektől eltakarják S itt lenn vakon cseperednek bokrok Fehér botra görnyedneka fák Pattogjatok, csak pattogjatok, Ostorok Cinkosra görbült hegygerincet Ostorozzatok roppant egyenesre A gyáváit húzzátok deresre Legyen bár szirt, ha egyszer-egyet Völgytől nem tanult, s ma konok Pattogjatok, csak pattogjatok, Ostorok A völgy - hol pipacs kínálja illatát Felhőit, könnyeit, lecsapolja S ha nem lel bennetek hű cimborát - Gőgös csúcsok - eltipor haragja Mert horizontjait látni akarja Pattogjatok, csak pattogjatok, Ostorok Hadd hallják szirtek visszhangotok!