Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-07 / 307. szám, kedd

r V ASÁRNAP hajnalban Iván Gyeg­tyarevnél megjelent apósa — Naum Krecsetov, amolyan ötvenes fürge muzsik. Iván nem szerette az apósát, per­sze Naum is csak azért tűrte meg őt, mert sajnálta a lányát. - Alszol? - szólalt meg parancsolón Naum. - Eh-h-hh!... Felőled aztán, Vá­nyecska, egy e^ész mennyei birodalom is elpusztulhatna. - Nem tolakodtam én oda. Hát nem töröm magam. - Mindegy. Azért csak kelj fel .. . Me­gyünk fáért. A brigádvezetőtől kértem fogatot. Igaz, fából nem élünk meg, de vigye el az ördög, a fára mégiscsak szük­ség van. Ivan felült, s elgondolkozott.,. Majd öltözni kezdett. - Vegyük csak a fiatalokat — szólalt meg -, mért menekülnek a faluról a vá­rosba? Egyszerűen azért, mert ott ha le­dolgozták a normájukat, mehetnek sétál­ni. Pihenni is hagynak az embernek. Itt meg éljen, mint egy elátkozott: se nap­pala, se éjjele. S még vasárnap sem hagy­ják nyugton. - Ez mind igaz, de hát hidegben kupo­rogjunk? - szólt közbe Nyura, Iván fele­sége. — Lovat adnak neked, s te még elé­gedetlenkedsz! - Én úgy hallottam, hogy a városban szintén dolgozni kell - jegyezte meg az apósa. - Kell. De én sokkal szívesebben ás­nék mondjuk vízvezetékcsatornát, s ha már egyszer megépíteném, nem lenne rá többé gondom: víz is lenne, fűtés is len­ne. - Egyrészt természetesen - jó dolog a vízvezeték, másrészt viszont - ótok: te az­tán akkor örökké aludnál. No, elég volt, induljunk. - Reggelizni fogsz? - kérdezte a fele­sége. Iván vállat vont, nem akart reggelizni. - Még tart a mámor? - kérdezte csip­kelődve Naum. - Pontosan úgy van, tekintetes uram! - No lá-ám ... S te még azt mondod: vízvezeték ... No, induljunk. Tiszta, napfényes idő volt. A hó vakí­tóan csillogott. Áz erdőben csend és túl­világi békesség honolt. Messzire, majdnem húsz versztányira kellett menniük: közelebb tilos volt az erdőirtás. Naum elől ült, a gyeplőt tartotta és szüntelenül zsörtölődött. - Az ördög látott ilyet! Erdőből erdőbe menni fáért... Iván hátul szundított a szán aljában. Álomba ringatta a lovak ritmikus ügetése. Kiértek az erdei csapásra, s nekilendül­tek a hegyeknek. Egyre közelebb kerültek a vadállatok szabad ég alatti téli tanyá­jához. Ott fönt ismét kéklő falként vette őket körül az erdő. Alig értek be a hegyek közé ... amikor maguk előtt, a csapás szélén váratlanul farkasokat pillantottak meg ... Kijöttek az erdőből, fejüket felszegve állnak és vár­nak. Naum megálította a lovakat, s halkan és elnyújtva a szavakat, mint amikor kán­tálnak, szitkozódni kezdett. - Az anyátok éhes szentségeit... Hogy elősorakoztak! Szürke galambocskák... Iván fiatal félénk lova megbokrosodott, s áthágott a szán rúdján. Iván megrán­totta a gyeplőt. A ló nagyokat horkan­tott, kapálódzott: nem tudta átlépni a rudat. A farkasok megindultak. Naum már vissza is fordult, úgy kiáltot­ta: - Hát te veled mi van?! Iván leugrott a szánról, megragadta a ló zabláját, s úgy kényszerítette, hogy lépje át a rudat. Megbotlott és elesett. Ekkor a ló magától hirtelen megfordult, s vágtatni kezdett. Iván épp hogy csak fel tudott ugrani a szánra. Naum már messze járt. - Széttépneeek! - ordította lovát csap­kodva. A farkasok szürke lavinaként zúdultak lefelé a hegyoldalból, elzárva a két fo­gat útját. - Széttépneeek?! - ordította Naum. „Mi az, megőrült? - gondolta önkén­telenül Iván. - Ki kit tép szét?" Megijedt, de valahogy furcsán: félelmet s izgalmas kíváncsiságot érzett, ugyanakkor nevetnie kellett