Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-28 / 268. szám, csütörtök

A KKORIBAN nagyon szű­kösen éltem; csak ke­nyéren és dohányon ten­gődtem, reggeli, ebéd és va­csora nélkül. Egy tömegszállá­son háltam; három, öt, hét ágy egy helyiségben. Gyakran eljárt hozzánk egy kis, sárga ráncosarcú francia. Nem volt még öreg, úgy har­minc körül lehetett. De nehéz volt a sorsa; aki könnyen él, nem JOHN keresi fel az ilyen házakat. Egy pen­nyért borotvált bennünket, de so­kunk még ezt a keveset sem fizet­te meg neki, így aztán gyakran nyírt vagy bo­rotvált egy pennyért három fér­fit' is. Hogy tudott dolgozni! Jól megértettük egymást. Bo­rotválás közben mesélt. Amikor ide jöttem, azt gon­doltam, hogy hamarosan haza­térek, de most már nem va­gyok annyira biztos a dolgom­ban. Már nincs meg a régi me­részségem. Kezdem elveszteni a reményt. Munkát kaptam egy gőzösön, mint fűtő, elhajóztam, de hat hónap múlva Ismét itt kötöt­tem ki. Mindjárt másnap meg­látogattam az én kis franciá­mat. Valamivel sárgább volt és több ránc barázdálta arcát. „Már itthon is van? — foga­dott. — Tudtam, hogy vissza­tér. Várjon egy kicsit, mind­Járt kész leszek ezzel az úrral, aztán elbeszélgetünk". Bemen­tünk a konyhába és a kályha mellé telepedtünk. — Látja — kezdte —- én még mindig itt vagyok, de az én Pigon barátom meghalt. Ismer­te, az a hosszú, fekete hajú le­gény. Itt a közelben volt a bolt­ja. A jóságos ember törődött a családjával, s amellett jó barát is volt. Hirtelen halt meg szív­bénulásban. Éppen erről aka­rok mesélni magának. Egy bo­rús novemberi napon bevégez­tem a munkát és otthon ültem. Két kávét ittam és szegény Pi­gonra gondoltam, aki ezelőtt három nappal halt meg. Várat­lanul kopogtak az ajtón és Pi­gonné asszony lépett be. Nyu­godt volt, de az arca szegény­kének sápadt, szeme pedig vö­rös a sírástól. „Üdvözlöm, ma­dam, mit tehetnék magáért?" Elmondta, hogy egy huncut centje sincs, férje csak adóssá­got hagyott hátra és még há­rom nap sem múlt el halála óta, máris kiszálltak a végre­hajtók, hogy összeírják a hagya­tékot. „Majd meglátjuk, ma­dam." Fogtam a kalapom és átmentem vele a boltjukba. Mi­csoda látvány fogadott! Két borostásarcú végrehajtó ült a boltban és mindenütt, nem túl­zok, mindenütt csupa gyerek. Anyjára hasonlító tízéves forma kislányka, két rövidnadrágos fiú, egy meg ingben, három egészen aprócska a padlón hancúrozott. És az a lármái Mindnyájan ordítoztak, csak a kislányka volt csendes. „Huszonnégy órai haladékot adunk, hogy előkerítse a pénzt. Nem akarunk szívtelenek lenni magához, de mást ml nem te­GALSWORTHY: Merészség hetünk" — mondta az egyik bírósági végrehajtó. Segítettem Pigonné asszony­nak lecsendesíteni a gyereke­ket. „Ha volna pénzem, szíve­sen kisegíteném," mondtam, „de nincs." „Nincsenek barátai, akik kölcsönöznének?" „Saj­nos nincsenek, felelte, soha nem volt időm barátkozni a hét gyerek miatt." „Franciaor­szágban sem?" „Ott sem, uram, immár hét éve élek Angliá­ban". —- Hát ez kellemetlen, de mi mást tehettem, mint azt mond­tam: „Ne veszítse el a reményt, madam, bízzék bennem!" — Eltávoztam, de egész nap az járt a fejemben, milyen cso­dálatos nyugalommal viseli ez az asszony a sorsát. S közben állandóan ezt hajtogattam: valaminek történnie kell, de hogy minek, azt nem tudtam. Másnap reggel a börtönben volt dolgom és borotválás