Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-14 / 13. szám, vasárnap

A tőkésországok fizetési problémái A KÖLCSÖNÖS FIZETÉS a tőkésországok közötti nemzetközi kereskedelem fejlődésériek egyik legkomolyabb problémája. A pénz, a fizetési eszközök, ^ vagy ahogyan a szakemberek mondják —, a nemzetközi likviditás hiánya a nemzetközi árucsere s ezzel az egyes országok gazdasága gyorsabb fejlődésének akadályává válik. Arról azonban nincs szó, hogy a nemzetközi árucsere volumene kisebbedne. Ellenkezőleg, a második világháború óta évről évre gyorsan növekszik. Másrészt viszont az a pénzmennyiség, amellyel az egyes országok mint nemzetközi fizetési eszközzel rendelkeznek, nem fedezi a nemzetközi árucsere szerteágazó, sokkal nagyobb lehetőségeit. Ezzel kapcsolatban több kérdés merül fel, amelyek közül négyre mutatunk rá: 1. Mi is tulajdonképpen a nemzetközi pénz, milyen pénzzel fizetnek a tőkésországok között? 2. Hogyan történik az egyes országok közötti fizetés? 3. A második világháború ntán miért nyilvánult meg a nemzetközi pénz, a nemzetközi likviditás úgyszólván krónikus hiánya? 4. Milyen a dollár helyzete? Sok évszázadon keresztül csaknem kizárólag az arany és az ezüst volt a pénz, az országok közötti fizetési eszköz. Nem fizettek más pénzzel az országon belül és megint mással az egyes országok között. Az egész árucsereforgalmat az arany és az ezüst szolgálta. Persze a történelem ismert bizonyos időszakokban más drágafémeket is, amelyeket pénzként használtak. Az aranynak és az ezüstnek azonban mindig domináns helyzete volt, az utóbbi időben főleg az aranynak. Az aranyat mint nemzetközi pénzt széles méretben használták a múlt század végéig, sőt az első világháborúig. Az első, főleg azonban a második világ háború után az arany továbbra is nemzetközi pénz maradt, amelyet minden ország szívesen elfogad, azonban a nemzetközi fizetésben már kevesebbet használják. Ez abból következik, hogy a háborút viselő országok aranytartalékának jelentős részét a háború alatt hadianyag fizetésére használták fel a szállító államokkal szemben, amelyek azonban vagy nem viseltek háborút, vagy a háború kevésbé érintette őket. Ez az arany kiáramlásához vezetett a háborút viselő országokból ezekbe az országokba, vagy ha területi szempontból nézzük a helyzetet: Európából Amerikába (az első világháború után Ázsiába is). 1913 és 1920 között a nemzetközi pénzként használt aranytartalék Európában 7687 millió aranymárkával csökkent, míg ugyanebben az időben Amerika aranytartaléka 5444 (az Egyesült Államoké 4185), Ázsiáé Ipedig 1494 millió aranymáxkával emelkedett. Hasonlóképpen alakult a helyzet a második világháború alatt. Európában az aranytartalék csökkent, az Egyesült Államokban viszont 1938 és 1945 között 14,6 milliárdról 20,1 milliárd dollárra nőtt. AZ ARANY KIÁRAMLÁSA EüROPABOL Amerikába kedvezőtlenül érintette a háború utáni nemzetközi kereskedelem fejlődését. A háború által kifárasztott és gazdaságilag meggyengült európai országoknak nagyobb mennyiségű nemzetközi pénzre volt szükségük, főleg aranyra, a háború pusztította gazdaság felújítására. Aranyihoz azonban nem jutottak. Némi segítséget jelentett az •1944-es Bretton-Woodsi Egyezmény alapján létrejött Nemzetközi Valutaalap, amelyben Csehszlovákia is részt vett. Ez azonban a háború utáni években nagyon gyengén működött, a meggyengült államoknak minimális hiteleket folyósított, s így a nemzetközi fizetés problémája nem oldódott meg. A háború után egészen 