Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-14 / 314. szám, kedd

Sürgetjük, szállítsák! — de mi lesz a folyóval? Naponta mintegy 80 tonna jó minőségű papír valóban figyelem­reméltó mennyiség. A „Tampella" jelzésű finn gép azonban annak nincs is tudatában. Ennek a közép-európai országokban eddig legnagyobb mammutgépnek az elhelyezésére az Észak-szlovákiai Cellulóz- és Papírgyárban egy egész termelőcsarnok szükséges. A gép valóban kiváló minőségű munkát produkál. Ezt az is bizo­nyítja, hogy a famentes grafikai papír iránt egyre nagyobb az ér­deklődés Dániában, Nagy-Britanniában, Nyugat-Németországban, Franciaországban és számos más országban. A RuZomberoki Papírgyár „be­mutatását" tulajdonképpen nem a gép leírásával akartam kez­deni; viszont éppen ez volt rám a legnagyobb hatással. A papír és természetesen a cellulóz gyártása a ruZombero­ki üzemben is — akárcsak má­sutt — nem a gyárban kezdő­dik, hanem ott, ahol áttekinthe­tetlen halmazokban áll a fa, ahol befejeződik az erdőgazda­sági dolgozók munkája, és kö­vetkezik a vegyész-szakemberek tevékenysége. Hiszen ők „eszel­ték" kí »alamikor azt, hogy ha a tűlevelű fáról eltávolítjuk a kérget, feldaraboljuk és nátron­lúgot, esetleg mésztartalmú szulfitot vagy kénsavas oldatot tartalmazó katlanban főzzük, s még számos más gyártási folya­matnak vetjük alá, papírgyur­ma keletkezik. Ebből aztán kü­lönféle gyártási eljárással rajz-, újság-, csomagoló-, cigaretta-, pergamen-, szűrő-, fénykép- és olyan papírt gyárthatunk, amelyből ma már divatos ru­hák is készülnek. A RuäSomberoki Cellulóz és Papírgyárban nap nap után — már több mint 75 éve — ismét­lődik meg ugyanaz a gyártási folyamat. Az üzemben 350 pa­pírfajtát készítenek, tehát a vá­laszték valóban gazdag. Az üzem dolgozóinak munka­feltételei nem azonosak. Azon­kívül, hogy mindannyian egy­formán belélegzik a cellulóz- és papírgyár jellegzetes átható le­vegőjét, azoknak, akik az új üzemrészlegekben dolgoznak, lényegesen jobb dolguk van, mint például a csomagolópapír osztályon dolgozóknak. A régi üzemrészlegben egyáltalán nem beszélhetünk kellemes környe­zetről. A gépek elavultak, alig lehet rendet tartani közöttük, ezért nehezebbek a munkabiz­tonsági feltételek megteremtése is. De mit lehet tenni — a meg­rendelő nem vár. Küldjék a papírt, várjuk az újabb szállítmányt... Sürget­jük... szállítsák ... Követelődznek a kiadóválla­latok, a nyomdák, a szerkesz­tőségek, a boltok, a külföldi megrendelők . .. Nem lehet nemmel válaszol­ni. Minden gép teljes ütemben dolgozik, még a régi termelési részlegben is, kisebb nagyobb üzemzavarokkal. Az erdőkből vagonszámra szállítják a fát a raktárakba, — évente mintegy 200 000 erdei köbmétert. A fakérget eltávolí­tó gép teljes fordulattal dolgo­zik, a favágó berendezés „bun­kerekbe" készíti elő a fát; ezek­ben 800 erdei köbméter is elrak­tározható; a katlanokban fő a fa, a munkások egymást váltják a műszakokban. Az óriási gé­pek, az emberek, a fa, a papír­gyurma, a kész papír — mint valami hatalmas körhinta — szünet nélkül mozgásban van. S ez a folyamat naponta meg­ismétlődik, és mindig újra kez­dődik. Fa, papír, fa, papír... A ruüomberoki üzemben a ter­melés évről évre nő. Azok az emberek azonban, akik végig­mennek a Vág mentén, ezt a tényt sajnálattal állapítják meg, mert minél többet termel az üzem, annál nagyobb mennyisé­gű szennyezőanyag kerül a fo­lyóba, s még kevesebb hal akad a halászok horgára. Mert az igazat megvallva, a gyár környékén a víz úgy néz ki, mintha romlott eperfagylalt ömlene bele. A Vágba évente így mintegy 16 ezer tonna szennyező anyag kerül, amely mékekből takarmányélesztflt (ennek termelését a jövőben még növelik) és alkoholt gyár­tanak. Megkezdték az elpáro­logtató és a kilúgozott anyag égetésére szolgáló berendezés építését is, ami 180 millió koro­na költséggel létesül. Sajnos, azonban ez sem oldja meg a Vág szennyezettségének problé­máját. A szakemberek úgy vé­lik, hogy 1975-ig RuZomberok mellett központi tisztító állo­mást építenek, amely nemcsak a cellulóz- és papírgyár, hanem a város és a pamutszövő üzem szennyvizét is tisztítaná. Az előzetes tervek szerint egy ilyen állomás mintegy 200—220 millió koronába kerül. A Szlovák Nemzeti Tanács erdő- és vízgazdálkodási bizott­sága a legutóbbi ülésén foglal­kozott a Vág szennyezettségé­nek kérdésével. Hogy az SZNT képviselői és a bizottság tagjai jobban megítélhessék, milyen is valójában a helyzet, a bizottság Liptovsky Mikuláson tartotta ülését, innen viszont RuZombe­rok nincs messze. A szakembe­rek a helyszínen győződtek meg az üzem dolgozóinak mun­kafeltételeiről, látták a cellu­lóz- és a papírgyártás folyama­tát, valamint a Vág vizét... Ta­lálkoztak az üzem vezető dol­gozóival, és elbeszélgettek ve­lük azokról az intézkedésekről, amelyekkel a közeljövőben meg kellene oldaniuk a folyó szeny­nyezettségének problémáját. Az elegendő nyersanyag biz­tosítása, a megfelelő mennyisé­gű és jó: papír gyártása, vala­mint a gyár elavult részének korszerűsítésén kívül Ján Zdra­211 vállalati igazgatót és az üzem vezetőségét még az is foglal­A Szlovák Nemzeti Tanács képviselői a helyszínen győződtek meg a finn gyártmányú mammutgép nagyszerű munkájáról. (A szerző felvétele) feloldott állapotban hagyja el a gyár szennyvízcsatornáját. Nem örvendetes látvány. Bár műkö­dik a tisztító állomás, de hiába, ez csak a rostokat fogja fel. Az üzem vezetősége megtesz minden tőle telhetőt. Például a szulfittartalmú kilúgozott ter­koztatja, hogyan lehetne a Vág vizét olyan tisztára változtatni, mint amilyen egykor volt, ami­kor a folyó völgye — egészen a Dunáig — a tutajosok éneké­től visszhangzott . . . M. VANKOVÁ EMLÉKEZÉS DR. ARANY A. LÁSZLÓRA Igen snkat vesztettünk a nem­rég elhnnyt Arany A. Lászlóban. Bátran elmondhatjuk, hogy a szlo­vákiai ifjú tanárnemzedék közt fi volt a legkiválóbb és legtágabb látókörű magyar nyelvészünk. Jel­lemének legszembeötlfibb vonása volt a rajongó, önfeláldozó tudo­mányszeretet. Középiskolai tanul­mányait a rozsnyói gimnáziumban végezte, majd a bratislavai Komen­akf Egyetemen a magyar és szlo­vák nyelvből, valamint bölcsészei­ből tanári oklevelet és doktori fo­kozatot nyert — kitűnő eredmény­nyel. Doktori értekezésének a cí­me: „Magyar nyelvi hatások nyu­gat-szlovákiai szlovák nyelvjárások­ban." Vázny egyetemi tanár segít­ségével és a Safárik Tudományos Társaság támogatásával megszer­vezte a Magyar Nyelvészeti Bizott­ságot. A kutatómunka célja volt: a szlovákiai magyar nyelvjárások szerkezeti vázának megállapítása és a magyar nyelvatlasz munkála­tainak előkészítése. Azonban nemcsak a magyar nép­nyelvnek volt buzgó kutatója, ha­nem egyúttal a magyar nép élete szépségeinek rájongó kincshalá­szója is. Minden népi — akár nyel­vi, akár néprajzi jellegű — kedves volt elfitte, és szeretettel tanul­mányozta. Errfil tanúskodik a „Szlovákiai magyarság néprajza" c. kis füzete, amelyről a budapes­ti Etnográfia című folyóirat is el­ismeréssel emlékezett meg. Hogy milyen tág körű volt az érdeklő­dése, mutatja a Linguisttca Slova­ca című gyűjteményes munka 1939 <—1940. évfolyamában meg|e!ent francia nyelvű értekezése a bi­Ilngvizmusról (kétnyelvűség a nyeltudatban). Kutató munkáját akkor is folytatta, amikor a Szlo­vák Akadémiába helyezték át mint tudományos kutatót. Am riivid életének legjelentő­sebb és legterjedelmesebb müve a „Kolon nyelvjárásának fonológiai rendszere . (Bevezetés a szerkeze­ti nyelvjárástanba. Bratislava, 1944.) Sajnos az elsO kiadásnak több ive a háborúban megsemmi­sült s annak idején mindössze csak 40 teljes példánya maradt meg. Ezért 1967-ben a blooming­toni (USA) Indiana-Egyetemnek „Uralic and Altaic Series" soroza­tában „The Phonological System of a Hungarian Dialect" címen nyomtatták ki. Kolon nyelvjárásá­nak ebben a teljes leírásban Arany a fonológia alaptételeinek érvényessegét és alkalmazásának gyakorlati értékét kívánta megál­lapítani. Ebben az évben két jeles érteke­zése Jelent meg (úgyszólván ha­lála küszöbén), bizonyságául lelki erejének és tárgyszeretetének. Az egyikben (megjelent a budapesti Nyelvtudományi Közlemények ez Idei évfolyamában) Trubeckojnak, a nagy orosz nyelvtudósnak fono­lógiai elveit bírálja lélektani és lo­gikai szempontból. Ebben a jeles orosz nyelvész érdemeinek elime­rése mellett kifogásolja annak pusztán a lélektanra alapított fo­nológiai alapfogalmait. A másik ez évi (egyben utolsó) értekezésének a címe: „Axiomatische Probleme der Phonológie." Ezt az értekezést a fonológusok bécsi nemzetközi tanácskozásán olvasta fei. Riivid élete ellenére sem élt hiá­ba, mert ránk hagyta becses örök­ségül követésre méltó nemes pél­damutatását, baráti szavainak Őszinte hangját, áldozatos, Önzet­len életének felemelő emlékét. Ba­rátai és egykori tanítványai szere­tettel őrzik az emlékét. TÓTH FERENC AKIT LENIN BÚCSÚZTATOTT p lartizánska 9. Rövid kis utca Léva külső részén, ahol rózsák hajolnak át a családi házak kerítésén, és jólesően ülepedik meg a csend. Itt él N e i n e r István, a hajdani vöröskatona. Ősz hajú asszony nyitja a ka­put és szívélyesen tessékel bel­jebb. Neiner bácsit a konyhá­ban találom, ebéd közben. Sej­ti, miért keresem. Hellyel kí­nál és szabadkozik, hogy ne­hezére esik a mozgás, öt évvel ezelőtt eltörött a lába, sokat szenved és bizony a mankóhoz kell folyamodnia. Amíg az ebédjét kanalazza, lopva az arcát fürkészem, ame­lyen mély, sötét barázdák met­szik egymást. Küzdelmek, szen­vedések térképe ez az arc, a háborúk, forradalmak közkato­nájáé. De közkatonája volt az életnek is, mindig munkában, mindig szegénységben, tele gonddal-bajjal. Lelkében még­sem hamvadt ki a tűz, melyet a forradalom gyújtott. Neiner bácsi 1889-ben szüle­tett, két év híján nyolcvan éve. Nagy idő, hosszú stáció. Kidolgozott kezével félre tol­ja a tányért, rágyújt és lassú­dan meséli élete sorát. Időn­ként megcsappan a szava, kö­högés rázza meg a vállát, kí­nozza az asztma. Milyen volt az élete? Mint millió és millió szegény emberé abban a régi világban. Apja bé­res volt, ide-oda vetette a sors szele, tanyáról tanyára, urada­lomról, uradalomra, ő meg az iskola helyett pásztorkodott. Tizenkét évesen már ökrökkel szántotta az uradalmi földeket. Négy elemit Járt, ennyi isko. lát mért ki neki az élet, még két erős munkáskezet. Élete folyamán sokféle mun­kába belekóstolt. Volt najiszá­mos, béres, csapos, sofőr, vas­betonszerelő, és ami éppen ka­póra jött. Sokat katonáskodott, 1912-ben, amikor a Monarchiá­nak gondjai támadtak a Balká­non, ő már az egyik császári és királyi huszárezred katoná­jaként vágtatott lován. Tizen­négyben, a háború kitörése után „angyalbőrbe" bújtatták. Sopron, Zimony, Szerbia, aztán 1915 végén az orosz front. Dehogy akart ő a háború hő­se lenni, még kevésbé a há­ború hősi halottja. Erezte, hogy ami a frontokon folyik, közön­séges mészárlás, amelyre a nincstelen szegény ember fizet rá a legjobban. Luck környékén esett hadi­fogságba, 1916. augusztus 30-án. Pista bácsi emlékeiben ke­resgélve mesél a rettentő tél­ről, a 40—50 fokos fagyokról. A végtelen hósivatagban kín­lódva, reményvesztetten vasutat építettek a hadifoglyok, és so­hasem tudhatták, mi vár rájuk másnap. Felütötte a tífusz is a fejét, Pista bácsi is megkapta, és csak erős szervezetének kö­szönhette, hogy felépült. Egészségének visszanyerése után a