Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-30 / 358. szám, szombat

O tthonaink ismét fenyőillatot árasztanak. A gyermekek határtalanul örülnek, hogy végre „művészettel" foglalkozhatnak: fel­díszíthetik a fenyőfát. Várják a Télapót, aki titokban oson be hoz­zájuk, mindenkit megajándékoz, senkiről sem feledkezik meg. Nehéz megjósolni, mit hoz az új év. A szülők azonban igyekezni fog­nak, hogy gyermekeiket minél több öröm érje az új esztendőben. A felnőttek életében is sok szép vár­ható. Nekünk, szovjet embereknek megvannak a magunk kis és nagy álmai, amelyek összeforrnak az egész ország sorsával. Biztosak va­gyunk hazánk jövőjében. Ezért szi­lárdan állunk a lábunkon, s egy cseppet sem kételkedünk benne, hogy nincs olyan nehézség, amely­lyel meg ne birkóznánk. Ha a szov­jet nép az elmúlt ötven évben oly nagy dolgokra volt képes, akkor a jövő még nagyobb sikerekkel ke­csegtet, bár nagy erőfeszítésre lesz szükség, hogy megvédjük a világ­békét s győzzünk a kapitalizmus­sal folytatott gazdasági verseny­ben. Még azok is mind gyakrabban jutnak hasonló következtetésekre, akik jó ideig jósolgatták a „szov­jetek gyors bukását". Elég össze­hasonlítani a forradalom utáni el­ső évek burzsoá sajtójának jósla­tait az amerikai Christian Science Monitor nemrégen tett tárgyilagos megállapításával. A lap azt írja, hogy „a Kreml biztos benne: jövő­re még nagyobbak lesznek a gaz­dasági sikerek, s az ország elérhe­ti a nehézipar nagy arányú fejlődé­sét, egyidejűleg példátlanul nagy figyelmet szentelve a fogyasztók szükségleteinek és kívánságainak". Szilveszter éjszakáján sok csa­ládban emlékeznek azokra, akik már soha többé nem ülnek a csa­ládi asztalhoz, akik a hozzátarto­zók emlékezetében úgy maradtak meg, mint az iskola padjaiból egyenesen a csatamezőkre távozott fiatalemberek. Nemcsak a roko­nok, hanem az egész szovjet nép őrzi a Nagy Honvédő Háború ka­Újévi gondolatok tonáinak emlékét. Drága az emlé­ke annak a három ismeretlen ka­tonának, akikről az utóbbi időben sokat mesélt egy töltényhüvelybe rejtett feljegyzés, amelyet nemré­gen Kubány partjain nyomkutató pionírok találtak meg. Az Időtől megsárgult papírdarabon még ma is olvashatók e szavak: „Hárman voltunk. Sarokanov Nyikolaj (Moszkva), Donszkoj Ivan ... és én, Sztrelnyikov Nyikolaj (Sztálin­grád). Meghalunk a hazáért. Drága barátainkI Ha valaki megtalálja ezt a töltényhüvelyt, adja át üd­vözletünket a szovjet embereknek. A hazáért, elvtársak!" A három fiatal katona — kortár­saik millióihoz hasonlóan — még élete utolsó perceiben is hitt a győzelemben, melyet az Októberi Forradalmat megvalósító népnek ki kell vívnia. A szovjet emberek az elesettek emlékét tisztelve, fe­jet hajtva az Ismeretlen Katona sírja előtt megesküsznek; mindent megtesznek, hogy a Rajna partjain kardot csörtető újsütetű keresztes­lovagok ne sodorják az emberisé­get „nagy háborúba". A szovjetor­szágnak és barátainak elegendő eszköze és lehetősége van ahhoz, hogy lehütsék az eszelős Führer követőinek harci lázát. A szovjet kormánynak a nyugatnémet kor­mányhoz intézett nyilatkozata ezt félreérthetetlenül leszögezi. Minden egyes év a szocialista országok újabb vívmányait és a kapitalizmus további gyöngülését jelenti. Mindinkább komor fellegek borítják a kapitalizmus jövőjét. Noha az Egyesült Államok és szö­vetségesei fegyveres erővel próbál­ják megváltoztatni a történelem menetét, és hajmeresztő kalandok­ba bocsátkoznak, mint Vietnamban, semmi sem mentheti meg az im­perializmust. A szocialista államok, a nemzetközi kommunista