Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-30 / 358. szám, szombat

megoszlanak a vélemények Fekete-Afrikában. Az Afrikai Egységszervezet határozatban foglalt állást Gowon tábornok központi kormánya mellett és a biafrai szakadárok ellen. Ugyanakkor némi nehezteléssel állapította meg, hogy az afrikai vezetők békéltető kísérletei nem találtak kellő visszhangra Lagosban. A háború időközben folytatódik, s az áldozatok száma a legszerényebb becslések szerint is több tízezerre rúg. Sok afrikai megfigyelő szerint a nigériai kérdés megoldása csak békés tárgyalásokkal érhető el. Igen jelentős eseményként értékelik Afrika-szerte azt a fejlődést, amelyen Tanzánia ment át az elmúlt év folyamán. Afrika haladó erői bíznak Nyerere eltökéltségében és mindenekelőtt abban, hogy a kontinens népei soha nem vesztik el hitüket a szocializmus életrevalóságában. Pozitív fejleményként ítélik meg Afrikában a három keletafrikai ország, Kenya, Tanzánia és Uganda által megalakított közös piac beindulását. Erre is olyan időszakban került sor, amikor a pesszimisták mindenfajta afrikai közösség felbomlását jósolták. Amennyiben Afrika más részei is követik a kelet-afrikai példát, 1968 új fellendülést hoztak Fekete-Afrika sok vihart átélt politikai és társadalmi életében. ÉLIÁS BÉLA r^ DAR ES SALAftM-l LEVELI TÍ A

szokásos év végi mérleg nem sok örömöt okozhat az Egyesült Államok kormányának. Baj van a pénzügyi mérleggel, bár a költségvetési év csak júniusban ér véget, máris úgy becsülik, hogy — a jelenlegi tendenciát figyelembe véve — a költségvetés deficitje meghaladhatja a harmincmilliárd dollárt. Ami különösen érzékenyen érinti Washingtont: továbbra sem csökkent a dollár kiáramlása, sőt a font sterling devalválása és egyéb problémák következtében ismét több milliárddal csökkent az aranytartalék. Nemcsak a borúlátó közgazdász, hanem maga Johnson elnök ls arról beszél, hogy ez súlyos fenyegetést jelent az Egyesült Államoknak, és az immár több éven át tartó gazdasági fellendülést fenyegeti. A gazdasági mérlegnél- is sötétebb képet mutat azonban a politikai mérleg. Ennek serpenyőjét Amerikában s külföldön egyaránt egyetlen súlyos teher nyomja le, ugyanaz, amely a gazdasági mérleget: a vietnami háború. Különösebb megfigyelőkészség nem kell ahhoz, hogy bárki felmérhesse a háború hatását a mai Amerikában: a kormány vietnami politikája, a háború folytatása mélyreható válságot okoz, amelynek hatása az egész országra kiterjed. Ez a válság súlyos megoszlást okoz a hatalmon levő Demokrata Párton belül, s azzal fenyegeti Johnson elnököt, hogy jövőre, az elnökválasztás évében saját pártjának jelentős része elfordul tőle. 1912 óta először fordult elő, hogy a hivatalban levő s újraválasztásra számító elnököt saját pártjának egy prominens képviselője akarja megfosztani ettől a lehetőségtől. Eugene McCarthy minnesotai szenátor, aki egyetlen programponttal, a vietnami háború befejezésével állt elő, szinte pillanatok alatt népes tábort szerzett magának, s ezrével csatlakoznak hozzá a Demokrata Párt változást váró tagjai. Országszerte újabb és újabb csoportosulások jönnek létre, „aggódó" és „szakadár" demokraták fordulnak el Johnsontól, s keresnek maguknak olyan jelöltet, aki háború helyett békét ígér. MEGMOZDUL AZ ÉRTELMISÉG Ha a Demokrata Párton belül is mélyül a szakadék, még mélyebbnek tűnik azon kívül. Az őszi vietnami hét s azt követően a szinte véget nem érő tüntetések, megmozdulások, a háború folytatása és velejárói: az egyre szaporodó katonai behívások s a tiltakozás egyre durvább elfojtása ellen arról tanúskodnak, hogy az Egyesült Államokban mind többen és többen fordulnak szembe a kormány háborús politikájával. Lázonganak az A fokozódó elégedetlenség éve egyetemi fiatalok — s ezt a lázadást még azzal sem tudják elfojtani a hatóságok, hogy a leghangosabBan tiltakozókat soron kívül katonai szolgálatra kötelezik, vagy bírósági eljárást indítanak ellenük. Megmozdult az értelmiség jórésze: az egyetemi hallgatókkal nem egyszer tanáraik is ott voltak a tüntetéseken, s nem múlik el hét, hogy újabb és újabb ezrek ne csatlakoznának a különböző értelmiségi bizottságokhoz, amelyek a háború végét követelik. Súlyos válságba jutott a háború miatt a kormány polgárjogi politikája. Johnson, aki Kennedy elnök meggyilkolása után úgy lépett a politikai porondra, mint Kennedy politikájának a folytatója, először megnyerte a négerek támogatását. De ennek az évnek mérlegén Newark és Detroit van — az amerikai városok utcáin cirkáló tankok és a lángban álló házak. Az amerikai négerek vezetője, dr. Martin Luther King megállapítása szerint mind kevesebb és kevesebb eshetőség van arra, hogy a négerek erőszakmentes eszközökkel folytassák harcukat, s várható, hogy a jövőben még több gettólázadásra, még több fegyveres harcra kerül sor. King nyíltan utalt arra, hogy véleménye szerint ezért a háborús politika felelős: a beígért dollármilliókat, amelyekből új, emberhez méltó lakásoknak kellett volna épülniük, ágyúkra és vadászbombázókra fordítják; az új munkaalkalmak megteremtése helyett a katonai behívások száma szaporodik s az iskolákra szánt pénzből esetleg repülőtereket építenek Vietnamban. „KILÁTÁSTALAN HELYZET" „Az Egyesült Államok elnöke kilátástalan helyzetbe jutott. Johnson egyetlen szavát sem hiszik már el." Ezt a megállapítást Walter Lippmann, a híres amerikai publicista tette s hozzáfűzte, ha Johnsont jövőre újraválasztanák, „az ország rendkívül veszélyes helyzetbe kerülne". Lippmann szavai is azt igazolják, hogy a Johnson-kormány súlyos erkölcsi válságba jutott — amit olyan jelek mutatnak, mint az elnök egyik legközelebbi munkatársának ismert Robert McNamarának vágy az amerikai ENSZ-képviselőnek, Arthur Goldbergnek a távozása. Az amerikai sajtó nyílt titokként kezeli, hogy e távozások hátterében a jelenlegi politika folytatása elleni „óvatos tiltakozás" áll, mégpedig olyan emberek részéről, akik korábban nemcsak végrehajtói, hanem prominens képviselői is, sőt részben szülői voltak ennek a politikának s csak most kezdenek ráébredni, hova vezet az út, amelyen Johnsonnal együtt haladtak. S végül válságban, mégpedig súlyos válságban van ennek a politikának sarkköve, a vietnami háború is. Az elmúlt évben Johnson elnök már félmillió amerikai katonát küldött több mint tízezer kilométerre az Egyesült Államoktól a vietnami dzsungelekbe, több bombát dobatott le a Vietnami Demokratikus Köztársaságra, mint amennyit az amerikai légierő a második világháború éveiben Európára szórt le. Havonta csaknem 3 milliárd dollárt költött erre a háborúra, mégsem tud egyetlen számottevő katonai eredményt felmutatni, mégsem számíthat arra, hogy megtörheti a vietnami nép ellenállását, akár Északon, akár D1Slen. Még az amerikai expedíciós haderő főparancsnoka, az USA dél-vietnami helytartója, William Westmoreland tábornok ls legfeljebb azzal tudja bíztatni a nyugtalankodókat, hogy „új szakasz" kezdődik a vietnami háborúban s ebben a szakaszban „az Egyesült Államok el fogja érni katonai céljait". De Westmoreland sem mer katonai győzelmet jósolni, inkább „hosszú háborúra" igyekszik felkészíteni a közvéleményt. A REAKCIÓ IS SZERVEZKEDIK A kormányzat politikájával szembeni ellenállás persze nemcsak az egyik oldalon növekedik: mind hangosabban fordulnak Johnsonnal szembe az ultrareakciós, szélsőségesen háborús párti elemek is. George Wallace már régen túllépett Alabamán: nyíltan szervezi új pártját és arról szónokol, hogy Amerikának „új és határozott" vezetésre van szüksége. A hollywoodi színészből lett kaliforniai kormányzó és fiők-Goldwater, Ronald Reagan azt követeli, hogy a háború folytatását bízzák teljesen a tábornokokra. Ez a követelés nem is látszik teljesen esztelennek, hiszen maga Goldwater is megállapította: Johnson azon az úton jár, amelyet 1964-ban ő ajánlott Amerikának ... Az elégedetlenség korszakának nevezte nemrég a New York Times egyik ismert munkatársa, Max Frankel a jelenlegi korszakot az Egyesült Államokban. Frankel két hétig járta az országot, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, s mintegy cikke összefoglalásául ezt a véleményt idézi egy beszélgető partnerétől: „Legutóbb én is, mint sokan mások, Johnsonra szavaztam, de aligha fogok még egyszer így cselekedni. így vagy úgy, az embereknek éppen elegük van fohnsonból." Az elnökválasztásig persze még csaknem egy év van hátra, s addig sok minden történhet: Lyndon B. Johnson tapasztalt és agresszív politikus, aki kitűnően ért a politikai manőverekhez s ha szükséges, a nyomáshoz is. De sem a manőverek, sem a nyomás nem látszanak most elegendőnek a válság megszüntetésére. <mm I S CSABA ^WASHINGTONI LEVELE jggS újesztendőtől. Akárkivel próbáltam beszélgetni a jövőről, minden partnerem csak lemondóan legyintett vagy akasztófahumorral tréfálkozni, kezdett. „Olyan ez az ország, uram, mint egy hajdan híres szépasszony, már csak emlékeiből él" — mondta utánozhatatlan „cockney" tájszólásával a sarki újságárusom, Jones úr. Már elkoptatottan és banálisan hangzik, ha az újságíró felsorolja, milyen élelmiszerek árai emelkednek a devalváció miatt és egyébként is mennyire drágul a villany, a gáz, a posta, mennyivel nehezítették meg a részletvásárlásokat, hogyan emelkedik a munkanélküliek száma. Tudom, hogy unalmas, de ezek az élet tényei „the facts of life", ahogy az angol mondja. Az ország még mindig nagyon gazdag, az évszázadok alatt felhalmozott kincsek, a nép tehetsége, a munkások szaktudása továbbra is megmarad a mérleg aktív oldalán. De ha derülátó jóslatot akar az olvasó Anglia jövőjéről, akkor még néhány évig várnia kell. Egyelőre csupán annyi pozitívumot tudok hírül adni, hogy az alkoholszonda bevezetése óta jelentősen csökkent az országutakon elvérző szerencsétlenek száma. Ez van, mással nem örvendeztethetem meg a nyájas olvasót. Boldog újévet kívánok! SUGÁR ANDRAS LONDONI LEVELE A

kis szigetországból nézve a nagy kontinenst általában túlértékelik a maguk álláspontját és elferdítik a távlatot. Ez a konkrét igazság. Latin-Amerika még sohasem állt olyan válaszúton, mint 1967ben, s ez kevés ember egyéni sorsában tükröződött vissza úgy, mint 1967ben éppen Ernesto Che Guevara és Régis Debray egyéni sorsában. Mindketten érezték azt, amit a latin-amerikai kommunista pártok világosan látnak: a fejlődés folytán forradalom előtti helyzetbe került a földrész, kidomborodnak a kiéleződött forradalmi helyzet elemei — ahogyan ezt Rodney Arismendi, az Uruguayi Kommunista Párt főtitkára ecsetelte. Guevara és Debray lánglelkű szónoklataival, erős akaratával, hős példamutatásával teljesen forradalmivá