Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-30 / 358. szám, szombat

alkalmazni. Nyomban elindult a messzi útra. Nem hazafiság, ilyen vagy olyan nacionalizmus ösztökélte. Az ősember atavisztikus létfenntartási ösztöne irányította lépteit, amikor visszatért az óhazába. Élni akart, szeretni és dolgozni, mert ahogyan azt egyik vallomásszerű versében nemrégen megírta, a föld gyermekének tudja magát: vész Arkhimédészt ábrázoló bronzszobra, valamint a modern cseh szobrászat legnagyobbjának, O. Gutfreundnak olyan szoborremekei, mint a Csellista és a Hamlet. Am legkedvesebb munkájának Kratochvil mester mégiscsak a Kolozsvári-testvérek Szent Györgyszobrának a restaurálását tartja. „ötrétű lett végül a pajzs, és jártas eszével Héphaisztosz sok-sok gyönyörű képet kalapált rá .. (Homérosz: Iliász) Héphaisztosz műhelyében 1987. Börkötényben, barna bosnyáksapkával a fején fogad. Előtte a hosszú munkaasztalon, amely egyúttal a satupad szerepét is betölti, Lidick? professzornak, a prágai Képzőművészeti Főiskola tanárának az alkotása: Hefntánek zongoraművész akadémikus, kifejezéstelen bronz mellszobra. — Még szerencse, hogy az Ilyen lehangolóan gyenge dolgokon kívül gyakran szép, sőt pompás, szemet és szívet gyönyörködtető alkotások is kerülnek a műhelybe — könnyít lelkén — Kratochvil Lajos, akit a tipikusan közép-európai sors Budapestről sodort ide, a prágai iparművészetek központjának fémöntő műhelyébe. Az üllőt és a fújtatókkal szított lángot nemigen látom, s a zsarátnokokkal teli serpenyők Is hiányzanak. Kratochvil Lajos szálfa egyenes termete sem idézi a vulkánok bozontos, sánta istenét... És mégis Héphaisztosz, a görög mitológia fegyverkovács istene, a fémmel dolgozó iparművészek Olümposzról elszármazott ősatyja jut az eszembe. Szinte látom őt föld alatti műhelyében, ahogyan a hős Akhilleusz pajzsát kovácsolja öt lemezből, majd a hatalmas pajzsra ragyogó díszként, az egész homéroszi világ képét varázsolja. És ebben a pillanatban a megfékezhetetlen tüzelem ura éppen olyan finomkezű ötvössé válik és cizelláló mesterré, mint amilyen a mellettem álló Kratochvil mester, aki a közelmúltban munkakollektívájával Kolozsvári Márton és György, 1373ban készített Szent Györgyszobrát restaurálta, újraöntötte, cizellálta és patinírozta, azaz alapjában véve újból alkotta. Mint már említettem Kratochvil Lajos sorsa tipikusan középeurópai, minden fajelméletet és nacionalizmust cáfoló sors. Nagyapja, a vasöntő mester, valamikor a Bach-korszakban került Olomouc környékéről Budapestre. Az apja ötvösmester volt. Az érettségi után a tizenkilenc éves „homo maturus" rövidesen a Magyar ötvösműhelyben gyakornokoskodik, tizenkét hosszú hónapon át. Aztán elvégzi a Magyar Iparművészeti Főiskolát. Ám apja halála után a közös műhely terve füstbe megy, és a fiatal férj nagy hirtelenében nein tud mit kezdeni. A szerencse azonban melléje áll. Kiss Ferenc, az Iparművészeti Főiskola ötvös tanára, Budapest leghíresebb ékszerészeinek ajánlja be tanítványát. Sokan foglalkoztatják, de főleg Solti Ferenc a „Böhm Mátyás" cég tudajdonosa kedveli a tehetséges és szorgalmas iparművészt. Ez az idős és gazdag s egyáltalában nem árja ékszerész, a drágakövek értékelésének titkaiba is beavatta Kratochvil Lajost. Soltinak köszönhette, hogy harminckilencben, amikor az ötvös tudására és a cizellőr művészetére egyre kevesebb szükség volt, a budapesti Postatakarékba került becsüsként. Az élet egyre rosszabb lett és reménytelenebb. A nyomor hullámai a háború éveiben elborították az országot, negyvenötben és negyvenhatban pedig az egeket verték. Kratochvil Lajos feleségével, két gyermekével, anyjával és anyósával tanácstalanul állt romország kellős közepén. Mentőövet látott abban a levélben, melyben a plzefii Tajö-cég értesíti, hogy hajlandók őt mint ötvöst és cizzelőrt Föld és víz az anyám, napsugár az apám, az eke alól kiforduló termő humusz vagyok, a búzaszem és a pacsirta -— szó, az értelem és a bánat, az öröm s a sápadt, reszkető félelem. Testvérem minden mi anyag, mi mozog, én a föld gyermeke vagyok! Plzenben a TajC-cégnél vállalt állást, de nem bírta sokáig a cégtulajdonos rabszolgahajcsár módszereit. A segítő véletlennek ezúttal Sadílek volt a neve. A magyarul kiválóan tudó plzefii rendőr segítségével bejutott a prágai Solunába. Majd a Chronor-céghez került, mint becsüs. Itt sem a munka, sem a fizetés uem elégítette ki. Rövidesen az Iparművészetek bratislavai fiókvállalatánái találkozunk vele. Nincsenek hiteles bizonyítékok arról, hogyan is került a kolozsvári művészek egyetlen fennmaradt alkotása Prágába. Az egyik verzió szerint Nagy Lajos magyar király ajándékozta a szobrot IV. Károlynak, a cseh nemzet atyjának, míg a másik verzió úgy véli tudni, hogy a pozsony-szentgyörgyi templom főoltáráról került a szobor először Hradec Královéra, majd onnan Prágába. A szobor pajzsán (a feliratos pajzs a 18. században elveszettl) lévő feliratot Balbinus, a tudós és hazafias érzelmű cseh Jezsuita 1677-ben így olvasta le: „Szent Györgynek ezt a szobrát 1373ban készítette a Clusenberchbe (Kolozsvár) való Márton és György." A szobor több javítást vészelt át. így 1573-ban a lovat W. Hofahol tudását, mint ötvös és cizellőr érvényesítette. Három esztendőt töltött Bratislavában, s ez alatt a három év alatt, többek közt huszonhárom műtárgyat, főleg kelyheket és monstranciákat restaurált a Szlovák Nemzeti Múzeum részére. A Duna menti metropolis azonban csak átszálló állomást jelentett Kratochvil számára, aki végül is Prágában vetett horgonyt, az Iparművészetek Központjának zizkovi fémöntő műhelyében. Kratochvil Lajos, ha nem is született burokban, a szerencsével határozottan nem állt hadilábon. Egy további véletlen folytán Prága egyik legszebb bárok templomába, a harangjátékáról híres Loretóba vetődött, ahol a drága és történelmi értékű kegyszerek igen rossz állapotban voltak. Rövidesen rábízták a Loreto legértékesebb ezüstoltárának renoválási munkálatait. Mindennapi foglalkozása mellett három évig dolgozott az oltár restaurálásán, majd mikor ezzel kész lett, a prágai Nemzeti Színház homlokzatát díszítő Trigá-n demonstrálta tudását. Azután már sorjában jöttek a megrendelések és a megbízatások. Az ő kezébe került V. Makovsk? nemzeti müpracher újraöntötte, és ahogyan Kratochvil a szakmabeliek rosszmájúságával megjegyezte: „A sváb kolléga a szobrot kissé el javította. Hatvanhat tavaszán láttak hozzá a szobor restaurálásához, amelyet bizony az idö vasfoga ugyancsak kikezdett. A szobor gipszmodelljét harminc darabra vagdalták össze, majd a formaöntőktől a cizellőr Kratochvil és segédje vette át a munkát. A forrasztások és a hegesztés nyomait tüntette el, s végül nemes patinával látta el az új Szent György-szobrot, amelyet 1987 tavaszán állítottak fel a helyére és amelyet a látogatók közül senki sem különböztetett meg az eredetitől. A szobor eredetije pedig, amely még magán viseli a Kolozsváritestvérek kezenyomát, a prágai vár depozitáriumában van letéve, mint ékesszavú tanú, hogy minden időben bizonyságot tehessen a közép-európai sors törvényszerűségéről és, hogy a költővel, mindannyiunkkal együtt vallja: „Dunának, Oltnak egy a hangja " De nemcsak a Dunának és az Oltnak, hanem a Vltavának is egy a hangjai Ugye igazam van Kratochvil Lajos? BARSI IMRE LIRA — '67 TŐZSÉR ÁRPÁD: A KÖLTÖ NEM FELEL A költő nem felel, a költő kérdez. Kérdezem hát: vajon kiláthatok-e én magamból? Hallgathatok-e kifelé, túl idegzörgéseti, szívzajon? A költő nem felel, a költő kérdez, kitört fogai közül is beszél. Keresi magát a rásütő napban, szájában felforr a szél. PETRIK JÓZSEF Keresi magát a végtelenben, de melle elé négy fehér fal áll, s az ablakban is magát keresi, de vasrácsot talál. S papírlapokként galambok hullnak, vért lökő szívük szétrobbant cékla. Keresi magát fában, fűben, de minden néma. ELÉGIA Fagyos a téli nyírfák csendje, azért lépek oly csendesen. Halk emlékek fagyos gyöngyökben gurulnak végig lelkemen. Kérdezném, hová lett a napfény, a virág, s hol a kedvesem? =-i Fagyos a téli nyírfák csendje, és megzavarni nem merem. Szivem is fázik, hangtalanul búg egy süket melódiát. Tekintetem a bokrok alján riadt madárként surran át, de visszatér, mert nem lel társra, részvétlenül némák a fák, fagyos szívvel hogy olvasszam le rügyelkről a zúzmarát? Valahol itt, a nyírfák alján, egy jeltelen hely szent nekem: egy lány virágos kökényággal jött itt feléin szemérmesen. Hol a virágok fehérsége, a inély hit — hol a kedvesem? Fagyos a téli nyírfák csendje, nem szól, hiába kérdezem. SIMKÓ TIBOR: A TE IÍTENEP De szép is volt ott az öledben, anyám, szíved alatt lakni, jó meleg tanyán, hallgatni a csöndet, eredben a vért, amint féltve lüktet jövő fiadért, őrizni sok apró, érző Ideget, hinni, amivel az élet hiteget, szenderegni lágyan hitvány harcokon, földerengni vágyban halvány arcodon, s amit értelem szül, felnőtt gondolat, nem ismerni még a könnyet, gondokat, csak szeretni forrón, szívből, igazán, de szép is volt ott az öledben, anyám! ... Most, hogy külön élünk, s köztünk szakadék — mi régente kék volt, szürke ma az ég; ahol patak csörgött, őzike szaladt, vad dzsungel burjánzik a vén fák alatt, ádáz tusa dúl a létért: fog, köröm vértől piroslik ma; jaj, hol az öröm!? De talán tudod, hisz tebenned élt valamikor valaki, aki remélt. Vagy remél még mindig? Bármily szakadék tátong is közöttünk? S bár omlik az ég? Lehet... Talán ez a jő, ez igazit el majd, ami tőled oly messze taszít. Két külön magányban két világ vagyunk: más a szivünk, arcunk, vérünk, szánk, agyunk, más a testünk, lelkünk, minden idegünk, Idegen a másik hangja minekünk, idegen vagy nekem, érted?! S én nekedl Nem cseng már a fülemben az éneked. Én bitang vagyok, cudar, bűnös, te nem. A te Istened nem az én istenem.