Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-21 / 291. szám, szombat

A forradalom gyalogosa Kik azok, akikre az utókor, mint forradalmárokra emlékezik? ötven esztendő távolságából sok ezer név világít e korban, azok neve, akikre fényt vetett és vet az emlékezés, a krónikás. De hol van a millió ismeretlen harcos? A névtelen hősök! A forradalom gyalogosai? Akaratlanul azok a névtelenek emelkednek ki az emlékezés ködéből ilyenkor, akiKnek nevét nem őrzi semmi. Azok, akik a forradalom gyalogosai voltak. Azok, akik nevében történt minden. Azok, akik a forradalmi gondolatot talán csak félig vagy csak sejtve érezték, értették. Azok, akik nélkül nincs forradalom. De fordítva is így igaz. Hiába volna minden, és hiába is volt számtalanszor, hogy akár százezres tömegek indultak harcba, ha nem volt forradalmi vezető, nem volt győzelem. Hányszor buktak el így a népek csatái. Tóth Vince, a hajdani cipészsegéd gyalogosa, ismeretlenje volt a nagy forradalomnak. Egy azok közül, akik a forradalom hajszálerei voltak: őrszolgálatos, lőszerszállító, kocsis, sebesültszállító, felderítő, telefonos, egyszóval a forradalom mindenesei. Tóth Vince bácsi, túl a hetvenkét éven, még mindig szálegyenesen, ahogy őrt áll a Szmolnij kapujában, most Itt ülve emlékezik. Emlékezés visszafelé, majd előre. Visszafelé a gyermekkorra, ahogy a csallóközcsütörtöki utcákon, majd Gútoron rúgja a port a többi gyerekkel és elindul Somorjára cipészinasnak. Ennyi az egész Indulás. Milliók indultak így neki az életnek. A somorjai évek a találkozás évei az élettel. Az inaskor csak olyan, mint minden inas számára az akkori Idő. A négy esztendő csak eltelik, mint minden inasnak. Egy forint, koszt, lakás és természetesen rossz cipő, hiába cipészinas. Az inas, majd a segédévek állomásai szinte eseménynélküliek, de csak látszatra. Az inasgyerek hallja a segédek beszélgetését, majd a Tóth Vince segéd is beszélgetni kezd a többiekkel. Az első állomás öt korona egy hétre. A munka mellett pedig a legényegylet, ahol Karsay Károly tanító biztatgatja, oktatja a segédeket a sztrájkra. Hogy mennyiben sztrájk ez? Hát annyiban, hogy kérjenek több fizetést. Némi bátorság kellett hozzá, hogy valaki oda mondja a mesternek, hogy kevés az öt korona, én tizet kérekl Tóth Vince is megmondta Paksi mesternek, hogy tizet kér. Kilencet kapott, és előlegben mindjárt öt koronát. Jó példa ez a többieknek. A kézműves segédek így találkoznak az öntudattal, hogy föleszméljenek, hogy gondolkozzanak, hogy győzni bízzanak. A nagyobb fizetés pedig a szülőkhöz kerül, mert Tóth Vince is haza adja a fizetését, és csak az esetleges borravalókból jut zsebpénz. Egyszerű gyalogos élet, mint a legtöbb mesterlegényé. Az emberi sorsok indulásait és érkezéseit mindenkor megszabja az emberi társadalmak áramlása. Ezek az áramlások hol éltető, hol meg pusztító erővel hatnak az egyedekre. Tóth Vince ls, mint mindenki bakaruhát ölt, hogy már az első világháborúban az úgynevezett német élettér megteremtését segítse. A Monarchia sok nyelvű, de egységes német vezényszóra masírozó sorkatonája lesz, hogy az Inas- és segédévek állomásai után megérkezzen a halál állomására, a Kárpátok hadszínterére. Bukovina, Csernovic! A cipészsegéd a halált a hadifogsággal cseréli fel. A gránát hal elől, hol hátul csapott le, de a hosszú termetű gyalogost nem találta el. Az élet pedig folytatódott a hosszú meneteléssel, a hadifogoly élettel. A gyalogos foglyok csak nézték, ahogy a lovas fogoly tisztek kávéznak a cári tisztekkel és integetnek a vonuló bakáknak. A vonuló bakák ezen ls elgondolkodtak. A különbségen, hogy az úr, a pokolban is úr. Ez a gondolat is adalék a későbbi magatartáshoz. Ezt látja a közember végig" az úton, ahogy vonul Zsitomír, Vinyica, Kijev felé. Mit látott a fogoly katona? Csak a szegénységet. Még a kísérő katonáknak Is a fogoly szerzett ennivalót. Ha a fogolynak jószívvel adtak a népek, úgy a katona is evett. Igy eszmélt Tóth Vince cipészsegéd is a többivel együtt. Nézett és látott, hogy a szegények mindenütt szegények és sorsuk közös. •.'-.. Mi az az erő, amely a' népek csatáihoz az emberek millióit sodorja? A felismerés, az eszmélés. A jobb sorsot kívánó tömegek kevés szóból is megértették, mi szolgálja a javukat. Tóth Vince cipészsegéd is eszmélt, mert látott és gondolkodott. A Viatka folyó partján, Urzsum, Jaranszk környékén a fogolytáborban és azon kívül csak azt látta, láthatta, amit Idehaza, hogy az egyszerű emberek nagyon szegények. És ezért érkezhetett el addig, hogy a forradalom idején a fogolytársakkal és a tatár, mari, csuvas vidék lakosaival fegyvert fogott Ismét, de most már a maguk szabadságáért, a maguk jogos életteréért küzdők oldalán. Talán ennyi az érkezés és Indulás története. Közemberi, gyalogos történet, és ahogy itt ülünk most a régi Búza-piac műemlékké nyilvánított épületének földszinti szobájában és elnézem a hetvenkét évét túllépett Tóth Vince bácsit, aki tizenhárom évig, mint Vaszil Ondrejovics Tóth szolgálta a szocializmust építő Szovjetuniót, milliók jutnak eszembe, ahogy menetelnek, mint sorkatonák, őrt állnak, kenyeret szállítanak, vetnek, aratnak és győznek. Tóth Vince bácsi is győzött. Győzött a múlton; föléemelkedett, fölemelte őt is a felismerés, hogy tizenhárom évi szolgálat után hazatérve itt folytassa a gyalogos szolgálatot. Hazaérkezve a hivatalos szervek részéről bizalmatlanság fogadja, és a nehéz küzdelem a megélhetésért. Vaszil Ondrejovics Tóth nem nagyon kívánatos személy a burzsoá köztársaságban. Kiváltképpen nem akkor, ha oly lelkesen dicséri a Szovjetuniót. Rokoni segítség, segédeskedés, majd házmesterkedés várja. Igy indul az új élet, amíg találkozik a Búza téri ház gyógyszerészével, Ábrahám Vilmossal, aki hosszú éveken keresztül pártunk következetes harcosa volt, amíg őt ls el nem érte a forradalmárok sorsa, az elfogatás és kivégzés. Tóth Vince bácsi munkája itt és ekkor folytatódik, ahogy Ábrahám Vilmossal találkozik. A házmesteri lakásban megkezdődik a propagandaanyag sokszorosítása, és az a munka, ami a dolgozók felvilágosításával járt. De ezzel a munkával az is járt, hogy a rendőrségi fogdák ismeretére is megtanították Tóth Vince bácsit. Most, hetvenkét évesen, túlélve háborút, forradalmat, mozgalmi éveket, és egy újabb háborút tiszta, szép erőben emlékezve a múltra, szinte hihetetlennek tűnik Vince bácsinak is mindaz, amit megélt. Az emlékezés sűrűjéből kiemelkedik egy boldog esemény, amikor a harcoló szovjet katonák bezörögtek a Búza téri házba és Vaszil Ondrejovics Tóth fogadhatta azon ország fiait, ahol tizenhárom évig ő maga is élt. Most is csak azt tudja mondani, hogy azok voltak a legszebb évek, még a mainál is szebbek. Talán érthető e meghatározás, amikor azt mondja, hogy akkor eszmélt, és akkor volt fiatal. Beszéd közben felnézünk a falra, honnan egy fiatal ember fényképe néz vissza ránk, az ifjú Tóth Vince. A két kép között, a szemben ülő és a falon függő között pedig egy gyalogos, egyszerű forradalmár élete húzódik lassan vissza a múltba, hogy immár csak a maga számára jelentsen valamit, és azok számára, akik nem tudva semmit Tóth Vincéről élik a jelent és építik a jövőt ugyanolyan egyszerűen, mint ő építette. És a bratislavai Búza téri (Kolái-tér) ház földszintjén a forradalom nyugdíjas gyalogosa még mindig a faszegek és szurkosfonalak segítségével egészíti ki anyagi szükségletét, bizonyítva ragaszkodását az élethez, és csak olykor-olykor, ha néha kérdezik, az élő, eleven múltra, mert számára az marad, amíg él. GYURCSÓ ISTVÁN E

lnéztem a vasmű kokszoló tornyát. Hatalmas, szürke óriás, a mellén zománcosan csillogó fehér és piros pitykék: egy fehér, egy piros, és megint fehér és megint piros. Nem is pitykék azok, hanem tarka bohócköntös. Ez a hatalmas torony éppúgy viselkedik, mint a mákba állított madárijesztő. Azzal a pirosfehér tarka dísszel riogatja el az alacsonyan szálló repülőgépeket. Csak néztem, néztem a beton monstrumot. Megvetette a lábát, erősen, mozdulatlanul, és mégis dühösen, mintha rá akarna gázolni a lapuló, szegény barázdákra. A tarlószántás szelíd, bársonyosan sima rögöket fordított ki a tavasztól őszig megüllepedett, szürkére gyúrt mező humuszából. A barázdák egyenes irányban törtek a hatalmas bérházak tövében meglapuló szegényes falusi házak felé. Elnéztem a falut. Éppen olyan volt, mint tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt, és mégis más. Annyira más, hogy alig ismertem rá. Kicsi lett, összezsugorodott, egészében ls, külön-külön is minden egyes ház önmagába gubódzott. Pedig tudtam, ahogy mindenki tudja, hogy ez fi-' zikai lehetetlenség. Csak a nagyon öreg parasztok és parasztasszonyok roskadnak így önmagukba. A házak erősen megállnak beton alapjukon, s eszük ágába se jut meggörnyedni. Más valami történt. Az arányok változtak meg. Tizenöt évvel ezelőtt a templomtoronynál sehol a környéken nem akadt magasabb épület. Akkor ezek a házak még házak voltak. Most a vasmű monstrumainak és Saca két-három emelet magasságában szökő épületeinek árnyékában úgy eltörpültek, hogy alig lehet őket észrevenni. S ha már észre vette őket az ember szeme, csak szánakozik szegényes törpe voltukon, lapuló árvaságukon. Mintha mégis meggörnyedtek volna, mint a nagyon öreg parasztok és parasztasszonyok. Alkonyodott. A nap rézsútos sugarai narancsszínűre festették a munkástelep házainak homlokzatát, magasba ágaskodó falait. furcsa nosztalgia vett erőt rajtam, s csak jártam, jártam a bérházak közé rekedt beton járdákat, aszfaltos utakat, mintha tizenöt évvel ezelőtt elveszített aranygyűrűt, vagy az ifjúságomat kerestem volna ... Egyszer csak mintha megérintett, vagy figyelmeztetett volna valaki, hogy állj meg, nézc jól: ez az? Valóban az volt, cai munkástelep legrégibb, 1 háza. Saját kezemmel kev hozzá az alapba való betont, tam és adogattam a téglát, vartam a habarcsot, míg a mas betonkeverők tétlenül gáltak — kl tudná már ma mondani, ml okból? A ház ablakait olajos s festette a polárosán megtörő nyl napfény. Olykor mintha ízon egyik ablakban egy külön napkorong gyulladt volna k tán