Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-09 / 339. szám, szombat

EGY KÖNYV ORUGYÉN A SZOVJET FILMMŰVÉSZETRŐL A napokban rendkívül érdekes könyv jelent meg a budapesti Gondolat Kiadó ünnepi figyelmességéből: JAY LEYDA az orosz és szovjet film története. A szerző amerikai, könyve viszont Londonban Jeleni meg, bár néhány részlete amerikai folyóiratokban előzőleg már napvilágot látott, s más fejezetek az ugyancsak amerikai Museum of Modern Art Film Library műsorfüzeteibe íródtak. RÉGI ÉS Üj 1987 XIL 9. Leyda a harmincas évek dierekán hosszabb időt töltött a Szovjetunióban, előbb Eizenstein tanítványaként, később mint munkatársa. Jó ismerőse, sőt barátja lett számos szovjet filmművésznek s e barátságokat fönntartotta hazatérése után is. így a szovjet filmművészetről nem külső szemlélőként alkotott magának véleményt, hanem szinte közreműködőként: könyve ls élménybeszámoló, személyes tapasztalatok és töprengések élményadó gyűjteménye. A magyar kiadás az eredeti címet — Mozi, Az orosz és szovjet film története — első szavában módosította és a magyar fordítás címéül Eizensteín egyik kitűnő filmjének, a Régi és újnak a címét választotta. Érdekes különben, hogy a filmcím maga ls változott: a falusi élet megújulásáról szóló filmet Eizensteín eredetileg A fővonal névvel tervezte, de a készülés hosszú Ideje alatt támasztott bírálatokra — Sztálin is hozzászólt a filmhez — megváltoztatta, nehogy a nagyon nyílt művészfilm meggyőző erejű szókimondásával a korabeli politikával egyvonalúnak érződjön. Holott ezt a címet, s ezt az egybeesést vállalnia kellett volna: a szocialista mezőgazdaság újjáformálásának fővonaláról szól Eizensteín filmje, olyasmiről, amit a szocialista emberek azóta is magukénak vallanak. Nem Eizenstein tévedett, amikor filmjét a politikai vonalakkal egybecsengőnek érezte, hanem azok, akik őt kitagadták onnét. A könyv címének megváltoztatása nemcsak azért ötletesés szellemes, mert Eizensteín világszerte ismert, velejéig szocialista művére emlékeztet, hanem azért is, mert érzékelteti azokat a vitákat, amelyeknek hevében a szovjet filmművészet fejlődése, története végbement. A könyv gerincét — érthetően — a szerzőnek Eizensteín barátjaként tapasztalt, átélt, vagy tudott élményei adják (a voltaképpeni könyv Eizensteín halálakor véget is ér; az újabb húsz év fejlődését Leyda egy Utóiratban foglalja össze.) A szovjet filmtörténetnek ez az Eizensteincentrizmusa azonban nemcsak a szerző személyes elfogultságával, Eizensteln-rajongásával, élményeinek elevenségével magyarázható, hanem megfelel a valóságnak ls, meg a szovjet filmművészet esztétikai fővonalának is. Eizensteín valóban mindmáig legmarkánsabb egyénisége, zsenije a szovjet film történetének; jó tudni, hogy a világ filmtörténetének is. Ismeretes, hogy világszerte igen magasra értékelik művészetét, elméleti munkásságát éppen úgy, mint remekmívű filmjeit. Manapság, amikor a filmművészet megújhódásának lehetünk tanúi, igen sok ragyogó filmművész tanul Eizensteintől, nem röstellve ezt a tanítványságot, sőt gyakran dicsekedve ls ezzel. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy az alig ötven esztendős korában, idestova két évtizede elhunyt Eizensteín alig kilenc filmet készített — ha életművébe számítjuk torzóban maradt munkáit is. Ez bizony kevés; ha meggondoljuk, hogy olyan filmrendező is akad jócskán, aki több filmet készített, mint amennyi életéveinek száma. Eizensteín első filmjét — a Sztrájkot — 1924-ben fejezte be; ezután még csekély híján egy negyedszázadot élt, s mindössze újabb nyolc film munkálatalt kezdte meg; befejezni még kevesebbet, mindössze további hatot tudott, s ezek közül is egy — a Rettegett Iván második része — Eizensteín halála után még egy évtizedig várakozott a bemutatásra. Nem azért emlékeztetek most Eizenstein filmjeinek kevés számára, hogy sajnálatot ébresszek iránta, vagy hogy fölemlegessem azoknak a művelődéspolitikai hivatalnokoknak a vétkét, akik munkásságát gátolták s a világot talán további Eizenstein-remekművektől fosztották meg. Nem; azért hivatkozom életművének számbeli kicsinységére, hogy művészi