napfényes délre szállí­tották, egy turkesztáni hadifo­goly lágerbe. Itt legalább nem éhezett, mint lágerkocsis, élel­met szállított a táborba. De a betegség itt is utolérte, malá­riába esett. Peroszk városába szállították, a katonai kórház­ba. Amikor felépült, megtették betegápolónak. Itt dolgozott 1918 áprilisáig, amíg össze nem akadt három vöröskatonával, akik Aktyubinszkből érkeztek, hogy katonákat toborozzanak a Vörös Hadseregbe. Csatlako­zott hozzájuk és 1918. május 5-én ő is belépett a Vörös Had­seregbe. Ekkor már sokat hallott az Októberi Forradalomról, Lenin­ről és másokról. Tudta, hogy ott a helye neki is a Vörös Hadsereg soraiban, fegyverrel a kézben kell védenie a prole­tárok igazát. A III. Internacionálé ezred katonája lett. Aktyubinszkban bevagonírozták őket és a fehé­rek ellen, Orenburg környéké­re küldték. Kemény, kíméletlen harcok­ban vett részt, Dutov atamán fehér kozákjai ellen küzdött. — Foglyokat nem ismertek ezen a tájon — meséli Pista bácsi. — A kozákok, ha elfog­ták a vöröskatonát, a ló far­kához kötötték vagy elevenen megnyúzták. Nem volt irgalom, nem volt kegyelein, éppen ezért isten őriz volt, hogy elevenen a kezükbe kerüljünk. Pista bácsiék keményebb le­gényeknek bizonyultak a ko­zákoknál, Orenburgot úgy meg­tisztították a fehér kozákoktól, hírük sem maradt. • Később, a második számú Le­nin lovassági ezred katonája lett, amelynek Moldov elvtárs volt a parancsnoka. Ekkor vet­ték hírül, hogy Sizrenské Ujezdben a kulákok fellázítot­ták a lakosságot a vörösök el­len. Pista bacsie« ezreaét Ujezdbe vezényelték, ahol egy­kettőre rendet teremtettek, megbüntették a bújtogatókat. Az ezred szinte sohasem pi­hent, állandó készültségben kellett lennie, hiszen a fiatal szovjet hatalomnak sok ellen­sége volt. És a Pista bácsiék ezrede, a félig magyar, félig orosz ezred derekasan megállta a helyét. Mikor a veszély kissé alább­hagyott, az ezred katonái kü­lönböző helyeken munkába áll­tak, mert harc közben építeni is kellett, erősíteni a proletár hazát. A fegyver azonban a ke­zük ügyében maradt. A Vörös Hadsereg szolgála­tából sok volt hadifogolytársá­val együtt 1921 májusának vé­gén bocsátották el. Mindnyájan megkapták igazolványaikat a hazautazáshoz. Hazafelé vezető útjukat Moszkvában megszakí­tották. A fővárosban három­heti pihenőt tartottak. Egy nagy üzemben kvártélyozták el őket, ahová a Szovjetunióba emigrált Kun Béla is el-elláto­gatott. Sokat beszélgetett ve­lük, ismertette a magyarországi forradalom bukásának okait, a fehér terror véres tetteit. Inst­rukciókat adott nekik, hogy odahaza miképpen vegyenek részt a kommunisták illegális munkájában. — Egy napon — folytatja szavait Pista bácsi — paran­csot kaptunk, hogy sorakoz­zunk fel és vonuljunk ki a Vö­rös térre. Mintha most is előt­tem lenne, a hatalmas tér tele volt katonával, volt hadifog­lyokkal meg oroszokkal. Az emelvényen ott állt Lenin elv­társ, hozzánk beszélt. Megkö­szönte a volt hadifoglyoknak azt az önfeláldozó szolgálatot, amit a Vörös Hadseregben vé­geztek. Arra buzdított mindnyá­junkat, hogy otthon se nézzük tétlenül a világ folyását, és ha szerencsésen hazakerülünk — folytassuk a harcot... Pista bácsi hangja elcsuklik, az eltemetett emlékek elevenen törnek fel a lelkéből, megrí­katják. Nehéz ilyen összetörten emlékezni a régi időkre, amikor még tele volt tetterővel, ener­giával. 1921 augusztusának végén ér­kezett haza, Lévára. Élete vi­haros fejezete, hősi korszaka lezárult. I enin szavait azonban nem felejtette el. Foly­tatta a harcot. Hazatér­te után jelentkezett a pártba és a kommunisták soraiban küzdött a szegények igazáért. Nehéz élete volt, de hitét nem vesztette el soha, ez a hit melengeti ma is öreg szívét az őszi fák alatt. DÉNES GYÖRGY.

Next

/
Oldalképek
Tartalom