Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-30 / 358. szám, szombat

O

tthonaink ismét fenyőillatot árasztanak. A gyermekek határtalanul örülnek, hogy végre „művészettel" foglalkozhatnak: feldíszíthetik a fenyőfát. Várják a Télapót, aki titokban oson be hozzájuk, mindenkit megajándékoz, senkiről sem feledkezik meg. Nehéz megjósolni, mit hoz az új év. A szülők azonban igyekezni fognak, hogy gyermekeiket minél több öröm érje az új esztendőben. A felnőttek életében is sok szép várható. Nekünk, szovjet embereknek megvannak a magunk kis és nagy álmai, amelyek összeforrnak az egész ország sorsával. Biztosak vagyunk hazánk jövőjében. Ezért szilárdan állunk a lábunkon, s egy cseppet sem kételkedünk benne, hogy nincs olyan nehézség, amelylyel meg ne birkóznánk. Ha a szovjet nép az elmúlt ötven évben oly nagy dolgokra volt képes, akkor a jövő még nagyobb sikerekkel kecsegtet, bár nagy erőfeszítésre lesz szükség, hogy megvédjük a világbékét s győzzünk a kapitalizmussal folytatott gazdasági versenyben. Még azok is mind gyakrabban jutnak hasonló következtetésekre, akik jó ideig jósolgatták a „szovjetek gyors bukását". Elég összehasonlítani a forradalom utáni első évek burzsoá sajtójának jóslatait az amerikai Christian Science Monitor nemrégen tett tárgyilagos megállapításával. A lap azt írja, hogy „a Kreml biztos benne: jövőre még nagyobbak lesznek a gazdasági sikerek, s az ország elérheti a nehézipar nagy arányú fejlődését, egyidejűleg példátlanul nagy figyelmet szentelve a fogyasztók szükségleteinek és kívánságainak". Szilveszter éjszakáján sok családban emlékeznek azokra, akik már soha többé nem ülnek a családi asztalhoz, akik a hozzátartozók emlékezetében úgy maradtak meg, mint az iskola padjaiból egyenesen a csatamezőkre távozott fiatalemberek. Nemcsak a rokonok, hanem az egész szovjet nép őrzi a Nagy Honvédő Háború kaÚjévi gondolatok tonáinak emlékét. Drága az emléke annak a három ismeretlen katonának, akikről az utóbbi időben sokat mesélt egy töltényhüvelybe rejtett feljegyzés, amelyet nemrégen Kubány partjain nyomkutató pionírok találtak meg. Az Időtől megsárgult papírdarabon még ma is olvashatók e szavak: „Hárman voltunk. Sarokanov Nyikolaj (Moszkva), Donszkoj Ivan ... és én, Sztrelnyikov Nyikolaj (Sztálingrád). Meghalunk a hazáért. Drága barátainkI Ha valaki megtalálja ezt a töltényhüvelyt, adja át üdvözletünket a szovjet embereknek. A hazáért, elvtársak!" A három fiatal katona — kortársaik millióihoz hasonlóan — még élete utolsó perceiben is hitt a győzelemben, melyet az Októberi Forradalmat megvalósító népnek ki kell vívnia. A szovjet emberek az elesettek emlékét tisztelve, fejet hajtva az Ismeretlen Katona sírja előtt megesküsznek; mindent megtesznek, hogy a Rajna partjain kardot csörtető újsütetű kereszteslovagok ne sodorják az emberiséget „nagy háborúba". A szovjetországnak és barátainak elegendő eszköze és lehetősége van ahhoz, hogy lehütsék az eszelős Führer követőinek harci lázát. A szovjet kormánynak a nyugatnémet kormányhoz intézett nyilatkozata ezt félreérthetetlenül leszögezi. Minden egyes év a szocialista országok újabb vívmányait és a kapitalizmus további gyöngülését jelenti. Mindinkább komor fellegek borítják a kapitalizmus jövőjét. Noha az Egyesült Államok és szövetségesei fegyveres erővel próbálják megváltoztatni a történelem menetét, és hajmeresztő kalandokba bocsátkoznak, mint Vietnamban, semmi sem mentheti meg az imperializmust. A szocialista államok, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom, valamint a nemzeti felszabadító mozgalom erősödő egységfrontja szembeszáll a reakció és a háború erőivel. A jövő év elején jelentős eseményre kerül sor: a kommunista és munkáspártok konzultatív találkozójára. A találkozó részvevői egy újabb nemzetközi tanácskozás összehívásáról fognak tárgyalni, amelynek az lesz a célja, hogy felzárkóztassa az összes szocialista és demokratikus erőket az imperializmus elleni békeharcban. A testvérpártok túlnyomó többsége a nemzetközi tanácskozás megtartása mellett foglal állást. Cgy látszik, felsültek az antikommunizmus lovagjai, akik a kommunista mozgalom egységének felbomlásában reménykedtek, a kommunista mozgalom nehézségeire építették terveiket. Reményeik nem teljesülnek be. Az elmúlt jubileumi évben november 7-én a Vörös téren együtt voltam német, csehszlovák, magyar, lengyel és bolgár és más barátainkkal. Az új év első perceiben sok sikert és boldogságot kívánok mindnyájunknak. Az Új Szó számára írta: MIHAIL HARLAMOV, a Novosztyi sajtóiroda hírmagyarázója H |em én találtam ki a címet, Strauss szövetségi miniszter cikkéből vettem át, amelyben Nyugat-Németország tavalyi eredményeit értékelte és 1968 távlatait ecsetelte. Valóban nincs ok ujjongásra, s ezt Strauss miniszternek kell a legjobban tudnia, mert pénzügyminiszteri tisztségében á legjobb áttekintése van a Német Szövetségi Köztársaságról. Milyen is volt az NSZK-ban az elmúlt év, amely egyben a klerikális CDU/CSU uniópárt és a szociáldemokrata pórt nagykoalíciója kormányának első éve volt? Épp úgy festhetnék fehér, mint fekete képet. Erre is, arra is elég bizonyítékot és példát találhatnék, de maradjunk inkább a valóság talaján. Ezt különösen megtanulja az ember Bonnban, ha figyelemmel kíséri, ki hogyan emelkedik a politikai fellegekbe. A VALTOZASNAK SEMMI JELE A nyugatnémet külpolitika még mindig nem ereszkedett le a valóság talajára, különösen Bonn és a szocialista országok viszonyában, ami bennünket természetesen leginkább érdekel. Ám azért megfigyelhetjük, hogy valaki néha-néha ebben a vonatkozásban is egy pillantást vet a földre. A Német Demokratikus Köztársaság, az Odera—Neise határvonal, vagyis a háború után kialakult helyzet elismerését illetően a változásnak semmi fele. Még csak azt sem vehetjük észre, hogy a Bundeswehr alábbhagyott volna nukleáris igényeivel, ami mindenképp összefügg a külpolitikával. Másrészt minden bonni politikus kötelességének tartja, hogy hetente legalább egyszer fogadkozzék: az NSZK békét, keleti kapcsolataiban enyhülést, javulást óhajt. Am még mindig hiányzik néhány grammnyi tett ahhoz, hogy többet nyomjon a szavak tonnáinál. Az NSZK és a Nyugat kapcsolatai sem változtak lényegesen. Sőt az a benyomásom, hogy Bonn viszonya Párizshoz, Washingtonhoz és Londonhoz most kissé hűvösebb. Az NSZK mint a tőkés világ második gazdasági és kereskedelmi nagyhatalma, politikai téren továbbra ts másod-, sőt harmadrendű ország. A gazdaságban sikerült, vagy nyilván rövidesen sikerül megállítani a hanyatlást. Az ipari termelés azonban még mindig nem érte el az 1966 augusztusi színvonalat, azaz a hanyatlás előtti utolső hónap színvonalát. Tavaly a lakosságnak egy-két lyukkal összébb kellett húznia a nadrágszíjat, de ennek ellenére az életszínvonal még mindig magas, noha nem olyan, mint amilyennek az alkalmi látogató gondolja. A NAGYKOALÍCIÓ NEM OLDOTT MEG SEMMIT Annak ellenére, hogy a nagykoalíció a választók 90 százalékát képNincs ok érzelmi