Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-26 / 235. szám, szombat

„Európában az utolsó „boszorkányt" — egy ártatlan szolgálólányt — 1782-bcn ítélték el. Ezzel a hivatalos boszorkány-babona véglegesen kimúlt." Valaki valakinek „megteszi" Kopog az írógép, a szavak visszarántanak a középkorba. E feljelentés nyomán napfényre kerül, miként változott pokollá két család élete. A rokoni kapcsolatokat „rejtett erők" gyűlöletté szították. — Azt mondják, az anyáni meg tudja tenni, hogy én is eltanulom tőle a rosszat. A szomszédasszonyom sót kért kölcsön és körülsózta a házunkat. Azt híresztelik a faluban, hogy boszorkányok vagyunk. Az ötven év körüli asszony reszket az idegességtől. Dolgozni 'is alig tud, minden kiesik a kezéből. Alaposan Ismeri a falut, fél, hogy a családjára ragad a „vigyázz, megteszi" megbélyegzés. E kifejezésen a rontás különböző válfajainak ismeretét és a szemmel verést érti. Egy asszonyt boszorkánysággal vádolnak. Ki meri azt állítani valakiről a huszadik szászadban, hogy ront, szemmel ver? jön a következő nő, ő a szomszédasszony, aki a sót kérte: — A férjem betegségén nem tudnak segíteni az orvosok. Meghallottam — nem hajlandó megnevezni kitől —, hogy az egyik majorban „tudós" ember él. 1965-ben voltunk nála először. Füvekből készítette az orvosságot, nem kért jutalmat, de ötven koronát adtam neki. Háromszor volt nálunk, orvosságot hozott. Meggyógyította férjemet. Az idén májusban újból kiújultak férjemen a kiütések. Felkerestük a gyógyító embert. Azt mondta, nem segíthet, megrontotta a szomszédasszonyom, annak erősebb szeme van. Ilyen előzmények után pattant ki májusban a szomszédok közötti veszekedés. S talán csak az erős kerti kerítésnek köszönhető, hogy nem végződött tragikusan. józan ésszel nehéz megérteni, miként szakíthat szét évtizedes rokoni kapcsolatot egy kívülálló harmadik személy állítólagos kijelentése. A gyógyító embernek minden szavát elhitték. Utólagosan döbbentek rá, hogy a szomszédasszony a régi megrontójuk. A lányuknak udvarolt egy legény, majd megszűnt a barátság. Ebben is a szomszédasszony bosszúállását fedezték fel. Véleményüket elmondták a legény anyjának. Az pedig, ki tudja milyen elgondolás alapján, a hallottakat visszamondta a szomszédaszszonynak. így a megsértett személy még egyszer, közvetve is megtudta, hogy megrontójuknak tartják. Mindezek után szinté észrevétlenül megindult a suttogás. A gyógyító ember annyit ismer el, hogy ebből a faluból öten voltak nála. Négyen „meg voltak rontva", egyet valóban a szomszédasszony rontott meg. A nevét nem tudja, senkitől sem kérdezte a nevét. 1965-től járnak hozzá a környező falvakból. Először egy fiút gyógyított meg, aki már öt éve beteg volt. Állítólag úgy felépült, hogy katonának is besorozták. A nevére nem emlékszik. A kör látszatra bezárult. A HNB közrendészeti bizottságának tagjai izzadnak, bosszankodnak, s talán még szégyenkeznek ls. A beidézettek „védik" a maguk igazát. Hosszú vajúdás után döntést hoznak: senkit sem szabad boszorkánynak nevezni, rontással vádolni. Ez sérti a szocialista együttélés szabályait. A vádlottat száz koronára büntetik. Kínzók és kínzottak Az asszonyok suttognak, ezt nem lehet megakadályozni. Felszámoltuk az írástudatlanságot, de a hiszékenység és a babona, sajnos befészkelte magát a televízió készülékek mellé is. A megváltozott társadalmi viszonyok, az anyagi jólét automatikusan még nem formálja át az emberek gondolkodásmódját. Az elhangzott szó, az ítélet nem nyugtatta meg a kedélyeket. Keresem a sértett felet, hallgatom a panaszát. — Reggeltől estig dolgozunk, ők meg mindenfélét híresztelnek felőlünk. A jóakaróink viszszamondják, hogy mit hallottak, de tanúskodni senki sem akar. Azt mondják, hogy hét boszorka van az utcánkban, s én vagyok a vezetőjük. Lehet ezt tűrni? Bíróságra adom az ügyet. A bírságolt család előbb bizalmatlan, de mikor idézem a gyógyító ember szavait, megnyílnak az elfojtott panaszok csatornái. — Kínoznak bennünket már évek óta. Azt szeretnék, hogy az ember rákban haljon meg és boldogtalan legyen a lányunk. Egyszer kértünk tőlük sót, de bizonyítsák be, hogy körülsóztuk a házukat. Azt sem mi találtuk ki, hogy boszorkányok, a gyógyító ember mondta. Tanúnk van rá, szembesítsenek' vele. Persze, most már ő ls másként beszél, már nem segít. Biztosan megfizették a szomszédok, ezek mindenkit megfizetnek. Tönkre akarnak tenni, kínoznak ... Könny, keserűség és fanatizmus. Két szó zsong a fülemben: hallottam, mondják. Hogy ki mondta, vagy kitől hallotta, azt nem lehet megtudni. Az emberi kapcsolatok szövevényéből kibogozott indítóokoknak közös nevezője: a tudatlanság és a babona. A „jó erők" mestere Erősen alkonyodik, mikor a gyógyító ember unokája elvezet a sertéshizlalda kapujához. Idegeneknek tilos a bemenet — figyelmeztet a tábla. Engedelmeskedni kell, hiszen néhány méternyire a kispadon ott ül az őr. Még egyszer megkérem a fiút, hogy hívja ki nagyapját. Tízpercnyi várakozás utáti észreveszem, hogy alacsony termetű erős asszony igyekszik az istállóktól a kapu felé. A gyógyító ember felesége. Hűvösen fogad, tetőtől talpig végigmér. — Beteg? — Nem. Ügy látom, elégedett feleletemmel. Közelebb lép és vár. — Szeretnék beszélni a férjével, de látom, hogy éppen dolgozik. — Nem, dehogyis, én gondozom a hatszáz sertést, ő csuk néha segít egy kicsit. Nem kérdezi, hogy ki vagyok, de szavaiból érzem a „hivatalos közeg" iránti tiszteletet. — Küldd ki nagyapát. Alig hangzottak el a szavak, az istálló ajtajában felbukkant a gyógyító ember. Nem alacsony és nem hajlott, ahogy az asszonyok mondták, hanem keskeny vállú, középmagas férfi. Kérdéseimre természetes közvetlenséggel válaszol. Csak akkor kezd bosszankodni, mikor a pénzt említem. — Nagyobb összeget? Azért, hogy valakinek ne segítsek, hanem ártsak? Hazugság. Én jó erőkkel dolgozom, ha segíteni nem tudok, nem is ártok. Pénzt senkitől sem kértem, ha valaki Itthagyja, elfogadom. Én mindig azt mondom, amit gondolok. Olvashatta a jegyzőkönyvben ... — Nem tetszik az utolsó mondata. Megnevezett egy nöt, akit legjobb volna lelőni, annyi rosszat tett. Alihoz, hogy nálunk valakit kivégezzenek, legalábbis gyilkolnia kell. Be tudná bizonyítani, hogy valóban halált érdemel? — Ismerem a rontást, tudom azt ls, hogy ki végezte. Ö rossz erőkkel dolgozik. Olyan egyént