Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-21 / 291. szám, szombat

piesen lenyomta a csengő gomb­)ndrejkoviC Karol. Ez a név állt ajtóra szögezett névtáblán, s j hogy időm volt elolvasni, már nyitotta valaki az ajtót, aztán i barna-piros arcú, gömbölyödő zonyka kíváncsi tekintete mért ;ig, s alig tudta leplezni csodál­tát és meglepetését, hogy in szokatlan alkonyi órában nget rájuk egy ismeretlen, vad­gen férfi. úfát) alami képtelen ürügyet motyog­i, egy egészen kitalált nevet, y ezt és ezt keresem, akiről tu­íásom volt, hogy itt lakik, és jó barátok vagyunk. Az asz­íyka betessékelt, mondván, y ilyen nevet sose hallott, de üljek csak beljebb, mert a férje tnem mindenkit ismer a tele­, s talán meg tudja mondani, keressem barátomat, serencsémre vendégszerető csa­a bukkantam. Bár nem volt tu­lásuk koholt nevű barátomról, tetettek, feketekávéval, hűtött ínyvízzel kínáltak, s csakhamar ; is feledkeztek a látogatás ürü­ről. férfi valami nadrágot varrt, khamar kiderült, hogy eredeti alkozása a szabóság volt, de így se boldogult vele, hát be­darukezelőnek. Egy egész sor övállalatnál, dolgozott, végül kötött ki a vasmű hengerdsjé­s amint látom, szép lakást is tak. férfi egy pillanatra elhallga­Szótlanul vasalta a makacs nadrágot, az asszony az ablak t üldögélve gomblyukazott, s a ilen beállott csöndben arra loltam, vajon elégedett-e ez az er, vajon elégedett-e az a csa­s vajon ezek a falak átadták-e k, közvetltettek-e valamit az egykor fiatal szívem melegé­Mert ezekben a falakban va­képpen én is benne vagyok, en életem egy darabját beié­építettem. :tán újra, de nagyon akadozva lult a félbemaradt beszélgetés, ismerkedtem a családnak a rhán átvonuló tagjaival, a sá­és szomorkás Marikával, aki rég maradt ki az iskolából, s múlt évben nagybeteg volt. ismerkedtem az idős Dembick? Jánnal, az asszonyka édesapjával, aki az öreg emberek szokásához híven elmesélte katonakalandjalt, s az asszonyka megmutatta távol­lévő Milan és Karcsi fiuk fényké­peit. Mindent, mindent elmondtak már magukról, csak kinemmondott kér­désemre nem kaptam meg a vá­laszt. Titokban azt reméltem, hogy annyi hányatottság után e falak között végre otthonra találtak, s ez a gondolat örömmel töltött el, oly­annyira, hogy szívemben ezzel a titkos örömmel akartam eltávozni a házból. S bár tettem volná meg, bár ne kérdeztem volna többé sem­mit. A férfi ugyanis szüleire kezdett emlékezni, aztán szülőfalujára, Hencovcére, ahol szép családi há­zuk volt, s ahonnan a szabómester­ség csődje végül is kimozdította. Ki tudja, ki él most abban a ház­ban? Talán ő maga se tudja. Ott érezte, és csak ott érezné jól ma­gát. Itt ebben a bérházban úgy él, mintha száműzetésben élne ... A szívem megdermedt. A falak is mintha fagyott sugároztak volna. A vízcsap krómozott csöve kegyet­lenül megcsillant a villanyfény­ben. Hisz értem, érteni én ezt az egy­kori falusi legénykét. Magam is falu­ról szakadtam ki. Az én szemem és szivem mélyén is megrögződött egy kis falusi ház, a szülőházam képe. És mégis kegyetlenül fájt ez a ke­sernyés nyíltság. Tehát semmit sem érzett meg az én szívem me­legéből. Az én erőfeszítésemből, és egy egész nemzedék rettenetes erő­feszítéséből, mely ezt az egész te­lepet idevarázsolta a síkság kellős közepébe? Elbúcsúztam tőle, és megszomo­rodva, fáradtan leballagtam a lép­csőn a kivilágított utcára. Kint az országúton visszatekin­tettem a sacai munkástelepre. Csak a falak fantasztikus kontúr­jait láttam a sötét égboltozat alatt, és az ablakok világos négyszögeit, mintha kilyukadt volna az éjszaka. A telep hátterében villanylángok füzéreit pillantottam meg, piros, zöld, sárga és fehér fényeket. Mennydörgött, sistergett, dübör­gött az egész fekete látóhatár. A kokszolótornyok és a kohók árnyé­ka kirajzolódott a sötét égboltra. Éjszaka volt és most nem láttam sehol a bérházak tövében lapuló, magába roskadt parasztházakat. Nem láttam a mezők humuszába vájt barázdákat sem. összefolytak a csillogó fekete éjszakával.. BABI TIBOR a az embernek, amikor nem udja, mit néz, mire gondol, áll, csak mered a távolba, yfiszor tettem meg ezt a távot, n gyakran, szinte naponta já­ezen a vonalon. Soha nem semmi baj, eleinte megrezzen­ha csikorgott a kerék a vál­n, de megszoktam ezt is, nem t semmi baj, ez csak döcögős lély. A barátnők csevegtek, en horgoltad, mindkettő férj­készült, kell a lakásba a csip­rítő. Leüljek én ls? Ezt a kis már kibírom. Ekkor történt, bb tudtam meg, hogy az egyik tnőm szörnyet halt, a másikat eszélyes állapotban szállítót' a kórházba. Ha odaülök hoz» í, most én ls halott lennék... :EMTANÚ: llemes délután volt, éppen a íknak akartam egy kis lucer­szedni. Erre tisztább a leve­i, a munka és a füst után fú­igy nagyot a szabadban, gon­m. A személyvonatnak jönnie már, lém, egy teher is feltűnt abb, ellenkező irányból. Érde­mintha összefutnának, lám, ptikai csalódás fura dolgokat !l. A szemnek úgy tűnik, egy nyon fut mind a két vonat, lóságban viszont más-más sín­n robognak. A teher üresen de sok kocsit vontat, a sze­persze tömött, mint mindig, edek óta nem érti meg sen­iogy csúcsidőben több kocsit ne beállítani. Kár, hogy csak irányban villamosított a vas­íaü, remek lenne, ha eltüntet­jzeket az ócska csupafüst gő­tét. A két szerelvény egy vá­on halad! összefutottakl A mozdony úgy ugrott egymás­mint, két bivaly. Másról nem :ólok, csak a látványról, ma­i emelkedtek a vagonok, úgy tak össze, mint a harmonika, tudtam, mit tegyek, füst, jaj­gatások, kiáltások, nem felejtem soha, néha felriadok éjszaka, mert pontosan, mintha filmen lenne, újból megjelenik a két vonat, s új­ból egymásnak ront. .. A TARGYALÁSON: — „--í m. A 3906-os számú személyvonat azért futott össze a teherrel, azért vesztette hét személy az életét, az­ért sérült meg rengeteg utas, azért keletkezett több mint két­millió korona értékű kár, mert a vasút alkalmazottai — szám­szerint öt ember — felelőtlenül végezték munkájukat. A váltóőr nem figyelte meg főnöke paran­csát, a főnök viszont nem ismé­teltette el alárendeltjével az uta: sltást, mint máskor tette, s ahogy a törvénykönyv előírja. Öt embert terhel a felelősség. A tárgyaláson négyen jelentek meg, az ötödik megbetegedett. A kétnapos, nyil­vános tárgyalás halálos csendbein zajlott le. Az ítéletek? Héttől négy esztendeig terjedő börtönbünteté­sek. UTÓHANG: A felelősség hiánya, a lelkiisme­retes munka hiánya károkat okoz. Az orvos vagy a vasutas ember­életeket olthat ki. Ilyenkor döb­benünk rá, mit is tettünk. Az em­ber a legfőbb érték, a legdrágább kincs. Mérhetőbb-e nagyobb fáj­dalom a vasúti szerencsétlen­ségeknél? A fölöslegesen felépített gyár legfeljebb összeomlik majd magától. A dolgok között mégis erősek az összefüggések. Könny csak a holtak láttán szökik sze­münkbe, az Igaz. De naponta érez­zük az elfuserált milliók hiányát ls. Szárítsuk fel a könnyeket, és kezdjünk okosan, higgadtan ter­vezni. Akkor majd nem lesz eny­nyi tragédia, nem fut egymásba a vonat. BATTA GYÖRGY „Repüljön •• • ötszáz mi éterrel . Ki ne tudná, milyen felelősségteljes a disz­pécser-szolgálat? Körültekintő intézkedések, szakszerű irányítás nélkül elképzelhetetlen a munkafolyamatok zavartalan biztosítása. Vannak azonban olyan diszpécserek is, akik­től még ennél is többet várnak, akik a szó szoros értelmében néhány ezer emberi életei tartanak kezükben. Egyetlen hibás utasítás, egyetlen meggondolatlan szó vagy mulasz tás könnyen végzetessé válhat... Fővárosunk repülőterén, a ruzynéi disz­pécser-teremben a rádió és a tv, a mikrofon, a telefonok, a hol kigyúló, hol kialvó fények és a térképek ugyanolyan „termelő eszkö­zök", mint másutt mondjuk az esztergapad vagy a varrógép. Ezeknek a műszereknek és készülékeknek a segítségével lépnek érint­kezésbe a diszpécserek a légi terünkön ke­resztülrepülő, vagy a tőlünk induló, illetve leszálló gépekkel. Különben honnan tudhat­ná a pilóta, hogy irányt vagy magasságot kell változtatnia, mert abban az irányban, amelyben repül zivatarfelhők veszélyeztetik biztonságát? Honnan sejthetné, hogy a bra­tislavai repülőtér o köd miatt nem fogad s ezért Brnóban kell leszállnia? A diszpécser megbízható támasza a piló­tának, szinte kezénél fogva vezeti, mint a sötétben tapogatózót. — Ogy irányítjuk a repülőgépeket, mint a sakkózó a figurákat, csakhogy neki több ideje van a gondolkodásra — mondja Ru­dolf Kadefábek, miközben átadja fülhall­gatóját és feljegyzéseit Zdenék Popnak. — A diszpécser sem mindentudó. Honnan szerzi tehát értesüléseit, melyek alapján a gépeket oly biztonságosan irányítja? — tesszük fel a kérdést. — Nézze — mutat Kadefábek elvtárs az egyik készülékre. — Ez az ipari televízió céljaira szolgál. Képernyőjéről könnyűszer­rel leolvasható, melyik repülőtéren milyen az időjárás, és milyenek a kilátások. A disz­pécserek nem várhatják be a rádió időjárás jelentését, s arra sincs idejük, hogy a me­teorológiai intézethez forduljanak felvilágo­sításért. — Ennél azonban sokkal több körülmény­ről kell tájékozódnunk, például a rádióloká­tor útján — mutat egy készülékre, melynek domború képernyőjén hosszúsági és széles­ségi körökhöz hasonló vonalakat, közöttük pedig helyüket egyre változtató világos pon­tokat fedezünk fel. A pontok a légi terünk­ben mozgó repülőgépek, melyek végül el­tűnnek a láthatárról, majd helyükbe mási­kok érkeznek. Persze mindez nem történik némán, szó nélkül. Mire való volna különben az eléggé kellemetlen viselet: a fülhallgató a diszpé­cserek fején? Ezen keresztül hallják a piló­ták szavát, akik légiterünkhöz közeledve pontos helyzetjelentést kötelesek leadni, majd engedélyt kérnek az átrepüléshez. Pop elvtárs éppen most ellenőrzi a néme­tül jelentkező budapesti L 200 légitaxi ada­talt. Helyzetét nem nehéz kiszámítani a lokátoron feltüntetett körök alapján. A disz­pécsernek nincs kifogása a gép berepülése ellen. A taxi Erfurtba tart. Amikor a légi­taxi elhagyja légiterünket, természetesen diszpécsert változtat, aki máris átveszi a gép további irányítását Pop elvtárstól. Igy kerülnek a gépek, bármilyen távolságban is repülnek, stafétához hasonlóan kézből kéz­be, mindaddig, amíg küldetésüket teljesítve, célt érnek. A ruzynéi rádiólokátoron 200 kilométer távolságba a szélrózsa minden irányában fi­gyelemmel kísérhetők és ellenőrizhetők a repülőgépek. — Majdnem a Krksnoáeig ellátunk — tá­jékoztat a diszpécser, miközben újabb gép jelentkezik, Pap elvtárs a jegyzetei kösött keresgél. Az IZBEV jelzésű TABSO 105-ös IL 18-as — rendszeres járat. Útvonala: Szófia­Prága—Berlin. A gép távirásza oroszul tesz jelentést. Mindenekelőtt a pontos időt közli: 12 óra 38 perc. Sebessége 800 km órán­ként. Magassága 5100 m. Ö is engedélyt kér, hogy útját folytathassa. — Semmi akadálya — válaszolja Pop elvtárs, ugyancsak oroszul. Alig néhány másodperc telik el így, máris újabb gép jelentkezik. A DC 7 jelzésű négymotoros gép Malmőből Prágán keresztül igyekszik Bécsbe. Ennek a távirásza sem marad adós a hivatalos adatok közlésével. Ö a válto­zatosság kedvéért angolul beszél. Ám disz­pécserünk ezúttal sem jön zavarba. Hibát­lanul válaszol neki ugyanazon a nyelven. önkéntelenül is eszünkbe jut: Nem puszta formalitás ez az állandó engedélykérés? — Nem ám! — nevetnek tájékozatlanságo­mon a szakemberek. — Hiszen nemegyszer előfordul, hogy az engedély csupán bizonyos feltételek, a sebesség vagy a magasság mó­dosításával adható meg. Megtörténik ugyan­is, sőt a napokban is volt rá példa, hogy az egyik átrepülő norvég gép váratlan műszaki hiba miatt kényszerleszállást végzett. Ezért már Brno felett csökkentenie kellett a ma­gasságot 11000-ről 4000 méterre. Természe­tes volt tehát, hogy a rendszeres járatú Prá­ga— Bratislava vonalon közlekedő gép piló­táját az esetleges összeütközés elkerülése végett figyelmeztették erre a körülményre. Egyúttal utasítást kapott a gép pilótája, re­püljön 500 méterrel magasabban, és növelje átmenetileg sebességét. Noha a diszpécser alaposan átgondolta a teendőket, mégis nagy kő esett le a szivéről, amikor a norvég pilóta szerencsésen földet ért. A repülőközpont szerves része a „Radio Prague", mely kapcsolatot tud teremteni minden repülőgéppel, bárhol is tartózkodjék, sőt minden európai várossal, illetve a váro­sok légiterével is. Ez a központ közvetíti a hazánkon átrepülő államférfiak üdvözlő táv­iratait vagy más fontos magántáviratokat. A Csehszlovák Légiforgalmi Társaság óriá­si forgalmat bonyolít le. A diszpécserek nem panaszkodhatnak, hogy kevés a dolguk. A légiterünkön átrepülő gépek száma még télen is naponta legalább 200-ra, más évszak­ban pedig még egyszer ennyire becsülhető. A pilóták és diszpécserek kölcsönös bi­zalma elengedhetetlen. Jól tudják, hogy minden tekintetben számíthatnak egymás segítségére. Azért ennek a bizalomnak is van határa. Szerencsétlenség esetén például meg kell tudni állapítani megtett-e a disz­pécser mindent a gondjaira bízott gép ér­dekében? Ftgyelmeztette-e a veszélyre a gép legénységét? Erre céloz Kadefábek elvtárs, amikor ki­jelenti, hogy mindannak, amiről itt beszé­lünk fültanúi vannak. Igen, a mi beszélgeté­sünk is lehallgatható. Ki kíváncsi erre? Az állandóan működésben levő magnetofon, mely minden szót rögzít, ami ezen a munkahelyen elhangzik. Ha vizsgálatot Indítanak, mert egy gép lezu­hant, a magnószalag azonnal tanúskodik. Fényt derít a vitás kérdésekre és az igaz­ságnak megfelelően védelmébe veszi vagy megvádolja azt, aki kötelességét elmulasz­totta. Szerencsére erre csak ritkán kerül sor, de az előírások megkövetelik az elővi­gyázatosságot. Idegölő, nehéz munka folyik Ruzynén, mely olyan körültekintő szakembereket fel­tételez, akiknek nem árt a repülőgépek okozta állandó zaj, akik megszokták a vál­takozó szolgálatot és ezzel a rendszertelen életmódot. A diszpécserek mégis szívvel­lélekkel teljesítik felelősségteljes kötelessé­geiket. KARDOS MARTA

Next

/
Oldalképek
Tartalom