1950-ig az egyes tőkésországok közötti fizetés kétoldalú kiiring formában történt. A kiiring tulajdonképpen kölcsönös elszámolást Jelent. A fizetésnek az a l formája, amikor két ország kölcsönösen elszámolja követeléseit és tartozásait. A klíring for8 mában történő fizetéshez az államoknak nincs szükségük 4. aranyra, mert egyik ország a másiknak a behozatalt kivitelf lel fizeti. A fizetésnek ez a for' mája nagyon tökéletlen és fékezi a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok széles körű fejlődését, mert ezeket a kapcsolatokat két ország kölcsönös kereskedelmére korlátozza. Ezért 16 nyugat-európai tőkésország 1950-ben az egymásközti fizetés célszerűbb formájában, a többoldalú kliringben egyezett meg, és ebből a célból létrehozták az Európai Fizetési Uniót. A többoldalú klíring többoldalú kölcsönös elszámolást jelent. Itt már nem két ország áll egymással szemben a szállításoknál és a fizetésnél, hanem mindazok az országok, amelyek a többoldalú kölcsönös elszámolás fizetési formában megegyeztek. Ez sokkal szélesebb lehetőségeket biztosít a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok fejlődésének, mert az áruimportot bizonyos országból az importáló ország exporttal fizetheti a résztvevő országok bármelyikébe, a mi esetünkben az Európai Fizetési Onió bármelyik tagországába. Az Egyesült Államok az Oniót támogatta, mert Nyugat-Európával való kereskeskedelmének bővüléséhez kellett vezetnie és vezetett is. Nyugat-Európa mint egész jobb partnere volt, mint a háború által meggyengült nyugat-európai országok egyenként. Ráadásul az Egyesült Államok abban az időben messze a legerősebb tőkésország volt. Erről tanúskodik nemzetközi fizetési eszközként szereplő aranytartaléka is, amely 1949 végén emelkedett a legmagasabb szintre: 24,5 milliárd dollárra. Hogy jobb elképzelésünk legyen erről az összegről, megemlítjük, hogy ugyanekkor az egész tőkés világ nemzetközi fizetési eszközként kezelt aranytartaléka valamivel több mint 35 milliárd dollár volt. A TÖBBOLDALÚ KLÍRING alapján történő fizetés megteremtette a nemzetközi kereskedelem lényeges bővülésének alapját, azonban a fizetés klasszikus módja, amely a háború előtti kapitalizmusra ós a XIX. század kapitalizmusára volt jellemző, a szabad fizetés — nem következett be. Az ilyen fizetésnek a feltétele a nemzetközi kereskedelem politikai kapcsolatok széles liberalizálódása és a nemzetközi fizetési kapcsolatokban a valuta konvertibilitása. Másrészt konvertibilis lehet csak annak az államnak a valutája (pénzneme), amelyiknek erős és korszerű gazdasági potenciálja van, és elég arany, illetve más devizatartaléka. A konvertibilitás alatt értjük a valuta, a pénz szabad beválthatóságát más valutára vagy aranyra. A konvertibilitás eredeti jelentősége nagyon széles volt: a polgár pénzét, bankjegyeit szabadon beválthatta vagy aranyra saját országában, vagy bármilyen más valutára, más ország pénzére. Ma csak külső konvertibilitásról van szó, tehát arról, hogy bizonyos valuta beváltható legyen aranyra vagy más országok valutájára. Ha például Franciaországnak követelése van Belgiummal szemben, ezért a követelésért belga frankban bármilyen más konvertibilis valutát vásárolhat, illetve követelheti Belgiumtól, hogy tartozását aranyban fizesse meg. A külső konvertibilitás tehát csak nemzetközi kapcsolatokban történő beválthatóságot jelent. Állandó konvertibilis valuta az amerikai dollár. Az európai országok valutái gazdasági és pénzügyi helyzetük szerint Időről-időre voltak konvertibilisek. A második világháború alatt, Illetve után az európai valuták konvertibilitását eltörölték, s csak 1958 végén, illetve 1959 elején újították fel a nyugateurópai tőkésországok többségében. 