Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-05 / 275. szám, csütörtök

12 5 £\ ÍE AL APÍTÖ TTAK A POLGÁRI SÖ RFÖZE ÍÉT Éljen a filze ni! 1845-BEN ÍGY INDULT EL MARTIN SALZMANN AZ ELSŐ SÖR­KÜLDEMÉNNYEL PRÁGÁBA, PINKAS SZABUMECTIJRHEZ. Ellenkező esetekben a sör „könnyűnek találtatott", s hogy ez többé meg ne Ismétlődjék, a hanyag sörfőző ugyanazon a pa­don huszonötöt kapott ama bi­zonyos testrészére. És hogyan biztosítják a szak­emberek ma a sör kifogástalan minőségét? A pontozási rend­szer bevezetésével „biztosra mennek". Az üzem laboratóriu­mainak száz kérdésre kell vá­laszt adniok. Amióta az ellen­őrzés az erre a célra létesített bizottság feladata, nincs, de nem is lehet panasz a sör minősé­gére, különösen pedig ízére, mely állandóan egyforma. Egyforma? A vérbeli sörivók szőrszálhasogatók, s ezért e kevéssé szakszerű kijelentés hallatán kételkedve csóválják fejüket, ök ugyanis egyszeri­ben meállapítják az ízéről, mit kortyolnak: hordós sört vagy palackozottat A gyár tágas csarnokait jár­juk. Megcsodáljuk a hatalmas sörfőzőket, melyek mindegyiké­nek befogadóképessége 2000 li­ter. Az erjesztőben a széndio­xid erős szaga tüsszentésre készteti a belépőt. Fázósan vonjuk össze kabátunkat, olyan hűvös itt a levegő. Persze — mosolyognak a munkások, — a sör 4—5 foknál magasabb hő­mérsékletet nem bír el. Megtudjuk tőlük, hogy száz napig tart, míg a sör elkészül és útra kel. Előzőleg azonban (a hordósör kivételével) a kész ital további csarnokba vándorol, ahol a gé­pek „megadják" végső formá­ját. Megtöltik, védjegyes címké­vel látják el, majd lezárják az üvegeket. Egyetlen óra leforgá­sa alatt minden gép bOOO félli­teres üveget palackoz. De mi ez a teljesítmény az új palac­kozóhoz képest, melynek pró­baüzemeltetése ez év október 27-én kezdődik. A Belgiumból és Angliából importált gépek kapacitása négyszer nagyobb mint a mostanié. Ez nemcsak a költségmegtakarítás miatt lényeges, hanem azért is, mert — amint mondják — a hordó­sör lassacskán kimegy a divat­ból. Egyre növekszik a palac­kozott sör híveinek a száma. Nemcsak az íze miatt, de mert kényelmesebb egyszerre több üveget a jégszekrényben tarta­ni, mint állandóan a kocsmába Járni. A nagy teljesítményű palacko­zóval azonban a Prazdroj még nem mondta ki az utolsó szót. Nem is mondhatta, hiszen az üzem átalakítását és korszerűsítését csak 1980-ban fejezik be. Ad­digra évi félmillió hektoliterrel több sört fognak előállítani. A további teendő a munkahe­lyek műszaki berendezéseinek korszerűsítése a sör szűrésé­nek, hűtésének és a többi gyár­tási folyamatnak színvonalasab­bá tétele érdekében, örvende­tes megállapítás ez, mert hiszen a sör nemcsak kellemes, ha­nem az ínyencek kedvenc itala is. És ebből következik csep­pet sem lebecsülendő, bűvös tu­lajdonsága, melyre a Prazdroj emlékkönyvének egyik feljegy­zése utal. „A nemzetek bizonyá­ra már régen békében élnének egymással, ha az ENSZ üléseit nem New Yorkban, hanem a pl­zeiii sörgyárban tartaná ..." KARDOS MARTA N em volna helyes, ha nem emlékeznénk meg a Prazdroj fennállásának 125. évfordulójáról. A kitűnő 12 fokos „pilzeni "valóban rászol­gál arra, hogy ne feledkez­zünk meg róla. Bár aligha akad valaki, aki ne tudná, mégis leszögezzük, hogy a külföldön „pilzeni" né­ven forgalomba hozott sörök bölcsője nem minden esetben a nyugat-csehországi város hí­res sörgyára: a Prazdroj. Az eredeti „pilzeni" ízét nem egy külföldi cég igyekezett már utánozni, mondanunk sem kell: sikertelenül. Szép számban vol­tak azok is, akik védjegyének hamisítására vetemedtek. Ám ezeknek a próbálkozásai is mindannyiszor kudarcba fúl­tak... A Prazdroj sörét nemcsak gyártási technológiája teszi „pilzenivé". Hozzájárul ehhez a víz, a hordók, a pincék, sőt talán még az éghajlat is. Annyi bizonyos, hogy maguk a szakemberek sincsenek telje­sen tisztában vele (pedig ne­kik csak tudniok kellene, hi­szen mesterségük évszázadok óta apáról fiúra száll), mi ad­ja ennek a színtiszta, aranysár­ga, illatos és kesernyésen za­matos italnak sajátos ízét. Bizony, évszázadok óta főzik a sört Plzefiben. II. Vencel cseh király 1295-ben adományozta a jogot erre az igen jövedelmező megélhetési forrásra a szabad királyi város 250 polgárának. Azóta főzték a sört a kitünte­tett polgárok, ki-ki a saját sza­kállára, mindaddig, amíg a XIX. században közös vállalkozásba kezdtek: megalapították a Pol­gári Sörfőzdét. Nagy dolog volt ez abban az időben, hiszen az üzem pincéit, melyek még ma ls jó szolgála­tot tesznek, már az első évben 3600 hl jó minőségű, Ízletes ne­dű hagyta el. Ez azonban, tekin­tettel a hazai és külföldi érdek­lődésre, kevésnek bizonyult. Mit tehettek a vállalkozók? A Prazdroj emlékkönyvének egyik 1844-ből való feljegyzése sze­rint hosszas tanácskozás után úgy döntöttek, hogy azokat ré­szesítik előnyben, akik szívük­höz legközelebb állnak, vagyis a plzefti és a prágai megrende­lőket, a Cseh Királyság hatá­rain kívül, Bécsben élő Brabec nevű kereskedő rovására. Hiá­ba ostromolta megrendeléseivel az első külföldi érdeklődő a pl­zefiieket, hiába könyörgött, ké­résének csak a sörfőzde bővíté­se után tehettek eleget. Azután már úgy ment minden, mint a karikacsapás. 1860-ban a „pilzenit" nemcsak az Oszt­rák—Magyar Monarchiában di­csérgették. Németországban sem volt belőle hiány. 1862-ben Párizsban és Londonban, 1873­ban pedig már az Egyesült Ál­lamokban is gyakran koccintot­tak vele. Abban az időben te­hát a Prazdroj söre már javá­ban járta a világot. ' És azóta is ezt teszi, ami azonban nem jelenti, hogy Ide­haza nélkülözzük. Hiszen a ma már évente egymillió hektoliter­re rúgó termelésből mindenki­nek jut. A 0,33 és a 0,50 literes sörösüvegeket ma országuta­kon, vasúton, vízen és a leve­gőben több mint 80 államba irányítják. Ami igaz, az igaz, régente nem volt ilyen nagy vá­laszték a szállítási lehetőségek­ben ... Az első sörküldeménnyel 1845-ben indult el Martin Salz­mann történelmi nevezetességű útjára. Söröshordókkal teli, ponyvával borított szekerén, mely elé két Igáslovat fogott, Prágába igyekezett, társához Jakub Pinkas szabómesterhez. A kitűnő italnak, minthogy Pin­kasnak sok ismerőse és barátja volt, csakhamar híre ment az egész városban. Egyre többen kóstolgatták, egyre többen hör­pintgették s ezért rövidesen to­vábbi küldeményt kértek. Így történt, hogy a szabómester felcsapott kocsmárosnak. Ennek az eseménynek kö­szönheti létrejöttét a prágai Jungmann téren levő Pinkashoz címzett vendéglő. De térjünk vissza a pilzeni külföldi fogyasztóihoz. A szo­cialista államokon kívül az NSZK-ban, Ausztriában, Bel­giumban és Svájcban a legna­gyobb az érdeklődés iránta. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az USA, Kanada vagy akár a többi ország lakóinak nincs ré­szük a náluk „Pilsner Urquell" néven forgalomba hozott ter­mékben, mellyel a külföldről kapott elismerő levelek tanúsá­ga szerint más sör nem veheti fel a versenyt. Igazuk van? Ki tudja? Tény az, hogy a Prazdroj mindent el­követ a sör jó minősége érdeké­ben. Nem csoda, hiszen ezt már a középkorban is szigorú ellen­őrzésnek vetették alá. Az akkori városi tisztviselők feladata volt, meggyőződni ró­la, megüti-e a mércét az üzem nemes készítménye. A frissen fő­zött folyadékkal leöntöttek egy simára gyalult tölgyfa padot. Az erre az ünnepélyes alkalom­ra bőrnadrágot öltött sörfőző­nek pedig addig kellett a pa­don ülnie, míg a sör még nem száradt alatta. Ekkor parancsot kapott: Álljon fel! Ha bőrnadrágjával odaragadt a padhoz úgy, hogy az vele együtt fel­emelkedett, akkor az ital min­den kétséget kizáróan sikerült. AZ ERJESZTÚBEN DAVID TERÉZ: IFJÚSÁGBÓL ELÉGTELEN? (27) Erika pedig férjhezment - írta máskor Romola. — Amit fel sem tételezett volna róla - szerelemből, ahhoz az erdőmérnökhöz, aki olyan erős, mint a tölgy. Ilyeneket olvashatott postás Manci a leveleimben, ha éppen kedve támadt az indiszkrécióra. Nem haragud­tam azért, tudtam, milyen kegyetlen érzés a boldog­talanság. Ettől eltekintve egészen kellemes esték voltak ezek. Főleg azért, mert ismét színházzal foglalkozhattam. Segítettem Csontosnak rendezni. Rendelkezésére bocsá­tottam minden tudásomat, amit Ivántól szereztem. Megmutattam, miként kell a színpadon jönni-menni, járni, enni, megmagyaráztam, hogy kétféle színész al­kat létezik, a lírai meg a mimikus és hogy a valóságot sokkal könnyebb eljátszani, mint a költészetet. Alkotói gyakorlatokat végeztettem a szereplőkkel, mi­ként jöjjenek-menjenek, hogyan vegyenek lendületet, ha indulnak és hogyan fékezzenek, ha érkeznek valahova. Elmondtam, hogy a kiejtés sem érthetőbb sem hatáso­sabb nem lesz, ha ordibálnak. Szavaltam nekik némán és hangosan ... Igyekezetemnek voltak azért árnyoldalai. Szakmai tudásom csakis Csontosnak imponált, a nők félrema­gyarázták. Mikor a helyes színpadi mozgást szemlél­tettem, - Agi rám fogta... Jogcím arra, hogy muto­gasd magad! Kántorné pedig... - Te akarsz engem tanítani? Engem, aki Maricát csináltam? És hozzá mi­lyen pazarul! Ügy viselkedtem, mintha nem lennék alergikus rossz­májúságra, és csakazértis segítettem elemezni a színpadi figurák jellemét. A szereplők valóságos jellemvonásai­val sohasem jöttem tisztába. Közreműködésemnek híre ment, Máthé is benézett néha a próbákra, sőt nagy rábeszélésünkre végül el­vállalt egy kisebb szerepet. A darabban közreműködő iskolásgyermekeket az én osztályomból válogattuk ki, én foglalkoztam velük, akkor már valósággal rajongtak értem. Társalgási órákon mesélnem kellett színházról, színészekről, irodalomról. Néha szavaltam, vagy őket szavaltattam. Elhatároztuk, ha befejeződik a színda­rab, összehozunk egy irodalmi színpadot, amelyet én fogok vezetni. írtam is rögtön Janinak a televízióhoz, anyagot kértem tőle, verseket, színdarabot... egyszóval szakmai támogatást. Látszólag tehát minden rendbe jött. De csakis lát­szólag. Valóságban egyre rosszabbodott a helyzet. Már nemcsak akkor izgultam, amikor kopogtak, már akkor is izgultam, amikor nem történt semmi. Olyankor is ültem a díványon, és vártam — hátha mégis történik valami. Visszafojtott lélegzettel fürkésztem, lestem a csendet, mint gyerekkoromban, amikor Gizi nagyi megbetegedett. Köhögött, sipított a melle, nekem ilyen­kor gyorsan ki kellett tárnom az ablakot, mert anyu többnyire nem volt otthon és én féltem, mi lesz, ha nagyi megfullad. Nem mertem elaludni. Ha pedig csend volt, odalopakodtam az ágyához, hallgatóztam lé­legzik-e? A villanyt nem mertem meggyújtani, mert irtóztam szembekerülni a halott nagyi szemével. Jaj, de megkönnyebbültem ilyenkor, ha felébredt és leszi­dott — Te kegyetlen gyerek, már megint felébresztet­tél! - Boldogan vállaltam a szidalmakat, magamban inkább örültem, hogy nagyi él... Borzasztó éjszakák voltak ezek. Ekkor szoktam rá, hogy felhívjam anyumat, mert hallani kívántam a hang­ját. Ö pedig veszekedett, amiért zavarom, és megtil­totta a telefonálgatást. (Már együtt járt Pali bácsival és nem volt mindig szolgálatban, amikor azt mondta, hogy ott van.) Hát ilyen emlékek elevenedtek fel bennem ezeken az éjszakákon és ezért voltak majdnem elviselhetetlenek. Csak a virradat hozott enyhülést. Ám az éjjelek egyre hosszabbodtak, reggelenként már vékony jégréteg borult a mosdóvízre, kóválygó fejjel szaladtam Juhosékhoz, hogy az ételszagú melegségben megmosakodjam és főz­zek magamnak egy erős kávét . Kávé, kávé, kávé... ez volt akkoriban legfőbb kosz­tom. Izgató szereket is szedtem, hogy úgy-ahogy meg­tarthassam óráimat. Jani látott el ilyesmivel, akivel egyre sűrűbben váltottam sorokat. Ládára való verset meg színdarabot küldött. Azt írta, éppen azon gondol­kodott, hogy mihez kezdjen velük, mert bevonul. Majd ha szüksége lesz valamelyik könyvre, majd jelentkezik. Azt írta, legalább lesz jogcíme arra, hogy néha írjon nekem. Mintha ahhoz jogcím kellene. Nagyon vigyáztam, hogy csakis olyan dolgokról le­velezzünk, melyek nem árthatnak Manci erkölcsének és megtudhatja Csiri. Azt tehát nem írtam meg Janinak, hogy elalszom az órák alatt, miközben a gyerekek fe­lelnek, államra esik a fejem, kuncogásra ébredek, és a tanítványaim is nyíltan beszélnek éjszakai látogatóm­ról. — Ma is kopogtattak a tanárnő elvtársnő ablakán? — Biztosan kísértet, vagy betörő... - viccelődtek ve­lem. Egész mondakör formálódott ki ismeretlem láto­gatóm körül. Vége-hossza nem volt a különböző szel­lem, meg rémhistóriónak. Előfordult, hogy úgy kö­szöntöttek az utcán - Na? Volt ma valami? - Vagy pedig... - Volt-e az éjjel szellemjárás? A tanáriban is heccelődtek. Rovásomra persze... Urbanek rám fogta, hogy saját lelkiismeretem kopogását hallom. Nem is tudom, miért tételezte fel rólam Urba­nek elvtárs, hogy rossz a lelkiismeretem? Forgáchné azt ajánlotta, titokban persze - ám ez némi közeledésre vallott részéről, hogy próbáljam meg, imádkozzak lefekvés előtt. Kántorné szerint — mindez természetes következ­ménye kivilágított ablaknál való kérkedésemnek. Ági egyszerűen odavetette — Mit affektálsz? — Nyisd ki végre azt az ablakot! Csak Csontos kelt védelmemre, a derék fiú - aki nem is volt már olyan fiú - hiszen halántéka tájd deresedett. (Amitől ő nem vált érdekessé, mint Iván, férfiassá se, mint Pali bácsi. A Csontos halántékáról legfeljebb az juthatott eszembe, hogy bizony, bizony..« kérlelhetetlenül eljár felettünk az idő. Még ennek a tisz­talelkű gyerekembernek a halántékát is kikezdi.) Szóval, a derék öreg Csontos megkísérelte pártomat fogni, de nem származott abból senkire semmi jó, csak újabb terefere lett belőle. Mint a szülői közösség elnöke, Koncz is kénytelert volt erre felfigyelni. Felkeresett a tanáribern mint elő­ször, szombat délután, amikor magam voltam, és az igazgatóm után tudakozódott. Mikor megtudta, hogy hazament, kijelentette - nem nagy baj, mert velem is lenne szava. - Hallom zajlik maga körül az élet — kezdte. — Azt beszélik, hogy elalszik az órákon. — S ezen csodálkozik? — Miért? Mivel tölti az éjszakát? Nem válaszoltam. Nem találtam hirtelenében szava­kat, de nagyon dühösen néztem. — Hm . .. igen . . . tudom ... kopogtatnak. No és miért nem lép közbe az igazgatója? Miért nem tesz valamit ez ügyben? — Mi az hogy nem tesz? Tesz ő, de hiába I Nem tud segíteni saját helyzetén sem, amíg Urbanek át nem adja neki az épületet. (FOLYTATJUK) 1967. X. 3.-

Next

/
Oldalképek
Tartalom