és mun­kásmozgalom, valamint a nemzeti felszabadító mozgalom erősödő egységfrontja szembeszáll a reak­ció és a háború erőivel. A jövő év elején jelentős ese­ményre kerül sor: a kommunista és munkáspártok konzultatív talál­kozójára. A találkozó részvevői egy újabb nemzetközi tanácskozás összehívásáról fognak tárgyalni, amelynek az lesz a célja, hogy fel­zárkóztassa az összes szocialista és demokratikus erőket az impe­rializmus elleni békeharcban. A testvérpártok túlnyomó többsége a nemzetközi tanácskozás megtar­tása mellett foglal állást. Cgy lát­szik, felsültek az antikommuniz­mus lovagjai, akik a kommunista mozgalom egységének felbomlásá­ban reménykedtek, a kommunista mozgalom nehézségeire építették terveiket. Reményeik nem teljesül­nek be. Az elmúlt jubileumi évben no­vember 7-én a Vörös téren együtt voltam német, csehszlovák, ma­gyar, lengyel és bolgár és más ba­rátainkkal. Az új év első perceiben sok sikert és boldogságot kívánok mindnyájunknak. Az Új Szó számára írta: MIHAIL HARLAMOV, a Novosztyi sajtóiroda hírmagyarázója H |em én találtam ki a címet, Strauss szövetségi minisz­ter cikkéből vettem át, amelyben Nyugat-Németország ta­valyi eredményeit értékelte és 1968 távlatait ecsetelte. Valóban nincs ok ujjongásra, s ezt Strauss mi­niszternek kell a legjobban tudnia, mert pénzügyminiszteri tisztségé­ben á legjobb áttekintése van a Német Szövetségi Köztársaságról. Milyen is volt az NSZK-ban az elmúlt év, amely egyben a kleri­kális CDU/CSU uniópárt és a szo­ciáldemokrata pórt nagykoalíciója kormányának első éve volt? Épp úgy festhetnék fehér, mint fekete képet. Erre is, arra is elég bizonyí­tékot és példát találhatnék, de ma­radjunk inkább a valóság talaján. Ezt különösen megtanulja az em­ber Bonnban, ha figyelemmel kísé­ri, ki hogyan emelkedik a politi­kai fellegekbe. A VALTOZASNAK SEMMI JELE A nyugatnémet külpolitika még mindig nem ereszkedett le a való­ság talajára, különösen Bonn és a szocialista országok viszonyában, ami bennünket természetesen leg­inkább érdekel. Ám azért megfi­gyelhetjük, hogy valaki néha-néha ebben a vonatkozásban is egy pillantást vet a földre. A Német Demokratikus Köztársaság, az Ode­ra—Neise határvonal, vagyis a há­ború után kialakult helyzet elisme­rését illetően a változásnak semmi fele. Még csak azt sem vehetjük észre, hogy a Bundeswehr alább­hagyott volna nukleáris igényei­vel, ami mindenképp összefügg a külpolitikával. Másrészt minden bonni politikus kötelességének tartja, hogy heten­te legalább egyszer fogadkozzék: az NSZK békét, keleti kapcsolatai­ban enyhülést, javulást óhajt. Am még mindig hiányzik néhány grammnyi tett ahhoz, hogy többet nyomjon a szavak tonnáinál. Az NSZK és a Nyugat kapcsola­tai sem változtak lényegesen. Sőt az a benyomásom, hogy Bonn vi­szonya Párizshoz, Washingtonhoz és Londonhoz most kissé hűvösebb. Az NSZK mint a tőkés világ máso­dik gazdasági és kereskedelmi nagyhatalma, politikai téren to­vábbra ts másod-, sőt harmadrendű ország. A gazdaságban sikerült, vagy nyilván rövidesen sikerül megállí­tani a hanyatlást. Az ipari terme­lés azonban még mindig nem érte el az 1966 augusztusi színvonalat, azaz a hanyatlás előtti utolső hó­nap színvonalát. Tavaly a lakos­ságnak egy-két lyukkal összébb kellett húznia a nadrágszíjat, de ennek ellenére az életszínvonal még mindig magas, noha nem olyan, mint amilyennek az alkalmi látogató gondolja. A NAGYKOALÍCIÓ NEM OLDOTT MEG SEMMIT Annak ellenére, hogy a nagykoa­líció a választók 90 százalékát kép­Nincs ok érzelmi ömlengésre viseli, munkája nem felelt meg a várakozásnak. Az állami pénzügye­ket üggyel-bajjal sikerült valahogy rendbehozniuk, ezt is a problémák későbbi évekre halasztásának árán. A karácsony előtti utolsó kor­mányülés után a kormány szóvivője sajtóértekezletén bejelentette, hogy Kiesinger kancellár értékelte a kormány tevékenységét, s hogy Brandt a miniszterek nevében kö­szönetet mondott neki. Ezt nem is tudtam feljegyezni, mert közben szellemes kolléga megjegyezte, hogy a miniszterek bizonyára köny­nyes szemmel távoztak a kabinet­ülésről. A fekete-vörös koalíció még min­dig válságmentesen működik, noha a koalíció mindkét tagja Igyekszik kialakítani a maga arculatát, s ke­resi a módját, hogyan különbözzék egymástól. Erre itt nagyon találó­an azt mondják, keresik a „profil­jukat", amellyel a jövőben fellép­hetnének a választási küzdelemben. Tény, hogy a szociáldemokraták kormánykoalíciós tagságukkal töb­bet ártottak, mint használtak ma­guknak, viszont az uniópárt min­den téren nyert. A NEONÁCIK ELŐRETÖRNEK Az idei év árnyoldala a neonáci Nemzeti Demokrata Párt előretöré­se volt. Vezetői szociális, politikai és nacionalista demagógiájukkal nagyon sok nyugatnémetet félre­vezettek. Jó lenne, ha az illetéke­sek nem engednék el a fülük mel­lett azt a számtalan figyelmezte­tést, hogy jó lesz óvakodni a neo­náci párttól, még közvetett befo­lyásától is. Nem tanácsos, hogy a politiku­sok, még kevésbé az újságírók nagy Jóslatokba bocsátkozzanak. Ezért szeretném, ha az olvasók en­gem is fenntartással fogadnának. Űgy Véléin, a nyugatnémet külpo­litika jövőre is igyekezni fog meg­győzni a világot az NSZK becsüle­tes szándékairól. Ezt azonban na­gyobb konkrét tettekkel aligha tá­masztja alá. Az NSZK békeszereteté­nek hangoztatása azonban pozitív visszhangot kelthet a nyugatnémet lakosság körében, ami pedig visz­szahathat a kormánykörökre. Gazdasági téren sikerülhet meg­állítani a hanyatlást. Ez nem be­csülhető le, mert egy gazdasági válság táptalaj lenne a neonáciz­musnak. A lakosságnak azonban valószínűen megint összébb kell szorítania a nadrágszíjat, mert az új évtől kezdve további áremelés fenyegeti; emelkedik a lakbér, az italok ára és a közlekedési tarifa. Ezzel kapcsolatban további bérküz­delmek sincsenek kizárva, bár a nyugatnémet dolgozók most csak életszínvonaluk megőrzéséért, nem pedig emelkedéséért küzdenek. Kl KELL TÖRNI A KÖZÖNYBŐL Már csak jó félév van hátra ko­molyabb belpolitikai tevékenység­re. Amit a parlament 1968 őszéig nem képes elvégezni, pótolni már nem tudja, mert egy évvel a vá­lasztások előtt valamennyi párt gondosan ügyelni iog „profiljára", a sikereket magának, a kudarcokat pedig a másik rovására könyveli el. Remélem, hogy időhiány miatt nem kerül sor a szükségállapot­törvények végrehajtására, mert szakértőink véleménye szerint is e katonai előkészület nélkül Nyugat­Németország nem tud meglenni. Régi szokás az újévi jókívánság. Én azt kívánnám, hogy a nyugat­német lakosság ébredjen fel poli­tikai közönyösségéből, politikai­szellemi tunyaságából, amely a gyorsan megtollasodott emberekre oly jellemző. Sajnos, attól tartok, hogy nem lesz könnyű az ébredés, s addig is sok víz lefolyik a Raj­nán. KAR EL C IS A Rí 'bonni távirata" f megrázkódtatá­IHllKl sai után az aír í" IwWlr kai kontinensen Szaharától délre eső része né­mileg magához tért. Ennek leg­főbb bizonyítéka a katonai pucs­csok számának csökkenése. Ugyanakkor továbbra sem lehet elmondani, hogy az Afrikai Egy­ség Szervezete kiheverte azt a csapást, amit Nkrumah elnök erőszakos eltávolítása