Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-11 / 189. szám, kedd

yT PRILIS ELEJE VAN, délfelé már nagyon erősen ' * süt a nap, és mi holtláradtak vagyunk, mert tegnap dél óta megállás nélkül „rendeztük sorainkat" hátrafelé. Amint látszik, nagyon sürgős a német és a magyar hadseregnek a visszavonulás, mert űzik. Kapáló hadnagynál? Parancsot ad és mint a lovat, — ha nem bír vagy nem akar húzni — ostorral biztat. Hátunkon csattogni kezd az ostor. Ordít a keret, káromkodik Kapáló és mi húzzuk, húzzuk a borzalmas nehéz szekereket. Csak úgy csurog rólunk a verejték, hátunkat töri ÚJABB RÉSZLET A KÁBÖRÚS NAPLÚBÚL a »H0SÜK « és a »GYÁVÁK« hajszolják a honvédokat és a munkaszolgálatosokat a Kárpátok felé. Már itt vagyunk a nyugat-ukrajnai hegyek lejtőin, és ha felvánszorgunk egy magasabb dombra, a tiszta egű délelőttön látjuk a Kárpátok meszszi csúcsait. Ahogy haladunk, jó messziről halljuk, amint egy német trénszakasz űzi, hajszolja, ostorozza a szekereik elé fogott nehéz meklenburgi lovakat, mert azok nem bírják, vagy nem akarják fe'lfelé húzni a rabolt holmival dugig megrakott szekereket. A németek már messziről felismerik holtfáradt járásunkon és toldott-foldott, félig civil, félig magyar—német katonai ruházatunkon a munkaszolgálatosokat. Itt a mentség, a lópótlék, a minden munkára Igénybe vehető munkaszolgálatos. Kapáló hadnagy a parancsnokunk, a hírhedt szadista és kommunistafaló, habár nem tud németül, megérti, hogy a németek segítséget kérnek tőle, vagy talán parancsolják neki, adja kölcsön lovainkat a szeke'rek felvontatására a magas domb tetejére. Kapáló a legnagyobb készséggel áll a németek rendelkezésére, hiszen egyéb vágya sincs, mint állandóan rendelkezésükre állni. De mivel sajnálja a mi keretünk zsákmányát húzó lovakat — parancsot ad, hogy minden szekérhez álljon tíz-tíz munkaszolgálatos és tolja fel a dombra a szekereket. Hogy azonban még udvariasabbnak, szolgálatkészebbnek lássák, kifogatja a németek lovait és minket fogat be kötelekkel. Istrángokkal a lovak helyett a szekerekbe. És megkezdődik a hajrá. A lovak minden teher nélkül bandukolnak fel a dombnak. A szekerek csak alig mozdulnak helyükről. Lehet, hogy mi sem fekszünk úgy istenigazában bôle az istrángba, vagy talán azért, mert holtfáradtak vagyunk és nagyon nehezek a szekerek. De van-e ember, aki találékonyabb az istráng, minduntalan megbotlunk, de ha lépésben is, meŕnnek a szekerek felfelé. — Hogy esik a lópótlék — kérdi egyik társunktól és röhög, mint egy agyalágyult, hogy oly szellemes viccet mondott Előveszi zsákmányolt fényképezőgépét és ránk irányítja. Klixklax, kész a felvétel, jó lesz vele eldicsekedni a kassai lányoknak. Bebizonyítani, hogy ő, Kapáló, villanytelepi tisztviselő, milyen hős volt a háborúban. Bizony, ő bátor ember, és mer fegyveres kerettel fegyvertelen embereket állati munkára hajszolni. Most ő a „hős". Lefelé a dombról gyorsabban megy a járás. A németek elügetnek szekereikkel. Kis patak fut a völgyben és mi engedélyt kaptunk a letáborozásra. A szakácsok ebédet főznek, a többiek kinyújtóztatják fáradt tagjaikat. A patakot átszelő hidacskát egy német bunker őrzi. A bunker tetején német katonák tetveszkednek a napsütésben. Átüzennek tisztünknek, hogy csak az út bal oldalán húzódó csalitban tartózkodhatunk. Oda megyünk, már látjuk is, miért oly jószívűek, miért ebben a szép erdőcskében hagynak letáborozni. Az erdőcskében szabályos távolságra egymástól, a szokásos hatszögben aknák vannak. A keret megrémül és Kapáló engedélyt kér a németektől, hogy ők, a keret tagjai az út jobb oldalán maradhassanak és csak a különlegesek pihenjenek a csalitban. Mi látjuk, hogy nehéz súlyra beállított tányéraknák vannak itt elhelyezve, amelyek emberi érintésre nem robbannak és ezért nyugodtan hajtjuk le fáradt fejünket az aknákat rejtő halmocskákra. És alszunk. Elsőrangúan alszunk, mert most ml vagyunk a bátrak. Két óra múlva ebédosztáshoz sorakozik a század. Elkészült a tésztaleves és mi szokás szerint kettes sorban sorakozunk fel a kondér előtt. Nem vagyunk harminc lépésnél távolabb a bunkertől, amelynek tetején még most is tetveszkednek a németek. A mi keretünk már előbb megkapta a részükre főzött külön ebédet s ott ül a hidacska karfáján, nyugodtan falatozik. Egyszer csak akna robban tőlünk Jobbra, mi nyugodtan állunk a kondér előtt, vételezzük a forró levest, mintha ml sem történt volna, hiszen az akna nem nekünk szólt. A keret azonban gyorsan belefekszik az út menti árokba. Elől fut Kapáló hadnagy úr, a főhős. Karádi majdnem a hadnagy sarkára hág, de most nincs feljebbvaló előtti hajbókolás, most az orosz aknák szólnak és ilyenkor a „hősök" — mint a struccmadarak — a földbe dugják a fejüket. A keret már nem látszik sehol, de

1 a munkaszolgálatosok, dacára a mind sűrűbben szóló és mind közelebb robbanó lövedékeknek, nyugodtan vételezik az ebédet. A németek már nem tetveszkednek, hanem arról tanácskoznak, bemenjenek-e a bunkerba. Határozni már nincs idejük, mert az egyik akna pontosan a bunkerre esik. Jól céloznak a szovjet aknavetők. Csak úgy repkednek a levegőben az emberi testrészek. És mi tovább tartjuk sajkáinkat a forró levesért. Elhallgatnak a szovjet aknavetők, csend van, de csak a levegőben. Az árokból ordítás hallatszik. Kapáló hadnagy úrnak megjött a káromkodó hangja és száll az átok, száll a becsmérlés felénk. — Elég volt a levesből, bolsi bitangoki Azt akarjátok, hogy minket Is eltaláljon egy orosz akna, mint a németeket? Mindent kiönteni és futás. Irány az erdő! ö fut legelöl, utána a keret és mi nyugodtan kanalazzuk tovább a levest. Most mi nevetünk, amint látjuk, mily messzire kerüli el a keret az aknamezőt, mert ők a „hősök", és mi vagyunk a „gyávák" ... Késő este tér nyugovóra a század egy félig rombadőlt Iskolaépület megmaradt termében. Az elmúlt másfél nap alatt alig három órát pihentünk, és most, habár foga van az áprilisi éjszakának, mégis horkolástól és nyögéstől hangos az ískolaterem. Nem éreztük azt sem, hogy a kitört ablakokon beáramló szél hideg esőt hoz magával a szobába és az ablak alatt alvók elrongyolt ingén az ostor okozta véres csíkok az esővíztől elhalványulnak. Vajda — a 180 centiméter magas ráhói tanító, aki azért került közénk, mert szíve sokkal inkább húzott a Kárpátok túloldalán levő testvéreihez, mint a fasisztákhoz, és egyszer egy történelemórán ennek elővigyázatlanul kifejezést is adott — kínosan nyöszörög álmában. Karádi tizedes a nagy meklenburgi lovak nógatására gyártott korbácsot oly erősen és oly sokszor húzta végig a hátán, hogy még most is vérző csík van a vállán. Éjfél körül járhatott az Idő, amikor repülőgépzúgás és világító rakéta fénye ébresztette fel az alvókat. Megszólaltak a légvédelmi ágyúk, és felharsant Kapáló hadnagy riadót jelző ordítása. Az őrség botokkal rohant a terembe és pár perc alatt kizavart minket az esőbe. S megint láttuk a „hős" keretet és Kapáló hadnagyot, amint árokba vetették magukat, nehogy a ráták kárt tehessenek bennük. De nemcsak a munkaszolgálatosok látták, hogy elrepültek a szovjet gépek. Látta ezt Kapáló hadnagy is és ismét megjött a bátorsága. A sötét éjszakában, a mind jobban zuhogó esőben „jobbra át, futás !"-t vezényelt a századnak, s amikor visszatértünk a közben sárossá vált iskolaudvarra, „feküdj" vezényszóval cserélte fel ocsmány káromkodását. Már megint ő volt a „hős". Fáradhatatlan volt a másfél napos vonulás után, mert jókat alhatott a század betegszállító szekerén, amely sohasem a betegeket, hanem a sok rablott holmit és a tiszturakat szállította. De ilyen „hősök" voltak a német „felsőrendű" hóhérok is, amikor a haláltáborokban a kiéhezett, beteg, félholt emberekre vérebeiket uszították. Ilyen „hősök" voltak Horthyék kakastollas csendőrei, amikor védtelen öregeket, asszonyokat és gyermekeket százával zsúfoltak be a marhavagonokba. Egyformán gyávák voltak a német és a magyar fasiszták, amikor közel volt a felelősségrevonás, amikor közelükben robbant a gránát és akna. Meghunyászkodtak akkor is, ha a megkínzott emberek szeméből a gyűlölet lángja lövellt feléjük. És ekkor gyávaságból — abban a reményben, hogy elpusztítják gazságuk és embertelenségük tanúit, a megkínzott embereket örökre elnémították. D

