Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-02 / 242. szám, szombat

B

ALEKSZANDR A. FAGYEJEV már 19 éves korában partizánosztag parancsnokként harcol a polgárháborúban. Itt szerzett élményeit dolgozta fel a Tizenkilencen és Az utolsó udege Ibefejezetlen) című, mesteri jellemrajzokban gazdag regényeiben. 1 A Tizenkilencen című első regénye — melyből most A"° I részletet közlünk — huszonöt esztendős korában jelent J meg, s egyszerre ismertté és népszerűvé tette. Az a ha^ tálmas, műve/szi kép, amit Fagyejev festett egy partizáncsapat életéről, az életet a valóság sok száz színében ábrázolja. A hős mellett, aki átélte és átérezte a nép szenvedéseit, s szervezni és trányítani tudja a nép szabadságakaratát, ott látjuk a népi alakokat, a szibériai intellektuelek, tpari munkások, bányászok és parasztok nagyszerűen ábrázolt képviselőit — osztályuk és személyük minden jó — és rossz tulajdonságával. Fagyejev nem hamisítja, nem szépíti regényében a valóságot, ugyanakkor a valóság mély Ismerete derülátóvá teszi őt. A hősiesen harcoló partizáncsapat megsemmisítő vereséget szenved, de a kommunista művész úgy tudja ábrázolni ezt a vereséget ts, hogy egy pillanatra sem kétséges, hogy a szabadság eszméje előbb-utóbb győzedelmeskedni fog. A vereség, az összeomlás csak tragikus epizód, de a szabadság eszméje örök, és elkerülhetetlenül övé a végső győzelem. Fagyejev másik nagy jelentőségű regénye az Ifjú Gárda, melyben a krasznodont fiatalok hősies ellenállását írja le. A forradalmi romantikával áthatott mű alapján film és opera is készült. Irodalmi munkássága mellett Fagyejev a szovfet irodalmi élet szervezéséből is kivette a részét. Mint az írószövetség főtitkára — a Nagy Honvédő Háború idején — megszervezte az írók hadba vonulását, s ö maga is haditudósítóként működik. Bár mennyiségileg nem nagy alkotótevékenysége, hatását tekintve azonban annál számottevőbb. Élete utolsó esztendejében a békemozgalomban is aktív szerepet játszott. A. FAGYEJEV: lott leveleket, körös-körül egészen tetejűikig különös aronyfényben fürödtek az almafák. „Ez az!" - gondolta Metyelica. Arca idegesen megrándult. Hirtelen fellobbant benne annok a félelmet nem ismerő, titokzatos, leküzdhetetlen elszántságnak az érzése, amely rendszerint a legesztelenebb vállalkozásokba ragadta. Már mialatt megfontolta, van-e valami értelme, ha ezeknek az embereknek a beszélgetését a kivilágított ablakon ót kihallgatja, tudta hogy ő innen enélkül el nem megy. Néhány perc múlva már egy almafa mögött, szorosan az ablak alatt állt, és mohán figyelte, mi történik odabenn. Az asztalnál, amely a szoba túlsó végán állott, négyen kártyáztok: jobb kéz felől kis, öreg papocska ült, simán hátrafésült hajjal, folyton ugráló szemmel; sovány kis kezei ügyesen és nesztelenül keverték, osztották a kártyákat a zöld posztón; a pópa igyekezett minden kártyába belepillantani. Szomszédja," aki háttal ült Metyelicánok, éppen ezért ijedt gyorsasággal nézte át a neki kiosztott kártyákat, és nyomban eltüntette őket az asztal alatt. Arccal Metyelica felé fordulva szép, jól táplált, rest, és első pillanatban jólelkűnek látszó tiszt ült, pipával a fogai között. Metyelica, talán kövérsége miatt, őt tartotta a század parancsnokának. De később egész idő alatt, önmaga előtt is ismeretlen okból, főként a neavedik játékos, egy püffedt képű, sápádt, mozdulatlan szempillájú ember vonta magára a figyelmét. Fekete kucsmát viselt, és hoszszú, vállpánt nélküli kaukázusi köpenyt, amelyet, miután kivágta kártyáját, minden alkalommal megint szorosan vállára húzott. Metyelica várakozása ellenére közönséges, mindennapi dolgokról beszélgettek, legalább felerészben a kártyajátékról. — Nyolcvan — mondta az, aki háttal ült Metyelicánok. t- Kevés, nagyságos uro-m - szólt a fekete kucsmás. — Száz látatlanban — mondta hanyagul. A jól táplált tiszt összehúzta szemöldökét, megnézte kártyáit, kivette szájából a pipát, és felemelte százötre. — Passzolok - szólt az első a paphoz fordulva, aki a talont tartotta. u Mindjárt gondoltom — nevetett a fekete kucsmás. — Hát tehetek én róla, ha nem kapok kártyát? — mondta az első, mintegy igazolásul, és részvétet keresve a pápához fordult. — Csak kicsiben, minden csok kicsiben — tréfálkozott a pópa, és hunyorítva, halkan kacagott, ily módon érzékeltetve partnere gyönge játékát. - De kétszázkét pontot már le tetszett írni . .. ismerjük magukat! — És tettetett gyöngédséggel, ravaszul megfenyegette ujjával. „Micsoda tetves alok" — gondolta Metyelica. — Ô, jaj, maga is passzol? — kérdezte a pópa a szép tiszttől. — Itt a talon, kérem - fordult a fekete kucsmáshoz, és adatolta a feltokaratlan kártyát. Néhány percig csapkodták az asztalt, roíg csak a fekete kucsmás el nem veszítette a játékot. „Jól beleestél, te halszemű" — gondolta Metyelica megvetően. Még mindig nem határozta el magát, menjen-e vagy maradjon? De nem tudott elmenni, mert a fekete kucsmás az ablak felé fordult, és Metyelica magán érezte félelmetes mozdulatlanságba merevedett éles tekintetét. K

ÖZBEN az, oki háttai ült az ablak felé, keverni kezdte a kártyát. Gondosan, szinte takarékos mozdulatokkal, kissé úgy, ahogyan idősebb asszonyok imádkoznak. — És Nyecsitajlo még mindig nincs itt - mondta ásítva a szép tiszt, i- Ügy látszik, szerencséje volt. Bár én is vele tartottam vol no. — Kettesben? — kérdezte a fekete kucsmás, miközben elfordult az ablaktól. — Megegyezett volna mindkettőjükkel az angyal? - tette hozzá, és elfintorította az arcát. — Vaszenka? - érdeklődött a pópa. — Hó-ó-ó... azzal meg lehet egyezni! Volt itt nálunk egy szép, termetes zsoltárolvasó ... ugyan ezt már elmeséltem maguknak ... de Szergej Ivanovics nem ment volna bele... semmiképp. Tudják, mit mondott nekem tegnap bizalmasan? — „Én — azt mondja - elviszem őt magammal, én - azt mondta - attól sem riadok vissza, hogy feleségül vegyem, én — azt mondta . . ." Jaj, jaj! a pópa hirtelen felkiáltott, tenyerét szájára tapasztotta, és ravaszul pislogott apró szemével. — Olyan az eszem, mint a szita! Nem akartam kifecsegni. Az isten .zerelmére, ne áruljanak el! — És színészkedő ijedtséggel hadonászni kezdett. Metyelica hallotta szavainak hízelgő,-Jwmis csengését. A többiek is bizonyára halották, de ezt egyikük sem tette szóvá, és valamennyien nevettek. Metyelica mélyen meghajolva, háttal osont el az ablak mellől. A fasorba érve szinte nekiszaladt egy embernek, aki panyókára vetett kozákköpennyel a vállán szembejött vele. Két másik ember állt mögötte. — Mit keresel itt? — kérdezte csodálkozva az ember, ösztönszerű mozdulattal köpenyéhez kapva, amely az összeütközéstől majdnem leesett. Metyelica félreugrott, és a bokrok közé vetette magát. — Állj! Fogjátok meg! Fogjátok meg! Ide... Hé! - hallatszott néhány kiáltás. Aztán rövid, éles lövések dördültek el. Metyelica vaktában rohont, belebotlott a bokorba, elvesztette sapkáját, de az üldözők már valahol előtte voltak, és az utca felől dühödt kutyaugatást hallott. — Itt van! Fogjátok meg! — kiáltotta valaki, és kinyújtott karral Metyelicára vetette magát. Egy golyó a füle mellett sivított el. Metyelica visszalőtt. Az ember, aki feléje rohant, megbotlott és felbukott. — Hazudsz, nem fogtok meg — mondta diadalmasan Metyelica, és az utolsó pillanatig hitte, hogy nem fogják el. D

E EKKOR valami nagy, nehéz test rávetette magát hátulról, és maga olá temette. Metyelica ki okartxj szabadítani egyik kezét, de egy rettenetes ütés elkábította ... Aztán valamennyi egyszerre ütni kezdte, és még esziméletlenségében is érezte az ütéseket, újra meg újra, vég nélkül,.« ETYELICA TÉVEDÉSE RÉSZLET A TIZENKILENCEN CÍMŰ REGÉNYBŐL A

FIÚ kettétört egy krumpli*, ráfújt, héjastól szájába dugta, néhányszor megforgatta a nyelvével, aztán enni kezdte nagy étvággyal, hogy csak úgy mozgott tőle a füle. Amikor lenyelte, ránézett Metyelicára, és ugyanolyan komoly megfontoltsággal, mint az imént, amikor jókedvű embernek mondta Metyelicát, megszólalt: — Árva gyerek vagyok én, már fél éve árva. Apámat agyonütötték a kozákok, anyámat megerőszakolták, aztán őt is megölték. A bátyámat is lelőtték . .. — A kozákok? — riadt fel Metyelica. — Ki más? Csak úgy mulatságból ölték az embereket. Felperzselték a házunkat, a mienken kívül még vagy tizenkét másikat is, és minden hónapban eljönnek. Most is itt van negyven ember. És közvetlen mellettünk Rokitnojéban, a járási székhelyen egész nyáron át állt egy ezred. Jaj, de pusztítanak! Egyél krumplit. — Miért nem menekültetek? Hiszen van itt erdő elég! >- Metyelica még fel is állt. — És ha van is? Örökké erdőben nem élhet az ember. Aztán mocsaras, nem lehet átmen-ni. „Akkurát, ahogy gondoltam" — mondta magában Metyelica, visszaemlékezve feltevésére. — Tudod mit — mondta felemelkedve—, vigyázz a lovamra, gyalog megyek be a faluba. Nálatok, úgy látom, nemcsak hogy vásárolni nem lehet lovat, még a sajátját is könnyen ráfizetheti az ember. — Hová sietsz úgy? ülj le! — mondta a kis pásztor egyszerre elszomorodva, miközben maga is felállt. — Unalmas egyedül — magyarázta panaszos hangon, és nagy, könyörgő, könnyes szemmel nézett Metyelicára. — Nem lehet, pajtás — Metyelica széttárta karját — iparkodnom kell, míg sötét van . . . gyorsan visszajövök, a csődört lebéklyózzuk . .. Hol lakik a legfőbb parancsnokuk? A fiú megmagyarázta, hogyan találja meg a lovasszázad parancsnokának szállását, és hogy jut el oda legkönnyebben a kertek felől. ' Sok kutya van a faluban? — Akad elég, de nem harapósak. Miután a lovat béklyóba verte, Metyelica elköszönt, és a folyómenti ösvényen elindult a falu felé. A kisfia szomorúan nézett utána, amíg el nem tűnt a sötétben. Fél óra múlva Metyelica elérte a falut. Az ösvény itt jobbra kanyarodott, de ő a pásztorfiú útbaigazítását követve, átment a lekaszált réten, amíg egy parasztkert sövénykerítéséhez nem ért, innen a kertek alatt folytatta útját. A falu pihent már, a tüzek kialudtak; a csillagok halvány fényében alig-alig látszottak a házak meleg zsuptetői; frissen kapált föld és csendes kertek nedves szaga terjengett. Metyelica két keresztutcát lehagyva, befordult a harmadikba. A kutyák rekedt és unott, valahogyan nem igazi ugatással kísérték, mintha egyenesen félnének tőle, de egy lélek se mutatkozott az utcán, senki sem szólt rá. Az emberek itt nyilván megszoktak már mindent, azt is, hogy ismeretlenek csavarognak az utcán, és azt (eszik, amit akarnak. Suttogó párok sem voltak láthatók az őszi estén, amikor a falun rendszerint lakodalmak vannak; ezen az őszön senki sem gondolt szerelemre a sövénykerítések sűrű árnyékában. A fiú tanácsához híven, még egynéhány mellékutcán áthaladt, megkerülte a templomot, míg a pópa házánok festett kerítése útját nem állotta. (A lovasszázad parancsnoka a pópa házában volt elszállásolva). Metyelica benézett az udvarra, hallgatózott, és minthogy semmi gyanúsat nem látott, gyorsan, nesztelenül átmászott a kerítésen. F

ÁVAL sűrűn beültetett kert volt, de a levelek már lehullottak. Metyelica lélegzetét visszafojtva, hatalmasan dobogó szívvel a kert aljába tartott. A bokrok egyszerre megszűntek, fasor szelte keresztül a kertet, és alig húsz lépésnyire előtte ablak világított. Az ablak nyitva volt. Benn emberek ültek. Szelíd, nyugalmas fény világította meg a hulA. Gyejnyeka: SZEVASZTOPOL VÉDELME (Olaj. 1942.)