Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-28 / 356. szám, csütörtök

Eléggé egyoldalúan véleked­nék az orvostudományról, aki a gyógykezelésben az egészség­ügyieken kívül más problémá­kat nem látna. A rendkívüli szaktudást, ügyességet, körültekintést és gyorsaságot igénylő súlyos mű­tétek ugyanis már magukban véve kockázattal Járnak nem­csak a betegre, hanem az orvos­ra nézve is. Ezért merül fel oly gyakran a kérdés: feltétlenül szükség volt a műtétre? Nem él­hetett volna hosszabb ideig a beteg a műtét nélkül? Sokszor képezi megfontolás tárgyát még a hivatása magaslatán álló or­vossal szemben is a kérdés: nem terheli-e lelkiismeretét bi­zonyos mulasztás? Megtett min­den tőle telhetőt betege érdeké­ben? A további probléma az orvos­tudomány szédületes ütemű fej­lődéséből következik: Joga van-e az orvosnak betege esetleges megmentése érdekében (azért esetleges, mert nem biztos a műtét eredménye) felhasználnia más élő ember, vagy egy halott szervét? Kinek, és milyen felelősséggel tartozik az orvos ilyen esetben? Es mi a helyzet, ha nem vállal­ja a kockázatot, puszta elővi­gyázatosságból nem hajtja vég­re a műtétet, s a páciens meg­hal? Ezekről a kérdésekről beszél­gettünk dr. Jaromír S t 6 ­p á n ft a 1, a Purkyné Orvostudo­mányi Társaság jogi bizottságá­nak elnökével, a prágai Egész­ségügyi Kutatóintézet dolgozó­jával. A jogász szerint noha az or­vosok felelősségét kötelességeit és jögait szabályozó intézkedé­sek között az egyes államokban némi különbségek észlelhetők, a közös cél, az egészség vissza­adása, az élet megmentése, il­letve meghosszabbítása. A vérát­ömlesztés például ma már az egész világon törvényesen jó­váhagyott, nélkülözhetetlen gyógymód. Ennek ellenére Ang­liában, az északi államokban, de másutt is még mindig akadnak szekták, melyek vallási okokból tiltják az életmentésnek ezt a kitűnően bevált és biztonságos formáját. Tagjaik a vérátömlesz­tés helyett inkább a halált vá­lasztják. Vagy például az NSZK­ban ma is érvényes törvény ér­telmében egyetlen műtét sem hajtható végre a páciens írás­beli beleegyezése nélkül. Ilyen körülmények között cseppet sem irigylésre méltó az orvos helyzete, aki sokszor ta­nácstalanul áll'. Mit tegyen? Vállalja a büntetőjogi következ­ményeket a páciense beleegye­zése nélkül végrehajtott beavat­kozásért, vagy összeütközésbe kerülve az orvosi etikával, hagy­ja meghalni betegét? A mi orvosainknak szerencsé­re nincsenek ilyen természetű problémáik. Korszerű törvé­nyeink értelmében ugyanis az orvos köteles mindent elkövet­ni a beteg életének megmenté­séért. Ám az orvostudomány új korszakba lépésével kapcsolatos következmények — új helyzetet teremtve — őket sem kímélik meg a bonyodalmaktól. A szö­vetek, a szem szaruhártyája, vagy a vese és nemsokára talán már a szív, esetleg más szervek átültetése nálunk sem lesz utó­pia. Az ilyen műtétek legtöbb­jének — tekintettel egészség­ügyünk magas színvonalára és kiváló orvosainkra — sebészeti szempontból már ma sincs aka­dálya. A nehézségeket másutt kell keresnünk. A veseátültetés esetében például nem elég, hogy a vese­adó önként lemondjon egyik ve­séjéről legközelebbi hozzátarto­zója javára. A műtét kilátásba helyezett eredményét szakembe­rekből álló bizottságnak kell el­bírálnia. De a szakemberek csak akkor ajánlhatják a veseátülte­tést, ha előreláthatóan sikerül megmenteni a beteget, és ha a veseadó áldozata nem jelent