nagyságát hangsúlyozhassam, s mert a továbbiakban küzdőtársakat keresek a nagy számok bűvölete ellen a művészetekben. Előbb azonban Eizenstein művészetének egy igen korszerű, nagyon időszerű tanulságát szeretném még - megkeresni. Eizenstein filmjei, bizony, habent sua fata; nemcsak a Que viva Mexico félbemaradottságára, A bezsini rét készltésánek megszakadására, a Régi és úf befejezésének és címének módosítására, az Október egyikmásik részletének átdolgozására, a Rettegett Iván kálváriájára gondolok, hanem sokkal Inkább első művelnek néhány érdekes vonatkozására. Leyda könyve élményszerűen tárja föl ezeknek a filmeknek a történetét. A Sztrájk például egy ötrészes sorozat egyik tagja lett volna. A proletár uralom hoz vezető út néhány állomását dolgozta volna föl a sorozat, amelyből csak ez az egy film készült el. Már-már anekdotikus történet, hogy a világhírű, a filmtörténet legjobbjaként nyilvántartott Patyomkin páncélos egy nagyszabású film tervében alig néhány oldalt tett volna ki, egyetlen kurta epizódot csupán. Szó sincsen arról, mintha Eizenstein impresszióinak engedő. a pillanat ihletére ha gyatkozó művész lett volna, aki alkalomszülte hangulatok sodrására bízta volna magát. Nem, sót Inkább rendkívül tudatosan dolgozó, a munka minden részletét nagy gonddal megtervező művész volt. Az említett esetek, s főképpen a Patyomkin esete véleményem szerint más tanulsággal szolgál, méghozzá azzal, hogy a film művészi terrénuma nem annyira a regényesség, az epikus áradás, a drámai cselekményesség, hanean sokkal inkább a novellisztikus részletezés, a lélektani, társadalmi, történeti tényezők finom kibontakoztatása, A Patyomkin páncélos ebben az értelemben egyetlen történelmi epizód sokrétű, alapos földolgáza, részletekre, aspektusokra bontása, motiválása — s éppen ezért remekmű, éppen ezéirt korszerű és időszerű ma is, annak ellenére, hogy technikai kivitele — üermészetesen — magán viseli korának Jegyeit. Eizenstein (és nemcsak ő; a könyv például igen érdekes részleteket közöl Majakovszkij esztétikai és politikai szempontból nagyon hasonló küzdelmeiről és kudarcairól) a mélyreható, tartalmas filmművészet híveként gyakran került szembe olyanokkal, akik az ő filmjeit túlságosan érthetetlennek, intellektuálisnak, a valóságtól elvonatkozőnak, kevesekhez szólónak bélyegezték. Leyda filmtörténetében gyakran esik szó a hagyományos filmek egész soráról — például — a tradicionaltsta filmesekről, akik különben minden tekintetben sokkal nagyobb sikerekkel dicsekedhettek annak Idején, mint Eizenstein, Pudovkin, Dovzsenko és a szovjet film más, nagy művészei. De hol vannak már ezek a tradicionalisták? Kl emlékszik az ő filmjeikre? S az ő filmjeik segítették-e a társadalmi fejlődést, a történelem mozgatói voltak-e? Nyilvánvaló, hogy nem; pillanatnyi sikerek voltak az övéik, eljegyezve a feledéssel. A járt utakat Eizenstein is, a hozzá mérhető tehetségű többi szovjet filmművész is odahagyta a járatlanokért. Üttörő volt, avantgardista, a szó Igazi értelmében; s még hozzá eszmei tekintetben. Ezt azért hangsúlyozom, mert a felületes szemlélő vagy bíráló könnyen úgy vélhetné, hogy az avantgardlzmus, Elzenstelné meg társaié ls, formai külsődleges valami. Emellett szólna látszólag az ls, hogy Eizensteín maradandó filmelméleti tézisei — így például világhírű montázselmélete — formai elemnek látszik, a film készítésének, szerkesztésének, hatáseszközeinek kérdése, s nem a tartalomé, a mondanivalóé. Az efféle osztályozás, persze, mondvacsinált, hiszen ki látott már akár tartalmat forma nélkül, akár formát tartalom nélkül? Minden forma kifejez valamiféle tartalmat, s egyetlen mondanivaló sem fejeződhet ki formai elemek nélkül; Eizenstein úgynevezett formai szerkezeti elvei azonban az általános kapcsolaton is túlmenően érzékelhetően eszmei, tartalmi célokat szolgálnak. Hiszen Eizenstein filmjelben arról szól, hogyan tér át a nép a történelem régi útjairól új utakra, hogyan kezd új történelmet, új világot. Ugyan miképpen ábrázolhatta volna ezt az új világot, ezt az új törekvést, ezt az új történelmet régi módon, régi kifejezésekkel, régi szerkezetben? Ogy, ahogyan a tradicionalista filmesek dolgoztak. olyasféle megoldásokkal, amilyenek leginkább a hollywoodi filmek stílusára jellemzőek? Hiszen ez, az egyszerűség kedvéért hollywoodiasnak nevezhető filmstílus, a szórakoztató, regényes, vagy elbeszélő filmek stílusa, a nagy közönségsikerrel kecsegtető filmek divatja a nézőt megnyugtatja, abba a vélekedésbe ringatja, hogy a világban minden rendben van, vagy legalábbis magától rendbe jön majd: passzivitásra késztet. Eizenstein és az ő nyomában a szovjet film legjobbjai — s most már kiterejszthetjük: a szocialista film legjobbjai — aktivi tásra késztető filmeket akartak és akarnak készíteni. Ogy vélem, hogy a szocia lista realizmus alapvető tulaj donságaképpen alighanem azt kell tekintenünk, hogy: aktivitásra késztet (persze, nem akárminő aktivitásra, hanem a nép, az emberiség javára irányuló cselekvésre). Ezt a vonatkozást különben azért Is igen hasznos hangoztatnunk és Eizenstein, valamint a szocialista művészet más, kimagasló, úttörő — vagyis avantgardista — művészeinek műalkotásain példáznunk, mert a szocialista realizmust sokan, tudatosan vagy önkéntelenül, a kritikai realizmussal kapcsolják össze, s így vagy nem érzik eléggé, vagy nem éreztetik elegendően a mozgósításnak, a cselekvésre késztetésnek ezt az irányát, ezt a belülről mozgató jellegét. Lezárt, befejezett, kész cselekvési sémákat közlő, már az eredményt is ábrázoló műveket várnak el, holott a szocialista realizmus éppenséggel mindig nyitott kell legyen annyiban, hogy csak a nézőben — a műélvezőben — fejeződjön be, teljesedjen ki. Eizenstein művészete csakúgy, mint a gondolatsorunk kiindulásául fölemlített kitűnő szovjet r- filmtörténeti könyv, ilyen értelemben ls kollektív mű: a néző, az olvasó csélekvö, gondolkodó részvételére számít. ZAY LÁSZLÓ WSSjW////////////////^^^^^ SZOVJET VERSEK MIKOLA NAGNYIBJEDA: LENIN Eget ostromló tetteinkről, legendát szőtt már a jelen. Fényében Lenin arcát látom: oly ismerős, oly eleven. Jövőnk, győzelmünk építője, nagysága napról napra nő. A béke s életünk nélküle immár el sem képzelhető, akár a föld a napnak fénye, szerelem és kéklő égbolt nélkül, a krasznodonyec - hős erénye, s a Dnyeprogesz — szorgos kezek nélkül. Itt él közöttünk, szivünk legmélyén, lobogónk ő s az élők küzdő társa, reménységünk s vezérlő csillagfény, a harcos heves szíve dobbanása. Segít a fáradt magvetőnek, betűt vetni a tudatlannak, az angolai felkelőnek, s Kuba felett a kelő Napnak. Emberi hit hevíti őt, s ahol zászlót bontottak, ő jár, küzd az élen, hogy kivirágozzék e földgolyó a béke, munka, szabadság jegyében. Bábi Tibor fordítása VLAGYIMIR CIBIN: A FÖLPHÖZ Amikor születtem, bölcsőmet napfénybe ölelted, s csókokkal feleltél, ha karom kitártam fölötted. A meleg sugárra, mint anyám kezére, borultam gügyögve ... Bújtattad azóta a mezőt, a tájat záporba, ködökbe. Nem vagyok már a te vendéged? Miért kell már asztalt bontani? Havat és csillagot, havat és csillagot ontani, oltani? Valami kihullott belőled, úszik a végtelen egekben. Micsoda borzalom! - hiánya kong csak a szívedben. A tetők, háztetők vizesen ragyognak, levelek peregnek, csillogó esőben kiterjesztett szárnyú házsorok remegnek. Én mégsem szeretnék megválni e Földtói, amely a távolból zöld rügyre hasonlít. Minden csöpp füveddel, dérverte virággal szeresd, Föld, szeresd őt, ki ráhull utadra, és kitárt karokkal hantjaid szorítja! S ha én is, ha én is halálos tusában tapadok öledre, ne fejtsd le, ne fejtsd le a karom magadról! öleljen örökre ... I Fordította: Zs. Nagy Lajos SZTYEPÁN SCSIPACSOV: * Az első hajnali napsugárral az állomásról a Nyevkára siettem. Hozzád. Harmadszor kopogtam s vártam. Oly kínos érzés fogott el a csendben! S egyszerre csak halk, lassú kopajjal te jöttél. Ó, mily könnyű léptek! Feledhetetlen volt e hajnal: Ajtót nyitottál s csókod égett ajkamon, ahogy átkaroltam szorosan meleg tested, vállad ... Megállt a napfény ablakodban, s megleste tán könnyű ruhádat, míg folyt a fákról a tetőkre, majd megpihent a könyvespolcnál. Te kipirultán álltál a csöndbe', és mint a napfény, olyan voltál. Kulcsár Tibor fordítása