E NEM ÖLHETTEK MEG mindenkit. Szólnia kell ma is a túlélők tetemrehívásának, hogy a nagy hitlerek és a kis kapálok soha többé ne kínozhassák meg az embereket. EDELMAN DÄVID TISZTÁBB UTCÁKAT, SZEBB VÁROSOKAT A KELET-SZLOVÁKIAI KERÜLETBEN jelenleg a városi nemzeti bizottságok műszaki szolgálatának szervezetei gondoskodnak a városok tisztaságáról. Biztosítják az utcák söprését, a szemét elhordását a házakból és gondoskodnak a közvilágítás, a temetők, sőt egyes középületek karbantartásáról is. Meg kell azonban mondanunk, hogy a városok és falvak tisztasága még egyáltalán nem kielégítő, holott az e célra fordított összeg jelentős. 1963-ban ez 10 millió koronát tett kl, tavaly már meghaladta a 25 milliót. Az utcák állandó karbantartása és tisztogatása sem megfelelő. Hosszuk a kerületben — az utakkal együtt — mintegy 900 kilométer. Sajnos naponta csupán 5 százalékukat tudják megtisztítani, ez pedig több, mint kevés. A legnagyobb nehézséget az e célt szolgáló géppark hiányossága okozza. Vannak városok, mint Svidník, Giraltovce stb., ahol még a legkezdetlegesebb eszközökkel, söprüvel és talicskával vannak felszerelve a karbantartás dolgozói. Szepsiben a tűzoltóciszterna segítségével öntözik az utcákat, de csak a nyári hónapokban és nem is minden nap. A legrosszabb a helyzet talán Trebišovon. Nincs felszerelésük, kevés a dolgozójuk, s az utcákat csakis kézi erővel tisztogatják. A kerületben esetleg javulhatna is a helyzet, ám a gépesítés fejlesztésének egyik legnagyobb kerékkötője az utak rossz állapota. Gépekkel a söprést például aligha lehetne elvégezni. Hiba az is, hogy iparunk az öntözőautókon és kukakocsikon kívül másfajta, e célt szolgáló gépeket nem Is gyárt. A KERÜLETBEN nagy figyelmet szentelnek a zöld sávoknak, a közvilágításnak és a temetők karbantartásának is. Erre a célra tavaly — KoSlcén kívül — 8 millió koronát fordítottak. A nemzeti bizottságok dolgozóinak minden törekvése arra irányul, hogy a városok és falvak tisztasága és csinossága érdekében végzet munkájuk javuljon. Ehhez kérik polgártársaink segítségét is, hiszen mindez elsősorban az ő érdekükben történik. BOHUŠ NEMČEK, Košice 'ZALKA MIKLÓS: BÖRZEKÉS — A földből meg tudsz élni. Egyelőre . .. Aztán, ha okarod, el is adhatod. Vagy megnősülhetsz... A föld, az minden időben föld ... Ebben a pillanatban Anton a kalocsai parasztra emlékeztette. Ugyanúgy bámult maga elé, mint a paraszt, és a szavakat is olyan megfontoltan, nehézkesen ejtette ki, mintha külön-külön mindegyiket megrágta volna. Nézte a bátyját és megsajnálta. Szerette volna megölelni és megmondani neki, hogy ne legyen ilyen. Más legyen. „Idill..." - o szó, akár beleragadt volna az agyába. Csernoch prímás könyörületessége után még tét esztendeig bírta otthon. Apjuk ivott, mama szidta, és jeleneteket rendezett. Mama nem törődött bele, mint az anyja. A jelenetek elviselhetetlenné váltok. A nyomor is, a részegség is, a lutri reménysége is .... A szemforgató álszenteskedés is, ahogy időnként megpróbálták mutatni a világnak: egyszerűen, de jól élünk... A világ: a papa, az állatorvos, a segédjegyző... A néptanítóval együtt a világ. A tudás élesztő morzsái a faluban. Utálta Nem bírta őket, döntött: elmegy. Ahogy a többi legény is elment a faluból, ki üveggel a hátán, ki bádoggal felszerelve. Inkább a nyomorúság, mint a cifrálkodó nyomorúság. Apjuknak nem merte mondani, tudta, nem engedné. A néptanító fia, drótostótként?! Antonnak fnodta meg, titokban. Anton a fejét