közben azon törtem a fejem, mit te­hetnék azért a szegény asszo­nyért. Olyan érzésem volt, mintha a gyerekek belecsím­paszkodtak volna a lábamba, és erősen tartanának. Aznap úgy dolgoztam, mint még soha. Tizet egy pennyért, tizet egy pennyért! Közben állandóan a szegény asszonykára gondol­tam. Egyszer csak eszembe ju­tott valami, fogtam magam és távoztam. Pigon boltjába siet­tem. A végrehajtók már megint ott ültek. „Nem tudok további haladékot adni," mondta egyi­kük. — A hátsó helyiségbe men­tem. A gyerekek a sarokban játszottak és a bájos kislány­ka felügyelt rájuk, mint egy igazi anyuka. Pigonné asszony az asztalnál ült, kezén öreg fe­kete kesztyű. — Kedves barátom, mióta élek, nem láttam olyan arcot: nyugodt, de szörnyen sápadt, kétségbeesett. Az ember azt hihette volna, hogy a halálát várja. „Jó reggelt, madam" — mondom. „Mi újság, kitalált már valamit?" „Semmit, uram. És maga?" „Én sem." — Néztem rá, és nagyon tet­szett nekem, nagyon. „De vol­na egy ötletem. Mit szólna hozzá, ha megkérném a kezét? Talán jobb lesz, mint a semmi." Rámemelte fekete szemét és így szólt: „Nagyon szívesen, uram. És ekkor, csak ekkor el­sírta magát." A kis francia befejezte elbe­szélését és rámnézett. — Ez aztán merészség! — szólottam meghatottan, csodál­kozva. — Gondolja? Arcán mintha megszaporod­tak volna a ráncok. — Hát igen... hét gyerek! — Mégegyszer rámnézett. — Nehéz az élet, de hát mit te­gyen az ember? A férje jó bará­tom volt; elvégre nem hagyhat­tam, hogy éhen pusztuljanak ... Fordította: SÁRKÖZI GYULA „Aranyborjú" - olcsón és gyorsan A szocialista vállalkozás első eredményei a mezőgazdaságban A közép-szlovákiai mezőgazdasági felvásárló vállalat kezde­ményezésére nagyszerű borjúhizlalási módszert vezettek be a kerület hat járásában. A kiváló eredmények — reméljük — arra serkentik más mezőgazdasági üzemek dolgozóit ls, hogy kövessék a példát. A módszer részleteiről Ján BUDAJ elvtárs, a Banská Bystrica-i jelvásárló vállalat igazgatója tájékoztat: Eredményes tanulmányút Hollandiai tanulmányúton is­merkedtek meg a szakemberek a borjúnevelési módszerrel. A holland állattenyésztők kana­dai takarmánykeverő vállala­tokkal együttműködve alkal­mazták a különös szárított ke­veréket az egészen fiatal bor­júk felhizlalásánál. Szakembe­reink hasonló együttműködést valósítottak meg egy olasz céggel, amely a közép-szlová­kiai felvásárló vállalatnak szál­lítja a LATTO RIO-NEV E elneve­zésű keveréket. Ez a tápszer szárított fölözött tejből, anti­biotikumokból és egyéb külön­leges elemekből áll. Szárított por formájában kerül hozzánk, az etetők vízzel keverik és így adagolják. A tápszert a felvá­sárló vállalat ez év tavaszától szállítja a mezőgazdasági üze­meknek. Meglepő siker A hét-tizennégy napos bor­júkat kisméretű ketrecekben tartják és kizárólag a tápszer­rel etetik. A negyvenkilós bor­jú három hónap alatt 180 kilósra hízik. A napi gya­rapodás nem kevesebb mint egy kiló! Egy kilós súlygyarapodás­ra a költségek U koronát JVyaň&endä — p'coäíémáfí ? AZ ÉG KÉK LEMEZE ALATT egy zöld koronájú fa van, a Ja alatt pedig egy nyakkendőárus. Mindenekelőtt a színeket kép­zeljük el: az őszi, néha maku­látlan eget halványkék és mély­kék árnyalataiban; a még min­dig zöld, de Itt-ott már erősen rozsdásodó leveleket, melyek közül a gyepre szállong, a szel­lő fuválma hatására egy-égy, s