Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-16 / 15. szám, kedd

A látszat néha csal GONDOLATOK A PASSZIVITÁSRÓL A jolsvai új magnezitüzem egy része. Jolsva magnezitiparunk központja lesz 1967 — a műszaki fejlesztés éve 9 230 000 tonnával több nyersmagnezit, 18 000 tonnával több termék a piacon Q Eciy év alatt 549 új dolgozó # Bosszantó hiányosságok ® Derűlátó igazgató 9 1968-ban még igényesebb feladatok Szlovákia területén az első magnezitégető kemencét — csaknem hetvenöt esztendővel ezelőtt — Jolsván építették fel. A szakemberek már akkor megállapították, milyen mérhetetlenül gazdag nyersanyagforrásokkal rendelkezik jolsva és vidéke. A legutóbbi felmérések szerint is jő néhány évtized szükséges még az itt található magnezit kibányászásához — még a jövesztés és a nyersanyag feldolgozásának tökéletesítése esetében is. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi évek folyamán a Szlovák Magnezitművek éppen a jolsvai és a közeli lubeníki üzem korszerűsítésére, s emellett egy újabb üzem építésére fordít nagy gondot és Jolsvát magnezitiparunk központjává építi ki. Ondrej Furman, a jolsvai üzem igazgatója derűlátó ember, a haladó technika, a korszerűsítés ügyének híve és nem hátrál meg a problémák előtt sem. Tudja, hogy a magnezittermékek iránt a külföld is érdeklődik és az egyre növekvő igények kielégítése jelentős mértékben műszaki fejlesztéssel érhető el. Tőle tudtuk meg, hogy az elmúlt esztendő a jolsvai üzemben a műszaki haladás, a kitartó, lelkiismeretes munka időszaka volt. A mikovái és dúbravai bányákban ma modern gépekkel végzik a jövesztést, a vájatok építését. A nyersanyagfeldolgozás is két új forgókemencében folyik, s mindez nagymértékben növeli, gyorsítja a termelést. Ennek köszönhető, hogy tavaly az 1966-os évhez viszonyítva 230 ezer tonnával több nyersmagnezitot jövesztettek és közel tizennyolcezer tonnával több magnezitterméket juttattak a piacra. Az elmúlt évben 549 új dolgozót vettek fel, közülük csaknem négyszáz már megszerezte a szükséges szakképzettséget. A dolgozók túlnyomó többsége képesített szakember és jól ellátja munkakörét. — Az ilyen nagy változások nincsenek hiányosságok nélkül — jegyezte meg az igazgató — sőt valahogyan több is van belőlük a kelleténél. Az alapvető problémák elsősorban a megkésett és nem tökéletesen kivitelezett beruházásokból származnak. Említek néhányat. Bányáinkban nincs elegendő levegő, a forgó kehiencék kompresszorai nincsenek rendben, a mikovái bányába nem érkezett meg a szállítóberendezés, a speciális, új gépekhez kevés az alkatrész, a kőzúzó s különösen az osztályozó nem tökéletes. A prerovi gépgyártól már régen várjuk, hogy végre rendet teremt. A forgó kemencéknél legtöbb a bosszantó hiányosság. Tökéletlen a csatornázás, nincs befejezve a vízvezeték, viszont több helyen elönti az üzemet a víz. A már átadott épületeken ezerszámra van hiba, főleg a minőségi kivitelezésben. Az igazgató nem sorolja a többi problémát, de annyit még megjegyez: — Sajnos úgy néz ki, hogy ezek még az új évben is elkísérnek bennünket egy darabig, pedig feladataink a jövesztésben 73,8, az árutermelésben pedig 100 százalékkal növekedtek. Bízunk abban, hogy a Kohóépítő Vállalat az idén megembereli magát, és teljesíti az üzemünkben rája háruló feladatokat. Megnövekedtek a feladatok, megnő az itt foglalkoztatottak száma is. Ebben az évben további háromszáz embernek adnak munkát, akiket szakmailag szintén előkészítenek. Egyébként a jolsvai üzem munkakollektívájánál minden előfeltétel megvan arra, hogy sikeresen megbirkózzon a tennivalókkal. KULIK GELLÉRT A zárszámadásra készülő szövetkezetekben léptennyomon azt hallja az ember, hogy az elmúlt esztendőkhöz mérten nagy haladást értek el. A tagok jó munkája eddig soha nem látott eredményekhez vezetett. Ezt hallja, látja, tapasztaljai az ember, ha néhanapján falujárásra szánja el magát. Ezért is lepett meg egy kicsit a dolog, amikor az egyik értekezleten arról értesültem, hogy a szövetkezeti tagok nem élnek a szövetkezeten belüli demokrácia adta lehetőségekkel, nincs mondanivalójuk a gyűléseken, nem javasolnak, nem bírálnak, közömbösek az események, gazdasági tervek iránt. Egyszóval passzívak. Az illető felszólaló feltevését a következőkre alapozta: a Szlovák Tudományos Akadémia 50 szövetkezetben végzett gazdasági, politikai, szociális felmérést. Ennek során került szóba a paszszivitás is. Kitűnt, hogy a kiválasztott ötven szövetkezet tagjainak csak 25 százaléka szólalt fel az év közben megtartott szövetkezeti taggyűléseken. Ebből tehát a következtetés, hogy a tagok között nagyfokú a paszszivitás. Természetem, hogy a tények előtt kalapot emelek, viszont mindig berzenkedem az ellen, ha csak úgy általánosságban állapítjuk meg őket, majd kimondjuk a szentenciát, és ezzel megelégszünk. A felmérés során megállapítást nyert az a tény, hogy a szövetkezeti tagok passzívak. Viszont a kérdés még nyitva áll: miért passzívak? Hogyan is állunk azzal a passzivitással. Máris Itt van az első bökkenő: a szövetkezeti tagok ugyan passzívak, viszont az egyre javuló gazdasági eredmények nagyon is aktív hozzáállásról tanúskodnak. Ebben valami ellentmondást vél az ember. Nem a munkában, hanem a közös ügy iránti érdeklődésben mutatkozik a baj. jómagam is tapasztaltam: a szövetkezeti tagok nem igen szeretik a szószaporítást. Többnyire csak akkor beszélnek, ha valahol már igen szorít a csizma. Ha jól, vagy legalább is kielégítően halad előre a szövetkezet, már nem igen vitatkoznak. Tudomásul veszik a tényeket. A dicséretre és a dicsekvésre már nem igen fordul a nyelvük. Az elmondottak alapján úgy tűnhetne valakinek, mintha manapság már minden jól olajozott gép módjára, parancsszóra menne a szövetkezetekben. Álljunk meg csak egy pillanatra! Parancsszóra? Ezt jó értelemben gondoltam. Persze előfordult, s talán még a mai napig sem veszett ki a magja a parancsolgatásnak. Ha viszont nem tévedek, ez is összefügg azzal a bizonyos passzivitással. Nem is volt még olyan régen — az újságok sem kivételek —, amikor a szövetkezeti tagoknak megmondtuk, vagy éppen megparancsoltuk, hogy mikor szántsanak a búza alá, mikor arassanak, és még sok mindent. A parasztemberből pelenkás gyermeket csináltunk, a sértő bábáskodással háttérbe szorítottuk, arra neveltük, hogy a különböző hivatalok, szervek, személyek majd gondolkoznak helyettük is. Ha néhanapján mégis mondott valamit, többnyire meggyőztük, hogy tévesek a nézetei, nem tud távlatokban gondolkozni, nem Igen érti a nagybani termelés lényegét. M

indezeket csak azért említettem, hogyha már a passzivitásnál tartunk, nagyobb távolságról vegyük szemügyre a jelenségeket. A kérdéssel szorosan összefügg az is, hogy a szövetkezetek élére nem mindig a legmegfelelőbb emberek kerültek. Szélsőséges esetet említek, de megtörtént, hogy például egy borbély lett a szövetkezet elnöke. A járásnak az volt a véleménye, hogy jó elvtárs az illető. Eddig még mindenütt megállta a helyét, miért ne lenne jó szövetkezeti elnöknek is. Hogy nem ért a mezőgazdasághoz? Majd belejön. Többnyire tényleg belejöttek, igen, de nem a mezőgazdálkodásba, hanem a parancsolgatásba, a viszonylag könnyű életbe. Ha viszont a tagok néhanapján egyet-mást szóvá tettek, félő volt, hogy a bumeráng visszaüt, mivel még a legjobb hiszemű bírálatot is a személye elleni áskálódásnak tekintették az ilyen elnökök. Az ilyen szövetkezeti vezetők már régen lemorzsolódtak. Viszont akadnak még ma is olyanok, akik a vezetés könynyebbik módszerét, a parancsolgatást választják. Félreértés ne essék, itt nem a fegyelem ellen beszélek, hanem az ellen, amikor a tagok tudta nélkül dönt egy-két vezető a szövetkezetet komolyan érintő, lényeges, kérdésekben. Sajnos, ezt- még ma is több szövetkezetben tapasztalhatjuk. Pedig nagy hiba ez. Azon felül, hogy az ilyen módszer akaratlanul is kivált bizonyos közömbösséget, a vezetők munkáját is megnehezíti. A tagokban olyan érzést kelt, hogy valójában nekik nincs is beleszólásuk a dolgokba, parancsszóra dolgoznak. A helyes eljárás viszont az, amikor a vezetők a fontosabb kérdéseket megtárgyalják a szövetkezeti tagokkal, és közösen határoznak. Az ilyen döntések végrehaitása aztán a vezetők feladata. így nem esik csorba a szövetkezeti demokrácián, a tagok sem érzik magukat mellőzve, és a vezetők utasításait sem tekintik parancsolgatásnak, hanem olyan feladat szorgalmazásának, amelyet ők, saját maguk tűztek ki a közös vagyon gyarapítása érdekében. mm villáminterjú mm: Ódon épületek — új köntösben Céltudatos, következetes restauráló tevékenységgel sok — komoly értékű — régi épületet lehet megóvni az enyészettől. Košice belvárosában több jellegzetes, ódon lakóház öltött új köntöst az elmúlt évben. A régi házak és műemlékek megmentésére irányuló tevékenységről beszélgettünk Balta Istvánnal, a Városi Építővállalat igazgató-helyettesével. • Milyen irányelvek és sorrend szerint renováltak tavaly egyes belvárosi házakat? — Eleinte csupán a történelmi értékkel bíró, nem mindennapi homlokzatú — műemlékszámba menő — épületek felújítására kaptunk megbízást. Az év végén azonban több magánházat is „elsősegélyben" részesítettünk. • Mire fektetik a fő súlyt ez idén? — Amint kitavaszodik — figyelembe véve az idegenforgalom és a turisztika szüntelen növekedését — a legforgalmasabb városrészek elavult épületeinek felújítása kerül előtérbe. Erre a célra 31 millió korona értékű rendelés futott be vállalatunkhoz. Szemléltető példaként kívánom megjegyezni: a belváros legpatinásabb épületének — az egykori Andrássy-palotának a tatarozása csaknem 3 millióba kerül... • Megőrzik-e a régi — most felújított épületek — eredeti jellegüket? — Feltétlenül. Az illetékes terveken élenjáró szakemberek dolgoznak, a szükséges építőengedélyeket pedig a nemrégiben létesített Városi Műépítészen Hivatal adja ki. Az önkényes munkálatoknak már végérvényesen befellegzett. (täj Ezeket a Fő utcai házakat is felújítják Berenhaut felvétele) Egy kicsit ugyan eltértünk a tárgytól. Az elmondottakat viszont okvetlenül figyelembe kell vennünk, ha bizo- nyos kérdéseket — ebben az esetben a passzivitás kérdését — próbáljuk tisztázni. Nem árt az sem, ha a továbbiakban az úgynevezett