Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-21 / 291. szám, szombat

M IHAIL ALEKSZANDROVICS SOLO­HOV 1905-ben született a volt Doni Hadsereg tsrfiletén és alig 15 éves Kivel mir a Vörös Hadsereg katonájaként harcolt a Don vidéken garázdálkodó bandák ellen. EIsfi könyvét a Történetek a Don mellől címmel 1925-ben adta ki és alig bá­rom évvel későbben (1328-ban) je­lent meg a Csendes Don című regé­nyének elslő kötete, amely nemcsak a Szovjetunióban, hanem az egésx világon ismertté tette a nevét. Solo­hov ekkor 23 éves volt. A Csendet Don második kötete 1929-ben — har­r-adlk kötet 1933-ban, az utolsó, ne­gyedik kötete pedig 1940-ben jelent meg a Szovjetunióban. Mint ahogyan azt Lukács György megállapította: „Solohov nagy művé­szete abban nyilvánul meg, hogy egy­szerre egyött és elválaszthatatlanul ábrázolja az általánost és a sajátost." A Csendes Don, amelyet nagyon 10­kan ax Októberi Forradalom és a polgárháború Háború és Béké-jének tartanak, a nagy magyar esztéta és irodalomkritikus megállapítását éke­sen bizonyltja. Hiszen az események java része a Don vidékén, vagyis a Szovjetuniónak viszonylag egy Igen kis területén játszódik le és a regény alakjai is helybeli emberek, koxákok, parasztok és odavándorolt idegenek, a regény sxelleme azonban mégis univerxálls, általános és ax egésx Szovjetunió akkori helyzetére jellem­ző. A regény tő hőse Grigorij Mele­hov, aki egy jémódú középparaszt fia, jóllehet nem személyes hőse a forradalomnak és a polgárháborúnak, mégis a kozákságnak és ax orosx pa­rasztság nagy részenek a megtestesl­tűje, aki nem tud teljes szivvel és lélekkel csatlakoxnl sem a forrada­lomhoz, sem ax ellentorradalomhoz. Ex érthető ts, mivel a katonai szer­vexettségben élő doni koxákság nagy kiváltságokat élvezett a cári uralom alatt, gazdagságban, bőségben élt és exért hiven szolgálta a cári kormányt. A nagy háború axonban őket is ki­kexdte és ezért szívesen hallgatták Lenin szavait a békéről. Földjeiket, gazdaságukat azonban (éltették a vö­rösöktől és így aztán gyakran a teher tábornokok, Kornyiiov, Kalegyin, Krasznov és Gyenyikln mellé állottak. De végső fokon ezeknek sem akar­ták magukat teljesen alávetni. Gri­gorij Melehovot tehát egyéni sorsá­tól eltekintve a származása is kötöt­te s röpítette is egyben tragikus pá­lyájára. Grigorij Mclehov ezért is le­hetett megtestesítője mindannak ax ellentmondásnak, ami a koxákság és ax orosx parasztság nagy tömegei­nek belslőjét telitette, még akkor is, ha egyéni sorsa kiemeli őt környexe­téből és mássá tesxi mint kortársait. Cppen ezért lett, tipikusan negativ hős létére, tő alakjá a kozákság örökszépségfi eposzának. Míg a Csendes Donban Solohov a forradalom és a polgárháború korát rajzolja meg, az 1932-ben megjelent fij barázdát szánt ax eke címfi regé­nye, amely a gremjacslji kolhox meg­alakulásának eseményeit, a parasxti közösség harcait és fejlődésének útját mutatja be az olvasónak, olyan tipikus hősökkel, mint a városból jött kommunista Davidov, vagy a helybeli Antyik Graes, Ma|­dannyikov és a többiek, lényegiben a falu. a szovjet falu kollektivizálá­sának történetét örökíti meg. Solohov, aki már hosszú évek óta a Legfelsőbb Tanács képviselője, sxá­mos kiváló novellának a szerzője is, (Idegen vér, Emberi sors), a Nagy Honvédő Háború éveiben megírja a Gyűlölet iskolája című lelkesítő és fasiszták gyűlöletére ösztökélő próxá­ját, s ugyanakkor belekezd a Hazáért harcoltak című háborús regényébe is. Solohov, aki Makszim Gorkijjal egye­temben a szocialista realista próza megteremtőjének tekinthetünk, és aki 1965 ben elnyerte ax irodalmi Nobel­díjat. akárcsak nagy mestere L. N. Tolsztoj, minden regényében a szín­tiszta igazat írja. ax objektívet, min­den szépítés és részvét nélkül. Solo­hov írói magatartásával, a teljes élet ábrázolásával, amelyben a jóság £s a közömbösség mellett ott van a rossz és a gonosz is, teljesen azono­sítja magát Anatole France-val, aki azt mondotta, hogy: „Az élet nem jó és nem Is rossz, az élet minden!" BARSI IMRE MIHAIL SOLOHOV: A köztársaság f orra dalmi katonatanácsának Inök A mi köztársaságunk nem valami nagy kiterjedésű. Jó ha van vagy száz lakóház benne. Körülbelül negy­ven versztnyire az állomástól, egy mocsaras völgyben terül el. Megalapításának története röviden a következő: A tél végefelé Bugyonnij elvtárs hadseregéből vissza­tértem szülőfalumba, melynek polgárai tüstént meg­választottak a falucska elnökévé. Tették ezt pedig azért, mivelhogy a vörös zászlóalj két kitüntetésének tulajdonosa voltam, melyet a Wrangel elleni harcok­ban tanúsított bátor helytállásomért, maga Bugyonnij elvtárs tűzött a mellemre. Elvállaltam tehát a megtisztelő hivatalt. Mindnyá­jan nyugalomban és békében élhettünk volna — már­mint a faluban és az egész országban —, ha környé­künkön meg nem jelennek a haramiák, hogy közsé­günket teljesen tönkretegyék. Ránktörnek, akár az áradat, elrabolják lovainkat és helyükbe saját gebéi­ket hagyják nekünk, más alkalommal pedig magtára­inkat seprik ki az utolsó szemig. A szomszéd falubeliek azonban még segítik is eze­ket a banditákat, kenyérrel és sóval fogadják őket. Midőn láttam, hogy mi történik körülöttünk, össze­hívtam a falu népét és így szóltam hozzájuk: — Elnökötökké választottatok? — Igen — felelték. — Ha igen, akkor hát a falu összes proletárja ne­vében követelem, hogy a jövőben őrizzük meg önál­lóságunkat és szüntessünk meg mindennemű kapcso­latot a szomszéd községgel, mivel ott ellenforradal­márok vannak, s ezért ml nem akarunk egy úton járni velük ... Községünket pedig mától kezdve nem köz­ségnek, hanem köztársaságnak fogjuk nevezni, és én, mivelhogy megválasztottatok, a köztársaság forra­dalmi katonatanácsának elnökévé nyilvánítom magam, és kihirdetem az ostromállapotot. Nem ls hinné az ember, hogy milyen öntudatlan a nép. Meg se mukkant senki, csak a Vörös Hadsereg­ben szolgált fiatal kozákok horkantak fel: — No, jól nézünk kii Még csak szavazás sem voltl Erre a következőket válaszoltam nekik: — Elvtársak, segítenünk kell a szovjet kormányt, és utolsó csepp vérünkig harcolnunk kell e banda ellen, mivel ez a gyalázatos népség a szocializmus esküdt ellensége és minden baj okozója. Az idősebbek, rklk a tömeg legvégén állottak, elő­ször kissé vonal;r,dtak, de én lelkes szavaimmal meg­győztem őket, és végül mindnyájan egyetértettek velem abban, hogy a szovjet kormány a mi szülő­anyánk és nekünk kötelességünk mindenben a segít­ségére lenni. Azután közösen megírtunk egy kérvényt, melyben az állomás végrehajtó bizottságától fegyvert és lő­szert kértünk. A kérvényt nekem és titkáromnak, Nl­konnak kellett az állomásra-eljuttatnunk. Kora hajnalban, befogtunk és nekivágtunk az út­nak. Ügy tíz versztnyi távolság volt már mögöttünk, mikor egy völgybe ereszkedve az úton porfelhőt pil­lantottunk meg, melyből öt felénk vágtató lovas alakja bontakozott ki. A térdemben valami bizsergésfélét éreztem. Rög­tön tudtam, hogy az ellenséges banda tagjai tarta­nak felénk. Sem én, sem pedig a titkárom nem tettük meg a szükséges Intézkedéseket, de különben se tehet­tünk volna semmit, mivel a körülöttünk elterülő sztyepp olyan kopár volt, akár csak a... no, majd megmondtam, hogy mi; sehol egy bokor, sehol egy mélyedés — szóval nem tehettünk mást, minthogy megállítottuk a lovat az út közepén... Fegyverünk nem volt, tehát védtelenek voltunk, akár egy csecsemő, és versenyt futni a vágtató há­taslovakkal — őszintén szólva szamárság lett volnál Titkáromat mindez anyira meglepte, hogy teljesen elveszítette a fejét. Amint látom, kl akar ugrani a kocsiból és futással szeretné menteni bőrét. De, hogy hová akar menekülni, annak csak az úristen a meg­mondhatója. Rászólok: — Nikon, ülj a becses fertályodon és ne bomoljl Én vagyok a forradalmi kormánytanács elnöke, te pedig a titkárom vagy, hát együtt kell megállnunk a saratl De ő, fegyelmezetlen fickó, le a szekérről és irány a sztyepp — csak úgy porzott utána. Ogy szedte a lá­bát, hogy talán még egy hajtókutya se érné be. Azon­ban a lovasok tüstént észrevették, és nyomába ered­tek. Egy régi kurgan közelében csakhamar utolérték. Én közben méltóságteljesen leszálltam a kocsiról, lenyeltem az összes kompromittáló iratot és okmányt, s vártam az elkövetkezendőket. Látom, hogy a titká­rommal nem sokat tekertóriáznak, hanem körülveszik és kardjukkal serényen kaszabolni kezdik. A földre vetette magát, erre azok kiforgatták a zsebeit, egy ideig még körülötte nyüzsögtek, azután nyeregbe pattantak és vágtattak felém. Látom már, hogy itt nem babra megy a játék, de hát mit tehettem egyebet — vártam. Még néhány pillanat és máris mellettem vannak. A csoport élén atamánjuk, Fomin lovagol. Ábrázata egész a szeméig, rőt szakállal van benőve, hatalmas termetével és dülledt szemgolyóival borzalmas benyo­mást kelt. — Te vagy Bogatirjov elnök? —. Igen. — Üzentem neked, hogy mondj le erről a tisztség­rőll — Valamit hallottam ... — És miért nem fogadtál szót?! Egymásután ilyen undok kérdésekkel traktál, azon­ban nem látom rajta, hogy különösképpen haragud­na. Nekibátorodtam, gondolván ennek a kutya barát­ságnak úgysem lehet jó vége — legrosszabb esetben rövidebb leszek egy fejjel. Ezért hát azt feleltem neki: — Mivel szilárdan a szovjet kormány álláspontján vagyok és minden határozatát az utolsó betűig tel­jesítem. Ebben a meggyőződésemben meg nem ingat­hattok még ti sem! Erre a szidalmak áradatát zúdította rám, és kan­csukájával hirtelen fejen kólintott. Az ütéstől koba­komon tüstént akkora daganat keletkezett, akárcsak egy jól érett, magnak való uborka... Ujjammal megtapogattam az ütés helyét, majd fgy feleltem: — Mondhatom, állati módon viselkedtek, látni, hogy öntudatlan népség vagytok. Én a magam ré­széről már befejeztem a polgárháborút; irgalmatla­nul elpusztítottam a Wrangel-féle csirkefogókat, két kitüntetésem is van a szovjet kormánytól és ti az én szememben senkik sem vagytok, és különben is fü­tyülök rátok! Erre lovastul rámrontott, a földre akart dönteni és közben veszetten csapkodott a kancsukával, én azonban olyan szilárdan állottam a talpamon, akár­csak az egész szovjet kormány. Am a ló patájával szét­rúgta a térdem, fülem zúgott az ütlegektől — azt hittem menten elájulok. — Mars előre! Engem is a felé a kurgan felé hajtanak, ahol Nikon vérbenfagyva feküdt. Egyikük leszállt lovárój és meg­fordította a mozdulatlan tetemet. — Ide nézz! — fordult hozzám —, ha nem tagadod meg a szovjet kormányt, téged is úgy elintézünk, mind a titkárodat. Nikonnak le volt húzva a nadrágja, nemi szervét szörnyű kardvágások éktelenítették. Nem bírtam néz­ni a kegyetlenségnek ezt a borzalmas fokát, elfordí­tottam a fejem, de Fomin rám vicsorította fogát: — Mit fintorgatod az orrod? Téged is épp így hely­benhagyunk, azt a megátalkodott kommunista fészke­teket pedig mind a négy sarkán felgyújtjuk, úgy feg égni akár a szalmacsutak! Ismerhettek, nem szoktam a szomszédtól tanácsot kérni, ha valakinek meg kell felelni, hát most sem sokáig késtem a válasszal: — Tőlem fecseghetsz, amit akarsz, egyet azonban elárulhatok: ami a községünket Illeti, nem áll egye­dül, hozzá hasonló ezerszámra akad Oroszországbanl Előhúztam a dohányzacskómat, gyújtómmal tüzet csiholtam, majd ráfüstöltem. Erre Fomin megsarkan­tyúzta a lovát és egyszeriben mellettem termett: — Adjál komám, egy kis dohányt. Látom, van nálad elég. Mi már több mint egy hete csak a fogunkat szív­juk, meg legfeljebb ha lócitromot. Ha adsz, nem kí­, nozlak meg, hanem tisztességesen végzek veled, és a családodnak is üzenek, hogy elvihessenek a teme­tőbe ... No, de mozgás — nincs fölösleges Időm! Tartom kezemben a zacskót, s a düh szinte forr bennem, hogy az én kiskertemben termett dohányt, melyet szovjet réteken szedett medvelapuval illatosí­tottam, egy ilyen semmirevaló élős'di szívja. Rájuk pillantok és látom, mint reszketnek, nehogy a dohányt szétszórjam. Fomin már nyújtja is érte a kezét a nye­regből, szinte remegnek az ujjai. Hát amiről titkon tartottak, megtettem: a zsacskó egész tartalmát szélnek eresztettem, majd így szól­tam hozzájuk: — Most már agyonüthettek, ha kedvetek tartja! Én nem félek a kozák kard általi haláltól, azonban tite­ket, galambocskáim valószínűleg gémeskút ostorfán fognak szárítani, mivel most az a divat errefelél Ezek után a szavak után nagy hidegvérrel nekem estek, és addig aprítottak, míg össze nem rogytam. Ráadásul még Fomin kétszer belémlőtt, az egyik golyó a mellembe, a másik a lábamba fúródott; de egyszerre csak az út felől: Piff, paff! A körülöttünk röpködő golyók a romokba csapód­tak. Gyilkosaim erre összekapták magukat, s mint a szélvész elvágtattak. Fürgén felugrottam, futhattam vagy tizenöt ölnyit, majd vér tódult a szemembe s megingott alattam az anyaföld. Arra még emlékszem, hogy felkiáltottam: — Barátaim, elvtársaim, ne hagyjatok itt elpusz­tulni! S azután kialudt szememben isten szép világa. Zsibbadt nyelvvel és ködös aggyal két hónapig fe­küdtem, mint egy darab fa. És amikor végre felesz­méltem, kinyújtom a karom, hogy végigtapogassam magam — bal lábam seholl Vérmérgezés miatt am­putálták ... Alighogy hazakerültem a járási kórházból és gya­korolni kezdtem az ágyam körül a mankójárást, udvarunkba toppant az állomás parancsnoka, és min­den bevezetés nélkül rámförmedt: — Mi jogon nevezted kl-magad a forradalmi katona­tanács elnökévé, és a községet mi jogon nyilvánítottad köztársasággá? Nem tudod, hopv nálunk csak egy köztársaság létezik? Miért vezetted be az önkormány­zatot? Én erre — lehet, hogy a kelleténél valamivel éle­sebb hangon — ezt válaszoltam neki: — Kérem, elvtárs, ami a köztársaságunkat illeti, nem kell azt teljesen szó szerint értelmezni. Ha akar­ja megmagyarázom: Akkor csak azok miatt a bandi­ták miatt csináltuk az egészet, de most, mikor már béke van, megint csak egy mocsárvölgyi falu va­gyunk. Azonban jegyezze meg magának: Ha azok a fehér hidrák vagy egyéb szerzet Ismét megtámadnák a szovjet kormányt, minden lyukból megint erődöt és köztársaságot csinálunk; nyeregbe száll itt minden­ki a süldő legénytől az aggastyánig, s én leszek az első — habár most már csak féllábú vagyok —, aki újból kész lesz vérét ontani, erre mérget vehet! E szavakra aztán nem tudta mit feleljen, hát csak jó erősran megszorította a kezem, és éppoly várat lanul, mint jött — eltávozott. Fordította Pesthy László

Next

/
Oldalképek
Tartalom