Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-09 / 218. szám, szerda

Franciák Prágában Rouault: AKI NEM HORD ÁLARCOT A forró nyár sem bénította meg Prága kulturális életét, és az Aranyos város tárlattermeiben, ahol július és augusztus havában a francia képzőművészet kimeríthetetlen kincseskamrájának újabb és újabb remekeit láthatjuk, tolonganak a nézők. A hazaiak — csehek és szlovákok — valamint a francia, olasz és német, a magyar, lengyel és szovjet turisták tömegei mély hódolattal állnak meg Auguste Rodin, Georges Rouault, Jean Arp, Marc Chagall, Jacques Villon, Ferdinand [.éger és társai alkotásai előtt. LEGYETEK KONOKUL IGAZMONDÓ AK Augustín Rodin mondotta Paul Gsellnek ezeket a szavakat, az a Rodin, akit ma mindenki elismer és tisztel, akit ma nagyjából — úgy ahogy meg is értenek, akit azonban a második császárság bürokratái elutasítottak és szép hazugságokra akartak kényszeríteni. És nem érdektelen, hogy ennek az Auguste Rodinnak 65 év előtt éppen Prága városa nyitotta meg a dicsőség kapuját, amikor megrendezte a nagy szobrász életművének első külföldi kiállítását, s őt magát pedig fejedelmet megillető pompával fogadta. Auguste Rodin valóban fejedelem volt, a századforduló szobrászatának koronázatlan királya, a modern európai szobrászat megalapítója, első a nagy ábécében ... Kis plasztikáinak, rajzainak meg akvarelljeinek jelenlegi, a prágai Óváros történelmi nevezetességű városházának termeiben megrendezett kiállítása ezt a tényt élesen bizonyítja. Ez a szegény családból származó, sokat nélkülöző és sokat szenvedő, de soha meg nem alkuvó istenadta tehetség hadat üzent a görög és a római szobrászatot utánzó lélektelen klasszicizmusnak. Jóllehet, tisztelte az antik művészetet és a reneszánszot, hiszen éppen Féidias és Michelangelo hatott rá a legjobban, új fejezetet kezdett a szobrászatban és egy szép napon elérkezett az impresszionizmushoz, vagyts örök időkre márványba faragta és bronzba öntötte a múló pillanat varázsát, mozgást vitt szobraiba, drámaiságot, miközben szobrai kompozícióinál számolt a fény és az árny olyan nagyarányú játékával, amely márvány és bronz alkotásainak úgyszólván színeket adott. A mostani prágai kiállítás bejáratánál az „Érckorszak" mű, annak idején nagy sikert aratott bronzszobra fogadja a látogatót. Ez a szobor, amelyet Rodin 1877-ben állított ki először, a modern ember minden szenvedélyét és szorongását tükrözi. Az álló alak feszülő izmai, a rajtuk lágy és kemény foltokat előidéző fények nemcsak életet, de szellemet is vittek a bronzba, amely eddig a klasszicizmus képviselőinek kezében lélektelen figurákat ábrázoló holt anyag volt. A „Keresztelő Szent jános" és az Érckorszak (mindkettő, a prágai Nemzeti Galéria tulajdona) az új szobrászat kezdetét jelentették és az itt látható „Föld", „Repülő alak", „Ülő torzó" mellett főleg a „Kétségbeesés" és a Balzac-fej mindezt szemléltetőn bizonyítják. Auguste Rodin azonban rengeteget rajzolt, tollal, ceruzával. Gyakran modelljeit örökítette meg, de jónéhányszor soha meg nem valósult álmait rögzítette papírra, vagy pedig — ahogyan ezt a kiállításon is láthatjuk — a női test szépségét énekelte meg, vonalakkal és képekkel. De bármennyire is szerette a szépet, csak akkor ismerte el szépnek, ha igaz is volt és emberi. Mert Auguste Rodin konokul Igazmondó ember és művész volt. Ezért vált példamutató óriássá, s ezért lett műve törpék és képmutatók minden ármánykodásának ellenére halhatatlan. DALOLJATOK REGGELEK, NAPPAL LESZ ÚJRA Georges Rouault a kezdet kezdetétől fogva a szegények és a szenvedők pártján állott. Heves gyűlölettel festette a kegyetlen polgárt elítélő képeit, bősz haraggal ostorozta az örömlányok sorsa előidéző társadalom oszlopait, a potrohos bankárt, a szívtslen katonatisztet, az igazságtalan ítéletet hozó