ömlengésre viseli, munkája nem felelt meg a várakozásnak. Az állami pénzügyeket üggyel-bajjal sikerült valahogy rendbehozniuk, ezt is a problémák későbbi évekre halasztásának árán. A karácsony előtti utolsó kormányülés után a kormány szóvivője sajtóértekezletén bejelentette, hogy Kiesinger kancellár értékelte a kormány tevékenységét, s hogy Brandt a miniszterek nevében köszönetet mondott neki. Ezt nem is tudtam feljegyezni, mert közben szellemes kolléga megjegyezte, hogy a miniszterek bizonyára könynyes szemmel távoztak a kabinetülésről. A fekete-vörös koalíció még mindig válságmentesen működik, noha a koalíció mindkét tagja Igyekszik kialakítani a maga arculatát, s keresi a módját, hogyan különbözzék egymástól. Erre itt nagyon találóan azt mondják, keresik a „profiljukat", amellyel a jövőben felléphetnének a választási küzdelemben. Tény, hogy a szociáldemokraták kormánykoalíciós tagságukkal többet ártottak, mint használtak maguknak, viszont az uniópárt minden téren nyert. A NEONÁCIK ELŐRETÖRNEK Az idei év árnyoldala a neonáci Nemzeti Demokrata Párt előretörése volt. Vezetői szociális, politikai és nacionalista demagógiájukkal nagyon sok nyugatnémetet félrevezettek. Jó lenne, ha az illetékesek nem engednék el a fülük mellett azt a számtalan figyelmeztetést, hogy jó lesz óvakodni a neonáci párttól, még közvetett befolyásától is. Nem tanácsos, hogy a politikusok, még kevésbé az újságírók nagy Jóslatokba bocsátkozzanak. Ezért szeretném, ha az olvasók engem is fenntartással fogadnának. Űgy Véléin, a nyugatnémet külpolitika jövőre is igyekezni fog meggyőzni a világot az NSZK becsületes szándékairól. Ezt azonban nagyobb konkrét tettekkel aligha támasztja alá. Az NSZK békeszeretetének hangoztatása azonban pozitív visszhangot kelthet a nyugatnémet lakosság körében, ami pedig viszszahathat a kormánykörökre. Gazdasági téren sikerülhet megállítani a hanyatlást. Ez nem becsülhető le, mert egy gazdasági válság táptalaj lenne a neonácizmusnak. A lakosságnak azonban valószínűen megint összébb kell szorítania a nadrágszíjat, mert az új évtől kezdve további áremelés fenyegeti; emelkedik a lakbér, az italok ára és a közlekedési tarifa. Ezzel kapcsolatban további bérküzdelmek sincsenek kizárva, bár a nyugatnémet dolgozók most csak életszínvonaluk megőrzéséért, nem pedig emelkedéséért küzdenek. Kl KELL TÖRNI A KÖZÖNYBŐL Már csak jó félév van hátra komolyabb belpolitikai tevékenységre. Amit a parlament 1968 őszéig nem képes elvégezni, pótolni már nem tudja, mert egy évvel a választások előtt valamennyi párt gondosan ügyelni iog „profiljára", a sikereket magának, a kudarcokat pedig a másik rovására könyveli el. Remélem, hogy időhiány miatt nem kerül sor a szükségállapottörvények végrehajtására, mert szakértőink véleménye szerint is e katonai előkészület nélkül NyugatNémetország nem tud meglenni. Régi szokás az újévi jókívánság. Én azt kívánnám, hogy a nyugatnémet lakosság ébredjen fel politikai közönyösségéből, politikaiszellemi tunyaságából, amely a gyorsan megtollasodott emberekre oly jellemző. Sajnos, attól tartok, hogy nem lesz könnyű az ébredés, s addig is sok víz lefolyik a Rajnán. KAR EL C IS A Rí 'bonni távirata" f megrázkódtatáIHllKl

sai után az aír

í" IwWlr kai kontinensen Szaharától délre eső része némileg magához tért. Ennek legfőbb bizonyítéka a katonai pucscsok számának csökkenése. Ugyanakkor továbbra sem lehet elmondani, hogy az Afrikai Egység Szervezete kiheverte azt a csapást, amit Nkrumah elnök erőszakos eltávolítása idézett elő nemcsak Ghanában, hanem az antiimperialista egységért vívott kontinentális küzdelemben. 1967-ben is megrendezték az Afrikai Egységszervezet állam és kormányfői találkozóját Kongó fővárosában. Határozatai azonban nem mentek tovább az előző években elfogadott és többnyire végre nem hajtott határozatoknál. Az egész Afrika számára fájdalmas rhodesiai kérdés megoldását illetően nem jutottak előbbre. A rhodesiai nemzeti felszabadító mozgalom, amely fegyveres gerilla háborút indított Ian Smith fehér telepes rendszere ellen, a szokásos bíztatáson és szimpátia megnyilvánulásokon kívül édeskeveset kapott a független afrikai országok szervezetétől. Az egység, amely Kinshasában oly hangzatosan jutott kifejezésre, nem az a fajta egység, amelyért annak'idején Ben Bella és Kwame Nkrumah küzdött. Ilyen egységről szó sem esett az Afrikai Egységszervezet csúcsértekezletén, amelyen a fekete-földrész úgynevezett mérsékelt szárnya dominált. Mindez világosan mutatja, hogy Afrika jelenlegi ve-, zetőinek többsége beletörődött abba a gondolatba, hogy a hatvanas évek elejé zott forradalmi fel apály következett politikában. S ez a színűleg sokáig fo galábbis addig, ai rikában, Dél-Rhoc golában, Mozamt más területeken zeti felszabadító i Fekete Af ril gondja lamiféle frontáttí nek el. Bármelyik ti terület felszaba dületet adhat eg az imperializmus lonializmus ellen 1967 folyamán tötte le Feketemét. Az egyik a sok kongói gará másik pedig a n Mindkettő alapos a független Af Mindenekelőtt azon képességét, ja-e oldani a sajá szagait veszélyez kat, amelyek mö zömében külföldi perialista és i erők húzódnak n a sorok napvilá zsoldosok kérdés jut! Ami a nigériai ebben a kérdé;Ä

Guardian tréfás jóslatai megjövendölik, hogy a kormány halálosan komolyan csökkenteni fogja a katonai kiadásokat; három őrmester feleségét hazarendeli Singapore-ból, és emiatt kormányválság tör ki. George Brown spiccesen hangos és nyilvános szóváltásba fog keveredni a cantei'buryi érsekkel, egy slágerénekesnővel és a meteorológiai intézettel, Callaghan belügyminiszter a Jobb kereset reményében kivándorol Dahomeybe, a munkanélküliek száma eléri az egymilliót. De Gaulle kijelenti, hogy Angliát csak akkor engedi be a Közös Piacba, ha bevezetik a jobboldali közlekedést, továbbá ha békacombot tálalnak minden londoni étteremben,- és hivatalos nyelvvé teszik a franciát. Angliában huszonkét évi „próbaidőre" be fogják fagyasztani a béreket, a külkereskedelmi mérleg feljavítása érdekében megkezdik a part menti szigetek kiárusítását amerikai dollárért, végül megadóztatják a szemüvegeket, a biciklisták nadrágcsíptetőit, a kanárimadarakat, a macskákat és a műfogakat. A vicc persze itt is csak vicc, de a maga módján rávilágít az ország egy-két aggasztó problémájára, amit 1968-ban aligha fognak megoldani. Természetesen szó sem lehet Anglia közös piaci felvételéről, míg a hórihorgas tábornok ül az Elysée palotában. Callaghan kivándorlása — sajnos — csak tréfa, de szomorú tény, hogy az ország szakembereinek színe-java tömegesen e Ausztráliába, mert a szigt alacsonyabb 1966-ban „iá delt bérbefai kivételekkel Az a nem vár vényben van a végét. A k még nem ke ni, de az adi viselhetetlen zaklatásai e, ságával és nehezednek lókra. Sok kétmilliárd magasabb — telmetlen — csökkentéséi csökkentései rom őrmesti delésének : Lehet, hogy sebb csökké mert az újai minden má: musként lel mányférfiak de azért a sem tenné t Mindezek tom, hogy sok jót vári