nem talál, aki azt mondaná, hogy én ártottam. Nézze, hozzám kétféle ember jár. Az egyik azért jön, mert beteg, ezt igyekszem meggyógyítani. De olyanok is akadnak, akik azt kérik, hogy ártsak valakinek. Ezeket elzavarom. Pedig ők is betegek, rágja, kínozza őket az irigység, a bosszúvágy. Mit gondol, mit mondanak rólam az ilyenek? — Hol tanulta a gyógyítást? — Tanulni!? Ha most lehetnék fiatal, bizony tanulnék, de abban az időben nem lehetett. Tízéves koromban már árva voltam. Mióta élek, mindig dolgoztam. Tizenegy éve élünk itt, előtte hét, azelőtt pedig hat évig laktunk egy majorban. A nevemet is alig tudom leírni. — Hogyan különbözteti meg a füveket? — Csak úgy. Ránézek és tudom, hogy mi gyógyítható vele. — Megnevezne néhány egyént, akiket a közelmúltban meggyógyított? — Én senkinek sem kérdezem a nevét, azt sem, hogy hová való. — Milyen betegségeket gyógyít? — Ránézek az emberre és tudom, hogy mi baja. A legtöbben rontással keresnek fel. Aki rossz erőkkel dolgozik, az rengeteg kárt okozhat. — Valakitől mégis csak tanulta a „rontás" ellenszerét, gyógyítását? — Testvérei azt mondják, hogy burokban született. — Ezt a felesége mondja és a gyógyító ember elhallgat. Megtudom, hogy egyesek éjjel ls zavarják, ezeket az asszony elküldi. — Aki beteg, az ne szégyell-, je nappal keresni a gyógyulást. Éjjel csak a rosszat akafrók bújkálnak. Van, akit elküldök, de újból eljön. Mind azt bizonygatják, hogy egyedül a férjem segíthet. Maga talán nem hiszi, hogy segít rajtuk? — Ismeri a füveket, én nem láthatok a lelkébe. Van aki hálálkodva visszatér, azt mondja, hogy segített. Sajnálom, mikor éjjel felzavarják szegényt, hiszen 61 éves és úgy hörög... 14 éve kínozza az asztma. — Magát sosem gyógyította? — Ugyan. Hiszen itt van Ga_lánta egy hajításnyira, én bejárok az orvoshoz ... A gyógyító ember ott áll mellettem, hallgat. Egy szóval sem tiltakozik a tekintélyrombolás ellen. CSETŐ JÁNOS niiiiiriiiiiiiiniiiiNiiiiiiiiiiiiiiiE VÁLASZ AZ ÚJ SZÓ BÍRÁLATÁRA KÍSÉRTETJÁRÁS avagy meddig gyalázzák még a huligánok a losonci temetőt Ezzel a címmel közöltük lapunk 1967. július 13-1 számában Tugári Ferenc szerkesztőségünkbe küldött cikkét. Már a hosszú címben ls bennfoglaltatik az írás tömör tartalma: a losonci református temető kriptáit sorozatosan gyalázzák a huligánok! E szomorú körülményt még az is súlyosbítja, hogy számos neves történelmi személyiség hamvai nyugszanak itt. A cikk írója aggódva látta a fejleményeket és a lakosság nevében emelt szót. Az üggyel kapcsolatban a napokban kaptuk meg a legilletékesebbek válaszát: a losonci VNB elnökének — Michal Frišnic elvtársnak levelét. Az alábbiakban idézzük a válasz lényeges részét. „Belátjuk, hogy Losoncon is akadnak olyan emberek, akik részére a szocialista erkölcs és a társadalmi felelősség ismeretlen fogalom, s így számos területen rongálják a közös vagyont. Ezzel embertársaik részére mind erkölcsi, mind anyagi kárt okoznak. Tugári Ferenc cikke megfelel a valóságnak, csak azzal nem értünk egyet, hogy bírálatát egyedül a VNB nek címezte, pedig e sajnálatos esetek a történészeket, a műemlékvédőket és a karhatalmi szerveket is érintik. Ennek ellenére a városi nemzeti bizottság behatóan foglalkozott az üggyel, és a következőket határozta el: A városunkban garázdálkodó, facsemetéket és virágtartókat tönkretevő, a temetőben szégyenteljes tettekre vetemedő huligánokat megbüntettük, s a még szabadlábon levőket a közbiztonsági szervek rövidesen felelősségre vonják... A VNB szegényes anyagi lehetőségei ellenére tervet készíttetett a temetők teljes átrendezésére és 1968 ban egy új halottasház építését is megkezdik. A tervben vízvezeték és közvilágítás létesítése Is szerepel. A feltört kriptákban már visszahelyezték eredeti helyükre a koporsókat s a fent említett munkálatok betejeztéig intézkedéseink értelmében a kriptabejáratokat befalazzák." örülünk az őszinte hangú válaszlevélnek, viszont kifogásoljuk, hogy az Állami Történeti Intézet és a Műemlékvédő Hivatal a Losonci Városi Nemzeti Bizottság többszöri kérésére a mai napig sem küldte meg a nevezetes sírhelyek és kripták jegyzékét. Reméljük azonban, hogy a közeljövőben erre is sor kerül. iIIIIIII!lllfl!IIE!!!ilil!!!llll!llllllll A TUDATLANSÁG ÉS A BABONA: IKERTESTVÉREK Ízelítő a XX. század „középkorából" PETRÖCI BÁLINT: • • • • • A VÖRÖSKATONA VISSZATÉR Igen, itt történt! - állok meg egy pillanatra a kocsma előtt. Tizennégy januárjában itt duhajkodtunk, amikor hazajöttünk a sorozásról. Ittunk, és regruta-dalokat énekeltünk. A kocsma gyakori vendége volt a jegyző úr. Nagyon szeretett inni, de még inkább verekedni. ütni szeretett, de ütést kapni, azt már nem. Ki is merte volna megütni a jegyző urat?! Ekkor is a kocsmában volt a fclu jegyzője. A botjával arra ütött, aki nem tetszett neki. Úgy látszik, engem szemelt ki, mert felém sújtott. Félreugrottam, s akkorát vágtam a gyomrába, hogy a nagyra becsült hátsó részére esett. Másnap hiába mentem Podbrezovára. A jegyző úr gyorsan elintézte, hogy az urat verő ember ne dolgozhasson a gyárban ... Tovább megyek. Most már gyorsabban, frissebben lépkedek. A kezem ökölbe szorul. Felvillanyzott a régi ütés ereje. Nincs mitől félned, nincs miért szomorkodnod! Hazamész, és keresel valahol munkát. És . . . ha valami nem tetszene, itt a kemény öklöd . .. • • • Itthon vagyok! Nézem, nézem a régi faházat. Kétszáz éves is lehet. Egy szoba, konyha és kis kamra az egész épület... Benyitok a konyhába. Tágra meresztem a szemem. A kis ablak kevés fényt ad. A vályogból vetett tűzhely mellett asszonyt látok, körülötte három kisgyerek. Štefan vagy Jano. bátyám felesége? A gyerekek ijedten anyjuk köré húzódnak. Ki lehet a bácsi? Ez a bajuszos, kissé hullámos, sűrű hajú bácsi, akinek olyan nagy lapáttenyere van? — Nem ismersz rám? — kérdem az aszszonytól. Én már ráismertem. — Ugye, Štefan bátyám felesége vagy? — Jóságos ég! — csapja össze kezét az asszony. — Guszti, te lennél az? Téged is végre hazahozott az isten! — Nem az isten hozott, mégis itt vagyok - mondom mosolyogva, s arcon csókolom bátyám feleségét és a gyerekeket. — ülj le, drága lelkem, ülj le... Biztosan elfáradtál a hosszú úton ... és ronggyal letörli a székről a láthatatlan port. — ölj le már. . . Haluskát készítek .. , Szerete.d-e még? Ettél-e ott haluskát? Mindjárt