bírákat... Ugyanakkor szeretettel feste te meg a clownokat, a cirkusz hőseit, akik szerinte, mint jó maga is, önmagukat másokért feláldozó hősök, vértanúk. A Vlncenc Kramáf nevét viselő prágai tárlatteremben kiállított Miserere et Guerre (Miserere és Háborúi c mű ötvennyolc grafikai lapbŕl álló sorozat G. Rouault életművének csúcsár jelenti. Igaz, ez a „Nagy Testamentum", ahog>an M. Morei a hatalmas ciklust elnevezte, egyben határkő is, amely a mester fiatalkorú viharos és öregkori halk szavú, meg nem alkuvó alkotását elválasztja. Az első világhábcrú embertelensége ösztönözte G. Rouaultot a Miserere IÍS Háború megteremtésére, öt évig rajzolta tussrajzait, mí.jd további öt esztendőn át a rajzokat metszetekké alakította át. Végleges formájukban pedig csupán húsz esztendő elmúl :ával, 1948ban jelentek tneg, a közös „Miserere" címmel. A sorozat egyik legjobbja kétségtelenül az „Aki nem visel álarcot" című ;ap, amely egy tragikus clown fejet ábrázolt. Érdekes, hogy G. Rouault ebben a ciklusban vissza viszszatér három régi témájához, az örömlányokhoz. 3 clownokhoz ős a bírákhoz, akiket ezúttal katonai egyer ruhába öltöztet s ezáltal „fekete költeményeivel" a háború kegyetlenségeiért felelős társadalom bírálatát még jobbín fokozza. Bemutatja a „Végnrlküli bajok külvárosát" (10. lap j, a „Magányos (szenvedők) utcáját" (23. lap) és, noha bizva bízik az emberiség szebb holnapjában, amit a „Daloljatok reggelek, nappal lesz újra" grafikai lapjával dokumentál is, az emberi szenvedés, a fülesleges és szükségtelen halál izgatja, bántja őt szüntelenül. Igy az „Utoljára apácska" című képén az apa és fiú — mindketten katonamundérban — búcsúznak egymástól, nera is sejtve, hogy hátulról már orvgyilkos módjára közeledik a nagy Kaszás. A „Fel, fel ti holtak" című lap a középkorú fametszetek Danse Macabre-Ját (haláltáncát) idézi, amely hatásosságában semmivel sen marad el Picasso Guernicajának megrázó, lelkiismeretet ébresztő mondanivalója mögött. Nem véletlen, ho»y a „Homo homini lupus" (Enber az emberek farkasa) alkotóját Hitler mint az elfajzott művészet egyik reprezentánsát a III. Birodalom tárlatterír élből kitiltotta és hogy Rouault műtermét a hitlerista megszállók. feldúlták, képeit, festményeit elégették. CSAK Ä HOZZÁÉRTŐKNEK DALOLOK" Nem véletlen, hogy ismét Rodint idézem, az állítólag mindenki számára érthető Rodlnt, amikor a Párizsi iskola óriásainak rajz-, gouache- és akvarell művészetét bemutató prágai kiállításról beszélek. (Amelyet majd rövidesen Bratislavában is láthatunk.) Azért nem véletlen, mert ha Picassot, Pignont. esetleg Arpot idézném, valaki alibizmusról szólhatna, Rodin esetében azonban ez a gyanúsítás tárgytalan: tehát „Equitibus contol". A jelenlegi válogatás, ahogyan ezt Bemard Dórival, a párizsi Modern művészet nemzeti múzeumának konzervátora a kiállítás katalógusának előszavában írja, bizonyítani akarja, hogy a XX. század képzőművésze — legalábbis olyan kiváló mestere a rajznak, mint annak idején Ingres, Degas, Redon vagy pedig Rodin volt... És nagy nevek vonulnak fel előttünk: Jean Arp, Jean Bazain vagy Constantin Brancusi, aki James joyce finom vonalú portréját mutatja be, akárcsak Alberto Giacometti, akit viszont Igor Stravinskij leheletszerű arcképe képvisel. De itt van többek közt R. Bissier, G. Braque, Sonia és Róbert Delaunay, F. Kupka, Segonzac, Max Ernst (Megkövesedett erdő) Raoul Dufy, J. Gonzales, Marcel Gromaire egy proletár családot ábrázoló légies és mégis erőteljes akvarellel színezett tollrajzával .. . Jelen van Ferdinand I.éger és Jacques Villon (miadkettő egy színes templom ablaküveg tervezetével), A. Maillol, a szobrász egy szénrajzával, H. Matisse, A. Masson, valamint A. Marquet (egy mosónőt ábrázoló végtelenül finom tussrajzával). De találkozunk itt Pable Picasso, E. Pignon, G. Rouault és Suzanne Valadon, Victor Vasarely és Ossip Zadkine műveivel, hogy csupán néhányat említsek azok közül, akik alkotásaikkal hirdetik, hogy az őszinteség legnagyszerűbb példája a művészeti De nem szabad megfeledkeznünk Marc Chagallnak, az álom mezsgyéjén járó lírai vallomásáról (Virágok és tollak), sem azokról, akik új ritmusban zengő nyelven, ma még nehezen érthető törvényszerűségek szellemében szólnak a nézőhöz. A párizsi iskola ezúttal is, a született franciák mellett magukat francia művészeknek valló spanyolokat, japánokat, svédeket, olaszokat és magyarokat vonultat fel. Soraikból azonban — s ezt örömmel kell nyugtáznunk — kimaradtak azok, akik félnek az igazságtól, kedvelik a hazugságot, akik nem őszinték és szépítenek, akik a művész szerepét a fodrászéval cserélik feli BARSI IMRE ÜNNEPNAPI KÖSZÖNTŐ Az ünnepnap Fábry Zoltánunk 70. születésnapja s a köszöntő, amelyet az alábbiakban ismertetünk a magyarországi KORUNK 8. számában, valóban impozáns terjedelemben jelent meg. Ebből az alkalomból a magyar irodalom több kiválósága is tollat ragadott, hogy bensőséges szavakba foglalja az eseményhez és az emberhez asszociálódó érzéseit, gondolatait. A sort Veres Péter nyitja meg. Nem nagy szavakból, hanem sokáig érlelt érett gondolatokból fonja meg emberi, kortársi, írói elismerésének babérkoszorúját. Fábrl antifasizmusáról a többi között így vall: „Ebből a szolgálatból, s nemcsak a szelleméből, hanem az írva cselekedetiből ls, itt, a Kárpát-medencében, közelebbről a magyar nyelvterületen, senki többet, nagyobbat és hatékonyabbat nem adott a szellem emberei közül, mint Fábry Zoltán. Benne érlelődött meg a legkövetkezetesebben a bolsevik-forradalmár gondolkodás: mindent alárendelni a történelem által feladott ügynek, elsősorban az antifasizmusnak. De annak is úgy, hogy az a harc már előkészítője, érlelője legyen a szocialista forradalomnak, ami utána következik." A nagy prózaíró után a nagy költő, Illyés Gyula szinte ércbe vésett szavai következnek. Hadd idézzük egyetlen gondolatát: „Fábry Zoltán oly állhatatosan adta a magyarázatot, oly hű rítusban fejtette számunkra, völgybelieknek a magasság szövegeit, hogy elménk eljátszott a képpel: a magyar szabadgondolkodás nagyfai a stószí hegyeket választották Olimpusul és szent forrásuk védelmére, tisztántartására Fábry Zoltánt már szakálltalan, — imberbis — korában fölavatták, elrendelvén, hogy ősei patrícius házát remetelakká alakítsa s benne csakis nekik éljen. Illetve annak, amiért ők is éltek és haltak, — csak ritkán természetes halállal — az Ügynek. A beszennyezhetetlen, szent Ügyeknek." Néhány kortárs — Tóth Tibor, Turczel ÍMjos, Csanda Sándor, Zlatko Klátik, Kemény Gábor, Koncsol László, Méliusz józsef, Béládi Miklós, Balogh Edgár, Földessy Gyula, Lányi Menyhért — adózik néhány mondattal az ünnepelt jelentős életművének, szerepének, magatartásának. Az utóbbiról tanúskodik egy részlet Fábry Zoltán 1946 májusában írt, „A vádlott megszólal" című manifesztumából is. Szalatnai Rezső kíséreli meg ezután a válaszadást az évtizedek óta izgató kérdésre, hogyan sikerülhetett a „stószi remetének" centrumoktól távoleső helyről is „beleavatkozni, irányítani". A felelet röviden így hangzik: „Stószon megszervezte magának a nagyvilágot, soha nem szigetelődön el a kicsinyke szigeten." És szerinte is „Korunk egyik legszebb írástudói példája Fábry Zoltáné, tanítani kellene, hivatkozni lehet rá, mint pecsétes-hiteles okmányra." Az úgynevezett Fábry-prohlémák lényegét vetíti elénk E. Fehér Pál írása, amelyben kísérletet tesz arra, hogy rögzítse helyét Közép-Európában, illetve a magyar irodalmi kritikában. S a problémák lényegét — szerintem is helyesen — abban látja, hogy az „ünnepélyesség, ámuldozás" helyett pontosan fel kell mérni szerepét az egyetemes és a csehszlovákiai magyar irodalomban. A cikkíró különben megjegyzi, hogy az Európa elrablásáról nemcsak nagyon elismerő bírálat jelent meg a szovjet Inosztrannaja lityeraturában, hanem moszkvai honfitársunk, Mácza János művészettörténész a Progressz kiadónak fordításra ajánlotta ezt a művet. E. Fehér Pál egyben szorgalmazza egy Fábry-monográfia megírását is. A folyóirat ezen kívül közli még Krammer fenő „Fábry Zoltán, az őrzők szervezője" című írását, B. Nagy Lászlónak az ünnepelthez intézett levelét és végül Simon István tartalmas interjúját. FESZTIVÁLRÓL - FENNTARTÁSOKKAL A nemrég véget ért moszkvai nemzetközi filmfesztivál visszhangja a csehszlovákiai sajtóban arról tanúskodik, hogy a rajta résztvevő csehszlovák szakemberek, filmújságírók szinte kivétel nélkül kifogásolják eltúlzott arányait. A tizennégy napba sűrített mintegy háromszáz órás vetítés ugyanis akarva-akaratlanul a minőség rovására ment. A LITERÁRNI NOVINY 30. számában Gabriel Laub bírálja, hogy „filmpiac" jellege volt a fesztiválnak. Főleg a nagy nyugati produkciók jelentkeztek olyan alkotásokkal, amelyeket a fesztivált taktizálásnak és diplomáciának megfelelően választottak ki (jó professzionális színvonalról tanúskodó és lehetőleg „szociális" színezetű filmeket). A szocialista országok már több felfigyeltető alkotást küldtek Moszkvába, de itt sem akadt világraszóló mű. Furcsállja azt is, hogy a vendéglátók válogatása tűnt a legkifogásolhatóbbnak, mivel az utóbbi években a Szovjetunió fiatal filmeset állítólag néhány kiváló alkotást készítettek el. Ezek viszont nem szerepeltek a fesztiválon. Tarthatatlannak tartja a rendezőségnek azt az álláspontját is, hogy lehetővé teszi .az egyes kinematografiák szinte kezdetleges alkotásainak fesztiváli bemutatását is. Nagyon elismerően szól viszont a Nagydíjat kapott Apa című magyar filmről. Véleménye szerint Szabó István műve arról tanúskodik, hogy a magyar filmművészet harsonázás nélkül tér viszsza arra a helyre, amelyből néhány éve visszavonult. TALLÓZÁS A magyar film előretöréséről beszél /. Suda recenziója Jancsó Miklós Szegénylegények és Kovács András Hideg napok cimü filmjéről, amely a PRAVDA augusztus 2-i számában jelent meg. A régmúlt és a közelmúlt eseményei kapcsán a mához szóló két mű erejét elsősorban abban látja, hogy merészen és őszintén kutatják az igazságot, szembeszállnak a mítoszokkal és hamis ábrándokkal. A Szegénylegények sajátos szépségét az igazságkeresés szenvedélyében, drámai és képzőművészi felépítésében jelöli meg. Kovács András filmjénél elismerő szavakkal szól a kiváló jellemrajzból, egyszerű, szinte klasszikus formájáról, gondolati gazdagságáról. A két film alapján vonja le a következtetést: „Művészi tanúbizonyság ez a szomszédos filmgyártás új, alkotó szellemű pezsgéséről." ^ SÁNTA FERENC „Az áruló" című regényét ismerteti és elemzi a PREDVOJ 30. számában Jarmila Pašiaková. Elöljáróban leszö gezi, hogy Németh László után Sánta az első Jelentős, modern író, aki a huszitizmus közvetítésével akar választ adni időszerű kérdésekre, elsősorban arra, hogy az embernek (a recenzens szerint inkább a mai értelmiséginek) milyen lehetőségei vannak világunkban. A magyar kritika különben ebben a műben a magyar ariti regény megszületését köszöntötte, amely egyben a francia új regény tagadása. Pašíaková kiemeli Sánta alkotásának éles Ideológiai kontúrjait és egyben többsíkúságát is. A NÉPSZABADSÁG július 28. számában /Falus Róbert a többi között röviden méltatja Duba Gyula Baj van a humorral című kötetét. Megállapítja, hogy a szerzőnek „kitűnő szatirikus vénája" van. A főleg rövid karcolatokat tartalmazó gyűjteményes kötettel kapcsolatos véleményét így sommázza: „Egészét tekintve, kedves és okos szavú kötet, amely az általános emberi fogyatékosságok és mániák görbetükrös kifigurázásával szórakoztatja az olvasót." (g. i.J