1959 elején érvénybe lépett az 1955-ből származó Európai Valuta Egyezmény, amelynek keretében az Európai Fizetési Onió tagországai megegyeztek valutáik konvertibilitásában. A nemzetközi pénz hiányának esetére különalapot létesítettek, amelybe a tagországok meghatározott nagyságú tőkét fektettek. Az eddigiekből láthatjuk, hogy a második világháború után a nemzetközi kereskedelem gyorsabb fejlődését a nemzetközi fizetési eszközök, főleg az arany és más használható nemzetközi pénz hiánya akadályozta, tetőzve a fizetési eszközök egyenlőtlen megoszlásával. Nem kis szerepet játszik ebben az arany alacsony világpiaci ára (egy uncia 35 amerikai dollár), amely 1934. óta, vagyis az amerikai dollár legutóbbi devalválása óta nem változott. AZ ARANY ALACSONY ÁRÁT az Egyesült Államok mesterséges úton tartja, mert az arany árának emelése devalvációt jelentene, vagyis az amerikai dollár leértékelését. A kapitalista és a szocialista világban egyaránt ismert, hogy az amerikai dollár már régen érett a devalvációra, és hogy az Egyesült Államok politikai erejével (gazdasági és pénzügyi politikájával), az erős nyugat-európai országok hathatós támogatásával akadályozza meg az arany reális világpiaci árának kialakítását, s ezzel a dollár reális értékelését. Az Egyesült Államok ezt teszi most is, amikor kijelentette, hogy továbbra is fenntartja az arany eddigi árát, és megkísérli más intézkedéssel a 33 éve tartott jelenlegi szintet megőrizni. Az amerikai kormány ezzel kapcsolatban szigorú takarékossági intézkedéseket jelentett be a dollár helyzetének megszilárdítására, amelyeknek a lényege, hogy hárommilliárd dollárral csökkenteni kívánják a fizetési mérleg deficitjét. Röviddel később megkezdődtek az amerikai kormány megbízottainak „dollármentő" körútjai, amelyek a nyugat-európai országokba, Japánba, Ausztráliába és Oj-Zélandba vezettek. Az Egyesült Államoknak tetemes, majdnem ötmilliárd dollárra rúgó kereskedelmi többlete van, vagyis ennyivel többet exportál, mint importál. Hogyan lesz ebből deficit a fizetési mérlegben? Hogyan lehetséges az, hogy 12 milliárdra apadt az egykor 24 milliárd dollárt meghaladó aranykész let, és immár az amerikai aranykészletet két és félszeresen meghaladó mennyiségű dollár halmozódik fel az USA külföldi kereskedelmi partnereinél? (Ez a dollármennyiség csak a bizalom és az egymásra utaltság folytán nem jelentkezik aranyért.) A fizetési deficit abból adódik, hogy az Egyesült Államok fenntartja a maga birodalmát a tőkés világban: az amerikai állam evégett katonai és gazdasági segélyeket nyújt, támaszpontok költséges hálózatát őrzi, tőkései befektetnek és Vietnamban háborúzik. Ezeken a költséges „szenvedélyeken" úszik el a hatalmas kereskedelmi aktívum, s marad a nagy fizetési passzívum. Ezeket a költségeket akarja az Egyesült Államok most megosztani európai ós más partnereivel. FRANCIAORSZÁG NEM TÁMOGATJA az amerikaiak dollármentő akcióját. Azonban Franciaország sem akarja a dollár tönkretevését, hanem annak a tőkés pénzügyi rendszernek a megváltoztatását, amelyben a dollár a saját erején felül uralkodik. Amit Washington tesz, az a dollárt, mint alapvalutát és a dollárt mint uralkodót együtt próbálja menteni. Továbbá megpróbálja átmenteni e vezető pozíciót az elkerülhetetlen pénzügyi reform utánra is. Mert a dollár már régen érett a reformra. A kérdés csak az: mikor és hogyan? GUSTÁV THOMAS, a közgazdaságtudományok kandidátusa N

emrégiben egy neves politikustól és mezőgazdasági szakembertől hallottam, hogy... De inkább idézem: „Barátaim a mezőgazdaság sem kiskorú már". Aztán elmondotta, hogy a Párkányi Állami Gazdaság újmajor! részlegén a napokban üzembe helyeznek egy olyan sertéshizlaldát, amelyben egy ember —, természetesen gépi berendezések segítségével — 2600 sertést fog f gondozni. Egy mázsa hús előállításához mindössze 34 percre lesz szüksége, tehát egy esztendő alatt egyedül több mint 5000 mázsa sertéshúst termel majd. fezzel bizonygatta, hogy nem is annyira rossz, elmaradott a mi mezőgazdaságunk, mint ahogyan azt egyesek még ma is gyakran hangoztatják. Többnyire persze ezek a bírálgatók vagy csak annyit értenek a mezőgazdasági politikához, mint tyúk az ábécéhez, vagy valamilyen célból szeretnék elferdíteni a valóságot. Igen, különösen az utóbbi időben a mezőgazdaság jelentős szerepet kapott a népgazdaságban. Már nemcsak kér, a közös kasszából, hanem ad ls bele. Köztársasági elnökünk az újévi beszédében ezt mondta: „Mindenekelőtt növekedett a nemzeti jövedelem, és ebben nagy érdeme van a mezőgazdaságnak". Jó érzés volt ezt így, egyértelmű megfogalmazásban hallani, mivel erről — nem tudnám megmondani miért — ezelőtt igen keveset beszéltünk. A mezőgazdaságot és az ezen belül a szövetkezeteket, amelyeknek fő szerepük van a mezőgazdaságban, népgazdasági vonatkozásban amolyan szegény rokonnak tekintettük. Tudvalevő, hogy a szövetkezetek most készülnek az év — részükre legnagyobb eseményére, a zárszámadásra. Számba veszik az eredményeket, mert az idei zárszámadások tényleg egy sikerekben gazdag esztendő után tesznek pontot. Ezzel egyidőben készülnek a közelgő VII. kongresszusra is. Többnyire kialakult az a vélemény, hogy ezen a kongresszuson tényleg lesz majd miről beszélni, még annak ellenére is, hogy a mezőgazdaság, illetve a szövetkezetek eddig sohasem tapasztalt sikerekkel zárták az elmúlt gazdasági évet. Az eredmények a korábbi esztendőkhöz mérten is számottevőek. Ez tény, és megcáfolhatatlan valóság. De azon, hogy milyen lesz a jövő, még érdemes elgondolkozni. A

kongresszus előtti viták és tanácskozások azt bizonyítják, hogy a szövetkezetek tényleg kinőtték a gyermekcipőt, gazdaságilag, politikailag megszilárdultak, jövőt, határozott célt látnak maguk előtt. Minden törekvésük arra irányul, hogy az elkövetkező esztendőkben még nagyobb sikereket érjenek el. Bátran, hozzáértéssel tárják fel a rejtett tartalékokat, rámutatnak a termelést gátló körülményekre, sőt még az olyan problémákra is, amelyeknek az emlegetése egyelőre még úgynevezett „rázós kérdésnek" számít. így például ma már a legkiválóbb szövetkezeti vezetők egyöntetűen állítják, hogy a szövetkezetek még mindig háttérbe szorulnak az állami vállalatokkal szemben. A tárgyalóasztalnál még mindig nem egyenlő Jogú partnerekként foglalnak helyet, ök azok, akiknek az ügyébe jóformán mindenki beleszól. Nekik úgyszólván már csak ahhoz van joguk, hogy a sok esetben egymásnak ellentmondó utasításokat figyelmen kívül hagyják. Nemrégiben az egyik Járási szövetkezeti konferencián hallottam, hogy van olyan szövetkezet, amely a múlt évben összesen 694 körlevelet, utasítást és felszólítást kapott. Egyszólval olyan helyzet alakult ki, hogy ahol a vezetőség nem állt a sarkára, a szövetkezet tényleges tulajdonosai, a tagok, jóformán már szóhoz sem jutottak. Előfordult az ls, és nem is egyszer, hogy a segítségnyújtás űrügyén a döntés Jogát is kisajátították az egyes állami szervek. Számtalan esetben olyan építkezések megvalósítására, gépi berendezések megvásárlására kényszerítet ték a szövetkezeteket, amelyeknek jóformán semmi hasznát sem vették. A végén még is a szövetkezeteken csattant az ostor. Évekig mást sem hallott az ember, minthogy „mennyire ráfizetünk a szö vetkeZetekre." MAR NEM KISKORÚ M

a már lényegesen jobb a helyzet, de még mindig adódnak dolgok, amelyek sértik a szövetkezetesek önérzetét, szárnyát szegik az alkotó kezdeményezésnek. Ilyen például az egyenrangúság kérdése. Nincs olyan értekezlet, amelyen ez a kérdés szóba ne kerülne. És ha valamit sokan állítanak, alighanem van is benne valami igazság. Nehéz ott a partnerek egyenrangúságáról beszélni, ahol kizárólag csak az egyik fél szabja meg a feltételeket. Lássunk egy példát. Ha a szövetkezet zöldséget termel, ma már a felvásárló szervek többnyire azt is előírják, hogy melyik hónapban miből és mennyit adjon piacra. Ha a szövetkezet a feltételeket rajta kívülálló okokból nem tartja meg, elsősorban saját maga károsul. Akár ki is öntheti a kész árut, mivel legjobb esetben is csak leértékelt áron értékesítheti. Viszont a szövetkezet semmit sem tehet abban az esetben, ha mondjuk az őszi vetések alá tervezett műtrágyát az Illető vállalat csak tavasszal küldi. A vitákon többször elhangzott olyan megjegyzés is, hogy a szövetkezeti tagság tulajdonképpen hátrány az alkalmazotti viszonyban álló dolgozókkal szemben. Ez a szemlélet aztán a szövetkezet belső életében is visszásságokra vezet. Bajok mutatkoznak például a szövetkezeti demokráciában is. A szövetkezetben szavazati joga csakis a szövetkezeti tagnak van. Igen ám, de az egyes szövetkezetekben lassan már több lesz az alkalmazott, mint a tag. Szavazati joguk viszont csak a tagoknak van. A többieknek — bármilyen becsületesen dolgoznak is a közösben — végeredményben nincs döntő beleszólásuk a dolgok alakulásába. S ebből származnak az ellentétek is. De most az a kérdés, hogy jöhetett létre ez az áldatlan helyzet, hiszen a szövetkezetek létrehozásakor hangoztatott egyik fontos alapelv az volt, hogy a szövetkezet a szövetkezeti tagoké lesz. És ma is ezt kellene szem előtt tartani. Az elv lényegében nem ls változott, csak a körülmények. A szakemberek, a fiatalok szívesen vállalnak munkát a szövetkezetben, de nem "mind tagok. Igaz, — azt ők is tudják — ezzel eleve lemondanak a tagsággal járó szavazati jogukról, de nyernek egyebet: mint alkalmazottaknak joguk van a társadalmi biztosításra és egyéb előnyökre, akárcsak az állami vállalatok dolgozóinak. Viszont a szövetkezeti tagok e téren még hátrányos helyzetben vannak. T

ermészetesen, ezek a kérdések sokat foglalkoztatják a szövetkezeti tagokat. Bíznak azonban abban, hogy észrevételük nem marad csupán pusztába kiáltó sző. A közelgő kongresszuson ls jut majd rá idő, hogy megbeszéljék a legégetőbb kérdéseket. Kell ls, hogy jussonl Ma már a mezőgazdaság irányítása is hozzáértő emberek kezében van. Találjuk meg a módját, hogy a mezőgazdaság, Illetve a szövetkezetek' se legyenek hátrányos helyzetben a partnereikkel szemben. A szövetkezet valóban a szövetkezeti tagoké legyen. Ne Jelentsen hátrányt a szövetkezeti tagság. Becsüljük meg őket úgy, ahogy megérdemlik, hisz végeredményben ők termelik valamennyiünk mindennapi kenyerét SZARKA ISTVÁN