számára túlságos kockázatot. De hogyan biztosítható ez a siker — kérdezhetné valaki — amikor tudvalevő, hogy a szer­vezet védekezik az idegen szö­vetek befogadása ellen? Mon­danunk sem kell, olyan problé­ma ez, amelyre ma még aligha várható egyöntetű válasz. Természetesen az orvos fele­lősségét és általában a kocká­zatot lényegesen csökkenti, ha a szükséges szerv adója nem élő ember. Előfordul ugyanis, hogy közlekedési baleset áldozatául esett, hirtelen elhunyt ember szervét sikerül bizosítani az át­ültetés céljaira. Az ezzel kap­csolatos nehézségek azonban a rendelkezésre álló idő rövidsé­ge miatt többnyire áthidalhatat­lanok. Hiszen a halott felbonco­lása bizonyos időhöz van kötve. Ezzel szemben átültetésre szánt szerve erre a célra csak rövid­del a halál beállta után alkal­mas. Ezzel a problémával szo­rosan összefügg a joggal felte­ségénelt biztosítására vagy éle­tének megmentésére'használják fel. Határozott tilalmát termé­szetesen tiszteletben tartják. Ugyanez azonban nem vonatko­zik a halott hozzátartozóira, akik az átültetést nem akadá­lyozhatják meg. Ezekkel a jogi problémákkal foglalkozott az idén augusztus­ban a belgiumi Gentben megtar­tott egészségügyi világkong­resszus, amely azt is kimondta, hogy az élesztési kísérlet nem folytatható a végletekig, és ha bizonyos idő elteltével ered­hető kérdés: Tulajdonképpen mikor következik be a halál, meiyik az a pillanat, amikor már kioperálható a szükséges szerv a halottból? Jól tudjuk, hogy a szívmű­ködés megszűnte, vagyis a kli­nikai halál nem jelenti az élet befejeztét. A korszerű élesztési módszerek, az úgynevezett re­szuszcitáció idejében történő al­kalmazásával (a szív dörzsölé­se, injekciók, sokkok stb. útján) napokig, hetekig, sőt hónapo­kig is fenntartható a vérkerin­gés. Ha ilyen ember szervének átültetésével számol az orvos, az agyműködés megszűnte, vagyis a biológiai halál megál­lapításának a pillanata részben azért oly lényeges körülmény, hogy ne élő ember szervét távo­lítsa el, ami nálunk szigorúan büntetendő, másrészt azonban a megkésve eltávolított szervnek semmi hasznát sem venné a be­teg, ellenkezőleg, a hálálát idéz­né elő. De még az időben bizto­sított szerv esetében is kérdé­ses, amint már mondottuk, be­fogadja-e a beteg szervezete az idegen szöveteket. A legégetőbb jogi probléma tehát, mikor tekinthető az em­ber halottnak? A legtöbb országban nemcsak a műtétek végrehajtása függ a beteg, illetve hozzátartozói en­gedélyétől, de még a halott fel­boncolása sem történhetik hoz­zájárulás nélkül. Hazánkban más a helyzet. A kiindulópont nálunk az emberi szolidaritás és az, hogy a betegek mindvégig díjmentes gyógykezelésben ré­szesülnek. Nálunk a legsúlyo­sabb műtétért sem jár anyagi el­lenszolgáltatás. Ezért a törvény, ellenkező írásbeli utasítás hiá­nyában, feltételezi, hogy a ha­lottnak életében nem lett volna kifogása az ellen, hogy bár­mely szervét más ember egész­ménytelen marad, akkor az or­vosok együttesen megállapítják a biológiai halált. Ez a megál­lapítás — a többi körülmény biztosítása esetén — engedély­nek is tekinthető a kiszemelt szerv eltávolítására a halottból. Az idén októberben az NDK­beli Halléban megtartott nem­zetközi törvényszéki orvostani kongresszuson dr. J. Stépán is felszólalt. A szocialista Cseh­szlovákia álláspontját és ezzel kapcsolatban készülő jogszabá­lyainkat ismertette. Ezek a jogszabályok a legna­gyobb elővigyázatosságot és kö­rültekintést tükrözik az esetle­ges visszaélések és mulasztások megelőzése érdekében. Már ele­ve ki kell küszöbölni ugyanis annak a lehetőségét, hogy az egyik beteg életének a megmen­tésére egy másik beteget felál­dozva halottnak nyilvánítsanak, anélkül, hogy ez megfelelne a valóságnak. Készülő jogszabá­lyaink feltétlen biztosítékot nyújtanak arra, hogy ilyen ese­tek ne fordulhassanak elő. Ha­sonló eljárásért az orvos — még ha becsületes célkitűzések is vezetik, mint pl. az egyik beteg életének megmentése —, szán­dékos emberölésért volna fele­lősségre vonható. Ezt pedig még akkor sem kockáztathatja meg, ha könyörületből haldokló em­bertársa kínjait akarná megrö­vidíteni Az orvos kötelessége, hogy még annak a betegének ls, akiről kartársaival együtt le­mondott, minél tovább meghosz­szabbítsa az életét. Ezeknek az elveknek a szi­gorú betartása felett őrködnek törvényeink, valamennyiünk biztonsága érdekében. Kizárják a visszaélés lehetőségét s ép­pen ezért a kivételeket sem tű­rik. Hiszen legdrágább kin­csünkről: az emberről van sző. KARDOS MARTA Arthur Honegger: Dávid király „Mindig az volt a vágyam — mondotta Honegger —, hogy olyan zenét komponáljak, amely hozzáférhető a tömegek számá­ra, de annyira mentes minden banalitástól, hogy az igazi zene­barátokat is lebilincseli." Dávid királyban ez a szándék elnyerte zenei megvalósulását. A drámai oratórium (vagy ahogy Honegger nevezi: szimfo­nikus zsoltár) Morax svájci köl­tő és dramaturg megrendelésé­re eredetileg színpadi zenének készült hihetetlenül rövid idő alatt, Honegger a hatalmas mü­vet hatvan nap alatt komponál­ta. Vulllermoz velős megfogal­mazásában „stílusát illetőleg hiányzik belőle minden előre ki­agyalt gondolat vagy szándék. Honeggernek a kifejezés min­den formája, bármely technika megfelel. Csak a tárgy karak­tere szab törvényt a számára. A sző parancsol..." A zeneköltőben a szó paran­csára nemcsak a zenész szólalt meg, hanem a költő is. Ebből a nemes kettősségből született Dá­vid király minden banalitástól mentes, magasrendű, de amel­lett érthető, sőt közérthető mu­zsikája. Honegger beszédes liangkfipei drámai kifejező ere­jükkel lenyűgözik, helyenként szinte megdöbbentik a hallgatót, akit magával ragad a Honegger muzsika őszintesége. Honegger a színpadi zenét csak később dolgozta át nagy­szabású oratóriummá, beszélő beiktatásával, aki a Dávid ki­rály történetét feldolgozó törté­netet magyarázza. Az est karmestere, Ladislav Slovák biztos dramaturgiai ér­zékkel építette fel a hatalmas alkotást és impozánsan oldotta meg magas színvonalú megszó­laltatásának nagy karmesteri feladatát. Az érzések robbanó­anyagával telített izgalmas kő­rustételeket, amelyekben Ho­negger viszonylagos zenei szűk­szavúsággal lélegzetállító fe­szültséget tud teremteni, a Szlo­vák Filharmónia énekkara kife­jező zenei rajzzal és hangzás­szépséggel tolmácsolta. Filhar­móniánk a mű egészébe olvadva nagy belső erővel muzsikált. A vokális trió dalformálása (Anna Martvoiíová, szoprán, Nina Ha­zuchovő, alt, Eudovít Buchta, te­nor) viszonylag halványabb volt. Gustav Valach a beszélő sze­repében a főszereplői rangban működő kórus mellett az elő­adás erősségét jelentette. Át­élten, a tragikus mozzanatok drámai fokozásával fejlesztette a cselekményt. Előadásában ki­emelkedően szép volt a nagy si­ratási jelenet Gllboa hegyén. A Szlovák Filharmónia Dávid király előadásával méltóan fe­jezte be az 1967-es bratislavai hangversenyidényt. HAVAS MARTA SZU Lő K. N ÉVELŐK F Ó RU M Á Szükség van-e a barátokra? VAN-E IGAZI, őszinte és önzet­len barátság? Szüksége van-e gyermekünknek ilyen őszinte barátokra? Ki válasszon a gyer­meknek barátot? Lehet-e barát­ság fiú és lány kőzött? Nem von­ja el a barátok társasága gyer­mekünket Iskolai és egyéb kö­telezettségeitől? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennünk e témával kapcsolat­ban. Mielőtt az első kérdésre vá­laszolnék, elmondok egy törté­netet. Főiskolás fiatalok között történt. Néhány jó barát napi kö­telezettségeik elvégzése után edzésre indult. Gimnasztikai edzésre, a szertorna gyakorlá­sára jártak. Ezen az estén F. Zolit edzés közben komoly bal­eset érte. Lezuhant a nyújtóról és eszméletlenül terült el a tor­naterem nadlóján. Társai men­tőkért telefonáltak. A sérülés oly súlyos volt, hogy a fiút a közeli nagyváros sebészeti osztályára szállították. Zolinak volt egy kebelbarátja, Sz. Laci. Másnap az első vonattal beuta­zott balesetet szenvedett barát­ját meglátogatni. Hiszen Laci­ról és Zoliról közismert volt, mennyire ragaszkodnak egy­máshoz. Mindenüket megosztot­ták, jóban-rosszban kitartottak egvmás mellett. Együtt tanul­tak. szórakoztak, sportoltak. Testvérként szerették egymást. Gyermekünk nem élhet, nem nőhet fel magánosan, vele azo­nos korú társak, barátok nél­kül. Ez magától értetődő, hi­szen az ember társas lény, az egyedüllét, a magány nem nor­mális, nem természetes emberi vonás. A gyermeknek feltétle­nül szüksége van barátokra, méghozzá pici gyermekkorától kezdve, mivel egyedül még a játszás sem olyan érdekes, mint barátok között. Ha a gyermek már óvodáskora előtt megszok­ja a pajtások társaságát, később majd könnyebben beilleszkedik az óvodások és az iskolások na­gyobb közösségébe. A szülő te­hát akkor tesz jót gyermeké­nek, ha nem szigeteli el a vele egykorúak közösségétől, hanem hasonló korú gyermekek közé engedi és ezzel lehetővé teszi számára, hogy felkészüljön a későbbi közösségi életre. Természetesen a szülőnek jo­ga, sőt kötelessége beleszólni abba, kivel vagy kikkel barát­kozzék gyermeke. Fontos azon­ban, hogy kellő tapintattal és megértéssel befolyásolja gyer­mekét barátai kiválasztásában. Milyen szempontok jöhetnek számításba gyermekünk barát­jának kiválasztásában? Elsősor­ban is jól nevelt, engedelmes, pozitív jellemvonásokkal rendel­kező gyermek jöhet számításba. A gyermek származása, szülei foglalkozása, vagyoni helyzete és hasonló szempontok itt alig­ha játszhatnak szerepet. AMIKOR A BARÁTOK kivá­lasztásáról beszélünk, figyelem­be kell vennünk egy lényeges körülményt. Mégpedig azt, hogy a kiválasztott baráttal gyerme­künk fog barátkozni és nem mi, a szülők. Előfordulhat te­hát, hogy a szülő valamelyik gyermeket megfelelő barátként ajánlja gyermekének, később azonban a gyakorlat bebizonyít­ja, hogy a két gyermek termé­szeténél, szokásainál vagy más okoknál fogva nem való egy­máshoz. Az iskoláskorú gyer­mek azután már úgy is maga választja ki barátait és ekkor a szülőre csupőn az a komoly feladat hárul, hogy ellenőrizze, jól választott-e. A szülőnek ugyanis mindig tudnia kell, kik gyermeke bará­tai, hol, kikkel tölti szabad ide­jét és milyen befolyást gyako­rolnak ezek a barátok gyerme­kére. Ha azt vesszük észre, hogy a barátok társasága rossz Irányban befolyősolja gyerme­künket, igyekezzünk minél előbb tapintatosan kivonni őt ez alól a hatős alól. A serdülőkor idején szövőd­nek azok a barőtságok, ame­lyek többnyire már erősebb próbatételt is kibírnak és nem egy esetben a felnőtt korban is folytatódnak. Ám éppen a serdülőkori kiegyensúlyozatlan­sággal járó sajátosságok miatt gyermekünk olyan barátságokba is belekeveredhet, melyek szá­mára igen előnytelenek és á szülők szemszögéből nézve sem kívánatosak. Ebben a korban tehát még fokozottabb mérték­ben kísérjük figyelemmel, kik­kel barátkozik gyermekünk, mert a rossz barátok a köteles­ségek elmulasztása, sőt a zül­lés útjára vihetik gyermekün­ket. S az ilyen serdülőkori ki­siklás, ha nem is lesz feltétle­nül végzetes, minden esetre sokban visszavetheti a fiatal fejlődését. Nem egy, addig gon­dos nevelésben részesült 15— 16 éves fiatal — diák vagy ipa­ri tanuló — keveredett már do­logkerülő, erkölcsi normákat és társadalmi szabályokat semmi­be vevő huligánok közé, a fék­telen dohányzás, az alkoholiz­mus és velejáróinak fertőjébe. Természetesen nem lenne igaz­ságos, ha mindezt kizárólag a barátok számlájára írnánk, mi­vel, ha egy fiatal élet kisiklik, abban a szülői nevelésnek, a családi életnek is része van. E sorokkal éppen arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy a szülők igyekezzenek serdülőko­rú gyermekük számára meghitt, kiegyensúlyozott otthont, biza­lommal teli, szeretetben gazdag családi légkört biztosítani, mert ez a legbiztosabb gyógyszer, amivel a barátok rossz hatását ki lehet védeni. GYAKRAN FELMERÜL a kér­dés, lehet-e őszinte barátság fiú és lány között. A különböző nemű gyermekek közötti barát­ság számos körülménytől függ. Az iskoláskor előtti időben a gyermekek nem különülnek eí nemek szerint, a pajtősi vi­szony kialakulásában nem ját­szik szerepet a gyermekek ne­me. Később az iskolában, fő­ként a 10 éven felüli gyerme­kek között már megfigyelhet­jük, hogy a fiúk szégyellenelt a lányokkal, a lányok a fiúkkal játszani, szórakozni, társalogni. A serdülőkorban azután fiúknál is, lányoknál is mindinkább elő­térbe kerül a másik nem iránti érdeklődés és ebben a korban már kifejlődik a barátság a fiúk és lányok között. Sok szülő nem nézi jő szemmel az ilyen barát­ságot, s attól aggódik, hogy ez a kapcsolat szerelemmé változ­hat. Pedig nem szerencsés meg­fosztani a fiatalokat az első tiszta érzelmeken alapuló sze­relem varázsától, bájától. Az ilyen barátság, ez az érzés mindkét fél számára ösztönző lehet. A lány is, a fiú is igyek­szik barátja előtt a. legszebb erényeit bebizonyítani s a má­sik barátságának tudata meg­edzi azt a szőndékőt, hogy ma­gatartásában jelleme pozitív vonásait juttassa érvényre. Amint látjuk, a barátok és á barátság kérdése is komoly fel­adatokat ró a szülőre, komoly igényeket támaszt vele szem­ben. De megéri figyelemmel foglalkozni a problémával, hi­szen a jó barát a szülő számára is segítséget jelent a nevelés­ben, mert kedvezően befolyá­solja a gyermek jó tulajdonsá­gainak, erényeinek, legszebb jel­lemvonősainak kialakulását. Ne tiltsuk meg tehát gyermekünl"­nek, hogy barátkozzék, jó ba­rátokat szerezzen magának. Hi­szen elzárkózni az emberek ba­rátsőga elől csak azok szoktak, akik indokolatlanul bizalmatla­nok mindenki iránt és talőn ép­pen azért váltak emberkerülők­ké, mert soha nem volt Igazi jó barátjuk. SÁGI TÖTH TIBOR illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllliM

Next

/
Oldalképek
Tartalom