Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-19 / 319. szám, vasárnap

Hiányzik a gyári szellem..." a A nyítrai PIrfASTIKA műanyagfeldolgozó gyár dolgozói meglehetősei) borúsan várják az év végét, hiszen minden jel arra vall: nem teljesítik a termelési tervet és ezért több millió korona értékű áruval maradnak adósai a társadalomnak. Anton Ruisl főmérnök a gyárban tett látogatásomkor egy rakásnyi objektív okot említett Arra panaszkodott, hogy a vezérigazgatóság túlságosan magas tervet tűzött ki számukra, felhozta a nyersanyaghiányt, a gépek gyakori üzemzavarát, a kapacitások elégtelen kihasználását, az értékesítési nehézségeket stb. Ezeknek az érveknek az indokoltságát elsősorban a vállalat dolgozóinak kell elbírálniuk, és nekik kell megtalálniuk a kiutat. A szervezési kérdések megoldása is a gyár belső ügye. Mivel azonban az üzem jó vagy rossz munkája a nagyközönséget ls érinti, egyes problémák felett érdemes elgondolkozni. Vegyük például a gyárból kikerülő áruk választékát. Igaz, a PVC-ből vagy a polipropilénből készülő csövek közkedveltek, kétségtelenül még fokozódna Is a velük szembeni kereslet — ha az öntvénycsövek nem lennének olcsóbbak. Sajnos, az árrendezéskor a vasanyag kedvezőbb helyzetbe került, tehát kelendőbb is, pedig sok helyen feltétlenül célszerűbb lenne a műanyag ... A gyár óriási termelőcsarnokában egymás mellett állnak a vadonatúj hazai és külföldi gépek — nagyrészt kihasználatlanul. Miért? Mert nincs mit gyártani rajtuk. Az áruféleségek választékát nem készítik elő kellő időelőnnyel, késnek a sajtolóformák, sokszor hiányzik a szükséges nyersanyag (nagyrészét importáljuk), a kereslet hiánya miatt kicsinyek a gyártási sorozatok. — Csupán keresett árut gyártanak? kérdeztem a főmérnöktől. — Természetesen csak olyanokat, amelyeket értékesíteni tudunk. Ilyenek a különböző átmérőjű csövek, a saválló kannák, a különféle hőszigetelő lapok, a nagyközönség számára szolgáló műanyagtálcák, hajcsatok, bevásárlótáskák stb. A jövő évben egy nyugatnémet gépen megkezdjük az önhordó zsákok gyártását, amelyek például a műtrágya csomagolósára lesznek alkalmasak. További újdonságaink a műanyagból készült válaszfalak és ajtók. Keretük fa, egyébként műanyaglemezekből készülnek majd. Az építőipar már ma is érdeklődik irántuk, és reméljük, a külföldi piacon is megállják a helyüket. A közel kétszáz milliós beruházásnak gyümölcsözni kelll Mielőbb vissza kell térülnie. Ezért nem csoda, hogy egyre fokozódik a nyomás a gyár termelésére. A PLASTIKA dolgozóinak nem szabad haragudniuk, hogy évről évre nagyobb tervfeladatokat tűznek ki számukra. Nemcsak nekik vannak nehézségeik, másutt talán még nagyobbakkal kell megküzdeni. A tervteljesítésben való lemaradást okozó tényezők között még egyet említett a főmérnök: „Dolgozóinknál hiányzik a gyári szellem ..." — mondotta. Komoly pszichológiai kérdés ez, nagy hozzáértéssel kell vele foglalkozniuk. Igaz, a gyár dolgozóinak zöme a környékbeli falvakról származik és csak a gyárban kerültek első ízben kapcsolatba a gépekkel. Igaz az is, hogy a gép kezelésének elsajátítása még nem elßg ahhoz, hogy az ember gyári munkássá váljék. Ehhez többre van szükség: az ember és a gép közti „megfelelő viszonyra, a gyárhoz tartozás érzésének kialakítására, az üzem sajátos életébe való aktív bekapcsolódásra. Az embereknek érezniük kell, hogy a gyár nagy családjának tagjai, hogy közös a sorsuk, hogy valamennyiüknek részesülniük kell a gyári élet örömeiben és gondjaiban, tudatosítaniuk kell: fontos munkát végeznek, önműködő termelősorokat kezelnek, olyan árut gyártanak, amelyre az egész ország vár. Kétségtelenül hosszú ideig fog még tartani, amíg a nyitrai PliASTIKA dolgozóinál — és hasonlóképpen a többi új üzemben is — kialakul a gyárhoz való tartozás ilyen érzése és kikristályosodik bennük az a munkásbecsület, amely szorosan a munkahelyükhöz kapcsolja őket. Ez a folyamat nem lehet spontán, támogatni kell. A gyár vezetőségének olyan rendszert kell létrehoznia, amely lehetővé teszi a dolgozóknak — az alkalmasság elve alapján — a megfelelő munkahelyre való beosztását, valamint az igazi üzemi légkör, a helyes munkatársi és „főnöki" viszony kialakulását. A nyitrai PLASTIKA ez ideig adósa a társadalomnak. Azzal érvelni, hogy az részben a „gyári szellem" hiányának a következménye, bizonyos mértékben igaz lehet ugyan, viszont feltehetjük a kérdést: nem éppen a terv nem' teljesítése, a rendszertelen munka, a szervezési hiányosságok okozzák-e, hogy a dolgozókban még nem alakult ki bensőséges viszony gyáruk iránt, hogy nem eresztettek itt mély gyökereket, nem büszkék vállalatukra és munkájukra? DÓSA JÓZSEF Lipcse ünnepi lázban LIPCSE a nemzetközi rövidfilmfesztivál, a „Dokfilmwoche" lázában él. A világ egyik legjelentősebb rövidfilmfesztiválja, a lipcsei, idén kettős jubileumot ül: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének 50. évfordulóját és saját fennállásának tizedik évét — és e kettős jubileum minden eddiginél érdekesebb és nagyobbszabású programmal párosul. A fesztivál jelszava a régi: „A világ filmjei — a világ békéjéért!" Mégis valami egészen új lesz az idei bemutatókon. Mint minden évben, az idén is két főrészből áll a fesztivál: az új filmek versenyéből és a retrospektív vetítésekből. Az idei év szenzációját a retrospektív bemutatók ígérik. A fesztivál hét napja alatt (november 18—25) ugyanis sorra levetítik a szovjet filmarchívumok eddig titkos anyagként kezelt és szigorúan őrzött legérdekesebb dokumentumfelvételeit. A rendkívüli anyag javarésze ezúttal a szó szoros ___ értelmében első ízben kerül a 2J világ szeme elé, olykor még vágatlanul, úgy, ahogyan azt 1967 eredetileg felvették, hang, kí* séröszöveg nélkül. E dokumenI. 19. tumok iránt azután olyan nagy az érdeklődés, hogy a retros5

pektívekből több előadást is kell tartani. A hírek szerint egyedülálló felvételeket láthatunk majd a polgárháború, azután pedig a szocialista építés korszakából, beleértve a tisztogatások idejét is. Több politikai per hangos tényanyaga is a közönség elé került. A nemzetközi versenybe az idén több mint háromszázötven filmet neveztek, ezekből százegynéhány kerül a közönség elé a fesztiválvetítéseken. A nemzetközi fesztivál külön szakága a televíziósfilmek úgynevezett Egon Ervin Kisch-versenye, amelyben az idén előreláthatóan tucatnyi ország vesz részt, és amelyet külön jutalmaznak. A kettős jubileumot ünneplő fesztivál zsűrijébe is világhírű tagokat választottak: például a szovjet Mihail Rommot. Ugyancsak a zsűri tagja lesz az olasz neorealizmus kiemelkedő egyéniségű esztétája és forgatókönyvírója, Vittorio de Sica barátja és munkatársa, Cesare Zavattini, és sok más olyan világszerte elismert és jól ismert személyiség, akiknek jelenléte már önmagában is képes megadni egy-egy fesztivál rangját. Nos ennyit lehet tudni pillanatnyilag az idei lipcsei fesztiválról, amelynek részletesebb méltatására, a látott és átélt események összefoglalására, néhány napon belül még visz^ szatérünk. FENYVES GYÖRGY A

meglepetés az utazás sava-borsa, a legjobb unaloműző. De ami sok, az sok. A hídon túl tíz kilométerrel dalolni támadt kedvünk. Virágzó fák szépséges alagútján keresztül olyan aszfaltúton haladtunk, hogy odahaza a gépkocsit rá se eresztenék. Aztán elérkeztünk Barauní telepre, s nyomban vége szakadt dalos kedvünknek. Akár a tébolyda: a vásárosok kapkodva takarítják el "utunkból sátraikat, a rlksákat vezetőik hamaí a fal mellé állítják, valaki inkább kézzel-lábbal, mint angolul azt próbálja magyarázni, hogy tovább nem vezet az út, legfeljebb bivalyvontatta szekerek haladhatnak rajta, de aztán csak legyintenek egyet felettünk, menjenek, a bolondok, isten hírével! ötkilométernyi út után magunkban bocsánatot kértünk a Gangesz déli partján tevékenykedő útépítőktől. Dolgoztak légyen bár úgy, mint holmi jótékonysági akció keretében, az általuk épített úton lehetett járni. Itt azonban útnak voltaképpen nyoma sincs: az egyik gödör a másikat éri s mind tele púderflnomságú porral, sok-sok tonna agyag, amelyet az Idő és a bivalyok patái őröltek hintőporrá. S ez a por ott szállong a levegőben, egy pillanatra sem ülepszik le, tíz méternyire se láthatunk el tőle ... Áttértünk a méterrendszerre! Váratlanul az agyagkorszakban találtuk magunkat. Lépten-nyomon ökröskordék haladnak el mellettünk, a finom por feliegeit verve fel. A településeken nincs villanyvilágítás, az ablakokban olajmécses lángja repdes, a levegőt bűzös füst szaga hatja át. Vacsorát főznek és szárított tehéntrágyával fűtenek, mivel a szén drága, a fa pedig érték; a fák árnyékot jelentenek, az árnyék pedig életet. Tegnap megálltunk az Ára előtti vasúti sorompónál, s" figyeltük a gyermekeket, amint kézzel szedik fel a még meleg tehéntrágyát. Aki nem ismeri az indiai szokásokat, azt hihetné, hogy verekedni készülnek, s kő vagy sár híján ezzel a kéznél lévő „hadianyaggal" szándékoznak megdobálni egymást. Ha azonban az ember a gyermekek komoly arcocskájába tekint, nyomban látja, hogy egészen másról van szó. Ogy hordták el a gyerekek a tehéntrágyát, akár a kincset. Az út mentén polyvával, vagy törekkel keverték össze, majd a falra csapták. Az ötujjas gyártási védjeggyel ellátott briketteket egy nap majd édesanyjuk letépi a falról és a tűzre rakja. Ez annak az országnak a boszorkányköre, amely a legalacsonyabb hektárhozamok szerencsétlen világrekordjával „dicsekedhet". M

inden kiscserkész tudja, hogy cukor és só nélkül nehéz a vándor élete. Tisztában van ezzel Robert is, aki egyéb funkcióin kívül expedíciónk fő ellátója. Ki is jelenti: — Fiúk, a cukrunk végére jártunk sónk is alig maradt, Muzaffarpurban pieg kel állnunk bevásárolni, mert utána már csak falvak következnek. A helységbe érve beállítottunk az első szatőcsboltba. — Négy széra cukrot kérek — a fele kristály —, a másik fele kockacukor lehet. — Olyasmit, uram, nem tartunk, csak "ezt itt, — vakargatja fejét az elárusító ós félrehárítja egy jutazsák száját. — Milyet mondott? Kockacukrot? Az tán édesebb? — Már miért lenne édesebb? — Csak kérdem. Akkor miért kockacukor? Igy aztán nem marad egyéb hátra, mint hogy a nepáli határ közelében kiselőadást tartsunk a cukorról: Különféle cukor van, mint például a süvegcukor, a kristálycukor, a porcukor. De a legjobb a kockacukor, kis kockákba sajtolva, nem kell méregetni, hogy mennyit tegyünk belőle a teába. — Vagy úgy! Bridzscukor, — ujjongott fel a szatócs fia, — olyat egyszer már láttam Kalkuttában. — Azt alighanem csak a nagyvárosokba szállítják, — vélekedett az apja. — Itt senki se vásárolná. — S már mérte is a jutarostokkal teli porcukrot. — Még két széra sót is kérek. — Talán két kilogrammot, — vetette ellen udvariasan a szatócs. — Már harmadéve nem számolunk szárában. Áttértünk a méterrendszerre, s a falra erősített plakátra mutatott. A plakáton egy száriba öltözött helyes kis gazdasszony állt s egy angol felirat: NOW WE ARE GOING METRIC. . Lám, lám! — Még hogy az isten háta megett járunk! Szolgálat vagy rabszolgaság? Muzaffarpur és Mótíhárí között az úton azon törtük a fejünket, hogy vajon az emberi társadalom melyik fejlődési fokán keletkezett a szolgálat intézménye. Ha tudnánk hindusztáni nyelven, talán sikerülne megállítanunk