meglesz, még egy kis szalonnát pirítok ... A számban összefut a nyál. Dehogy ettem ott haluskát! De jó is lesz... Az ölembe veszem a két kisfiút. A lányka mellém áll. — Hazajött a bácsitok - szólok halkan hozzájuk. Elfátyolosodik a szemem. Štefan családjára gondolok. Míg én ott voltam, ök ... Ne gondolj erre ... — Hány éves vagy? u kérdem a kislánytól. ~ Hét... — Epp annyi ideig voltam távol... Hét éve, hogy nem voltam idehaza ... Serceg a szalonna a serpenyőben. Az asszony tányért vesz elő, leöblíti vízzel. — Hagyd, veletek eszek ... — Hogy képzeled?! Nem vagyok vendég! Vaav annak tartasz? Az asszony elmosolyodik. — Dehogy - mondja —, csak azt akartam, hogy jobb étvággyal egyél.,. — Úgy akarok enni, ahogy ti esztek . ,.* A barnára sült szalonnacsíkokat belekeveri a haluskába., s a telt vajlingot a hokedlire teszi. Körülüljük a mi kis asztalunkat, s öten eszünk a nagy tálból. Most már otthon érzem magam... Munkát kerestem. A szemembe mosolyogtak. Tél idején munkát? ígéretet sem kaptam. Štefan bátyám a harmaneci papírgyárban dolgozik, Jano bátyám vasutas Banská Bystricán, mozdonyvezető. Egyikük sem biztat. Štévónak azt sem mondták, majd későbben. Ezt az életet nem nekem találták ki. Hiába mondja Štefan és felesége, ne keseregjek, van hol aludnom, mit ennem. Télen kevés a munka, majd tavasszal. De oly messze van a tavasz. Oly nehéz kivárni. Még le sem esett az első hó. És mikor fog olvadni?! Nem játszhatok egész nap a gyerekekkel. Valamit csinálnom kell. A zsindelyes tető egy-két helyen behorpadt. Felmászok a tetőre, és reparálom a zsindelyeket. Két csendőr áll meg a házunk előtt. Bámészkodnak. Az orosz katonaruha bántja a szemüket? Végre megszólal egyikük. i- Igaz-e, hogy maga vörös? — kérdezi. — Születésem pillanatában is az voltam! — vágom vissza haragosan. — Ha nem hiszik el, kérdezzék meg a bábaasszonytól! Inkább azzal törődjenek, hogy munkám legyen, legyen miből élnem ... Most is dolgozik — kuncog a másik. t- Ebből még a veréb se élne meg! Azért jöttem haza, hogy éhen haljak? A csendőrök egymásra néznek. Szó nélkül távoznak. Harmadnapra újra jönnek. Nem voltam odahaza. — Hová jár? Kivel találkozik a maga sógora? Ki jár hozzá? — kérdezik a csendőrök Štefan feleségétől. — Még kocsmába sem jár — válaszolja a sógorasszony t-, nincs pénze. Ott van a szomszédéknál, kártyáznak. Ha kíváncsiak rá, menjenek utána ... Hetenként kétszer-háromszor is jöttek, A szomszédasszonyok gyanúba fogták Štefan feleségét. Miért járnak oly gyakran hozzátok a csendőrök? Biztosan tetszel nekik! Nem az én szép szemem után járnak! Guszti érdekli őket, azt akarják tudni, merre jár, kivel beszél ... A fene enné meg őket! i- szidják a csendőröket az asszonyok. Alig tudtam kivárni a szombatot, hogy Števo hazajöjjön, és kieszeljünk valami okosat. Egész héten a gyár munkástelepén lakik, csak vasárnapra jár haza. Öt is dühíti a csendőrkíváncsiság. Meg Is mondta nekik, okosabban tennék, ha segítenének munkát szerezni. Az asszonyok mindig többre gondolnak, mint a férfiak. Štefan felesége azt ajánlja, jobb volna, ha megnősülnék. Már ki is nézett egy nagyon dolgos lányt. Elkeserítenek a szavai. (Folytatjuk.)