akarta tenni a forradalom előtti helyzetet. Tollat ragadtak. Debray az év elején megírta a Forradalom a forradalomban című tanulmányát, Che Guevara pedig áprilisban levelet írt a Tricontinental című folyóiratnak. Mindketten úgy látták, hogy a forradalom előtti helyzetből a forradalmiba vivő út a latin-amerikai hegyek partizánösvényein, a guerilla-harcon keresztül vezet. Debray kész volt puskát ragadni, Che Guevara ezt meg is tette. A guerilla nem partizánháború, hartem többnyire diákokból és ki tudja még kikből álló kis csoportok harca. Vidéki háborúskodás, amely nem éri el például az ukrajnai partizánmozgalom arányait, mert Guevara ezeket túl nagyoknak tartotta. Guevara és Debray a guerilla-háborúban látta Latin-Amerika egyedüli forradalmi útját. Tehát kirekesztették a városi tömegeket, a városi pártokat, még a kommunista pártokat is. Ám Chilében, mint ezt Arismendi hangoztatja, a kommunista—szocialista politikai koalíció most egyenesen az elnöki hatalom megszerzésére törekszik, s a szenátus elnöke már kommunista. Latin-Amerika válaszúton Latin-Amerikának 1935-ben csak három milliós városa volt, ma tíz van, s Montevideóban él az uruguayi lakosság 46 százaléka, Buenos Aires pedig hétmillió lakosú. A Latin-amerikai Szolidaritási Szervezet, az OLAS dokumentumai is leszögezik, hogy a kontinensen „a vidék gyors elnéptelenedése" tapasztalható. Ám e földrészen megtörik a blokád, amely Latin-Amerikát elvágta a szocialista országoktól, s az imperializmus félreveri a harangokat amiatt, hogy a szocialista országok behatolnak az imperializmus „háztájára". Venezuelában, Kolumbiában és Guatemalában a guerilla már évek óta olyan stádiumban van, amelyet Che Guevara általa pontosnak és egyáltalán nem megvetendőnek tartott kifejezéssel így jellemezte: „Harapj és menekülj el!" Nincs nagyobb hiba annál, mint ha valaki ujjával harcol a térképen és a zöldasztanál katonáskodik. A latinamerikai guerilláról sem lehet a zöldasztalnál dönteni, mert nem az elmélet, hanem a gyakorlat dönt. Ogy vélem, ezért vonult Guevara és Debray a bolíviai őserdőkbe. Che is azt akarta, hogy a gyakorlat mondja ki az igazságot a guerilláról. Lehet, talán azt is akarta, hogy ez gyorsan történjék. Guevara levelének lelkes olvasói áprilisban büszkén úgy sejtették, hogy Guevara egy latin-amerikai partizánhadsereg élén áll. Októberben meggyászolták halálát — abban a csoportban érte el őt a végzet, amelyet mint megannyi hősiességet elvhűség és az a kockázatos lemondás szült, hogy a gyakorlatban ilyesmiért az ember életével fizet, még ha ez olyan becses is, mint Guevaráé volt. Az év elején az olvasók lelkesen figyelték Debray fejtegetéseit, az év végén meg elítélték azt a gyakorlatot, amely Debrayt harminc évre börtönbe Juttatta, noha a latin-amerikai forradalom aligha fogja hagyni, hogy Debray rabtartói megérjék büntetése letöltésének végét. A forradalom személyi helytállást kíván. Ennek példáját számos latinamerikai országban a partizánok mutatják. A nyomorgó és éhező latin-amerikai tömegek forradalmának szüksége van a szabadság és a felvirágzása mintaképére. Szüksége van a gyarapodó szocialista Kubára. A forradalomnak szüksége van élcsapatra, hogy az objektív helyzet útján tudományos elmélettel gyakorlati győzelemre vezesse öt. A forradalomnak Latin-Amerikában is vannak kommunista pártjai. A latin-amerikai forradalom 1968 küszöbén sok irányban kiléphet a válaszúiról, ahol ezek az utak találkoznak és kereszteződnek, hogy egy cél felé haladjon. PÁLI GYÖRGY H A V í N N A I LEVE L-E