Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-04 / 304. szám, szombat

EMMANUIL 0. KAZAKEVICS sorsa hasonlít azoknak a sin» jel íróknak a sorsához, akik (i'egyln Ivanov stb.

I kijárták a Gorkij-féle életegyetemet. Ukrajnán született, apja tani tó volt, jómaga a harkovi gé pésxeti ipariskolán érettségizett s minden lehetősége meg volt aliboz. hogy a helybeli traktorgyárban csendes. és nyugodt állást vállalhasson A 18 esztendős Emmanuilt azonban nyugtalan vére a Szov jetunin legmesszibb vidékére a Távol Keletre hajtja. Mint kolhozelnük, majd építésvezető és komszomol-lap szerkesztője dolgozik ott, és közvetlenül a háború kitörése előtt színházigazgató. Önként jelentkezik a frontra és az egyszerű, de intelligens és bátor sorkatonából rövidesen a hadsereg felderítő osztaga parancsnokának lesz a segédtisztje. Es részt vesz Berlin ostromában is. jóllehet E. Kazakevics nevét az olvasó többnyire a Tavasz az Oderán című háborús regényével kapcsolatban idézi fel (1949-ben jelent meg a regény a Szovjetunióban), a szerző egyáltalában nem kezdő író. Harmincnyolcban jelenik Birobidzsánban első, jiddis nyelven megírt verseskötete. Első orosz nyelven írt műve a Csillag, 1947 ben jelenik meg. A Csillag, amelyet Inkább nevezhetnénk nagynoveilának, mint kisregénynek, egyszerre híressé tette a szovjet irodalomtörténet és kritika előtt az eddig ismeretlen Kazakevicset. Érdekes módon mégis a Tavasz az Oderán lett Kazakevics legnépszerűbb írása, noha ez a mű bizonyos hanyatlást jelent a Csillag kvalitásaival szemben. Az irót azonban erősen befolyásolta és művészileg részben megalkuvásra kényszerítette a személyi kultusz szellemében üt támadó kritika, amely főleg e laza trilógia utolsó része, a Ház a főiéren címfi könyve ellen tiltakozott felháborodottan. A 49 éves korában elhunyt Kazakevics (1913— 1962) utolsó regényében A kék füzetben hátat fordít háborús élményeinek és egy igen nehéz, már sokszor feldolgozott témához nyúl, Lenin életéhez. Igaz, A kék füzet Lenin életének csu pán egy rövid mozzanatát rögzíti, de Kazakevics olyan mély humanizmussal és szeretetlel testi meg Lenin őszinte, minden cicomától. sal lángtól mentes arcképét, hogy ez a maga neme ben a szovjet irodaiamban úgyszólván páratlan! E G Kazakevics nevét és művét a múltban nemigen emlegették a szovjet irodalom nagyjai között, bár a Csillagról és A kék füzetről bátran elmondhatjuk, hogy ragyogó csillagként tündököl a szovjet Irodalom egén. 8ARSI IMRE N

EKILÁTTAK elcsomagolni Zinovjev holmiját. Lenin felvidult, tréfálkozott. - Mindent összekevertünk — mondotta. — Nem tudom, mi a magáé, és mi az enyém. No, majd kap Zlata Jonovnától... - Maga pedig Nagyezsda Konsztantyinovnától! - Én nem, hiszen tudja, ó mennyire nem e világról való .. . Meg aztán a maga holmija jobb, legalábbis nekem úgy tetszik. Nem? A más holmiját mindig jobbnak látja az ember... Zinovjev arca elfelhősödött: nyilvánvaló, Lenin kerüli a komoly beszélgetést. Jemeljanov és Szerjozsa levitte a holmit a csónakba. Amikor besötétedett, Zinovjev és Sotman felkerekedett Lenin kezet szorított Zinovjevvel, és azt mondta: - Legyen óvatos, Grigorij ... Ki tudja, mikor sikerül találkoznunk? Remélem, hamarosan. És teljes egyetértésben. Zinovjev elcsukló hangon sietve rávágta: - Hát persze, persze ... Lenin örvendezve emelte rá tekintetét, de Zinovjev már megbánta békülékeny hangját, és mérgesen gondolta: „Már megint engedek neki? Ahelyett, hogy határozottan harcolnék a pártra nézve olyan végzetes szélsőséges nézetek ellen, megint engedek Lenin akaratának és varázsának? Nem! Nincs jogom erre!" Szárazon kijelentette: - Reméljük a legjobbakat. Lenin nem válaszolt, csak elsötétedett az arca. De azért elkísérte a parthoz a távozókat, s amikor a csónak elindult, hosszan nézett utánuk, időnként megcsóválta a fejét. Kellemetlen idő volt, a meg-megújuló szélrohamok fölkorbácsolták a tó vizét, a csónak hol tarajos hullámtetőkre emelkedett, hol szinte eltűnt a szemük elöl. Hamarosan beleolvadt a sötétbe. - Hát igen - mondta Lenin, és Jemeljanovhoz fordult, aki ott maradt vele a parton. - A csónakok elúsznak, és az élet megy tovább a maga útján. - Aztán hozzátette: - Rakjunk tüzet? - Gyerünk! - felelte készségesen Jemeljanov, s úgy tett, mintha nem venné észre, hogyan kapcsolt át Lenin titkos gondolatáról mindennapos kunyhóbeli életükre vonatkozó beszélgetésre, lemeljanov tartózkodó ember volt, nem mondotta ki hangosan, amit gondolt, de ő is sok mindent értett az utolsó napok bonyolult kapcsolataiból, és lelke mélyén együtt háborgott és kesergett Leninnel. Másnap késő este kijött hozzájuk fényképezőgépével Dmitrij Lescsenko, régi párttag, aki egy időben a Zvezda és a Pravda munkatársa volt. Most Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkajával dolgozott együtt a viborgi kerületi elöljáróság kulturális és népművelő bizottságában. Reggelig beszélgettek a pityeri dolgokról, Nagyezsda Konsztantyinovnáról meg Lunacsarszkijról, akit Lescsenko lakásán tartóztattak le, nála lakott az utóbbi időben. Lenin hajnalban felébresztette Lescsenkót, aki nemrég aludt el, és türelmetlenül nógatta: - No, fényképezzen már le. P

ARÖKÁBAN, sapkával a fején várt. Lescsenko fölnézett a ködös égboltra, és megcsóválta a fejét: kevés a fény. Mégis nekilátott. Nem volt állványa, a fényképezőgépet a kezében tartotta, de sehogyan sem tudta elkapni a lencsébe Lenin arcát. - üljek talán le? - kérdezte Lenin. - Nagyszerű lenne! Lenin szótlanul leguggolt, és türelmesen várta, amíg Lescsenko lefényképezi. Aztán elkísérte a csónakhoz, és búcsúzásnál kissé zavartan megkérte: - Ne beszéljen Nagyezsda Konsztantyinovnának erről Emmanuil G. Kazakevics: Kék füze o ... hogy is mondjam csak ... környezetről... Nyirkos levegő, ázott szénaboglya és a többi. Megegyeztünk? Mondja azt, hogy minden nagyon jó, kényelmes, száraz . . . Nem felejti el? Vigyázzon! Két nap múlva elkészült az igazolvány. Lenin figyelmesen megnézte, s nagyon elégedett volt: feltehetőleg semmiféle gyanúra nem ad okot. Végre elérkezett az indulás napja. Lenin meg Jemeljanov Sotmant várták, aki nem tudni miért, késett. Egyszer csak az erdőből elhangzott Szerjozsa figyelmeztető füttyjele, ő vette át Koljától a „felderítő" szerepét. Lenin azt hitte, hogy Sotman jön, és indult elébe. De Sotman helyett egy ismeretlen fiú jelent meg az erdő szélén, mögötte pedig egy munkásruhában öltözött férfi. Lenin megállt, majd lassan visszafordult a kunyhó felé. Jemel|anov elsápadt, minden izma megfeszült, de aztán nyomban elernyedt, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Felismerte Rasszolovot és fiát, Vityát. - Adj, isten, Nyikolaj Alekszandrovics - köszönt Raszszolov. Gyors tekintetet vetett a boglyára, majd a csőszkunyhó mellett guggoló Leninre. - Jókora boglyátok lett . . . Talán bizony be is fejeztétek már a kaszálást? - Hát úgy nagyjából! — felelte Jemeljanov. - Talán átjönne hozzám a te finned egy kicsit kaszálni? Akárcsak egy napra, de még egy fél is elég lenne. Egyedül sehogy sem boldogulok vele. Jómagam nem vagyok valami egészséges. Vityka meg még gyenge hozzá. Jemeljanovnak nehezen sikerült elfojtania mosolygását. Ennyit mondott mindössze: - Nem megy az! - De talán mégis eljönne? - Mondom neked, hogy nem megy! - Ért a mi nyelvünkön? Jemeljanov Leninre sandított. Leninnek egy arcizma sem rándult, szeme szinte teljesen eltűnt, érdektelen, közönyös, keskeny réssé szűkült. - Nem - felelt Jemeljanov. - Csak finnül tud. Én tudok egy kicsit finnül, igy nagy nehezen megértjük egymást. - Már magához tért az ijedtségtől, és nekibátorodva folytatta: - Nem megy ez hozzád, ne is próbálkozz vele. Én is kértem, kaszálja még le a parti sávot, de siet haza, valami baj van náluk otthon. Rasszolov nagyot sóhajtott, sajnálkozott, aztán Vityával együtt elment. A

MÍG lépéseik zaja el nem halt, s még utána is vagy egy percig, Lenin meg sem moccant. Aztán hirtelen felegyenesedett, nagyot nevetett, huncut fények villantak meg a szemében. - Köszönöm, Nyikolaj Alekszandrovics, hogy nem szerzett el béresnek. - Nem lenne kifizetődő - nevetett Jemeljanov is. Még sokáig mulattak az eseten, és Sotman megérkezése vetett véget a vidámságnak, fordította komolyabbra a hangulatot. Sotman, akit rendkívül izgatott a ránehezedő felelősség tudata, képtelen volt megérteni, hogyan nevetgélhet Lenin a rendkívül veszélyes utazás előtt. Sotman nem egyedül jött. Középtermetű, keménykötésű finn férfi kísérte. Lenin üdvözölte, és bemutatkozott neki: - Ivanov! - Rahja - felelte szemrebbenés nélkül a finn. Jemeljanov és Szerjozsa levitték Lenin holmiját a csónakba. Aztán Jemeljanov visszajött, és Szerjozsa átevezett a holmival a túlsó partra. Amíg Jemeljanov és Sotman véglegesen megegyeztek, milyen úton mennek a finn vasútvonalig, csaknem teljesen besötétedett. - No, ahogy mondani szokás, szerencse fel! - mondta Jemeljanov. Hangja ünnepélyesen csengetett. - Induljunk, Vlagyimir Iljics! Ö ment elől, mögötte Rahja, Lenin meg Sotman zárta a sort. Kolja éppen ez idő tájt érkezett vissza Petrográdról. Nem talált otthon mást, csak kistestvéreit - édesanyja elment valahová, dolga akadt -, Kolja nem sokáig törte a fejét, felnyalábolta a Petrogródon vásárolt tankönyveket és füzeteket, beült a csónakba, és átevezett a tó túlsó partjára. Szerjozskával elkerülték egymást. A parton kikötött, kiugrott a csónakból, és dobogó szívvel futott a kunyhóhoz. Az ismerős tisztáson csend honolt, egy lelket sem látott. Körös-körül minden elhagyatott volt. A szolgavas a tábortűz kihűlt hamujában hevert. A kunyhóban nem volt sem párna, sem takaró, az égvilágon semmi. A földre terített széna sem őrzött már semmit az emberi testek melegéből. Kolja reszketni kezdett a borzalomtól, azt hitte, elfogták Lenint és letartóztatták. De aztán megtalálta a széna alatti ismerős helyen az újságkötegeket, meg aztán szénaboglya is, a kunyhó is teljesen ép, érintetlen volt. Akkor megértette, hogy Lenin csak eltávozott innen. K

ÖRÜLÖTTE minden oly elhagyatott volt, mintha az elmúlt idő csak kurta, csodás álom lett volna, mintha semmi sem lett volna igaz, sem Lenin, sem azok a vidám esték a tűz mellett, sem a madárfütty, sem a felderítés, sem az ígéret, hogy majd együtt tanul Koljával, semmi az égvilágon. Elment, még csak el sem búcsúzott tőle, becsapta. Kolja ránézett a könyveire, füzeteire, és keserves sírásra fakadt. Aztán elmúlt a megbántottság érzése, csak szomorúság maradt meg, amely túlságosan nagy volt Kolja kis gyermekszívének. Sokáig ült a kihűlt tűz mellett, majd végül is felállt, és lassú léptekkel megindult a tó partjára, régi élete felé, amely most egyszerre olyan üresnek és érdektelennek rémlett neki. Lenin és útitársai eközben már messze jártak. Kiértek egy mezei útra, ahonnan letértek egy' kis ösvényre. Kis patak állta útjukat. Jemeljanov meg akarta kerülni az akadályt, de Lenin levetkőzött, és elszántan keresztülgázolt, o sekély vízen. A többiek követték példáját. Egy idő múlva elég nagy mocsaras részhez értek, ezt elkerülték, de egyszerre csak égő tőzeglápon találták magukat. Körülöttük égett a bozót, a füst csípte a szemüket, talpuk alatt izzott a turfa. Végre Jemeljanov rátalált az ösvényre. Még vagy félórát bolyongtak a sötétben, amikor távoli mozdonyfüttyöt hallottak - Azt hiszem, végre kijutottunk - szólalt meg bűntudatosan Jemeljanov. - No hiszen, szép kis vezetők! — csúfolta mindhármunkat Lenin. - Se háromversztás térképük nincsen, sem az, utat nem tanulmányozzák előre... Igy aztán a háborút is elveszthetjük magukkal... - Majd beletanulunk, Ivanov elvtárs! - szólalt meg a sötétben halkan, ravaszkásan a mindeddig hallgatag Rahja. Lenin komolyan válaszolta neki: - Csak minél hamarabb, az idő drágái Azután Jemeljanov Rahjával együtt elindult az állomásra, hogy körülnézzenek. Lenin meg Sotman leült egy fa alá. Az éjszaka sötét volt, a hold sem világított, lassan telt az idő. Lenin megérezte zsebében a kék füzetet. „Ahá!" - mosolygott. - A kék füzet! Jó volna minél hamarább befejezni a brosúrát. Vajon sikerül-e? Meglátjuk, mi vár rám ezen az állomáson, no meg a cél felé vezető többin .. . Vajon hány ilyen állomás lesz még?" A

MIKOR Jemeljanov Rahjával visszatért, és elmondta, hogy a közelben Gyibuni állomás van, nem pedig Levasovo, mint ahogy gondolták, a vér is meghűlt ereiben: Gyibuni mindössze hét kilométerre van a finn határtól, mi sem könnyebb, mint összetalálkozni a határvadász járőrrel. De hát nem volt más választásuk. Elindultak. A távolban megcsillantak az állomás sápadt lámpái. Lenin szemét erőltetve egy ideig fürkészőn nézte ködösen pislákoló fényüket. Aztán hirtelen megszaporózta lépteit, utolérte Jemeljanovot, és megérintette a vállát. - Nos, Nyikolaj Alekszandrovics - mondta -, ki tudja, mi történhet a nagy zűrzavarban? Tehát azt akarom, adja át hálás köszönetem Nagyezsda Kondratyevnának, a fiúkat üdvözlöm, Kolját külön is. - Köszönöm, átadom. - Nagyon hálás vagyok magának meg a feleségének mindenért. Sok gondot okoztam maguknak, de azért tartsanak meg jó emlékezetükben. - Hogy beszélhet így, Vlagyimir Iljics?... Egész szivünkkel ... - No, akkor jól van . . . Igaz is, nagyon kevés pénz van nálam. Feleségem, Nagyezsda Konsztantyinovna tud a dologról ... Az első adandó alkalommal megtéríti minden költségüket... - Igazán, Vlagyimir Iljics! Megharagszom! Istenemre mondom, megharagszom! - Jól van, jól! „Megharagszom!" Maguk nem olyan gazdagok, hogy eltartsák a menekülő forradalmárokat .. . Igaz, mielőtt elfelejtem, azt az Alekszejt, emlékszik, „az összekötőt" ... ne bántsák. A tévedéséért nem kell büntetni. Magától is megérti majd a dolgot. Az események, a forradalmi tapasztalat majd hozzásegítik a megértéshez ... Egyszóval, ne bántsák. - így lesz, Vlagyimir Iljics! - Mert én jól ismerem az elvtársainkat. Szükségtelenül piszkálni fogják ... Nagyon kérem, ne feledkezzék el erről. - Igy lesz, Vlagyimir Iljics, nem felejtem el. - Hát ez volna minden ... És köszönöm. Jemeljanovot mélységes boldogsággal töltötte el ez a beszélgetés, maga sem tudja, miért. Csak később értette meg, hogy itt nem egyszerűen csak Lenin megértő emberiességéről volt szó, és még csak nem is arról, milyen körülmények között nyilvánult meg ez az emberiesség; a dolog lényege Lenin határtalan hitében rejlett, hogy az események szükségszerű menete folytán Alekszej amúgy is megérti, meg kell hogy értse tévedését. Jemeljanov talán csak ebben a pillanatban értette meg valóban, hogy a munkásforradalom csakugyan a legközelebbi jövő ügye, és csak akkor ébredt tudatára teljesen, milyen embert rejtegetett magánál Razlivban. A

Z ÁLLOMÁS fényei egyre közeledtek. Lenin megállt, bevárta Sotmant, és újra az előbbi sorrendben mentek tovább: Jemeljanov és Rahja elöl, Sotman Leninnel mögöttük. NIKODÉMUSZ aLI fordítósa (Részlet o közelmúltban magyarul is megjelent regényből.) „Nálunk, a Szovjetunióban nem kell, nem szabad lennie fölösleges embernek. Minden polgár tág, szabad teret kap képességeinek, adottságainak kifejlesztésére. Csak egy követelmény áll az individuum előtt: tanúsítson becsW"">s magatártást az osztálytalan társadalom építésének hősi munkája iránt. jMakszim Gor kii)