passzivitás fogalmát is alaposan elemezzük. Megnyilvánulási formája t'ibbnyire ugyanaz: az érdeklődés látszólagos hiánya. A dolgok lényege azonban nagyon is eltérő. Elmondok két esetet. Részt vettem egy gyengén gazdálkodó szövetkezet taggyűlésén. A beszámolót hallgatás követte, pedig — szerintem — lett volna miről beszélni. A hallgatás szinte ólomsúlyként nehezedett az emberekre. Magam is éreztem a feszültséget. A gyűlésen mindössze hárman mondtak valamit. Viszont annál több szó esett hazafel^ menet az utcán. Amikor hozzájuk csatlakoztam, négyen is azt állították, hogy náluk kár a szóért. Úgyis marad minden a régiben. Két hét múlva egy országos viszonylatban is élenjáró szövetkezet gyűlésén vettem részt. Köztudomású, hogy jómódúak, a munkaegységek értéke az idén is megközelíti náluk az ötven koronát. A tagok többsége új házban lakik, saját kocsiján jár, a termelés egyes ágazataiban pedig már megközelítették a világszínvonalat. A vezetőség beszámolója után azonban háromnál többen itt sem szólaltak fel. A légkör viszont mégsem volt nyomasztó. Tekintetét senki sem sütötte le. A tagok agyában nem kavarogtak ki nem mondott gondolatok. Hazafelé menet itt is próbálkoztam az előbbi módszerrel. Az emberek többnyire így érveltek: „Minek szaporítsuk fölöslegesen a szót, a vezetők tudják, mit kell tenni. Ha mégis adódnak vitás kérdések, menet közben tisztázzuk." Különösen elgondolkoztató volt az egyik idősebb szövetkezeti tag fejtegetése. Többek között azt mondta: „Minek keressünk a kákán is csomót. A mi vezetőink már többnyire tíz-tizenöt esztendeje tartiák kezükben a kormányrudat. És jól. Azóta sokat tanultak. Többnyire már a magasiskolát is elvégezték. Ök is azt akarják, amit mi." Ha valaki csak az első hallásra vagy látásra észlelhető jelenségek alapján ítél, mindkét szövetkezet tagságát passzivitással vádolhatja. Látszólag nem ls téved, de a két „paszszivitás" között olyan a különbség — az egyik neves marxista szavával élve —, mint a Fiastyúk és az udvaron kotkodácsoló kotlós között. Az első esetben nem fér kétség hozzá, hogy valami nincs rendben a kréta körül. A hallgatás tagadat, elutasítást jelent. A másik esetben viszont a hallgatás is bizonyít: helyesli azt, ami történik, ahogy a vezetők irányítják a közöst. Nem azért nem szólnak, mert nem érdemei, hanem azért — és ez Igen lényeges —, mert elismerik a vezetők szakmai hozzáértését és felkészültségét. Hogy őszinte legyek, ebben semmi kivetnivalót nem találok. Ahhoz sem fér kétség, hogy a jövőben ez a folyamat még jobban kibontakozik. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy az alapvető fontosságú kérdésekben ne mondjanak véleményt a tagok, sőt! Viszont az sem baj, ha megbíznak a vezetőkben, szakmai kérdésekben hallgatnak rájuk, és ha jónak látják elképzeléseiket, szó nélkül elfogadják. E

s most már kimondom azt, amire gondoltam. Az a mérce, amellyel a múltban a passzivitást, illetve az aktivitást mértük, már többnyire elavult, annál az egyszerű oknál fogva, mivel a szövetkezetek többsége ma már nem az, ami öt vagy tíz esztendővel ezelőtt volt, sőt az úgynevezett lemaradozó gazdaságokban ls megindult a minőségi változáshoz vezető folyamat. Ezt látni kell, és a mércét is ennek megfelelően kell megválasztani Az az érzésem, hogy ezt a kérdést távolról sem merítettem kl, azért szívesen vennénk, ha olvasóink is hozzászólnának. SZARKA ISTVÁN