apósán. Kíváncsisága azonban csakhamar elmúlt. És nevethetnékje is alábbhagyott. A farkasok száz méternyi­re nyüszítettek a szán mögött, lánc alak­ba verődve loholtak a két fogat után. Iván erősen belekapaszkodott a szán ele­jébe, és vissza-visszanézett a farkasokra. A FALKA élén egy hatalmas, szé­les szügyű, lángoló pofájú hím fu­tott ... Már csupán tizenöt-húsz méterre lehetett a szántól. Iván meghökkent, ami­kor látta, hogy a farkas nem olyan, mint a juhászkutya. Eddig nem látott farkast ilyen közelről, s úgy képzelte, hogy az olyan juhászkutyaféle, csak nagyobb. Iván most döbbent rá, hogy a farkas - az far­kas, vadállat. Az utolsó pillanatban a leg­mérgesebb kutyát Is megállíthatja valami: az ember rémülete, kedveskedése vagy vá­ratlan kiáltása. Ám ez a lángoló pofájú hímet csak a halál állíthatta meg. Nem morgott, nem fenyegetőzött... Az áldo­zatát üldözte. Kerek sárga szeme egye­nesen és közönyösen meredt előre. Iván gyors pillantást vetett a szán alj­deszkájára - semmit, még egy vesszőcs­két sem talált Mindkét fejsze apósánál van. Az 6 reménye csupán egy csomócs­ka széna a bak alatt s az ostor a kezé­ben. — Széttépneeek! - ordította Naum! Ivánt most már igazi félelem fogta el. A falkavezér, mintha hozzá akarta vol­na magát mérni a lóhoz, kezdte megelőz­ni a szánt. Lobogó farkával együtt két méter hosszú lehetett... Iván kissé fel­emelkedett, s bal kézzel a szán oldalába kapaszkodva, az ostorral végigvágott a vezéren. Az, mivel a csapás váratlanul ér­te, kivicsorította a fogát, s oldalra ugrott, ordasok repültek a helyére. Egy pillanat­ra az egész falka leálit, s körbefogta a vezért. Az hátsó mancsára ült, s agyará­val egyiket is, másikat is eldobta magá­tól... Ismét futásnak eredt, s könnyen már mind az öt farkas szaggatta a még kapálózó ló húsát. A vezér egymás után kétszer is az em­berre meresztette kerek sárga szemét... M INDEZ oly iszonyatosan gyorsan és egyszerűen történt, hogy inkább álomnak tetszett. Iván csak állt a fejszét szorongatva, s fejvesztetten nézte a farka­sokat. A falkavezér még egyszer rápillan­tott ... S ez az ünnepélyes, szemtelen te­kintet feldühítette. Felemelte a fejszét, teljes erejéből felordított, és a farkasok közé rohant. Azok kelletlenül oldalt kul­logtak néhány lépést, megálltak, nyalo­gatva véres szójukat. Ezt olyan gondosan és szenvedéllyel csinálták, hogy teljesen nyilvánvaló volt: az ember, aki fejszét szorongat a kezében, egyáltalán nem ér­dekli őket. Csak a vezér nézte konokul és fürkészve Ivánt, aki a legszörnyűbb sza­vem\ mm xm utolérte a szánt. Iván felkészült, a megfele­lő pillanatot várta ... Még egyszer oda akart suhintani a vezérnek. De az kissó távolabb igyekezett megelőzni őt. A fal­kától még egy hím elvált, és az is kezdte megelőzni a szánt - de a másik oldalról. Iván összevágta a fogát, s homlokán ránc­ba ugrott a bőr Végem van. Felfal­nak". Előre nézett. - Állj megl - ordította magánkívül. ­Apa!... Add ide a fejszét! Naum megcsapkodta a lovakat. Hátra nézett, látta, hogyan előzik meg vejét a farkasok, gyorsan visszafordította a fejét. - Lassíts egy kicsit, apa!... Add ide a fejszét! Kivágjuk magunkat! - Széttépneeek! Lassíts, szétverjük őketl... Várj egy ki­csit, te dög! - Vess nekik valamit! - kiáltotta visz­sza Naum. A vezér egyvonalba került a lóval, és leste a pillanatot, amikor ráugorhat. A mögötte loholó farkasok közvetlenül a nyomában jártak: a legkisebb lassítás, és futtukban felugrálnak a szánra — és akkor vége. Iván közéjük dobta a széna­csomót, de a farkasok ügyet sem vetettek ró. - Apa, te aljas dög, lassíts, dobd ide a fejszét! Naum hátra fordult... - Vanyka! Figyelj ide, dobom!... - Gyere közelebb! - Figyeld ..-. dobom! Naum ledobta az útszélre a fejszét. Iván bemérte a távolságot. . . Leugrott a szánról, bukfencet vetett, s megragad­ta a fejszét... Ugrásától megijedt a há­rom leghátul futó farkas, és oldalra ug­rottak, leálltak, hogy megtámadják az em­bert. És ebben a pillanatban a vezér, szi­lárd talajt érezve a talpa alatt, a magas­ba dobta magát. A ló megtántorodott, s beledült a hóbuckába ... A szán felbo­rult; a rudak lerántották a lóról a hámot, s az ráhurkolódott a nyakára. A ló felhor­kant, s tehetetlenül vergődött a rudak közt. Egy farkas, mely a másik oldalról üldözte áldozatát, a ló alá ugrott. Még három farkas szintén az áldozat­ra vetette magát. A következő pillanatban vakkal átkozta. Meglendítette a fejszét, és megindult felé ... A vezér nem moz­dult. Iván szintén megállt — Győztetek! - mondta tehetetlenül. ­Faljatok, mocskok. - És elindult a falu felé. A felkoncolt lóra már nem akart rá­nézni. De nem tudta anélkül otthagyni... A szíve is zokogott a fájdalomtól, s rette­netes gyűlöletet érzett az apósa Iránt Meggyorsította a lépteit — No, várj csak!... Várj, te gyáva kí­gyó. Ha el nem menekülsz, megvívtunk volna velük, a ló is megmaradt volna. Aljas dög. Naum a kapuban várta a vejét. Amikor megpillantotta - élve és sebzetlenül, őszintén örvendezni kezdett: — Élsz? Ö, hála legyen az istennek! — A lelkiismerete azonban nem hagyta bé­kében. — Élek! - válaszolta Iván. - S te is élsz? Naum rosszat sejtett a veje hangjában. Jobbnak látta odalépni a szánhoz. — Hát azok ott? ... — Tiszteletüket küldik. Te mocsok! — Hogy beszélsz velem? Szidni mersz?! — Nem szidni foglak! AgyonverlekI Ivan odament a szónhoz. Naum rácsa­pott a lóra. — Állj megl - kiáltotta Iván, s a szán után iramodott - Állj meg, te féreg! Naum eszeveszetten csapkodta a lo­vat... Üjabb hajsza kezdődött: az ember üldözte az embert. — Állj meg, ha mondom I - ordította Iván. — Te veszett kutya! - kiáltotta neki visz­sza Naum. - Mért ordítozol rám? Megbo­londultál? — Együtt megvívtunk volna velük, és te otthagytál!... — Hogy vívtunk volna meg! Tudod is te azt! — Otthagytál, hogy széttépjenek, te al­jas! Előlem úgysem menekülsz meg, job­ban teszed, ha megállsz! Odacsapok ne­ked egyet - legalább nem kell majd szé­gyellni magad. Megállj elárulom az em­bereknek. Mindent elmondok ... Állj meg inkábbl „... És akkor jött Október, a gyökeres vál­tozás, az új, a sose volt: proletárok első vi­lágforradalma, a tíz világrengető nap. És e forradalom első világba kiáltott szava a b é k e volt... Békét mondott, de nem az imperializmus békéjét gondolta: győzők és legyőzöttek irgalmatlan viszonyát, a „rablás vagy erőszak annexiós békéjét"... A proletárforradalom békét kívánt, de ez a béke csak a dolgozók szabadságharca útján realizálódhatott." (Fábry Zoltán) - Azt várhatod! Szaladj, ha bírsz! — Naum dühösen végigvágott a ló hátán. — Ordögfajzat... a pokolból küldtek té­ged a mi nyakunkra! - Jót mondok neked: állj meg! — Iván kedzett kifulladni. - Te jársz jól: megka­pod a magadét, s én nem szólok az aljas­ságodról senkinek. - Te átkozott fattyú, csupaszon fogadt­lak a házamba, te meg fejszével támadsz rám! Nem szégyelled magad?! - Előbb elszámolunk, aztán beszélhe­tünk a szégyenről. Állj meg! - Iván már csak botorkált, teljesen kimerült. Végül is feladta a hajszát Lápésben haladt to­vább. - Megtalállak, bárhová bújsz is! - ki­áltotta végül Naum után. I VÁN senkit sem talált otthon: az ajtón lakat függött. Kinyitotta, s bement a házba. Kutatni kezdett a szek­rényben ... Csakhamar meg is találta a tegnap félbe hagyott vodkásüveget, töl­tött egy pohárral, kiitta, és elindult az apósához. Apósa udvarán kifogva állt a ló. - Itthon van - sziszegte foga közt Iván elégedetten. Lenyomta a kilincset - az ajtó kinyílt Arra számított, hogy Naum magára zár­ta. Belépett a pitvarba... Várták ót: az asztalnál apósa, Iván felesége és egy mi­licista ült. A milicista elmosolyodott. - Hót mi újság, Iván? - Szóval így... Bebiztosítottad ma­gad? - mérte végig Iván apósát. -Be én, láthatod. Én is látom, jól fel­öntöttéi a garatra! - Nyeltem néhány kortyot, hogy jobban tudjak beszélni - ült le Iván a zsámolyra. - Mi van veled, Iván? Elment az eszed? — állt fel helyéről Nyura. — Istenem, mi­lyen szörnyű az arcod! - Meg akartam tanítani a kedves apá­dat... Hogyan kell embernek lenni. - Ezt verd ki a fejedből, Iván - mond­ta a milicista. - Szerencsétlenség történt veletek, mindketten megijedtetek ... Nem tudhattátok előre, hogy igy jártok. Ilyen csapás mindenkit érhet... - Együtt könnyen megbirkóztunk vol­na velük. De magamra hagyott! - Ledobtam neked a fejszét! Kérted ­ledobtam. Mit akarsz még tőlem egyebet? - A legkevesebbet: hogy ember légy. De te ganéj vagy! Ügyis megtanítlak ón még téged. - Te akarsz engem tanítani? Te nyomo­rult taknyos! - Idejön, mint egy csupasz egér, készen várja minden, s még ő fe­nyegetőzik. ÉS még nincs is mindennel megelégedve: vízvezetéket követel! - De nem erről van szó, Naum - mond­ta a milicista. — Minek ebbe belekever­ni a vízvezetéket? - Falun rossz!... Városon jobb — foly­tatta Naum. - Mi a nyavalyának ragadt akkor itt? Az elégedetlenségét kiabálni? A népet lázítani? - Te dög! — mondta megdöbbenve Iván, és felállt A milicista szintén felállt. - Hagyjátok abba! Gyere, Iván... - Az ilyen lázítókkal tudod mit szoktak csinálni? - szította tovább a harag sis­tergő tüzét Naum. - Tudom! - válaszolta Iván. - Fejjel a lékbe dobják... — És az apósához lépett A milicista hirtelen átölelte Ivánt, és kivezette a házból. Az utcán megálltak, és rágyújtottak. - Hát nem gyáva féreg? — még min­dig remegett az izgalomtól, nem tudott magához térni. - És még ő tesz nekem szemrehányást - Felejtsd el az egészet, és fütyülj az apósodra. - Nem, ezért meg kell lakolnia! - És majd hűvösre tesznek. Egy szar­házi miatti - Hová viszel te engem? - Gyere, meghálsz nálunk... Még megfázhatsz valahol. Csak neked lenne rosszabb. És Naumnak hagyj békét - Nem, ez... hát mondd, ember az ilyen? - Fütyülj rájuk, Iván, ne is törődj ve­lük: a kulákokkal semmihez sem kezd­hetsz. Egymás mellett ballagtak a falusi töm­löc felé. - És kint nem tudtál vele?... - kérdez­te váratlanul a milicista. - Nem tudtam elfogni - mondta bosz­szankodva Iván. — Sehol sem tudtam utol­érni. - Nos, látod ... Most már mindenki.. • most már nem lehet... - Csak a lovat sajnálom. - Tudom ... Mindketten elhallgattak. Sokáig men­tek szótlanul. - Hallgass ide, engedj te engem haza. — Iván megállt - Mit fogok én ott va­sárnap csinálni? Nem ütöm agyon. - Nem, gyere csak. Menjünk. Megint feldühödnél, és... Téged óvlak, velem kell jönnöd. Gyere, lejátszunk néhány sakkpartit... Sakkozol? IVÁN a hóba köpte a cigarettavé­• get, és a zsebében újabb szivar­ka után kutatott ... - Sakkozom. KOVESDI JÁNOS fordítása mn 1967. XI. 7. 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom