Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-07 / 277. szám, szombat

B

olívia fővárosától keletre hatalmas hegygerinc húzódik. Örökhó födte csúcsai reggelente rózsaszínűvé válnak a felkelő nap sugaraitól. Az Indiánok lllmanlnak nevezték a hegységet, melynek neve az ő nyelvükön azt jelenti: „ahol a nap felkelAmerre széttekintünk, mindenütt az Andok fenséges látképe fogad. Alattunk a szakadékokban fellegek terjengenek. A repülőgépnek nem kell keresztültörnie rajtuk, hogy leszállhasson a La Paz-i repülőtéren, mert ez a világ legmagasabban fekvő repülőtére a világ legmagasabb fővárosában. Az ember megérzi a négyezer méter magasságot, szédül, fáj a feje, nehéz a lélegzése. A béke városa? Bolívia fővárosa, La Paz spanyolul béke. Ez azonban nem Jelenti azt, hogy valóban béke honol a városban, melynek központja 3600 méter tengerszint fölötti magasságban terül el. Sziklavölgyben épült: a magasban, a hegyek felé kapaszkodva a szegények kunyhói tapadnak a sziklákhoz, a völgy mélyén, a város keleti részén a gazdagok villái és a külföldi képviseleti hivatalok terpeszkednek. Milyen nyelven is _ beszélnek? Az embernek az a benyomása, hogy nem spanyolul. Hárommillió lakos közül másfél millió ugyanis kecsua indián, 700 ezer aymara indián, 200 ezer guaráni indián. Csak négyszázezer ember vallhatja anyanyelvének a spanyolt. Aránylag Bolíviában él a legtöbb indián: ez az indiánok és a meszticek országa. A reggeli piac festői látvány. Jönnek a széles szoknyájú tarka kiendős, fekete kalapos indián nők hátukra kötött gyermekükkel. La Paz aránylag kis város, ellentétei nem olyan kirívóak mint például Rio de Janeiróé. Sok az ősi indián műemlék, de a múlt az emberek szokásaiban is megrögződött. — Tudja, hogyan házasodnak nálunk az emberek? — Jegyezte meg egy orvos ismerősöm. — Sokáig kerülgetik a menyasszonyt, aztán ajánlatot tesznek, majd megtörténik a tényleges házasság. A fiatalok ezután döntenek polgári vagy egyházi házasságot kötnek-e, vagy pedig szétmennek. Így csinálták ezt már az ősi múltban ... „Halál a gyilkos tábornokokra!" A Murlllo tér verőfényben úszott. Húszezer iskolás gyerek szabályos menietoszlopban vonult el a Quemado palota előtt, melynek erkélyén a junta tagjai fogadták a díszszemlét. Ott állt a napbarnítqtt arcú René Barrientos Ortuno tábornok ls, a junta feje, s Integetett az erkély felé tekintő iskoláshadnak. A mellette álló másik tábornok hirtelen elhagyta az erkélyt, bement a Vörös-terembe, ahol feketét szolgáltak fel. A tábornok — Alfredo Oando Candia udvariasan kávéval kínált egy uruguayi újságírót, s megkérdezte: „Hogyan tetszik önnek a bolíviai ifjúság rokonszenv-tüntetése?" Az utcáról hirtelen olyan hangok hallatszottak, amelyekre a díszszemle rendezői nem számítottak. A zenekar rázendített, hogy elnyomja egy ifjúsági csoport kormányellenes közbekiáltásait. Léggömbök repültek fel sokszorosított röplapokat terjesztve. Ez állott rajtuk: „Halál a gyilkos tábornokokraI" Hirtelen beavatkozott a katonai rendőrség. A díszszemle folytatódott, a röplapok a földön hevertek. Barrientos tábornok elhagyta az erkélyt, megtörölte verejtékező homlokát és csatlakozott a kávézókhoz. Ovando elővett egy csomag Larc cigarettát, Juan Lechin Suarez ezredes, egy bányatársaság elnöke pedig a Golf Petroleum Company emblémájával díszítfstt öngyújtóval tüzet adott... A társadalom számkivetettjei A XX. Század Bánya igazgató főmérnöke pohárköszöntőt mondott tiszteletünkre. Vele már ismerősök vagyunk, jártunk villájában, vendégek voltunk a nemzeti konyha hagyományait ápoló ebédlőjében, láttuk golfpályáját. A villát angolpark veszi körül. Egy kilométernyire a villától sörtől megittasodott helybeliek ünnepelték maguk módján a nemzeti ünnepet. Meleg volt. Tarka köpenyeiket a földre terítették. Férfiak és nők a téren nyüzsögtek és egymásnak adták a sörösüvegeket. Tisztes távolból karabélyos őrök vetettek rájuk sanda pillantásokat. A bányászcsaládok agyagból és fából összetákolt kunyhókban, elhagyott aknákban tengődnek. A családfők bérét a felére szállították le. ök nem ünnepelnek, hanem várják az ünnepségek végét. Kávézás után szóltam házigazdánknak, hogy szeretnék találkozni egy munkással, ném kaphatnék-e autót, hogy megkeressem a telepen. — Sose fáradjon — felelte. — Majd Intézkedem, hogy ő Jöjjön ide. Csak mondja meg a nevét és a címét. Le kellett mondanom a főmérnök segítségéről. A munkás nem Jöhetett hozzá, mert nem volt itt bejelentve: előző munkahelyéről elbocsátották, s azóta bujdosott. Az Illető egy szakszervezeti vezető volt, akit a tisztek nemegyszer meg akartak gyilkolni, s azóta bujdosik. La Pazban mondták meg, hogyan találhatok rá ... ... Egy fáradt arcú kislány nyitott ajtót a megjelölt címen. Átadtam neki egy írást. Magamra hagyott. Addig körülnéztem. A szoba éppen olyan szegényes volt, mint a többi kunyhóban, csak meglepően sok könyvet fedeztem fel. Egy fiatalember lépett be a szobába, s így szólt: „Pilar majd elkíséri a compagnierót." Pilar a keresett személy felesége volt. Mosással tartotta el családját. — Nálunk a telepen nagyon rossz a víz. Vigyázni kell a gyerekekre, nehogy igyanak belőle. A kislányomra nem tudtunk vigyázni, ivott belőle és meghalt. Hároméves volt — mondta útközben. Uncia és Lalagua között megmutatta nekem a vállalat kórházát. — A maga lányát nem vették fel? — Az orvos tablettákat adott, de a kórházba nem vette fel a kislányomat. Beadtam neki a tablettákat, de másnap reggel meghalt. A katonák és tisztek takaros bungalói után végre eljutottunk a keresett személy rejtekhelyére. — Igyekeztünk békésen megoldani a problémát — kezdte. — Amikor Barrientos meglátogatta a XX. Század Bányái, küldöttségünk folyamodványt juttatott el hozzá, kértük a bérek érintetlenségét, a szakszervezeti szabadság biztosítását és a katonaság elvezénylését a bányákból. A folyamodványt aláírva hat munkást másnap elbocsátottak, közülük kettőt lázító ként bebörtönöztek. A bányászoknak meggyőződésük, hogy az egyedüli kivezető út a fegyveres felkelés. Nehéz út, de más kiutat nem látunk. Az általános sztrájk csupán az első lépés . .. CARLOS MARIA GUTIERREZ BOLÍVIAI ÚTIJEGYZETE TARKA ÖLTÖZETŰ INDIÁN ASSZONYOK LA PAZ PIACÁN. DHARA1 FEGYVERMŰVESEK A

utónk hirtelen „bedöglött", mit tehettünk: kiszálltunk, és a gép védőburkát felnyitva elmélyedtünk a kapcsolótábla titkainak fürkészésében. A közelben hirtelen lövés dördült, összerezzentem, de aztán mindjárt megnyugodtam. Kísérőm, Khazi úr, a tartomány sajtóosztálya törzsügyi alosztályának tisztviselője mindjárt megnyugtatott: - Ne féljen, vaktöltéssel lövöldöznek. Különös helyen voltunk. A kis Dhara falu egész lakossága fegyverkészítéssel és eladással foglalkozik. Peshawartól mintegy 12 mérföldnyire sorompó állta el utunkat. Vasútnak híre sem volt o közelben, s a sorompó fölöslegesnek látszott, de Khazi úr fel világosított; - Más kerületbe léptünk, melyet a patan törzs lakik. Sajátos törvények és szokások uralkodnak itt. A pakisztáni hatóságok jogköre itt bizony eléggé korlátozott. A patan törzsek sajátos életet élnek, különféle szokásaik vannak. Egyiküknek az a kiváltsága, amivel a dharaiak foglalkoznak: a fegyvercsinálás. Erről lépten-nyomon meggyőződhettünk. A patan törzs férfiai ritkán válnak meg fegyverüktől. A városból öszvérháton hazatérő paraszt puskát akaszt a nyeregbe. Amikor fáradtan hazafelé tart a mezőről, 11 éves fia büszkén hordozza apja fegyverét. A teaházban az idő múlásától megzöldült szamovár mellett marcona férfiak vitatkoznak. A lenyugvó nap halvány fénye megcsillan a nyakukba akasztott töltényszalagon. Itt, ezen a vidéken, ahol mintegy hárommillió ember él, fölösleges és meddő dolog a fegyverek nyilvántartása. Sajnos a fegyver nem mindig csak férfidísz. Néha, most már ugyan ritkábban, előfordul, hogy az ellenséges törzsek a békés megállapodás helyett fegyverrel intézik el a vitás ügyeiket. Dharábon az egyetlen főút mindkét oldalán egymás mellett sorakoznak a fegyverkereskedések. Hátul az udvarban cégtábla jelzi a műhelyt. Először egy lőszergyártó műhelybe tértünk be. A Malik fivérek egy kis szobában a padlón ültek. Egyikük fakalapáccsal a kalibrálást végezte, a másikuk törülgette és vörösre mázolta a nyomjelző lövedékeket. A nap már leáldozóban volt, s a két fivér előtt puska- és pisztolygolyókkal szintültig telt két fonottkosár állott. Napi teljesítményük. A műhelyben három testvér dolgozik. A harmadik nem volt otthon. Egyszerű magacsinálta szerszámokkal és sajtolókkal naponta nyolcszáz-ezer töltényt gyártanak. Menő árucikk, a testvérek havonta mintegy másfél ezer rúpiát (1 rúpia = kb. 1.50 korona) keresnek. Az udvaron keresztül átmentünk egy másik műhelybe. Ez egy tisztára söpört udvar volt, melyet ernyő védett a naptól és az időjárás viszontagságaitól. A műhely gazdája, akit szintén Maliknak hívnak, munkahelyet ad a mestereknek, beszerzi a nyersanyagot, és gondoskodik a kész áru értékesítéséről. A szerszámok a mestereké, akik havi száz rúpia helybért fizetnek a házigazdának. Vagy harminc mester serénykedik itt. Egyikük szemem láttára ügyes mozdulatokkal puskatust faragott diófából. Egy másik a célgömböt illesztette egy browningszerű pisztolyra. Egy harmadik kész pisztolyt nyújtott át nekem, amely döbbenetesen hasonlított a Colt-forgópisztolyra. Ha jól megy az üzlet, a fegyverkészítők a napi 15 rúpiát is megkeresik. Később átmentünk egy másik udvarba. Egy kocsiszínben berendezett műhelyben puskacsöveket gyártottak. Fúrtak, esztergályoztak, csavarmenetet készítettek. Mindent kézzel. Minden egyes vízözön előtti esztergapadnál ketten dolgoznak. Egyikük verejtékezve a kereket forgatja, a másik meg a fúró és a kések működését figyeli. A műhely másik részében bizonyos újításokat is felfedeztünk, — itt afféle központi futószalag működött. Az udvaron rozsdás ócskavas között egy hoszszú vasrúd hányódott. Ebből csinálnak puskacsöveket. A műhelyek után az üzletbe is ellátogattunk. Nem akartuk hinni, hogy ezt a rengeteg új, gondosan kikészített fegyvert mind itt gyártották, méghozzá a legkezdetlegesebb szerszámokkal és ócskavasból. A fegyvereket nézegetve észrevettem, hogy mindegyikbe másmás védjegyet véstek. „Made in Great Britain", „Made in USA", „Made in Belgium", „Made in Spain" stb. Néma kérdésemre a tulajdonos röviden és szolidan ezt válaszolta: „Az üzlet igy kívánja". A dharai fegyvermesterek művészete nemzedékről nemzedékre öröklődik. Az idegen védjegyeket kegyes csalásnak tarthatjuk. Ugyanis néha még a hétpróbás szakértők sem tudják megkülönböztetni a patan fegyverművesele készítményeit a birminghami és liége-i gyártmányoktól. Csak egy baj van: a mesterek írástudatlanok, s gyakran fordítva vésik rá a védjegyet készítményükre... Nem tudtam egykönnyen otthagyni az üzletet. Vannak itt közönséges és drágább, patan nemzeti díszekkel ékesített puskák, vannak egy golyóra tölthető töltőtollak, három töltetű nádpálcák (ezt a turistáknak szánják). Hát még a sok vágó- és szúrófegyver! Nehéz, kétélű kardok, kaszaformájú, borotvaéles patan csatakések. A lövés, mely útközben megriasztott, itt megszokott jelenség. Minden bizonnyal egy szokásos vásárló próbálta ki az árut. A* igényesebbek, persze, nem érik be vaktöltéssel. Mivel a faluban j élessel még sem lövöldözhetnek, a falu határában lövöldét rendeztek be. Elvégre az üzlet itt is üzlet . . . ifumriiri