Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)
1967-12-09 / 339. szám, szombat
illlllilllllllilllllllllllllllll N elson a sofőr válla fölött az órára pillantott. Tizenegyre járt az idő. A kocsi gyorsan futott, amíg a dombokig nem értek. Azután itt is ott ls megálltak, és sok utas kiszállt. - Mennyire vagyunk? — kérdezte a sofőrt. - Nem messzire. Olindába megy, ugye? - Igen. Az eszesana szállodába. Ismerik? - Mrs. Furneaux-é. Persze, hogy ismerem. - Hány mérföldet tettünk meg? - Vagy harmincat. A völgy harminc mérföldnyire van Melbourne-től. Olinda onnan még hat. - Hogy hívják ezt a hegyet? - Dandenongnak. Nem is igazi hegy. Nem járt még erre sohasem? - Nem. Tegnap szálltam partra. Ezt különben is könnyű volt kitalálni. Érezte, hogy sötétkék esőkabátja, zártnyakú jersey-je és posztósapája omúgyis elárulta kilétét. - Meglépett? - kérdezte a sofőr, mint aki ismeri a tengerészek szokásait. - Nem. Leszereltem. - Megpróbálja nálunk a szerencséjét? - Úgy valahogy. Le akarok telepedni a szárazföldön. ördög vigye a tengert! Nelson beleszagolt a levegőbe. Az ördögbe a tengerrel. A levegő lehűlt. Csípte az orrát S a hidegen kívül még a fák és a rothadó levelek szagát is érezte. Elhagyták a Ferney-völgykatlant. A sofőr sebességet váltott és a kocsi simán futott Sassfras irányában. Néha egy nyúl szaladt át az elhagyott országúton. A kocsi egy helyütt nagyot kanyarodott, hogy kikerüljön egy fényszóróitól megijedt erszényes medvét. Az út mindkét oldalán magas eukaliptuszfák meredtek az ég felé. A bozotók alkotta fal hirtelen megszakadt és a messzeségből nagyvárosi fények bukkantak elő. - Melbourne? — kérdezte Nelson - Igen. Innen, a Dandenongról, a legjobb a kilátás, a városra. Majdnem háromezer lábnyira vagyunk már! - Olyan ez, mint amikor partra száll valaki. Cape Town is ilyen, amikor éjjel érkezik meg az ember. A sofőr egyetértően dörmögött valamit, majd néhány perc múlva lefékezett egy ciprussövény előtt. - Megérkeztünk. Nelson kiszállt és türelmetlenül várta, hogy a sofőr kiadja kézitáskáját a csomagtartóból. Mosolygott magában. A régi izgalmat érezte megint. Az idegen tájak felfedezésének részegítő örömét. Pedig most nem is került el olyan messzire. Nem a távolság számított, hanem az, hogy új életet kezd. Majdnem háromezer lábnyi magasság! igen, ez az! A büszke fák, a hajtűkanyarok, a magasan ívelő utak, a lombok mélyén rejtőző, hívogató kapuk - valahányszor megálltak és kiszállt valaki. A távolság lecsillapította. Mint aki a repülés végére ért. Ilyen érzése volt néha az éjszakai szolgálat idején. - Viszontlátásra! — szólt a sofőr. - kapun be és egyenesen lefelé! A ház, a bal oldalon van. Megnyomom a dudát hogy ajtót nyissanak! Nelson belépett. Egy darabig a kitaposott örvényen ment, miközben hallotta az autóbusz dudáját visszhangozni a hegyek között. Az út annyira lejtett, hogy az eleje a ház tetejének éles körvonalával majdnem egy vonalban volt. Sötétség borított mindent, majd kinyílt egy ajtó és széles fénysávot vetett a fakerítésre és a bokrokkal szegélyezett ösvényre. Női hang hallatszott: - Ki van odakint? - Az új alkalmazott. - Jöjjön be. Már vártuk. „Már vártuk!" A szavak jólestek neki. Milyen rég nem várt rá sehol senki sem. , Az ajtóban egy leány állt, fehér köténnyel szobaleányruhája fölött. Vidáman mosolygott, mint aki éppen most hagyta abba a nevetést. — Tegye le a bőröndjét. Mrs. Furneaux a konyhában van. Követte a leányt a konyhába, egy mosókonyhához hasonlító helyiségen keresztül. A hatalmas hodály majdnem akkora volt, mint a voncouveri szálloda konyhája, amelyben valaha dolgozott. Minden nagyméretű: egy nagy szekrény nagy tűzhely, nagy mosóteknő, nagy asztal. S meleg volt, jó meleg. Olyan ételek szaga terjengett, amelyeket már évek óta nem ízlelt. - Szóval mégiscsak idetalált? Mosolygó arca barátságosabbnak látszott a szavainál. - Kávét kérek, ha mindegy, hogy mit. Aztán töltött egy csészével és odaült egy magas székre az asztal mellé és sodorta a vajastésztát. - Amikor először hallottam a ház nevét - szólalt meg Nelson inkább azért, hogy beszélgessen - azt hittem, hogy „Eszes Anna"! A leány vidáman felnevetett: - Nem. Eszesana. Az őslakók nyelvén hazatérést jelent. „Hazatérés ... A tengerész hazatér .,." - Ilyen sokáig kell este dolgoznia? - Dehogyis! Többnyire már régen ágyban vagyok ilyenkor! John Morrison: - Azt az utasítást kaptam, Mrs. Furneaux, hogy a tízórás busszal jöjjek. - Miss Tinsley mindig mindent összekever! Megmondtam neki határozottan, hogy a nyolcórást írja meg. De nem számít. Nelsonnak hívják, ugye? — Igen, Mrs. Furneaux. Gömbölyded, szürke hajú, szerény asszony. Az „anyás" szó jutott róla az eszébe. Egyáltalában nem olyan, amilyennek egy elsőrendű szálloda tulajdonosát elképzelte. - Hát örülök, hogy megjött. Három napja, hogy elment a régi inas. Éles szeme tetőtől talpig végigmérte a fiatal férfit. - Kertész, ugye? - kérdezte az asszony gyanakodva. — Igen. Mrs. Furneaux. Nem olyan nagy hazugság. Minden valamirevaló fickó tud egy gyepnyírót ide-oda tologatni, sövényt nyesni és el tudja ültetni a zöldségféléket is. Csak nem orchideákat akar!? — A tehenekhez is ért? — Igen. — És a baromfiakhoz? - Azokhoz is. Tehenek és tyúkok! Hogy vigyorognának rajta Olsen, Katchen és McNab, ha ezt hallanák! - Rendes és tiszteséges embernek látszik - bökte ki az aszszony Váratlanul. Holnap majd alaposan megbeszéljük a dolgot. Nellie megmondja, mi a teendője. Ugye, Nellie? Kínálja meg vacsorával. Mi jól gondoskodunk az emberekről. Olyanok vagyunk, mint egy boldog kis család. Nelson a szája szélébe harapott, hogy el ne nevesse magát. — Köszönöm, Mrs. Furneaux! — mondta hangosan. - Vissza kell mennem a vendégeimhez. Bridzselünk. Amikor elment, mintha elült volna a meleg szellő. - üljön le - hívta a leány. Nem enne valamit? — Én mindig ennék valamit! Ha a leányra nézett, úgy érezte, hogy éhes. De itt minden olyan étvágygerjesztően hatott rá. Nem tudta kitalálni a leány korát. Talán húszéves, esetleg a harminchoz van már közel. A szoknyája elég széles. Szétvetett lábakkal áll, alacsony sarkú cipőben. Rotterdam külvárosaiban látott ilyen leányokat. Állandó mosoly van az arcán, mintha kissé zavarban lenne. A hangja azonban pattogó és magabiztos. Elképedve nézett a tojással és sült hússal megrakott tányérra, amelyet a leány elébe tett. — Itt mindig bőségesen van ennivaló. Mit iszik, kávét vagy teát? — Miattam maradt fönn? - Nem, hanem mert vendégek vannak. Segítenem kell Miss Levesonnak és Dicknek a vacsorával. A többiek táncolni mentek. - Kicsoda Miss Leveson és Dick? — Miss Leveson olyan gondnok-féle. Dick pedig Mrs. Furneaux unokaöccse. - Jól megdolgoztatja