magát az eladót, akin zöld nad­rág (amolyan palackszín) és li­la ing feszül. A színek jelsorolása ezzel még nem ért véget. Hátra van­nak a nyakkendők. Hamarjában nemigen tudok kifejezést talál­ni a sárga, a lila, a kék és zöld e giccses variációira. A színes műanyagnyakkendőkről min­dent elmondhatunk, csak azt nem, hogy szépek. A világért sem akarom senki ízlését befo­lyásolni, vagy megsérteni. Ez csak az én véleményem, és én mindig sóhajtok vagy villámlok egyet, ha megpillantom a hatal­mas bőröndöt, amely telistele van tömve velük. Akaratlanul is az árusra Irányul a düh, pedig az árus igazán nem tehet róla: neki vagy nincs legalább közepesen kifinomult ízlése, vagy pedig nagyonis leleményes ember: ki­használja az emberek együgyü­ségét. Az árus már csak azért sem hibáztatható, mert őt enge­dély, hivatalos szervek által le­pecsételt igazolás védi. Csak nem ott lenne baj az ízléssel? Mindenesetre szomorú lát­vány a nyakkendőárus bőröndje az ízléstelen nyakkendőkkel. Es még szomorúbb dolog, ha egy-egy járókelő vásárol ls be­lőlük. Már pedig vásárol, és úgy hiszi, jól járt, mert: olcsóbban vette, mint a boltban, és prak­tikusabb holmihoz jutott, hiszen a műanyagot lehet mosni, és megint olyan, mint a vadonat­új. Van aztán ennek a vásárnak még egy vonzó része: némelyik­re ugyanis pipázó, fél szemére hunyorító tengerészt, vagy bod­ros füstökét eregető, vadul iram­ló hajót pingálták. A vevő akkor már inkább ilyet vásárol, mint másfajtát, ami drágább, s még tengerész sincs rajtat SZÁZ SZÓNAK IS egy a vége: a közízlés nemcsak magasröptű elmélkedésekkel, tanulmányok­kal, előadásokkal, alakítható. Talán már ott, a zöld koronájú fa alatt el kellene kezdeni; száműzni a nyakkendőket, me­lyek úgy szorongnak a hatalmas bőröndben, mint halászhálóban, sikeres fogás után a halak. BATTA GYÖRGY tesznek ki, ami háromszor ke­vesebb, mint ha tejjel, vagy más táplálékkal etetnék >az állato­kat. Minden egyes borjú után a tiszta haszon 150—300 koro­na. Az állatok húsa nagyon jó minőségű, többnyire első osz­tályú. Deviza kiadása nélkül A Lattorio-Neve tápszerrel táplált borjakat méltán nevez­hetjük — „aranyborjaknak". Ugyanis minden devizaráfordí­tás nélkül, kizárólag hazai munka révén hoznak aranyat. Kapcsolatunk az olasz céggel a következőképpen alakult: a tápszert a Lattorio-Nevevel nevelt állatokkal fizetjük meg. Minden borjúért annyi tápszert kapunk, amennyi két borjú etetéséhez elegendő. Ez a szo­cialista vállalkozás Iskolapél­dája, s a módszer deviza beru­házás nélküli elterjedését te­szi lehetővé. Több borjúhús lehetősége Az olasz tápszert mindeddig a kerület hat járásában alkal­mazzák. A legjobb eredménye­ket a prievidzai járásban a ko­pernicai állami gazdaság, a žia­ri járásban pedig a jaloveci ÁG éri el. Az utóbbi gazdaságban rövidesen bővítik a borjúhizlal­dát. Sajnos, ez idő szerint Szlo­vákiában csak 780 borjút hiz­lalnak az említett módszerrel. Igaz, mindeddig csupán kísér­letről volt szó, de az eredmé­nyek a módszer további elter­jesztése mellett szólnak. Év vé­géig a Lattorio-Nevevel táplált borjak számát 1900-ra, jövőre pedig 4000-re akarják növelni, A Losonci Állami Gazdaságban 80 borjút táplálnak így, s ké­szülnek bevezetésére Füleken, valamint a Rimaszombat mel­letti Szabadkán is. A déli já­rásokban sajnálatosképpen las­san halad a tápszeres borjú­hizlalás elterjedése, pedig a feltételek úgyszólván minde­nütt megvannak. Lényegében a régi sertéshizlaldák módosítá­sáról van szó, Illetve ketrecek és egy mixer beszerzéséről. A borjúhús keresett ctkk a hazai piacon is, sőt mint láttuk, de­vizaáru behozatalát is lehetővé teszi. Kár lenne kihasználatla­nul hagyni a lehetőséget. VILCSEK GÉZA DÁVID TERÉZ: IFJÚSÁGBÓL ELÉGTELEN? (22) — Miért nem viszi postás Mancihoz — kérdezte Ági. — Vagy még egyszerűbb, mért nem megy oda loikni? — Mert a tízkilométeres bicikliút alatt csupán oz idő­járás szeszélyeinek vagyok kitéve, az ellen megedződ­tem. Mancika férjet akar belőlem csinálni, és ezt az áldozatot még a magos iskolaügy sem kivánhatja tő­lem ... — Előbb-utóbb úgyis megnősül ... — Csak utóbb kérem, csak utóbb. És a saját elha­tározásomból, nem pedig egy bútorozott szoba ürügyén. Részemre a házasság nem menedékhely az élet vihara elől, hanem bástya, ahonnét nap mint nap újult erővel indulok küzdelembe ... — Ezt szépen mondtad - dicsérte meg Csontost Máthé igazgató, aki közben szintén megérkezett és ellentétben Csontossal, pedánsan követte a legújabb di­vatot. — Ha megengeded, feljegyzem ... — Parancsolj kérlek, bár az az érzésem, hogy nem én gondoltam ki. Olvastam valahol... — Idehallgass, — villant ekkor felém az igazgató szeme. — Elvihetnéd a kolléganőt Manciékhoz Csontos rámnézett, legyintett — Reménytelen! Man­ciék nőt nem vesznek. — Még egyszer rám nézett, raj­tom feledte a tekintetét, aztán helyesbített. - Azért elmehetek. Rajtam ne múljon - kicsit gondolkodott. - Aztán hol találom az elvtársnőt, ha esetleg ... — Gyere a tanácsházára, ott leszünk — válaszolta Móthé. Ezután mindenki hazament. Ágit várta a férje, gye­rekkocsival a kapu előtt, Forgáchné szedte virágait és elindult a temető irányába, de óvatlan pillanatban irányt változtatott a templom felé. Csontos elkariká­zott Mancihoz, én pedig követtem Máthét az irodájá­ba, ott ő az asztalfiókból csomó levelet rakott elém — Olvassa ... — mondta. A levelek kivétel nélkül személyemmel foglalkoztak, hol szűkszavúan, hol bővített körmondatokban, de egy­től egyig névtelenül. (És számtalan helyesírási hibá­val.) Megemlítették bennük, hogy „esténként kivilágított ablaknál kellettem magam", „elfüggönyözött ablakok mellett olyasmit, m *-«lhetek, ami takarni való", hancú­rozgatok a régr *i*w4öben", „nős emberekkel sétifikál­gatok az éjszaka lepte alatt" - láttam, számontartanak Kondorfalván mindent — Csak azért «<isrtatom, hogy vigyázzon. Ez fa­lu... - mondta Máthé. - Eszerint rendezkedjék be. A tanerő élete olyon építmény, melynek ablakán bár­mikor betekinthet akárki. Világítótorony! Cselekedetei­nek fényszórója évtizedekre bevilágítja útját egy-egy nemzedéknek — jegyezte meg Máthé és darabokra tépte a leveleket. Azután elindultunk a tanácsházára lakásügyben. A nemzeti tanács kis magaslaton hivatalkodott. Az odavezető út elkanyarodott a főúttól, ami egyben a fa­lun átvezető országút is volt, és elhanyagolt liget terült el alatta. Nagyon szép lehetett, amikor még vasrács óvta előtte a rózsakertet és lapos fehér kövekkel kira­kott út vezetett a bejáratáig. Mögötte óriási gyümöl­csös terebélyesedett. Már csak a ház állt a helyén, a kerítés eltűnt, el a rószafák is, ami megmaradt, vadrózsává burjánzott. A gyümölcsös nagyobbik felét elnyelte a falurendezés, kisebbik fele bozóttá dudvásodott és szabod prédája lett a péró lakóinak, akik világukat élték az országút má­sik oldalán. A bejárathoz sorakozó kőlapokat is felmor­zsolta az idő. , Belül? Nos, nem tudhattam milyen volt az épület valaha. Mikor mi beléptünk, hűvös volt és aktaszagú. Meg mintha alkoholszagot is éreztem volna. Régi ismerősként találkoztam ott harcsaképű útitár­sammal. Máthé már az odavezető úton figyelmezte­tett — Minden hájjal megkent alak az a Csuka. — Ne­ki azonban azt mondta - Nahát cimbora! Itt vagyunk! Az elvtársnő az új tanerő, hol a szoba, amit megígér­tél? Mire Csuka - hogy ismer, az autóbuszban már szemügyre vett, veszettül csinos vagyok és igen kedvére feszül rojta a nadrág... De szoba nincs! Nem is érti, minek jött Máthé hozzá, mikor ismeri a helyzetet... Erre Máthé — hogy... dehogyis nem érti azt Csuka! Erti ő azt nagyon is jól. Csupáncsak nem akarja meg­érteni. Ügy látszik Csuka valóban értette, vagy hirtelen eszébe jutott, mert felkiáltott - Aha! Persze! Urbanek nem akarja kiüríteni a házat... Urbanek raktárnak használja a „házat" - kapta o feleletet. Ha Urbanek kiürítené a „házat", akkor Máthé megcsinálhatná végre a cigányiskolát, elkezdené a politechnikai oktatást, a tanerőknek lenne szállásuk, nem veszítenének munkaórát és nem töltenének el annyi időt az utazgatással. Igaz, hogy akkor meg — Urba­neknek nem volna kedvező szele a vitorlájában, mellyel az igazgatóság ölébe hajókázhasson. Érti kedves? ­fordult hozzám magyarázólag Máthé. Nem értettem, pedig elég sokáig vitatkoztak, megvi­lágítva a helyzetet jobbról és balról, amiből akárki megtudhatta, hogy a Csuka lánya, az Urbanek me­nye... Urbaneknek a Máthé állására fűlik a foga... az épület, amiről szó van, a falurendezés útjába esik, le fogják bontani... Az épület nem fekszik útban és nem fogják lebontani, Máthé majd megmutatja, Csuka szeretné látni, hogy néki valaki megmutassa. — A delet már régen elharangozták és én még mindig nem tudtam, kinek van igaza, és hol fogok lakni? Vé­gűi is abban maradtak, hogy Máthé bemegy a járáshoz. Csuka ír a központba, én pedig ideiglenesen behurcol­kodom a tanácsházán levő egészségügyi szobába, ahol hetenként egyszer rendel az orvos. Abban az időben én úgyis tanítok ... Alszik ott ugyan néhanap egy-egy járási ember is. vagy átutazó hivatalos személy a központtól, no dehát egy ideig legfeljebb nem alusznak ott. .. Csukánál hálnak vagy másnál... Ügyis csak pár napról van szó... Hacsak — hacsak a Csontos útja nem jár eredménnyel. A Csontos útja nem járt eredménnyel, igy hát be­költözhettem a kijelölt helyiségbe. Ruháim, könyveim oz iskolában maradtak, kitömött madarak és molyette rágcsálók társaságában, íróasztalon meg íróasztal alatt Ágyneműről Juhos néni gondoskodott, ő mutatott be a sárga komondornak is. - Ez itt az új kartásnő ­magyarázta. — Ne bántsd őt Bodri, inkább vigyázz rá, senkit be ne engedj a szobába. Bodri laposakat pislogott rám, meg Juhosnéra, a ke­zemben illatozó csontokat sem hagyta figyelmen kí­vül . . . megvakartam a fületövét, aztán lerakodtam elébe. Juhos néni szerint életre szóló barátság szárma­zott az ismeretségből, ámbár ez részben rajtam is múlik. Nos - gondoltam — rajtam ne múljék... őrizőre szükségem van, még egy vakarást eszközöltem búcsú­zásul... aztán beköltöztem a szobába. (FOLYTATJUK)

Next

/
Oldalképek
Tartalom