és szóra bírnunk azoknak a rohanó négyeseknek valamelyikét, s megkérdezhetnénk tőlük, hogy bérért dolgoznak-e vagy sem. Utoljára — és először — Ilyen kép Afrika szívében, Ruanda Urundiban tárult elénk. Attól az időtől fogva sehol egyebütt, sem Latin-Amerikában, sem máshol Ázsiában, csak itt Biharban. Afrikában a főnemesek hordoztatták így magukat személyes szolgáikkal, akik tulajdonukat képezték. De itt, a köztársasági Indiában? Muzaffarpuron túl egy községben sikerült megpillantanunk az utast. Félrehúzta a gyaloghintó függönyét, a négy ügető férfi megállt, karjával sietősen letörölte verejtékét, meghajtotta hátát, és a gyaloghintóból kilépett egy fiatal fickó. A teherhordók egyike a hintóból kihúzott egy bőröndöt s a ház beHANZELKA+ZIKMUND Boszorkánykor járata elé vitte; időközben a fiatalember dhótija zsebébe nyúlt s aprópénzt kezdett számolgatni. Fellélegeztünk. Tehát nem holmi főúr, az a négy szerencsétlen nem a tulajdona. Közön, séges teherhordók. S ha az ember jól meggondolja, jobb dolguk van, mint azoknak, akik bérelt kerékpáros riksán dolgoznak. Ott egyre két, sőt három utas is jut. Itt pedig négyre csak egy. A bőrönd már nem sokat számít. fr F

elfigyeltek már valaha arra, hogy az utak a legelhanyagoltabbak mindig két Járás, két kerület határán szoktak lenni? Ugyanez az elv nagyobb méretekben is érvényes. Arról, hogy két állam határán az út egyszerűen megszűnik, világjáró utunk során számtalan heMUZAFFARPUR KOZPONTJABAN (A szerzők felvétele) lyen meggyőződtünk. Tunisz és Algéria, Szomáliföld és Kenya, Peru és Ecuador, Guatemala és Mexikó között — a Kolumbia é6 Panama vagy a Panama és Costarica közti útról nem is szólva. Igy a Nepálba igyekvő turistának sem vetettek rózsaszirom-ágyat. Muzaffarpurban azt hallottuk, hogy az utolsó harminc kilométer a határ előtt, az egész Szugauli és Rakszaul közti útszakasz valóságos kínszenvedés. Poros, csupa gödör. A dolog nem egészen így áll. Aránylag tűrhető aszfaltút, éppen csak hogy minden száz-kétszáz méter távolságban egy-egy kis patak, vagy folyó szeli át. Hídnak pedig nyoma sincs. Az első két ilyen akadálynál kis híján az árokba fordultunk. A kocsi nekirugaszkodik, akár a versenyló — újabb árok. Kétszáz méter aszfalt — újabb árok. Kettes sebességgel haladunk át az árkokon, a kocsik az egyik oldalról a másikra dőlnek meg, minden pillanatban azt hisszük, hogy felfordulnak, de aztán mégiscsak felkapaszkodnak az útra, s másfélszáz méterrel tovább az egész megismétlődik. A kocsi belseje olyan képet mutat, mint csata után, poggyászaink egymás hegyén-hátán. Ezek azok a pillanatok, mikor az acélban jelentkezik a legparányibb, mikroszkopikus repedés, három és fél tonna szüntelen terhe alatt észrevétlenül tágul, újra meg újra — aztán egyszer, talán éppen egy nepáli szakadék felett leszakad a pánt... Szép kilátások! Ojabb folyómeder volt előttünk, de az előbbiektől eltérően nem húsz, hanem jó száz méter széles. Tele vízzel. Jobb felől a közelben félig kész vashíd, közvetlenül előttünk valamilyen náddal, száraz banánlevelekkel és fűvel beszórt ideiglenes alkalmatosság, korlátja bambuszból. A „híd" előtt a porban gumiab roncs-nyomok. — Ez teherautó nyoma! Elvégre csak nem két gumiabroncs gurult el itt előttünk, — jelentette ki Mira, mint valami tapasztalt detektív. -— Gyerünk! A fű alatt biztosan hüvelykes deszkák és vastag gerendák vannak. A túlsó oldalon világfias mosollyal két polgári öltözetű férfi fogadott bennünket, felemelték a sorompót — és beszedték tőlünk a hídpénzt. Egy-egy kocsiért tíz rúpiát. Mint mondották, a híd karbantartásáért. — Még hogy a karbantartásért! — háborodott fel Robert. — Tán a levélhordásért! — Hát szabad így bolonddá tenni az embereket?! Babos László fordítása