Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-07 / 277. szám, szombat

NAGY JŰZSEF: A KERTBEN HÁROM SZÍNŰ PVC, 1966) Beszé Igetés Győr] / Dezsővel, a Tűzvirág szerzőjével 1967. X. 7. Napok óta lázas Izgalommal készültem a találkozóra, s mit­sem számított hát a lift ajta­jára függesztett cédula „nem működik". Mit tehettem mást, felmentem a budai bérház leg­felső emeletére! Pedig a fullasz­tó nyári melegben az ötvenen túli embernek már nehezére esik a sok lépcsőjárás. Az eme­letenkénti kanyarokban meg­megálltam s azon tűnődtem, mi­kor ls láttam, mikor ls beszél­tem az Ojarcú magyarok költő­jével, Győry Dezsővel utoljára? Akkoriba csupa tűz, csupa láng, csupa lázas tettkészség volt, ő volt a diákkörömben szlovákiai magyar fiatalság, a prágai, a bratislavai, a brnói egyetemis­ták példaképe. Verseit betéve tudtuk, szavaltuk összejövete­leinken. Milyen lesz most, a har­minc esztendő utáni találkozás? Milyen? A csengetésre maga nyitott ajtót s hebegésemre játékos csúfolkodással válaszolt: — Megöregedtél, tlúl Jó riposzt a támadás. A leg­|obb! — mondják a vívómeste­rek s hogy a házigazda elejét vegye a vendég kort és egész­séget kutató kérdéseinek, ő csa­pott le a látogatójára: megöre­gedtél, fiúi Én kárvallottan, ő győztesként indult a dolgozó­szoba felé. Bent a szobában a falon, egyik Ifjúkori fényképe nevetett rám. S később, míg Győry a feketét főzte én a kép­ről rám mosolygó fiatal költő­vel váltottam szót: „Hiába, Té­ged is megtört az élet, pedig azt hittük Veled sohasem fog bírni. Hol a szemedből a légi tűz Dodó? Hangod is fátyolo­sabb lett!" — Nagyon köszönöm, hogy megemlékeztetek rólam, hogy nem felejtettetek el — jött vá­ratlanul hátam mögül a hang s az ajtóban már ott állt Győry Dezső kezében kis csészékkel és a párolgó kávéval. — Jó do­log érezni s tudni, hogy gon­doltok rám, magatokénak tar­totok. Igen, én ma is pátriám­nak, legalább ls második pát­riámnak Szlovákiát tartom. Na­gyon szép munkáséletet töltöt­tem odaát. Szülővárosomban Rimaszombatban, s Losoncon, Prágában, Pozsonyban. Az Oj arcú magyarok kötetemnek egy jő része ott Rimaszombatban íródott, a többi része az egye­temi Ifjak körében, akikből a gombaszögi táborozáson meg­alakítottuk a Sarlót. A felszabadulás óta Járt-e Csehszlovákiában és találko­zott-e a régi barátokkal, isme­rősökkel, harcostársakkal? — kérdem az írót. — Hát, keveset voltam felé­tek. Ismerőssel ls alig hozott össze a sors. Két ízben — s csak rövidebb úton — voltam oda­át. Akkor is inkább a hegyek közt bolyongtam, régi emléke­im közt. Az első köztársaság fiatalsá­ga Győryt mint költőt ismerte, ma meg szinte kizárólag pró­zaírással foglalkozik. De ahogy versel szlovákiai levegővel vol­tak telítve, az író prózai alko­tásaiban is hű maradt szű­kebb pátriájához. Trilógiájában, melynek harmadik kötete ta­valy jelent meg, visszatért Szlo­vákia földjére. — Igen, de ennek érdekes históriája van. Röviden talán megemlékeznék róla. Amikor 1949-ben Pestre kerültem, azt hittem, mint volt haladó de­mokrata írót majd Itt szeretet­tel és lelkesedéssel fogadnak. Hát a várt fogadtatás elma­radt sőt agyonhallgat­tak. — Mit csinálják töpreng­tem, s már azon voltam, hogy végleg abbahagyom az írást, hisz a versekkel egyáltalában nem boldogultam, még egy kis válogatás sem jelent meg. Ek­kor jutott eszembe a 48—49-es honvéd nagyapám naplója. Nagyapám a Bem hadseregében harcolt és e napló alapján, an­nak Inspirációjára aztán hozzá­nyúltam a Viharvirág megírá­sához. Ebben a regényemben, persze, Gömör erősen benne van, mert hát nagyapám odava­ló volt, ott élt a szabadságharc bukása után Is. Egész gyermek­koromat ebben a negyvennyol­cas légkörben éltem le. Első unokája voltam, nagyon szere­tett és sokat mesélt... Hát Igen, így született meg a triló­gia első kötete. Aztán folytat­tam a Sorsvirággal, mely a Bach-korszak megerősödéséről, a szabadságharc utáni nehéz Időszakról szól. Ez Is nagy­apám históriája. Világos után a gömörl hegyekben a Rima mentén bújdosott. ' Később bíz­tatást kaptam, csináljam meg a trilógia harmadik kötetét, a Tüzvirágot. Ennél az volt a problémám, hogy közvetlenül, tehát Időben nem tudtam foly­tatni, mert a „67"-es évek, meg a századvég körüli Idők nem hoz­tak oly eseményeket, melyek különösebben érdekeltek volna. Egy átkötő résszel, mely 1880­ban játszódik le, átugrottam a század elejére, úgyhogy a Tűzvirág 1903-tól Indul. — Itt már a főhős nagyapám fogadott fia. Ebben a részben mert nagyon érdekelt a világ­háború előtti magyar politikai problémák sok-sok bonyodalma, akartam megírni s annak okát megvilágítani, hogy kerültünk a világháború forgatagába és miért volt ez számunkra elvesz­ve akkor, amikor elkezdtük. A Tűzvirágban írtam meg a vi­lágháborút, majd személyes él­ményeim alapján a 19-es Ta­nácsköztársaság tavaszát, idő­Ben egészen a Szlovák Tanács­köztársaság megalakulásáig. Szóval a trilógia harmadik ré­sze időben nagyobb korszakot fog át, mint az első kettő. Vi­szont nagy örömmel hallom, hogy ez a rész kapta a legjobb fogadtatást. Érzésem szerint nem estem be a trilógiák tra­gédiájába, mert nagyjából az a szabály, hogy majdnem minden trilógia részkötete eggyel lej­jebb és lejjebb csúszik. Nekem meg az olvasóim azt mondják, hogy a Tűzvirág olvashatóbb, mint az első kettő. Hát ennek nagyon örülök. — A szlovákiai olvasóközön­ség a Tűzvirág folytatását vár­ja — mondtam beszélgetésünk során az írónak — s érzésem szerint nem is szabad megállni. — Jól rátapintottál, már jegyzetelem új életrajzi regé­nyemet. Félig regény, félig életrajz lesz. Szóval nem szá­raz életrajznak szánom, de ugyanakkor e készülő köny­vemben csakis való emlékeket akarok feldolgozni. Több száz oldalnyi Jegyzetem már elké­szült ... Hát ezt szeretném a következő esztendőkben nyél­beütni. Győry Dezső a második világ­háború végéig itt élt közöttünk, így életrajzi regényének nagy része szoros kapcsolatban lesz mindannyiunkkal, szlovákiai magyarokkal, a szlovák és a cseh néppel egyaránt. Érthető, hogy nagy-nagy szeretettel és izgalommal várjuk a Trilógia folytatását. Dél felé Járt az idő, elszív­tuk hát a búcsúcigarettát. El­Jövőben újból megálltam a fia­talkori kép előtt s most már hangos szóval így köszöntem el tőle. — Tévedtem. Benned még mindig ott izzik fiatal korod nagy-nagy vitalitása, — csupa tűz, csupa láng, csupa tettre­készség vagy. S így van ez jól. Az elmúlt évtizedek viharai, dú­ló szelel szívedet-lelkedet még gazdagabbá tették s bízunk ben­ne, hogy a napsugaras ősz szá­munkra gazdag termést hoz még. NAGY JENŐ UJ VERSEK MOYZES ILONA: Ősz Sápadt arcú vendég, nagy úr, hódítón jött s mint Néró gőgösen. Learatott napot, nyarat, és utána leült a kerti fák alatt a köd ... Vérrozsdás őszi pompa hullott alá a rögre tompa mély zuhanással. A lázpiros levél fölött a szél goromba nótát fütyült, és csatornák bűzét hozta. De ő, az úr, a nagy, az ősz méltóságteljesen tovább sétált az utakon, s az emberek között mint Néró gőgösen. Aztán megállt. Egy pillanatra felfénylett gőgös úri arca, és széjjelnézett tétován. Majd a hömpölygő Dunába lépett ahol az alkonyat aranyból ötvözött utat és belébukott véresen ... GYURCSÓ ISTVÁN: Ki véd meg, szeretet? Farkasindulat veri szét a szeretet nyáját, és nem elég józan pásztor az ész, hogy számadásra előálljon, ha kérdezzük, és merjen vallani léha mivoltáról, mivel a fegyelem kampósbotját nem forgatta kellő mértékkel, csak szundikálva támaszkodott azon s a védelemre rendelt hűség komondorait sem bíztatta a farkasok ellen. PETRIK JÖZSEF: Őszi napocska A szél ökörnyálat kerget, a kisbetűk útra kelnek, verőfényes délután bíztatja a ceruzám, sárgarojtos napraforgó, aranyszínben nyomtatott ó — Tanítónő megy a járdán, mintha az ábécét látnám, mögötte a számjegyek kettős sora lépeget. Jó lenne versírás helyett magolni az egyszeregyet. Szeptemberi napocska felgurult az égboltra, gurul s közömbösen süt, nem idéz már a betűt. - Jó húsz éve mást sem teszek, tanulom az egyszeregyet, almában, csókban, elvekben — érvényét leltem mindenben, de utamba jött Zsuzsika és felmondott a logika. Ancsi színésznő akar lenni, csókja szerep, egyenlő semmi, Zsuzsika keble — gránitalma, aki meglátná, belehalna. Hófehér nyakán húsz csók fér el s ez éppen húszezerrel ér fel, ha tőle egy szép szót hallanék, ezersoros hátát mondanék, ha lennék egyetlen virága, százszor fütyülnék a világra, ­csak hogy ő egy csókot sem ad, vagyok hát százszor szomjasabb, millió lányról lemondok érte, nem zár egyetlenként szivébe, és minél tovább folytatom, annál nagyobb a bánatom. ­Ez olyan számtanművelet, belecsorbul az egyszeregy, megpróbálnám az ujjamon, de úgy sincs mód megoldanom, megkísérelném csók-reményben elektromos számológépen, de amíg a bölcs gépezet ostromolná a képletet, Zsuzsa megrázná a fejét s szégyentől elégne a gép. SÁNDOR KÁROLY: A Nap dicsérete Ne bántsd, tüzét jószívűen adta gyümölcs levébe, érő búzamagba s aki ősz hajjal idézi most a nyár emlékeit: arra selyemkendönyi meleget terít

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom