Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-07 / 307. szám, kedd

r V

ASÁRNAP hajnalban Iván Gyegtyarevnél megjelent apósa — Naum Krecsetov, amolyan ötvenes fürge muzsik. Iván nem szerette az apósát, persze Naum is csak azért tűrte meg őt, mert sajnálta a lányát. - Alszol? - szólalt meg parancsolón Naum. - Eh-h-hh!... Felőled aztán, Ványecska, egy e^ész mennyei birodalom is elpusztulhatna. - Nem tolakodtam én oda. Hát nem töröm magam. - Mindegy. Azért csak kelj fel .. . Megyünk fáért. A brigádvezetőtől kértem fogatot. Igaz, fából nem élünk meg, de vigye el az ördög, a fára mégiscsak szükség van. Ivan felült, s elgondolkozott.,. Majd öltözni kezdett. - Vegyük csak a fiatalokat — szólalt meg -, mért menekülnek a faluról a városba? Egyszerűen azért, mert ott ha ledolgozták a normájukat, mehetnek sétálni. Pihenni is hagynak az embernek. Itt meg éljen, mint egy elátkozott: se nappala, se éjjele. S még vasárnap sem hagyják nyugton. - Ez mind igaz, de hát hidegben kuporogjunk? - szólt közbe Nyura, Iván felesége. — Lovat adnak neked, s te még elégedetlenkedsz! - Én úgy hallottam, hogy a városban szintén dolgozni kell - jegyezte meg az apósa. - Kell. De én sokkal szívesebben ásnék mondjuk vízvezetékcsatornát, s ha már egyszer megépíteném, nem lenne rá többé gondom: víz is lenne, fűtés is lenne. - Egyrészt természetesen - jó dolog a vízvezeték, másrészt viszont - ótok: te aztán akkor örökké aludnál. No, elég volt, induljunk. - Reggelizni fogsz? - kérdezte a felesége. Iván vállat vont, nem akart reggelizni. - Még tart a mámor? - kérdezte csipkelődve Naum. - Pontosan úgy van, tekintetes uram! - No lá-ám ... S te még azt mondod: vízvezeték ... No, induljunk. Tiszta, napfényes idő volt. A hó vakítóan csillogott. Áz erdőben csend és túlvilági békesség honolt. Messzire, majdnem húsz versztányira kellett menniük: közelebb tilos volt az erdőirtás. Naum elől ült, a gyeplőt tartotta és szüntelenül zsörtölődött. - Az ördög látott ilyet! Erdőből erdőbe menni fáért... Iván hátul szundított a szán aljában. Álomba ringatta a lovak ritmikus ügetése. Kiértek az erdei csapásra, s nekilendültek a hegyeknek. Egyre közelebb kerültek a vadállatok szabad ég alatti téli tanyájához. Ott fönt ismét kéklő falként vette őket körül az erdő. Alig értek be a hegyek közé ... amikor maguk előtt, a csapás szélén váratlanul farkasokat pillantottak meg ... Kijöttek az erdőből, fejüket felszegve állnak és várnak. Naum megálította a lovakat, s halkan és elnyújtva a szavakat, mint amikor kántálnak, szitkozódni kezdett. - Az anyátok éhes szentségeit... Hogy elősorakoztak! Szürke galambocskák... Iván fiatal félénk lova megbokrosodott, s áthágott a szán rúdján. Iván megrántotta a gyeplőt. A ló nagyokat horkantott, kapálódzott: nem tudta átlépni a rudat. A farkasok megindultak. Naum már vissza is fordult, úgy kiáltotta: - Hát te veled mi van?! Iván leugrott a szánról, megragadta a ló zabláját, s úgy kényszerítette, hogy lépje át a rudat. Megbotlott és elesett. Ekkor a ló magától hirtelen megfordult, s vágtatni kezdett. Iván épp hogy csak fel tudott ugrani a szánra. Naum már messze járt. - Széttépneeek! - ordította lovát csapkodva. A farkasok szürke lavinaként zúdultak lefelé a hegyoldalból, elzárva a két fogat útját. - Széttépneeek?! - ordította Naum. „Mi az, megőrült? - gondolta önkéntelenül Iván. - Ki kit tép szét?" Megijedt, de valahogy furcsán: félelmet s izgalmas kíváncsiságot érzett, ugyanakkor nevetnie kellett apósán. Kíváncsisága azonban csakhamar elmúlt. És nevethetnékje is alábbhagyott. A farkasok száz méternyire nyüszítettek a szán mögött, lánc alakba verődve loholtak a két fogat után. Iván erősen belekapaszkodott a szán elejébe, és vissza-visszanézett a farkasokra. A FALKA élén egy hatalmas, széles szügyű, lángoló pofájú hím futott ... Már csupán tizenöt-húsz méterre lehetett a szántól. Iván meghökkent, amikor látta, hogy a farkas nem olyan, mint a juhászkutya. Eddig nem látott farkast ilyen közelről, s úgy képzelte, hogy az olyan juhászkutyaféle, csak nagyobb. Iván most döbbent rá, hogy a farkas - az farkas, vadállat. Az utolsó pillanatban a legmérgesebb kutyát Is megállíthatja valami: az ember rémülete, kedveskedése vagy váratlan kiáltása. Ám ez a lángoló pofájú hímet csak a halál állíthatta meg. Nem morgott, nem fenyegetőzött... Az áldozatát üldözte. Kerek sárga szeme egyenesen és közönyösen meredt előre. Iván gyors pillantást vetett a szán aljdeszkájára - semmit, még egy vesszőcskét sem talált Mindkét fejsze apósánál van. Az 6 reménye csupán egy csomócska széna a bak alatt s az ostor a kezében. — Széttépneeek! - ordította Naum! Ivánt most már igazi félelem fogta el. A falkavezér, mintha hozzá akarta volna magát mérni a lóhoz, kezdte megelőzni a szánt. Lobogó farkával együtt két méter hosszú lehetett... Iván kissé felemelkedett, s bal kézzel a szán oldalába kapaszkodva, az ostorral végigvágott a vezéren. Az, mivel a csapás váratlanul érte, kivicsorította a fogát, s oldalra ugrott, ordasok repültek a helyére. Egy pillanatra az egész falka leálit, s körbefogta a vezért. Az hátsó mancsára ült, s agyarával egyiket is, másikat is eldobta magától... Ismét futásnak eredt, s könnyen már mind az öt farkas szaggatta a még kapálózó ló húsát. A vezér egymás után kétszer is az emberre meresztette kerek sárga szemét... M

INDEZ oly iszonyatosan gyorsan és egyszerűen történt, hogy inkább álomnak tetszett. Iván csak állt a fejszét szorongatva, s fejvesztetten nézte a farkasokat. A falkavezér még egyszer rápillantott ... S ez az ünnepélyes, szemtelen tekintet feldühítette. Felemelte a fejszét, teljes erejéből felordított, és a farkasok közé rohant. Azok kelletlenül oldalt kullogtak néhány lépést, megálltak, nyalogatva véres szójukat. Ezt olyan gondosan és szenvedéllyel csinálták, hogy teljesen nyilvánvaló volt: az ember, aki fejszét szorongat a kezében, egyáltalán nem érdekli őket. Csak a vezér nézte konokul és fürkészve Ivánt, aki a legszörnyűbb szavem\ mm xm utolérte a szánt. Iván felkészült, a megfelelő pillanatot várta ... Még egyszer oda akart suhintani a vezérnek. De az kissó távolabb igyekezett megelőzni őt. A falkától még egy hím elvált, és az is kezdte megelőzni a szánt - de a másik oldalról. Iván összevágta a fogát, s homlokán ráncba ugrott a bőr Végem van. Felfalnak". Előre nézett. - Állj megl - ordította magánkívül. Apa!... Add ide a fejszét! Naum megcsapkodta a lovakat. Hátra nézett, látta, hogyan előzik meg vejét a farkasok, gyorsan visszafordította a fejét. - Lassíts egy kicsit, apa!... Add ide a fejszét! Kivágjuk magunkat! - Széttépneeek! Lassíts, szétverjük őketl... Várj egy kicsit, te dög! - Vess nekik valamit! - kiáltotta viszsza Naum. A vezér egyvonalba került a lóval, és leste a pillanatot, amikor ráugorhat. A mögötte loholó farkasok közvetlenül a nyomában jártak: a legkisebb lassítás, és futtukban felugrálnak a szánra — és akkor vége. Iván közéjük dobta a szénacsomót, de a farkasok ügyet sem vetettek ró. - Apa, te aljas dög, lassíts, dobd ide a fejszét! Naum hátra fordult... - Vanyka! Figyelj ide, dobom!... - Gyere közelebb! - Figyeld ..-. dobom! Naum ledobta az útszélre a fejszét. Iván bemérte a távolságot. . . Leugrott a szánról, bukfencet vetett, s megragadta a fejszét... Ugrásától megijedt a három leghátul futó farkas, és oldalra ugrottak, leálltak, hogy megtámadják az embert. És ebben a pillanatban a vezér, szilárd talajt érezve a talpa alatt, a magasba dobta magát. A ló megtántorodott, s beledült a hóbuckába ... A szán felborult; a rudak lerántották a lóról a hámot, s az ráhurkolódott a nyakára. A ló felhorkant, s tehetetlenül vergődött a rudak közt. Egy farkas, mely a másik oldalról üldözte áldozatát, a ló alá ugrott. Még három farkas szintén az áldozatra vetette magát. A következő pillanatban vakkal átkozta. Meglendítette a fejszét, és megindult felé ... A vezér nem mozdult. Iván szintén megállt — Győztetek! - mondta tehetetlenül. Faljatok, mocskok. - És elindult a falu felé. A felkoncolt lóra már nem akart ránézni. De nem tudta anélkül otthagyni... A szíve is zokogott a fájdalomtól, s rettenetes gyűlöletet érzett az apósa Iránt Meggyorsította a lépteit — No, várj csak!... Várj, te gyáva kígyó. Ha el nem menekülsz, megvívtunk volna velük, a ló is megmaradt volna. Aljas dög. Naum a kapuban várta a vejét. Amikor megpillantotta - élve és sebzetlenül, őszintén örvendezni kezdett: — Élsz? Ö, hála legyen az istennek! — A lelkiismerete azonban nem hagyta békében. — Élek! - válaszolta Iván. - S te is élsz? Naum rosszat sejtett a veje hangjában. Jobbnak látta odalépni a szánhoz. — Hát azok ott? ... — Tiszteletüket küldik. Te mocsok! — Hogy beszélsz velem? Szidni mersz?! — Nem szidni foglak! AgyonverlekI Ivan odament a szónhoz. Naum rácsapott a lóra. — Állj megl - kiáltotta Iván, s a szán után iramodott - Állj meg, te féreg! Naum eszeveszetten csapkodta a lovat... Üjabb hajsza kezdődött: az ember üldözte az embert. — Állj meg, ha mondom I - ordította Iván. — Te veszett kutya! - kiáltotta neki viszsza Naum. - Mért ordítozol rám? Megbolondultál? — Együtt megvívtunk volna velük, és te otthagytál!... — Hogy vívtunk volna meg! Tudod is te azt! — Otthagytál, hogy széttépjenek, te aljas! Előlem úgysem menekülsz meg, jobban teszed, ha megállsz! Odacsapok neked egyet - legalább nem kell majd szégyellni magad. Megállj elárulom az embereknek. Mindent elmondok ... Állj meg inkábbl „... És akkor jött Október, a gyökeres változás, az új, a sose volt: proletárok első világforradalma, a tíz világrengető nap. És e forradalom első világba kiáltott szava a b é k e volt... Békét mondott, de nem az imperializmus békéjét gondolta: győzők és legyőzöttek irgalmatlan viszonyát, a „rablás vagy erőszak annexiós békéjét"... A proletárforradalom békét kívánt, de ez a béke csak a dolgozók szabadságharca útján realizálódhatott." (Fábry Zoltán) - Azt várhatod! Szaladj, ha bírsz! — Naum dühösen végigvágott a ló hátán. — Ordögfajzat... a pokolból küldtek téged a mi nyakunkra! - Jót mondok neked: állj meg! — Iván kedzett kifulladni. - Te jársz jól: megkapod a magadét, s én nem szólok az aljasságodról senkinek. - Te átkozott fattyú, csupaszon fogadtlak a házamba, te meg fejszével támadsz rám! Nem szégyelled magad?! - Előbb elszámolunk, aztán beszélhetünk a szégyenről. Állj meg! - Iván már csak botorkált, teljesen kimerült. Végül is feladta a hajszát Lápésben haladt tovább. - Megtalállak, bárhová bújsz is! - kiáltotta végül Naum után. I

VÁN senkit sem talált otthon: az ajtón lakat függött. Kinyitotta, s bement a házba. Kutatni kezdett a szekrényben ... Csakhamar meg is találta a tegnap félbe hagyott vodkásüveget, töltött egy pohárral, kiitta, és elindult az apósához. Apósa udvarán kifogva állt a ló. - Itthon van - sziszegte foga közt Iván elégedetten. Lenyomta a kilincset - az ajtó kinyílt Arra számított, hogy Naum magára zárta. Belépett a pitvarba... Várták ót: az asztalnál apósa, Iván felesége és egy milicista ült. A milicista elmosolyodott. - Hót mi újság, Iván? - Szóval így... Bebiztosítottad magad? - mérte végig Iván apósát. -Be én, láthatod. Én is látom, jól felöntöttéi a garatra! - Nyeltem néhány kortyot, hogy jobban tudjak beszélni - ült le Iván a zsámolyra. - Mi van veled, Iván? Elment az eszed? — állt fel helyéről Nyura. — Istenem, milyen szörnyű az arcod! - Meg akartam tanítani a kedves apádat... Hogyan kell embernek lenni. - Ezt verd ki a fejedből, Iván - mondta a milicista. - Szerencsétlenség történt veletek, mindketten megijedtetek ... Nem tudhattátok előre, hogy igy jártok. Ilyen csapás mindenkit érhet... - Együtt könnyen megbirkóztunk volna velük. De magamra hagyott! - Ledobtam neked a fejszét! Kérted ledobtam. Mit akarsz még tőlem egyebet? - A legkevesebbet: hogy ember légy. De te ganéj vagy! Ügyis megtanítlak ón még téged. - Te akarsz engem tanítani? Te nyomorult taknyos! - Idejön, mint egy csupasz egér, készen várja minden, s még ő fenyegetőzik. ÉS még nincs is mindennel megelégedve: vízvezetéket követel! - De nem erről van szó, Naum - mondta a milicista. — Minek ebbe belekeverni a vízvezetéket? - Falun rossz!... Városon jobb — folytatta Naum. - Mi a nyavalyának ragadt akkor itt? Az elégedetlenségét kiabálni? A népet lázítani? - Te dög! — mondta megdöbbenve Iván, és felállt A milicista szintén felállt. - Hagyjátok abba! Gyere, Iván... - Az ilyen lázítókkal tudod mit szoktak csinálni? - szította tovább a harag sistergő tüzét Naum. - Tudom! - válaszolta Iván. - Fejjel a lékbe dobják... — És az apósához lépett A milicista hirtelen átölelte Ivánt, és kivezette a házból. Az utcán megálltak, és rágyújtottak. - Hát nem gyáva féreg? — még mindig remegett az izgalomtól, nem tudott magához térni. - És még ő tesz nekem szemrehányást - Felejtsd el az egészet, és fütyülj az apósodra. - Nem, ezért meg kell lakolnia! - És majd hűvösre tesznek. Egy szarházi miatti - Hová viszel te engem? - Gyere, meghálsz nálunk... Még megfázhatsz valahol. Csak neked lenne rosszabb. És Naumnak hagyj békét - Nem, ez... hát mondd, ember az ilyen? - Fütyülj rájuk, Iván, ne is törődj velük: a kulákokkal semmihez sem kezdhetsz. Egymás mellett ballagtak a falusi tömlöc felé. - És kint nem tudtál vele?... - kérdezte váratlanul a milicista. - Nem tudtam elfogni - mondta boszszankodva Iván. — Sehol sem tudtam utolérni. - Nos, látod ... Most már mindenki.. • most már nem lehet... - Csak a lovat sajnálom. - Tudom ... Mindketten elhallgattak. Sokáig mentek szótlanul. - Hallgass ide, engedj te engem haza. — Iván megállt - Mit fogok én ott vasárnap csinálni? Nem ütöm agyon. - Nem, gyere csak. Menjünk. Megint feldühödnél, és... Téged óvlak, velem kell jönnöd. Gyere, lejátszunk néhány sakkpartit... Sakkozol? IVÁN a hóba köpte a cigarettavé• get, és a zsebében újabb szivarka után kutatott ... - Sakkozom. KOVESDI JÁNOS fordítása mn 1967. XI. 7. 12