egy ablakon kinevetett e, padt, szomorú leány, minthj nakozna rajtam, hogy olyai ségbeesetten, eítévelyedettei dogálok ott az ablakok alatt, pu előtt. Sóvár, szomorú szemmel t tam a ház lángoló ablakait, ra gondoltam, hogy minden mögött tizenöt éve szelíd mi ség lakozik. Szinte éreztem, a falak átmelegednek az Í szívek melegétől, és hirtelen keség fogott el, hogy én ann bernek. fölnőtt férfinak, as nak, csacsogó gyereknek o építettem. Mintha szívem ej rabját is beleépítettem volna a háznak a falaiba, s annál I megszomorodtam, mert arra gondolnom, hogy én magai hontalanul, barakktáborokba bérleti szobákban és sivár : dai szobákban őröltem le i tíz esztendejét. Egy kicsit irigyeltem a fali gé képzelt boldog emberek< gyeltem őket, és haragudtam juk, hogy közömbösen tűrték otthontaíanságomat. Aztán ] getni próbáltam őket magam hogy sejtelmük se volt léte: ről, hogy soha nem láttak, i mertek, tehát közömbösséggi vádolhatom őket. S nem miért, hirtelen ügy éreztem bár én sem ismerem őket, rendkívül sok közöm van ho; s jó volna elbeszélgetni vala kükkel. És elfogott az ellei tatlan vágy, hogy betérjek < homályos kapunyíláson, feli a lépcsőn és becsöngessek t lakás ajtaján. Mielőtt időm 1< na meggondolni, hogy mit I lekszem, már is ott álltam t hérre mázolt ajtó előtt, és kW, .(, , M«r fw„ .-.1» — >' : " lf». >,.vr: r~ ni.«.. : . t < k.< , A MÉRNÖK: Nem törvényszerű, hogy a megrázó, váratlan tragikus esemény hatása alatt megőszül az ember, velem azonban ez történt. Ogy látszik a sorsom szorosra fűzi kapcsolataimat a járművekkel. Nyolcesztendős lehettem, amikor gépkocsink bal hátsó kereke száguldás közben elrepült. Megúsztam két töréssel. Az érettségi után néhány nappal autóbusszal hazafelé tartottam. Felmásztunk a hegyre, s egyszerre őrült gyorsulással vágtunk neki a lejtőnek. Kiugrálni! — adta ki a parancsot a vezető. A hajam szála sem görbült meg. A busz fékei és a motor féke felmondta a szolgálatot, a hős sofőr végig kitartott, alaposan öszszetörve szedték ki egy réten a roncsok alól. Nyugodt természet voltam, közlekedésre viszont gondolni sem mertem ezek után, dehát mit tehet az ember? Gyalog nem indulhat neki, ha a foglalkozása rákényszeríti, menni kell. Szabadságomat a jugoszláv tengerparton töltöttem, a kék ég és a kék víz meguyugtattak. Pesten át jöttem haza. Na, még egy kis sza'kasz, és otthon vagyok, amikor a személyvonatba ültem. Az orvosok azt mondják, járni fogok, de időbe telik, amíg kiheverem. Most olyan fásult vagyok, nem érzek semmit, ezeket a mc kat is gépszerűen mcundo haragudjon, de három ízbf tam nagyon közel a halálf nekem még terveim vanna AZ ÖREGEMBER: A Jóisten tudja, kit hog el a végzete. Nekem a von Jutott, gondoltam vérbe Mentők érkeztek, hordágy] tek, s már robogtunk is a 1 ba. Megmenekültem, úgy mégsem ez a halálnem az Nyugodt vagyok, nem bár meg soha senkit, három g^ felneveltem, maholnap az v is nősül, takaros házat hag juk. Még a temetéssel sem . gondjaik, hagytam pénzt £ A sors útjai kiszámíthats akinek ez rendeltetett, az r het ellene semmit. De ha pályaőrt elkapnám, megmoi neki a magamét, miféle en olyan, aki ennyire hanyag? időmben ilyet fel sem vett na! EGY LÁNY: Amikor felszálltam, két nőm hívott, üljek hozzájuk, lami belső erő nem enged néztem az ablakon, a fol' Javában nyár volt még, ki táblák zöldelltek. Van oly SBBtBBBUHKBB