Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-14 / 13. szám, vasárnap

J i R I N A BOHDALOVA a beskatulyázás ellen Olvasóink is jól ismerik ezt a bájos, kiváló tehetségű prágai színésznőt, a televízió üdvöskéjét. Prágában Achard Bolond lány című komédiájának főszerepét háromszázhetvenötször alakította a színpadon. (A tv ls közvetítette). Legutóbb a Hölgy a vágányon című musical filmben ls emlékezetes alakítást nyújtott. Legújabb filmje e napokban került a nézők elé, címe: Titkos bemutatók, amelyben egy krimi-író feleségét személyesíti meg. De adjuk át neki a szót. Sokan és gyakran mondják nekem, tudod Jifinko,. te túlságosan hiszel az embereknek, mindenkivel szóba állsz, mosolyogsz, tréfálkozol, még vicceket is mondasz... Csakhogy énrám mindenki mosolyog és így jirinka, úgy Jifinka, hát kíváncsi vagyok, meg tudja-e mondani valaki kinek hihetek és kinek nem. Nehéz ezt eldönteni, amikor az emberhez mindenki kedves. Azt is hallottam már, hogy agyondolgozom magam, de hát erről szó sincsen. Akinek ilyen gondja van, azt megnyugtathatom, hogy nagyon nyugodtan élek és sokat pihenek. A Vinohrady Színházban Pygmallont kellene játszanom. Ez érdekes lehetne, amikor Prágában ugyanezt a darabot játsszák egy másik színházban, egy másik színésznővel. De a színész számára rendkívül vonzó ott lenni éppen, ahol szerepet kínálnak neki. Ha a színházakban időzített szerződések lennének, talán más lenne a helyzet. És könnyebb lenne a közönséget is megnyerni. Filmszereplésről egyelőre semmit sem tudok. Volt valami kilátásban: egy komoly szerep, csakhogy komikus partnerral. Azt nem vállalhattam. Szívesen játszanék komoly szerepet, komoly színészek között, de komikussal — az az én esetemben már előre vesztett ügy lenne. A legszívesebben természetesen tragikomédiában játszanék. Hogy az emberek nevessenek s közben könnyezzenek is. Vagy fordítva. Ám ilyen darabot senki sem ír. Szívesen játszom a népszerű komikusokkal is, például Sovákkal. Ö, ha érzi, hogy a partnernak sanca van, helyet ad, szóhoz enged. Ezt én ls így csinálom. Sovák szeret írni, helyzeteket, ötleteket gondol ki, természetesen magának, de képes arra, hogy amit éjszaka kigondolt azt reg gel egyszerűen átadja a másiknak, amikor rájön, hogy annak jobban ül. Lipskývel, Kopecký val, Menšikkel is szívesen játszom. Igen, népszerű vagyok, főleg a televízióból. Rengeteg levelet kapok, ez mind nagyon szép és az ember végül is azt mondja, minek tolakodjam oda

1, ahol elég az ember, amikor emitt meg kevesen vagyunk és a közönségnek szüksége van vidámságra. Voska kolléga egyszer a televízióban éppen efelől érdeklődött s én megmondtam neki, hogy igazán nagyon örülök annak, hogy szeretnek, mert ez tőke a színész számára, amit nagyon meg kell becsülni, ám másrészt ez csupán kiindulópont és előfeltétel ahhoz, hogy Igényesebb munkát végezhessek. Egyszer meg is próbálkoztam ezzel és egy komolyabb szerep Iránt érdeklődtem a rendezőnél. Te? Akinek örökké nevet a szeme? S mivel ostoba dolog Ilyesmiről beszélni, tréfára fordítottam a szót és mondtam, hogy nem is gondoltam komolyan, ő meg megértően bólogatott: semmi, semmi — Burián is ezt akarta ... Csakhogy én nem vagyok Vlasta Burián és Massína sem. Engem ez már — lelkemre mondom — megzavar. Borzasztóan szerettem Massínát, de lassan már ellenszenves lesz nekem. Folyton azt hallom: Massína, Massína ... Nagy szerencséje volt, hogy Fellinivel dolgozhatott. Vele talán még ingyen is dolgoznék. De hát ez elég bbnyolult dolog. Alkalmam lett volna megpróbálni Krejčinél. Egyik napról a másikra jött az ajánlat. Csakhogy én tartom el a családot, illetve kettőt, a szülőket is és nem mondhatom nekik, hogy menjenek vegyenek két zsák krumplit, mert én most egy fél évig a művészetnek szentelem magam. Rettenetesen vágytam rá, hogy egyszer más Bohdalová legyek. De túlságosan váratlan volt az egész. Sok hálával tartozom Werichnek, ő magához vett abban az időben, amikor egy másik színház azt nem tette volna meg. Nem akarok arról beszélni, hogy miért. Abban az időben nagyon rossz helyzetben voltam és sohasem felejtem el, mit tett értem Ján Werich. Az emberek azt mondják: szerencsés csillagzat alatt születtél, neked minden sikerül. Nekem közben az jár a fejemben: ha én egyszer elmondhatnám. De közben mindig az is eszembe jut, mi minden történt az emberekkel, min mentek keresztül és nem szólok. Végeredményben boldog vagyok, hogy vidám vagyok, mert vidáman is hatok, bár tudom, hogy mélyebbnek tűnhetnék, ha... Imádom a televízió szilveszterét és általában szeretek Dvofákkal együttműködni. Ha valamilyen programot készítünk, olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, drukkolunk, nevetünk, játszunk, egy csomó dolgot kigondolunk... s aztán kihagyjuk a műsorból. Nem mehettem el a Vinohrady Színház kínálta lehetőség mellett. Az én helyzetemben, ha perspektívát akarok, nem hagyhatok kl egy ilyen alkalmat. Magam sem tudom hogyan lesz az emberből hivatalos komikus. Talán az, aki fejjel alkot, rendelkezik némi biztonsággal, de én ennek híjján vagyok. Magam sem tudom, hogy csinálom. Illetve tudom, de nincs rá receptem. A legnagyobb baj, hogy kevés a szerző. így aztán imádkozom, hogy legalább a partner jó legyen, és ha már a partner se, akkor legalább a rendező. Csakhogy néha még az sem sikerül. Az aztán a rossz ... Kellemes és természetes, há az emberek szeretnek és már ma fulladozok az elképzeléstől, hogy egyszer elfordulnának tőlem. Mindemellett azok közé tartozom, akik szkeptikusak a kritikusokkal szemben. Hallottam már azt is, hogy sokat dolgozom s így az a veszély fenyeget, hogy ismételni fogom önmagamat... Gyakran kedvem lenne mindenkinek elmondani, mi mindent utasítok viszsza. De hát ezt nem lehet. Ez olyan mentegetőzésféle lenne. Tehetek én arról, hogy mondjuk egy eléggé jól sikerült programból tudomásomon kívül sorozat lesz? Miért szerezzek én magamnak ellenségeket? Miért pont én? Hiszen minden elutasítás veszélyezteti a további munkát, legalább is nálunk. Menedzser kellene, az sok mindent megoldana. Nem sztárként indultam és hálás voltam mindenkinek, aki foglalkoztatott. És ha ma hozzám fordulnak azok, akik akkor segítettek, egyszerűen nem tudok nemet mondani. Ezt valaki másnak kellene elvégezni helyettem. Én egyszerűen nem tudom. S azt sem tudom mindig magam megítélni, mi, hogyan sikerül. Előfordul, hogy rosszul ítélem meg. S a hosszabb szünet se^ jó, hiszen az ember dolgozni akar. Nagy problémák ezek, szenvedek miattuk és sokan meg is haragszanak rám. Ha elutasítok valamit, azt mondják, na igen, annak idején mindennel meg volt elégedve. Ha elfogadom, akkor az következik: nézd csak, hogy kapkod a dolgok után ... Persze, vannak dolgok, amiket szeretek. Például a tv-ben a Nagymama doboza. Nem tehetek róla, ezek a régi dalok a szívemhez nőttek. De meg kell mondanom, hogy eredetileg ez sem készült sorozatnak. Szeretem a televíziót és különösen szívesen dolgoztam ott, amikor élesre mentünk. A színházban is szeretem a bemutatókat és a televízióban minden alkalom egy bemutató volt. Serkentőleg hatott rám. Néha ez a filmezésnél is sikerül. Legutóbb egy állomási jelenetben Martin Frič rendező látva, hogy megfelelő hangulatban érkeztem, azt kérdezi, akarsz próbálni, még válaszolni sem tudtam rá, már kiadta a parancsot: bekapcsolni a fényeket és megkezdődött a forgatás. Az ismétlés, főleg a komédiában nem szerencsés. A színésznek hiányMARK TW Al N : m A 11 a t m e s e A Titkos ^mutatók egyik jelenetében. zik az az érzés, hogy mindenáron jól kell megoldania a feladatát. Hogy mit szeretnék csinálni? Először is egy olyan emberrel szeretnék együttműködni, akiben feltétlenül bízom, azzal aztán csinálhatnék akármit. Különben egyszer szeretném eljátszani Shaw Kleopátráját, most rövidesen Lizát a Pygmalionban. És egyszer, talán, majd valamikor valami olyasmit, amit én átéltem. Mert ha a színész átél valamit, amin mások nem mentek keresztül, olyan érzése van, hogy azt tovább kellene adnia az embereknek, hogy kár lenne mindezt magában tartani. (A Filmové a televízni noviny-ban közölt interjú nyomán) Történt egyszer, hogy egy festő kicsiny és igen tetszetős képét úgy helyezte el, hogy a tükörben láthassa. Így szólt: Ez megduplázza és ellágyítja a távolságokat, még egyszer olyan finommá teszi az egészet, mint amilyen azelőtt volt. Odakint, az erdőben az ál'atok ls tudomást szereztek erről: a macska hozta a hírt, akit ők igen csodáltak, mert oly tanult és oly előkelő volt, oly kulturált és jó modorú és magas származású, és olyan sok mindenről tudott beszélni, amiről nem hallottak azelőtt, és aztán sem voltak bizonyosak felőle. Most is rendkívül felizgatta őket ez az új mendemonda, és kérdéseket tettek fel, hogy a dolgot maradéktalanul megértsék. Megkérdezték, mi is az a kép, és a macska magyarázni kezdte. — Az egy lapos valami — mondta —, egy csodálatosan lapos, egy bámulatosan lapos, egy elbűvölően lapos és pompás valami. És olyan gyönyörűi Ez majdnem az őrületig izgatta fel az állatokat, és azt mondták, a világot odaadnák, csak hogy láthassák. A medve pedig megkérdezte: — És ml az, ami olyan gyönyörűvé teszi? — A reá vetett pillantás — válaszolta a macska. Ez a válasz csodálattal és bizonytalansággal töltötte el őket, és izgatottabbak voltak, mint valaha. A tehén pedig azt kérdezte: — És a tükör micsoda? — Az egy üreg a falban — mandta a macska. — Csak belenéz az ember, és máris látja a képet, amely oly finom és bájos, oly légies, és hihetetlen szépségében oly elragadó, hogy az ember csak forgatja a fejét körbe-körbe, és közben majd elájul a gyönyörűségtől. A szamár mind ez ideig nem szólt semmit; most azonban ő is előállt kétségeivel. Azt mondta, azelőtt nem volt semmi, ami olyan szép lett volna, mint ez a valami, és feltehetően most sincsen. Ha valaki ilyen szakajtószám hordja a hosszú jelzőket, csak hogy egy tárgyat szépnek kiálthasson ki, akkor itt a gyanakvás ideje. Nem volt nehéz észrevenni, hogy ezek a kétségek hatással voltak az állatokra, s így a macska._ sértődötten távozott. Néhány napra elejtették az ügyet, de egy idő múltán kíváncsiságuk felújult. Ekkor az állatok azzal esstek a szamárnak, hogy elrabolt tőlük valamit, ami talán gyönyörűségükre szolgált volna, pusztán, mert gyanakodott, hogy a kép esetleg nem szép, és meg sem győződött arról, hogy így van-e. A szamár nem jött zavarba; nyugodt volt, és azt mondta, volna egy mód, hogy megállapítsák, kinek van igaza: neki vagy a macskának, ö elmegy, és belenéz abba az üregbe, aztán visszajön, és elmeséli, mit talált ott. Ettől az állatok megkönnyebbültek, és hálálkodni kezdtek, és megkérték, hogy induljon azonnal — és így is lett. De a szamár nem tudta, hová kell állnia, és tévesen a kép és a tükör közé állt. Aminek az lett az eredménye, hogy a kép nem mutatkozott meg. Mire hazatért, és ezt mondta: — A macska hazudott. Abban az üregben semmi sincs, csak egy szamár. Egy olyan lapos valaminek a nyoma sem látszik. Jóképű szamár volt, és barátságos, de csupán egy szamár és semmi egyéb. Az elefánt megkérdezte: — Tisztán és világosan láttad? Kö^el voltál hozzá? — Tisztán és világosan láttam, ó, Hathi, Vadállatok Királya, olyan közel voltam hozzá, hogy az orrunk összeért. — Ez nagyon különös — mondta az elefánt. — A macska mindig szavahihető volt, már amennyire mi megítélhettük. Egy másik szemtanúnak kell próbát tennie. Menj, Baloo, nézz bele az üregbe, aztán gyere vissza, és számolj be nekünk. Elment hát a medve. Amikor visszatért, így szólt: — A macska ls hazudott, meg a szamár ís; az üregben nem volt semmi, csak egy medve. Nagy meglepetés és riadalom támadt az állatok között. Mindegyik maga kívánt próbát tenni, hogy közvetlenül győződjék meg az igazságról. Az elefánt egyenként küldte őket. Először a tehenet. Az nem talált semmit az üregben, csak egy tehenet. A tigris nem talált benne semmit, csak egy tigrist. Az oroszlán nem talált benne semmit, csak egy oroszlánt. A leopárd nem talált benne semmit, csak egy leopárdot. A teve egy tevét talált, és semmi mást. Ekkor Hathi dühbe jött, és azt mondta, hogy ha meg akarja tudni az igazságot, úgy látszik, neki magának kell elmennie érte. Amikor visszatért, leszidta az egész hazudozó alattvaló tábort, és kiengesztelhetetlenül dühöngött a macska erkölcsi és szellemi vakságán, mivel csak a rövidlátó bolond nem látja, hogy az üregben nincsen semmi, csupán egy elefánt. A macska tanulsága: Egy szövegben mindaz megtalálható, amit ki akarsz belőle hozni, ha közé és a képzeleted tükre közé állsz. Nem fogod látni a füleidet, ám azok mégis ott lesznek. FARKAS JENŐ A tenger Apómnak ajánlom Ne hidd, hogy nagy meglepetés voltl Nem! Láttam én már a tengert a te két szemedben, — de mikor az alexandriai parton arculütött a tintaszínű hullám s orromon át torkomba futott le a sós víz, úgy hittem, vért nyelek, és úgy véltem, játék ez a sós víz, a vérnek íze, Ramzeszek izzadsága, Caesar által ontott Alexandria vére. Azt hittem: a tenger csupa játék. Hab ... Hullám ... Homok ..., és Itt-ott pálmaliget. De csodás volt mégis! ÉS csoda kelt a szívemben: Csupán azért volt sós az a tenger, mert nem volt, ki örömkönnyét belehintse, nem akadt, ki csókjával lecsitította volna a zúgó s egyre morajló áradatot. Kleopátra halott. Caesarnak szelleme él csak, Antoniusnak forró vérét a puszta felitta, csak este piroslik pár pillanatra az égalj vérével dicsekedve. Száz hullám fut ki morogva a partra, pillanatra szűkölve megáll 5 visszahőköl, - a másik hullámban lelve halálát. Sötét lesz. Fejem felett rúdjávol lefele lóg a Nagy-Göncöl. Hiszem is, néha nem is, hogy itt úszott Kleopátra lehányva magáról az ékszert, a selymet, csak a bársony bőre aranylott kék-lila árnyban míg Caesar két marokra kapva a pezsgő habokot, teleszórta velük a kívánatos asszonyt Itt nyúlt el Antonius is. Keble véresen s izma rángva vonaglott, orrán át torkáig szaladt le a sós ár, s vérétől vörös esténként pár percre csupán az alexandriai égalj. Ki tudja hány ezer éve? Kezemben üres üveg, a Coca-Colát megittam s. most a legelső hullámban telemerítem. Otthon apámra köszöntöm a tengervizet s ő nevet: Ó, te gyerek! Hiszen én ezen a vizén nyolc évig szomjazva csatároztaml