rázta. „Bolondság. Kivárom, amíg nősülök. Néhány hold föld hozományt adjanak csak a lánnyal, a magam ura leszek. Biztosabb, mint nekivágni a nagyvilágnak. Úgyse szereznél semmit. Más se szerzett..." Ráhagyta Antonra, tisztában volt vele, úgy sem értené meg, hogy ő nem akar földért házasodni, ha százszor, ezerszer, minderyki azt csinálja, okkor sem. Szó és búcsú nélkül szedte a sátorfáját. Hirtelen ötlött agyába a rosszmájú sejtés: Anton biztoson megnősült ozóta. Szerette volna, hogy ne úgy legyen, és megkérdezte: 29. | — Te már megházasodtál? A hangja ismét élesebb volt mint okorta. Anton a macskaköveket nézte, nem pillantott rá. Bólintott. — Még nem érkeztem elmondani ... A lányok közül csak Flórika, meg Mari van pártában. Ha minden igaz, Márta is férjhez megy még az idén. Éva meghalt tavalyelőtt, mama pedig a múlt évben. Zsófika férje a magyarok ellen esett el, Salgótarjánnál... Kláráé Oroszországban ... i- Kit vettél feleségül? Anton megmondta. A név ismerős volt, de a lány arcára már nem emlékezett. „Mindegy" — gondolta, de azért, infcóbb önmaga megnyugtatására föltette a kérdést: — Mit hozott a házhoz? Anton gyors, fürkésző tekintete mosolyra késztette. „Nem tudja, igazán érdeklődöm, vagy gúnyból ...", mulatott magában, és barátságosan unszolta: — No mit?... — Három holdat kopott hozományul.,, Meg két lovat, szerszámokat... Mosolygott, szánakozón. Sajnálta Antant. — Ezért menjek haza?! Anton hallgatott. Figyelte a bátyja arcát: maga elé meredt, a macskakövekre. Homlokán ráncok. Sajnálta o ráncokért, szerette volna kisimíani a homlokából, de hazudni sem akart neki: — Odaér a Vörös Hodsereg, és a hozománynak fuccs ... lassan, tagolton beszélt. — Hiába vetted feleségül... A vér Anton arcába szökött, piros lett, oká r o paprika — Mi?! — Mondom, hiába vetted feleségül. Mármint o földet Anton hangja tompa volt: Rendes asszony... — Én a földről beszélek. Anton nem felelt. Orrcimpái remegtek mérgében, és az arca haragos piros volt. Sajnálta Antont és úgy érezte, meg kell mondani akkor is, ha fajdalmot okoz neki. Kötelessége megmondani: elvétette az életét. Ki mondja meg, ha nem a tulajdon öccse? Anton szuszogott: — Kitöröd a nyakadat. A köveket nézte közben, mintha azoknak beszélt volna. — A földet nacionalizálni fogják. Anton felsóhajtott: — Jói érezte apánk. Mégis van abban valami, hogy a szülők megérzik... — és ismét sóhajtott. Mosolygott. Átölelte o bátyja vállát. Anton csodálkozva pillantott rá. — Beállsz a Vörös Hadseregbe... Együtt megyünk neki minden látszatcsaládnok, látszatjólétnek ... Együtt megyünk haza ... — Földet nacionalizálni... húzta félre a száját Anton. — Emberi életet csinálni. Úr nélküli szolga nélkül. Egyszerűen emberi életet. Amelyikben se vagyon, se föld nem köti gúzsba az embert. Anton odébbhúzódott mellőle, és 6 elvette a kezét a bátyja válláról. Csendben mentek. Lassan. Nem siettek. — Álmodozol — mondta később Anton hűvös hanghordozással. Ébredj fel. Gyere haza velem, mert ki fogod törni a nyákod. A fronton átviszleik. El intézzük, hogy ne legyen bántódásod, omiért nem vonultál be a mozgósítási parancsra ... Minden rendben lesz... De ébredj fel! Hallgatta Antont és érezte a hangjón, hogy a bátyja nehezen türtőzteti magát. Annyira beleragadt a hazug világba, hogy ici se lehet rángatni belőle. Töprengett, és oz jutott eszébe: „ami nekem o felemelkedés, oz neki az ólmoivágyoi szertsfoszláso..És csati *ojftótai tudta érte. 30. — Már akkor fölébredtem, amikor otthagytam a családi idillt, és o lutris illúziókat. Még egyszer beleszédülni fejét ingatta. - Örült! - bukott ki Antonból. Szembefordult vele, megragadta mellén a bőr. kabátot. Örült! Százezer ember áll a fronton, a mi oldalunkon! — lihegett fölindultságábon. A mondatok szaggatotton, hadarva lökődtek a szájára. Értsd megl Csak csehszlovák katona százezer. Meg a román front... És délen a franciák .,. Mit akarsz még? (Folytatjuk)