idézett elő nemcsak Ghanában, hanem az antiimperialista egységért vívott kontinentális küzdelem­ben. 1967-ben is megrendezték az Afrikai Egységszervezet ál­lam és kormányfői találkozóját Kongó fővárosában. Határozatai azonban nem mentek tovább az előző években elfogadott és többnyire végre nem hajtott ha­tározatoknál. Az egész Afrika számára fájdalmas rhodesiai kérdés megoldását illetően nem jutottak előbbre. A rhodesiai nemzeti felszabadító mozgalom, amely fegyveres gerilla háborút indított Ian Smith fehér telepes rendszere ellen, a szokásos bíz­tatáson és szimpátia megnyil­vánulásokon kívül édeskeveset kapott a független afrikai or­szágok szervezetétől. Az egység, amely Kinshasában oly hang­zatosan jutott kifejezésre, nem az a fajta egység, amelyért an­nak'idején Ben Bella és Kwa­me Nkrumah küzdött. Ilyen egy­ségről szó sem esett az Afrikai Egységszervezet csúcsértekezle­tén, amelyen a fekete-földrész úgynevezett mérsékelt szárnya dominált. Mindez világosan mu­tatja, hogy Afrika jelenlegi ve-, zetőinek többsége beletörődött abba a gondolatba, hogy a hat­vanas évek elejé zott forradalmi fel apály következett politikában. S ez a színűleg sokáig fo galábbis addig, ai rikában, Dél-Rhoc golában, Mozamt más területeken zeti felszabadító i Fekete Af ril gondja lamiféle frontáttí nek el. Bármelyik ti terület felszaba dületet adhat eg az imperializmus lonializmus ellen 1967 folyamán tötte le Fekete­mét. Az egyik a sok kongói gará másik pedig a n Mindkettő alapos a független Af Mindenekelőtt azon képességét, ja-e oldani a sajá szagait veszélyez kat, amelyek mö zömében külföldi perialista és i erők húzódnak n a sorok napvilá zsoldosok kérdés jut! Ami a nigériai ebben a kérdé;­Ä Guardian tréfás jósla­tai megjövendölik, hogy a kormány halálosan komolyan csökkenteni fogja a katonai kiadásokat; három őr­mester feleségét hazarendeli Singapore-ból, és emiatt kor­mányválság tör ki. George Brown spiccesen hangos és nyil­vános szóváltásba fog kevered­ni a cantei'buryi érsekkel, egy slágerénekesnővel és a meteoro­lógiai intézettel, Callaghan bel­ügyminiszter a Jobb kereset re­ményében kivándorol Dahomey­be, a munkanélküliek száma el­éri az egymilliót. De Gaulle ki­jelenti, hogy Angliát csak ak­kor engedi be a Közös Piacba, ha bevezetik a jobboldali köz­lekedést, továbbá ha békacom­bot tálalnak minden londoni ét­teremben,- és hivatalos nyelvvé teszik a franciát. Angliában hu­szonkét évi „próbaidőre" be fogják fagyasztani a béreket, a külkereskedelmi mérleg felja­vítása érdekében megkezdik a part menti szigetek kiárusítását amerikai dollárért, végül meg­adóztatják a szemüvegeket, a biciklisták nadrágcsíptetőit, a kanárimadarakat, a macskákat és a műfogakat. A vicc persze itt is csak vicc, de a maga módján rávilágít az ország egy-két aggasztó prob­lémájára, amit 1968-ban aligha fognak megoldani. Természete­sen szó sem lehet Anglia közös piaci felvételéről, míg a hóri­horgas tábornok ül az Elysée palotában. Callaghan kivándor­lása — sajnos — csak tréfa, de szomorú tény, hogy az or­szág szakembereinek színe-java tömegesen e Ausztráliába, mert a szigt alacsonyabb 1966-ban „iá delt bérbefai kivételekkel Az a nem vár vényben van a végét. A k még nem ke ni, de az adi viselhetetlen zaklatásai e, ságával és nehezednek lókra. Sok kétmilliárd magasabb — telmetlen — csökkentéséi csökkentései rom őrmesti delésének : Lehet, hogy sebb csökké mert az újai minden má: musként lel mányférfiak de azért a sem tenné t Mindezek tom, hogy sok jót vári

Next

/
Oldalképek
Tartalom