az öcscsét? — A büfét kezeli. Csak tizenhat éves. Mrs. Furneaux nagyon félti. A szülei Angliában élnek és rábízták, a fiú meg egyre nyaggatja, hogy engedje el tengerésznek. Nelson megértően mosolygott — És nem engedi? — Nem. Azt akarja, hogy ... — Bölcs asszony - állapította meg a férfi határozottan. A tenger nem vezet jóra. — Honnan tudja? — Tizenöt évet töltöttem tengeren. Épp most hagytam ott örökre. — Mi nem tetszett? — Semmi sem tetszett. Túlságosan sok ostobaságot mesélnek a tengerről. Mit tudnak róla a költők? - Megköszörülte a torkát és gúnyolódva szavalta: „Egy karcsú hajóra vágyom csak és semmi másra, és egy csillagra, amely kormányom vezérli!" Butaság! Elegem van belőle. Most már valami mást akarok! Szótlanul evett tovább és csak lopva vetett egy-egy pillantást a leány nyugodt arcára és formás lábaira. Csinos leány. Hosszú szempillái vannak. Minden olyan igazi rajta. Az első rendes leány, akivel a jó ég tudja hány esztendeje már négyszemközt vanl — Miért nem ment el táncolni? Nem engedték el? — Elmehettem volna. De minek menjek? Nincs kedvem. — Furcsa. Pedig biztosan sokan hívták. Talán, ha ő itt marad . .. A leány kiment és néhány percig a tálalóban foglalatoskodott. Mire visszajött, Nelson befejezte az evést. A leány felajánlotta, hogy a szobájába vezeti. — Mikor kell felkelni? - kérdezte Nelson. — Hétkor. Felkel és megfeji a teheneket. De először bejön ide egy csésze teára. — Utoljára nyolc éve fejtem tehenet. Kanadában. — Nem lesz baj. Hozza a táskáját. A kerti ösvényen vagy öt jardnyira megállt és zseblámpájával egy faházra világított. — Ott a szobája. Egyedül lakik benne. Négy pokróca van. Ha fázik, csak szóljon. — Mindenkiről így gondoskodnak? — Azért van a pokróc, hogy használják. Hidegek az éjszakák. — Hogy szólítsam? Nellienek? — Mindenki így szólít - Jó éjszakát - Nellie! Köszönöm a jó vacsorát. Ott állt és figyelte, amíg a ház ajtaja be nem csukódott mögötte. Tíz perc múlva egy rókát hallott kétszer ugatni, azután álomba merült. A tengerész hazatért ... Olsenről és Ketchemről álmodott valami vidám bolondságot, és egy fehér hajó siklott a varázsos látóhatár felé, amikor felriadt; a faház falán dörömbölt valaki és őt szólongatta: - Mr. Nelson! Mr. Nelson! Kinyitotta a szemét. A sötétséget csupán az ablak sápadt négyszöge törte meg. - Tessék! Mi történt? - Tud autót vezetni? - Milyen gyártmány? - Pontiac ! - Tudok. Mi történt? - Keljen fel és jöjjön! - Éjszaka is dolgoznom kell? - Ez rendkívüli dolog. Jöjjön ... Mrs. Furneaux várja. öt perc múlva belépett a mosókonyhába, útközben húzta magára jersey-jét. Nellie a küszöbön várta. Sietve, suttogva beszélt, de látszott, hogy valamin mulat. - Dick eltűnt! - Dick? Aha, az unokaöqcs! És? - Megszökött. Mrs. Furneaux kereste, amikor a vendégek elmentek. Dick soha nem fekszik le úgy, hogy jó éjszakát ne kívánjon a nagynénjének. Bement a szobájába. És ott feküdt a levél az asztalon, hogy a tengerre szökött - A tengerre! „Egy karcsú hajóra vágyom csak, és semmi másra .. - Mrs. Furneaux azt akarjcu hogy vigye be őt kocsin a városba. Azt hiszi, hogy még elcsípheti. Biztosan az utolsó autóbuszszal ment el. Mrs. Furneaux majd megőrül... Pszt, itt jön ... - Nahát! Elment az eszel kiáltott fel Nelson. De mintha ő is valami titkot tréfán nevetett volna. KARIG SARA fordítás« XII.
