Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-23 / 263. szám, szombat

* M ť S ég túlságosan él ben­nünk a íriss gyász szo­morúsága, még túl élénkek sírján a mimózák, hogy éle­tét és művét a kritika címkés dobozkájába begyömöszöljük, és az irodalomtörténet gyak­ran oly poros polcán elhe­lyezzük. Bölcs, cinikus moso­lyával még ma is élve jár kö­zöttünk, s amikor e sorokat irom, pipája füstjét érzein és látni vélem füstkarikáit. Pedig a sző biológiai értelmében II­ja Ehrenburg már több mint három hete halott. Hogy ki volt és mi volt? Költű volt és katona, író és politikus, ripor­ter és publicista, a modern művészet védelmezője, ax igaz­ságtalanság és embertetenség gyűlölője, békeharcos, a leg­hűbb szovjet-orosz, akinek két hazája volt, gúnyolódó cinikus és gyöngéd barát, az élet szép­ségét szenvedélyes hittel hir­dető igaz ember, aki — mint párizsi barátja és bajtársa Pi­casso — századunknak nem­csak tanúja, megéneklSje és bíráló krónikása volt, hanem formálója is Ilja Ehrenburg már gimna­zista korában résxt vett as orosx illegális forradalmi munkásmozgalomban, ekkor kóstolta meg a cárt bSrtüa kosztját, a számfizetés kese­rűségét. Ezerkilencszázkilenc­ben, vagyis tlzeunyolcéves ka­rában emigrál. Párlxsban te­lepedik le, s ott jelenik meg egy év múlva elifi verseskö­tete is. Ut találkozik Lenin­nel és itt Ismerkedik meg a XX. század avantgardista mt­vészetével, itt köt egy életre szóló barátságot Picassoval, Modigllanival, Rlveraval ... A Montmartre-on és a Montpar­nasse-on járja az élet egyete­meit, az alsó világháború idő­jén haditudósító a francia­német fronton, majd 1917-bea a februárt forradalom utáa visszatér Oroszországba. A hú­szas évek elején azonban a szovjet lapok monkatársakóot ismét Párizzban látják. Pá­rizsbaa Írja további versalt éz első regényeit, a Julió Jnreni­tót, a D tröszt című könyvét, a Kurbov Nyikolaj életét, a Jeanne Ney szerelmeit, a Pi­pák című novelláskötetét, a Moszkvai sikátort, a Laslk Rotschwanz viharos életéi, Gracchus Babeauf életrajzát. 1930-ban hazatér a Szovjet­unióba, ahol nagy hatást gya­korolnak ri az első ötéves terv nagyszerű eredményei és itthon írja meg látszólagosan a kívülálló szemével nézve a dolgokat, az Éjjel-nappal cí­mű riportregényét, amelyet a szovjet kritika a Vihar éz a Kilencedik hullám mellett ma is Ehrenburg irodalmi mun­kássága csúcspontjának tart. Már ekkor sokat utazik Eu­rópa-szerte, többször jár ha­zánkban. Barátja lesz Nezval­nak, E. F. Buriannak, L. No­vomeskýnek és Vlado Clemen­tisnek . .. Harmincnégyben ta­núságot tesz a bécsi proleta­riátus hősiessége mellett (Polgárháború Ausztriában) és a spanyol polgárháború évei­ben ott van Madrid védői kö­zött (No pasaran), kint jár a jaramai fronton, Barceloná­ban. Eles tollával, meggyőző szavával a fasizmus ellen har­col. Azután szemtanúja lesz Franciaország és Párizs buka­sának. Franciaország megszál­lása után ismét hazatér a Szov­jetunióba és a második világ­háború válságos éveiben C lesz a legnépszerűbb, legked­veltebb szovjet publicista. A szovjet katonák a Haza, a Párt és Sztálin nevével aiku­kon indulnak a halálba, da majd mindegyikük tarsolyá­ban ott vannak Ilja Ehrenburg szivhex szóló, lelkesítsd és a német fasixmns állati kegyet­lenségét leleplező írásai, ame­lyekért ót a szovjet kormány Lenin díjjal tüntette ki. A második világháború után a Béke-Világtanács elnökségé­nek tagja, beutazza az egész világot, a kimeríts közélett te­vékenysége mellett is vao ere­je, hogy megírja a Vihart és a Kilencedik hullámot és az Olvadást, amelyben IrAtársait ezúttal is megelőzve, elsőnek mutatja be a kultusz torzitó hatásait. Tanolmányokat ír a francia művészetről (Francia füzetek) és tanúvallomást a körről, a kor emberéről, ba­rátról, ellenségről.. . Sajnos, memoárjait, melyeknek az Em­berek, évek, életem elmet ad­ta, már nem tadta befejezni. Uja Ehrenburg élete és mű­ve — ahogyan azt önmagáról frja — szertelen, sok látszó­lagos ellentmondástól terhes, ám életművének közös neve­zője mégis a humanizmus, a forradalmi, szocialista huma­nizmus. A Francia füzetekben nem véletlenül írja, hogy Stendhal nfilkfil — akitSl so­kat tanult — nem lett volna az, amivé lett. Hja Ehrenbnrg Stendhalról írva, önportréját testi meg, a romantikas-realis­ta írót, akit ólote ós ízi T n tett az ember! szív ntegflgyulójé­vb ts BAR 51 IMRE ILJA EHRENBURG: Clementis a marxizmus győzelméről beszélt Részletek a nagy író „EMBEREK, ÉVEK, ÉLETEM' ŕ « t .• ' i_ " i cimu konyvebol Párizsban meghívott ebédre egy régi, jó barátom, festő és író, aki akkoriban Cseh­szlovákia nagyköveteként működött - Adolf Hoffmeister. Ott találtam nála Šímát, a fes­tőt, aki jóformán egész életét Párizsban él­te le, és egyszerre csak maga is belecsöp­pent a diplomatasógba - kulturális attasé­ként. Nem a politikáról, hanem a művészet­ről beszélgettünk, fiatalságunkat, Prágát, idéztük. Hoffmeister Nezvalt lanttal a kezé­ben rajzolta le, engem bőröndön ülve ábrá­zolt. Hoffmeister tolmácsolta a csehszlová­kok kérését: Prágában tartsak beszámolót a békekongresszusról. Akkor még nem volt köz­vetlen légijárat Párizs és Moszkva között, az éjszakát úgyis Prágában kellett tölteni, igy hát beleegyeztem. A prágai repülőtéren egy fiotalember ez­zel fogadott: „Az előadása holnap lesz. Kül­ügyminiszterünk, Clementis elvtárs arra kéri önt," hogy látogassa meg ma este." Olyan korban éltem, amikor a sors mind­untalan újra keverte a kártyát Sok ifjúkori barátom a legmeglepőbb helyekre került. Amikor beléptem Csehszlovákia külügymi­niszterének lakásába, visszagondoltam rá, hogyan ismerkedtem meg Vladóval. Bratislavában történt, 1928 januárjában. Az ottani Pravda című lap fiatal munkatár­sa és a DAV című irodalmi és művészeti fo­lyóirat lelke és motorja, Vlado Clementis, elvitt egy kicsit körülnézni a „cégérek alá". (Bratislavában minden bortermelőnek joga volt évente egy hétig kimérve árusítani a bo­rát. Ajtaja fölé ilyenkor „cégért": száraz venyigét akasztott.) A zsúfolt szobában za­josan mulattak. Muzsikusok, perecesek, és füstöltsajt-árusok egymásnak odták a kilin­cset. Asztalunkat fiatal szlovák írók ülték kö­rül. Engem Majakovszkijról, a konstruktiviz­musról, a Szovjetunió iparosításáról kérdez­gettek, arról faggattak, min dolgozik most Ejzenstejn, Mejerhold, Tatlin. Clementis a marxizmus győzelméről beszélt, aztán hirte­len rázendített egy dalra Jánošíkról, a híres betyárról, aki kifosztotta a gazdagokat, és a rablott kincset szétosztotta a szegénynép között. Mindnyájan belekapcsolódtak az énekbe. Clementis mosolyogva szólt oda ne­kem, s a mosolya mögött egyszerre éreztem a szelíd zavart és a büszkeséget: „Hát ilye­nek vagyunk mi, szlovákok . . ." A külügyminiszter lakását szűknek érez­tem az idegen, ormótlan bútorok miatt. Va­csoráztunk. Clementis a kongresszusról kér­dezgetett, Berlinről beszélt, meg arról, hogy Amerikában akadnak olyanok, akik új há­borút akarnak. Néhány év alatt, hogy meg­változott: elnehezedett, megkomorodott. Mi­közben elnéztem, arra gondoltam: „Ja, nyil­ván nem könnyű miniszternek lenni..." Lida üveget tett az asztalra, megizleltem az italt, és egyszerre csak fennhangon em­lékezni kezdtem: „Az édesapádnak Tisovec­ben csodálatos barackpálinkája volt, meg egy másik itókója is, amelynek „zubrovka" volt a neve ..." Vlado felélénkült, egészen nekividámodott. Emlegetni kezdtük a messzi múltat, a sok nagyszerű haszontalanságot, amely olyannak tetszett most, mint az őszi erdő pókhálója. Többet nem hoztuk szóba a négy nagyhatalom küszöbön álló külügymi­niszteri értekezletét, kerültünk minden ag­gasztó témát. Barátainkat emlegettük, a haj­dani vitákat, tréfákat. Csak amikor már men­ni készültem, akkor mondta váratlanul Vla­do: „Emlékszel, amikor meglátogattalak har­minckilencben a Rue du Cotentinban? Bete­geskedtél. Politizáltunk, aztán felolvastad nekem a Hűség című versedet. Hát, így igaz: ha valami megment bennünket, csakis a hű­ség menthet meg " Véletlenül megvan a könyvtáramban az 1930-as Irodalmi Lexikon egyik kötete. Ott ezt a címszót találtam: „DAV - szlovák iro­dalmi és társadalmi hetilap, kiadási helye Bratislava, a forradalmár, főképpen kommu­nista szlovák írókat fogja össze. A folyóira­tot kollektíva szerkeszti. A munka javát Vla­dimír Clementis, tehetséges fiatal kommu­nista újságíró végzi." A lexikon a DAV mun­katársai között említi Poničant, Novomes­kýt, Jilemnickýt, Daniel Okálit. Prágában azt mondták nekem, hogy a DAV lényegében a Devétsil szlovák válto­zata, A Devétsil körével még 1923 végén megismerkedtem, akadtok közöttük jelen­tős írók — Nezval, Vančura, Biebl, Halas, Seifert —, és nagy tehetségű festők, rendezők, építőművészek. A húszas évek vé­ge felé még mindig a konstruktivizmus és kommunizmus kapcsolatát hirdették, az ipa­ri esztétika iránt érdeklődtek, a fotomontázs, a képi asszociáció izgatta őket, rajongtak Majakovszkijért, Picassóért, Le Corbusier-ért, Ejzensteijnért, Dziga Vertovért, Aragonért — A Devétsil teoretikusa egy Teige nevű kedé­lyes betűrágó volt, afféle Don Quijote-i szenvedéllyel megáldott iskolamester, mar­xista magyarázatot tudott lelni Hlebnyikov szó­bűvészetére vagy Apollinaire „Catigramme"­jaira egyaránt. Csehszlovákia gazdag ipa­ri ország volt, a kommunistáknak erős befo­lyásuk volt. Prágában mindenféle szelek fúj­tak. A Devétsil művészei rendszeresen eljá­rogattak Párizsba, Nezval valósággal bele­szeretett Bretonba. Szlovákia viszont a for­radalom előtti Oroszország valamelyik sze­gény kormányzóságára emlékeztetett. A DAV élén Vladimír Clementis állott, egy falusi ta­nító kommunista fia. ö Moszkvát nézte vi­gyázó szemmel — a DAV köre számára a Lef bármelyik munkatársa nagyobb tekintélyt je­lentett, mint a világ összes szürrealistái együttvéve. 1928 januárjában csupán egy hetet töl­töttem Szlovákiában. Clementis erősködött, hogy jöjjek el nyáron, akkor megmutatja oz országot. Azt feleltem: „Majd igyekszem" - a szlovákokot mindjárt szívembe zártam, annyi önzetlenség, nemegyszer naivság volt bennük, az a fajta naivság, amely a nagy­lelkűséggel rokon. Még 1928 nyarán újra ellátogattam Szlo­vákiába. A DAV írói körülvittek az ország­ban, megmutatták az Orava, a Tátra csen­des kis falvait. Prešovot (Eperjest), Bardejo­vot, Košicét, (Kassát), a barokk stílusú ma­gyar kolostorokat, és a hegyi pásztorok kis kunyhóit Clementisnek igaza volt - akkor, azt hiszem, csakis Szlovákiában nyitott meg előttem ajtót ez az egy szó: „orosz". Igaz, a szeretet nem egyforma volt. Martinban (Túrócszentmártonban) öreg, ortodox szlavo­filek éltek. A DAV hívei másképp szerették Oroszorszá­got - Október népét szerették, Majakovsz­kijt, Jeszenyint, Paszternákot, Bagrickijt ol­vasták. Kettős szeretet volt ez — a közeli nép és a forradalom iránt. Abban, ahogy a DAV írói és művészei Majakovszkijért a „Lef" el­méleteiért. a modern művészetért rajongtak, volt valami romantikus zendülő kedv. Talán sehol sem találkoztam az ornamentika, a ha­gyományos népviseletek olyan ragaszkodó szeretetével, mint a szlovák falvakban: a pa­rasztok nemcsak a kemencéket pingálták ki, de még a sírkereszteket is. És lóm, fiaik a pőre józan, szikár konstruktivizmusért rajon­ganak. « Visszaemlékszem egy beszélgetésünkre egy Tisovec feletti hegyi kunyhóban. Vlado sajál életére terelte a szót. Akkoriban a kertészet­ről írt, rajongott a művészetért - én a fiatal írók közé soroltam. Lenéztünk a völgyre, a vén fákra, a kertek zöldjéből kivillanó há­zakra. Clementis arról beszélt, hogy a leg­fontosabb a harc, amíg CsehszU^ákio népe le nem rázza a kapitalizmust, addig «em lesz se igazságos élet, se igazi művészet. „Az ón igazi ügyem a párt..." • • • 1940-1941-ben Vlado egy angliai tábor­ban rostokolt Skócia északi részén: rengeteg ideje volt, így hát feleségének, Lidának le­írta a gyermekkorát, komaszkorót, szüleit, szülőfaluját, Tisovecet. Az akkor írt füzetké­ket most kiadták, ezzel a címmel: Befejezet­len krónika. A könyv arról tanúskodik, mi­lyen közel volt szerzője a művészet mély­áramához, de egyszersmind orról is, hogy Clementis számára a művészet csupán rövid kitörő* volt a várból — közjáték a katona puskája és a miniszter tárcája között. lépjenek be szervezetünkbe. A kongresszuson különféle nézeteket valló írók vettek részt, némelyikük később a katolikus szeparatis­ták mellé állt, Hitler győzelmére tette fel tét­jét, mások az ellenállás harcosai lettek, par­tizánnak álltak. Clementis és DAV-beli ba­rátai meggyőzték a kongresszus valamennyi résztvevőjét, hogy be kell lépni az antifasisz­ta szövetségbe. Kirándultunk egy falucskába, ott megvendégeltek bennünket, nótáztunk, egy öreg paraszt azt mondta, hogy az oro­szok majd móresre tanítják a fasisztákat, ét magasra emelte az öklét, Odaszóltam Vla­dónak: „Mintha Spanyolországban jár­nánk ..." Aztán hamarosan kitört a spanyol háború. 1937-ben Valenciában találkoztam Novo­meskývel. A harcokról a benemavatkozási bi­zottságról, a nemzetközi brigád harcosairól beszélgettünk, csak egy pillanatra idéztem emlékezetébe Vladónak Szlovákia üde zöld­jét, parasztházait. Aztán jött München. A hitleristák bevo­nultak Prágába. Feketébe borult a világ. Amikor elkezdődött a „furcsa háború", be­tegen feküdtem Párizsban. Nemigen akadt látogatóm: egyeseket a szovjet-német pak­tum háborított fel, mások a detektívektöl fél­tek. Szeptemberben feljött hozzám Vlado é» Lida, keserűen, szomorúan. Aztán Clementis eljött újra, ezúttal is komor kedvében volt. de engem igyekezett felvidítani: talizmánjá­tól, a hűségtől sohasem vált meg. Október­ben a franciák letartóztatták és internáló tá­borba zárták. Franciaország bukása előtt még láttam katonaegyenruhában, harcolni akart a hitleristák ellen, de Pétoin Francia­országa kapitulált. 1944-ben láttuk viszont egymást Moszkvá­ban. Clementisből tekintélyes politikus lett Elmesélte, hogy az angolok és az ameri­kaiak félnek a szovjet győzelemtől, intrikál­nak; de vidám volt, hitt annak az eszmének a diadalában, amelynek egész életét szen­telte, Aztán felidézgettük a múltat, és már el is felejtettem, hogy a Gorkij utcában va­gyok, a Tisovec fölötti kis kunyhó fedele bo­rult fölém, ahol az öreg pásztor megkínált csípős, maró zapekacskájával. 1948 februárjában az Irók Klubjában negy­venéves irodalmi működésem megünneplé­sére estet rendeztek. J i rí Horák, Csehszlová­kia nagykövete továbbította nekem „Cle­mentis külügyminiszter" táviratát: „Kedves Ilja, tisovcei zubrovkát iszunk az egészsé­gedre. Vlado és Lida." Utolsó találkozásunkról mór beszámoltam. Később sokszor eszembe jutott; milyen szo­morú volt akkor Vlado szeme. Talán csak a nehéz munkanap végeztével volt fáradt, ta­lán tudta már, hogy összezárul körülötte a rágalom gyűrűje! Amikor egy évvel később Prágába utaz­tam — ott székelt a Béke-vilógtanács titkár­sága —, Hoffmeistertől tudtam meg, hogy le­tartóztatták Clementist, Lidát, Novomeskýt. Iván Horváthot (ő budapesti nagykövet volt addig). Lidát két évvel később szabadon bocsá­tották. Prágában az utcán összetalálkoztam vele, megálltam, hogy beszélgessünk, de ő megszorította a kezemet, azt mondta: „Ve­lem nem kell beszélgetni" — és elszaladt 1936-ban a DAV kezdeményezésére Tren­čianske Teplice nyaralóííelyen összeült a szlovák írók kongresszusa. Én akkor az anti­fasiszta irók nemzetközi szövetségének tit­kárságóban dolgoztam, és elutaztam a kong­resszusra, hogy javasoljam a szlovákoknak. Vannak korok, amikor az emberek, a ma­guk sorsával, saját életük alakításával törőd­hetnek. Mi olyan korban éltünk, amikor a legjobbak a történelemmel törődtek. A ha­zugság mindenütt jelenlevő és iszonyatos erejű, de szerencsére nem örök. Elpusztul­hatnak kitűnő emberek, megnyomoríthatják sokak életét, végeredményben mégis az igazság győz. Vlado számóra éppúgy, mint sok szovjet barátom számára is, akikről megemlékeztem ebben a könyvben. Keser­vesnek bizonyult ez a kor, de a történelem szempontjából, amelyben úgy hitt Clemen­tis, győzelmek korszaka volt. Eszembe jut a régi este „a cégérek alatt", amikor a fiatal szlovák írók Jánošíkról énekeltek. Némelyi­kük nem ét, másoknak sok keserűség jutott osztályrészül, idő előtt megöregedtek. Eszem­be jut a pásztorkunyhó Tisovec fölött, a fia­tal Vlado, nagyon tiszta csillogó szeme, okos szavai a harcról — már alkonyodik, kék fényben fürdik a világ, a szelíd dombok fö­lött halványan pislákol az esthajnalcsillag. illllIltlSIIIIIIIIlillllllllllllltlIIIIIIIIIIIIilllliKflIlliilillltlIllJJIIJIJIIIilJIiltlIllJflltlillIilllSiJITIlflllillIlllJIifllfllllllllf lilllllllf litllllltllllllllltllllll Í!Ü 1967. IX. 2 K

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom