Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-01 / 179. szám, szombat

„A kultúra és a művészet fejlesztése megköveteli az alkotás módszerének keresését, amely gyakran bonyolult, és nem mentes az ellentmondásoktól. Ezt a folyamatot nem hagyhatjuk ösztönösen kibontakozni, de nem szabad türelmetlen adminisztrálással sem befolyásolnunk... Szocialista művészetünk teret enged minden alkotó, haladó és építő jellegű kezdeményezésnek". (A CSKP xui. kongresszusa határozatából) E

zekben a napokban meglehetősen sok szó esik a művészet, közte az Irodalom szerepéről. Az Írószövetség most lezajlott kongresszusa szükségszerűen felvetette az irodalom társadalmi szerepe és helyzete néhány kérdését, s az alkotómunka Jobb feltételei biztosításának szükségességét. A viták és maga a kongresszuson elhangzott felszólalások azt Jelzik, az évek óta felgyülemlett problémák — sokszor szenvedélyesen és szubjektív ítélettől áthatva — követelnek maguknak helyet a megoldásra váró kérdések kőzött. Az irodalom társadalmi szerepét kétségtelenül gyakran hangoztatjuk, rangja, hatása, távlata szempontjából azonban ma is rendkívül sok a tisztázatlan kérdés. E tisztázatlanságok szülik aztán, hogy a társadalmi elkötelezettség kérdését kétségbevonva egyesek az ún. szabad művészet igénye szerint mérnék a szocialista irodalmat. A különféle. elképzelések és megnyilvánűIrodalom és elkötelezettség lások lényegében a magánérdekű céhbeliség vagy a pusztán szórakoztató irodalom funkciójára kárhoztatnák az irodalmat. A kérdés kétségtelenül bonyolult. Közismert dolog ugyanis, hogy a múltban mindenféle filozófiai és esztétikai iskola másképp értelmezte a művészet és irodalom társadalmi szerepét. A szépség, a formai tökély, vagy az ideák, illetve a politikai, nemzeti és szociális szempontok egyaránt előtérbe kerültek, sokszor egyik a másik rovására. Az igények mindegyike a maga módján megtalálta a megfelelő indoklást, mely a társadalmi viszonyok, a világnézet, a művészeti kérdések megítélése illetve megismerése folyamatától függött. Ez azonban azt is bizonyítja, hogy az irodalom és művészet társadalmi elkötelezettségének kérdését sok szempont befolyásolja, s ma is bő lehetőség nyílik arra, hogy különféle szempontok érvényesítésével egyesek túlhangsúlyozzák a küldetés és szerepkör lényegét. Kétségtelenül igaz, hogy a felszabadulás megteremtette a szellemi, ezen belül az irodalmi élet új elrendeződésének lehetőségeit, igaz viszont az is, hogy az új társadalmi helyzet alapvetően más megvilágításba helyezte az irodalmi és esztétikai problémákat is. Tudjuk, sőt elismerjük azt is, az újat akarás leegyszerűsítő, csak agitatív szempontokat érvényesítő követelményei össze is kuszálták a marxista értékítéletet s elszürkítették az igazi alkotómunkát A társadalom és közélet akkori torzulásait ma a személyi kultusz címszó alatt könyveljük, nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, sok esetben még ma is találkozunk olyan túlzásokkal, mely az irodalom funkciójáról alkotott deformált és diszkriminált nézeteket akarja újramelegíteni, vagy — a másik oldalon — ennek ellensúlyozására a művészet reális funkcióját túllicitálni. Bármit hozunk is ezen tévelygések mentségére, mindkét véglet idejét múlt, ósdi és káros, melynek az irodalom a legkevésbé sem látja hasznát. A túlzásokról szólva elég megemlíteni, hogy az elmúlt években nemegyszer találkoztunk azzal a visszás helyzettel, amikor egy-egy jobb sorsra érdemes müvet, alkotást különféle egyéni szempontok és felfogás miatt elmarasztalás ért, s egy-egy verset, elbeszélést vagy regényt egyesek úgy állítottak be, mintha a szocialista építés alapvető kérdése függne tőle. Bár minden alkotás egyaránt fontos — persze, nem lehet mellékes a művészi érték — az egészségtelen túlbecsülés azonban legalább annyira káros, mint a semmibevevés, vagy a lefitymálás. E

* rthető tehát, hogy a mai irodalom, mely helyét keresi a világban, s alkotásokkal akarja igazolni erejét, előtérbe állítja az alkotómunkát befolyásoló kérdéseket, sürgeti azok megoldását. Az írókongresszus irodalmi kérdésekkel kapcsolatos előzetes állásfoglalásában ezt olvashatjuk: „A jelenkori csehszlovák kultúra — tanulva a közelmúlt tapasztalatából — történelmének ismét ama klasszikus kérdése előtt áll: provinciális kultúra lesz-e, utilatiláris, pillanatnyi társadalmi igényeket kielégítő, vagy tartós értékű és érvényű alkotásokat teremtő kultúra, mely a világkultúrával termékeny kapcsolatban áll". A kérdésfeltevés kétségtelenül izgalmas és hatásos, s a józan ítélőképesség számára természetes, hogy az utóbbi, a tartós értékű és érvényű alkotásokra esik a választás. Nem kevésbé Izgalmas azonban a hozzávezető út sem. Mivel az egyén és a társadalmi erkölcs szférájában az irodalom pótolhatatlan szerepet tölt be, nem lehet vitás, hogy a szocialista rendszer legsajátabb érdeke a művészet és irodalom támogatása. A kérdésfeltevés azonban távolról sem csak az értéket tartja szem előtt. Figyelmeztet arra a feszültségre ls, mely a közvetlen társadalmi érdek és az alkotómunka (Illetve az alkotók) közt időnként keletkezik. Ez utóbbi előfordulása és indokoltsága bármennyire nem törvényszerű, s még kevésbé antagonisztikus, a fejlődés velejárója, s mint létezővel — a megoldás érdekében, — számolnunk kell. A feszültség lényege kettős. Egyrészt az irodalom egyes funkcióinak egyoldalú értelmezéséből ered, másrészt az érvényesülés tágabb lehetősége keresésének állandó igényéből Le kell szögeznünk, az irodalom egyes funkcióinak túlértékelése — mások rovására — abból a társadalmi rangból ered, melyet az irodalom betölt. Ugyanis egyszerre fegyvere s küzdőtere a különféle nézeteknek, melyek a közösségi élet reflexeinek, konfliktusainak megelevenítésével fontos szerepet töltenek be. Ebből ered aztán, hogy az irodalomnak ezt a hatalmas nézetalkotó és mozgósító erejét sokszor túlhangsúlyozzuk, s csak az agitatív, didaktikus szempontokat emlegetjük, holott a megítélésnek számtalan más ismérve is van. Az alkotóművészek viszont a társadalmi funkció túlhangsúlyozásában az érvényesülés és a sokszínű alkotómunka korlátait látják. Erre a látszólagos ellentmondásra azonban a párt kultúrpolitikája egyértelmű választ ad. „A művész alkotómunkája megkívánja, hogy ne elégedjen meg az elért eredményekkel, hanerr). a valóság megközelítésének, kifejezésének egyre újabb útjait keresve, legyőzze a konvenciókat, térjen le a kitaposott útról, legyen bátorsága alkotó tettek véghezvitelére." E sorok beszédes bizonyítékai annak, hogy a feszültség sokszor művi úton keletkezett, s erősen szubjektív telítettségű. Bizonyítja azonban azt is: a belsőleg differenciált, sajátos egyéniségű és tehetségű s a légkülönbözőbb alkotói típust és stílust érvényesítő művészek érvényesülése, s a tartós értékű és érvényű művek alkotásának szándéka nem tabu, elérthetetlen, vagy eretnek gondolat. Még akkor sem, ha a hozzávezető utat a szubjektív meggondolások sokszor göröngyössé teszik. Tapasztalatból mondhatjuk azonban azt is, az irodalom szerepe egészségtelen elfúlzásainak vagy funkciója túlterhelésének múltbeli gyakorlata miatt a szocialista szellemű közéleti aktivitást, vagy a forradalmi szándékú valóságformáló igényeket a legkevésbé sem érte elmarasztalás. Ez a dogmatikus és voluntarisztikus szemléletnek jutott, s jut ma is. Az irodalom és művészetről szólva E. F. Burián szavait, a szolgálni, de nem kiszolgálni gondolatot ugyanakkor ma már senki sem tekinti amolyan rázós igazságnak. Az irodalom a jövőn munkálkodik, tehát a felelősség kérdése sem lehet csak a mai mához láncolt ... Látni kell azonban azt is, ma már túl vagyunk azon évek kényszerűségén, amikor az irodalom a politikát helyettesítette. Ezzel azonban nem csökkent a társadalmi rangja, felelőssége. A művészet és irodalom társadalmi szerepe ugymis nem helyettesíthető mással, s mondanunk sem kell, a politika nem is akarja helyettesíteni. A kultúra és irodalom jövője azonban éppoly izgató kérdés, mint a társadalmi előrehaladásé. S mivel egy nép, nemzet vagy nemzetiség szellemisége nagymértékben attól függ, milyen a kultúrája, irodalma, magától értetődő, hogy a társadalom számára sem mindegy történelmi hivatása magaslatán áll-e az irodalom. S ezt a történelmi hivatást aligha érthetjük másként, minthogy küzdelme, célkitűzése, programja összhangban van-e eszméinkkel, társadalmi célkitűzéseinkkel. N

éhány éven át — több-kevesebb sikerrel — a politikai élet gyengéiből élt a közéleti igényű irodalom. Napjainkban azonban, amikor a művészet hovatovább megszabadul ráaggatott koloncaitól és illúzióitól, a valós társa, dalmi rangot egyre inkább a művészileg kimunkált alkotások mérik. A szocialista demokrácia elmélyülése, a lenini normák alkalmazása s a társadalmi élet ritmusa — biztosítva az alkotómunka feltételeit és szabadságát — nem eszmeierkölcsi felelősségétől, vagy az igazmondás jogától fosztja meg a művészeket, hanem az uniformizált és utilitáris kisszerűség és olcsóság kényszerű kínjától. S ez hovatovább természetes is lesz. Az alkotómunkával szembeni tolerancia és nagyobb megértés viszont a jövőben is szükséges és indokolt. Mint ahogy indokolt az is, hogy ne a napi igények s a pillanatnyi társadalmi szükséglet szerint méricskéljük az irodalom és művészet szerepét, s alkotásait, hanem a szocialista eszmeiség s a jövő igényei szerint. Az igazi értékek konfrontációjának és rangsorolódásának ez is egyik elengedhetetlen feltétele. Ugyanakkor nagyobb felelősséggel kell egyeseknek tudatosítaniuk azt is, az igazi író és művész küldetést teljesítve vállalja a társadalmi elkötelezettséget, s nem béklyónak tekinti azt. A modern író, költő, művész és alkotó munkás akar lenni — mondja F. X. Šalda, — nem több és nem kevesebb, mint munkás; munkása az életnek, szépségnek és örömnek... S hadd idézzük Saldát az alkotásokat illetően is. Goethe művészetét dicsérve mondja „egyedülaz alkalmi alkotások a tartós művek. Ezt azt jelenti: ne alkoss légüres térben, az alkotást ne a hideg szenvedély vagy az akadémiai tökély, az absztrakt célokat szolgáló szándék hassa át, ellenkezőleg, alkoss a konkrét szükséglet, az egészen határozott konkrét célok érdekében." A

ligha folytathatjuk e sorokat mással, mint azzal, a gondolat az erkölcs vezércslllaga, ezért egy pillanatra sem lehet mellékes számunkra, milyen eszmék és célok fűtik a művészetet. Nem árt ugyanis sokszor tudatosítani: azt, hogy mi ellen harcolunk, az határozza meg, hogy miért harcolunk. A népiség és pártos elkötelezettség jellegzetes ismertetője a szocialista művészetnek. Ezeket kell tehát számon kérnünk, s ezek érvényességét kell a művqk erejével erősíteni. S mivel minden tagadás hitelesítő próbája az igenlés, ez a matematikai képlet lényegében az alkotómunka bonyolult összefüggéseiben is eligazíthat bennünket, FONOD ZOLTÁN Szovjet költők versei NYI KOLAJ ASZEJEV : Tengerpart i. Ô reggeli rigóének, ó fészekmeleg, puha fények, túlcsordul a hajnali csillag, remegőn, tétován pillog pilláin az égnek. Ó bárcsak semmi másra, csak e túlcsordulásra gondolnék csak e fényre, csak e madárra! H. A tenger fölé milyen felleg borult, szikrázva fehér, nagy ökölbe szorult, viharral, veszéllyel vadul fenyeget, emelem elébe szelíd lelkemet. A szívem fölé milyen bánat borult, tompán, haragosan fölém komorult ó szívem emeljed szelíd nagy erőd vesd le magadról vad fenyegetőd. III. Csalogány, bűvölő ének, gyöngyszín 'ágy éjszaka, nappal a dongók, a méhek, tücskök zenészhada, hogy zümmögött, zsongott, zengett hívott minket haza. S ma e pávaszem-pillangós éden káprázatja vagyok, smaragd szitakötők a réten ünneplik: itthon vagyok! HAJNAL ANNA fordítása OLGA BERGHOLC: Barátommal történt ... S a puszta földek közt, hogy este lett, egyszer csak ott volt: fölzúgott a tenger. És végetért az ünnep s ment, amint kell, megint a barakkokba a menet. Homokon léptek. Durvahangú őrség kiabált, csaholtak rekedt kutyák. És ő, alig hogy priccsre dobta testét, hasmánt azonmód aludni kívánt. Éjfélkor fölriadt: halkan, serényen, ritkás kis eső verte a tetőt, esett! nesztelen, azon a vidéken hol addig nem ismerték az esőt! Mosolygott, az az érzés lepte meg, hogy nincs barokk, szögesdrót, őrrel, ebbel, csak ő van, a munkás teremtő ember s a művei: a föld s a fellegek! ILLYÉS GYULA fordítása LEONYID MARTINOV: Születésem éve ez... Ezerkilencszázötös évem, Születésem éve ez! Kongatására nem emlékszem, S zászló ... ikon ... hogy lengedez. S nem emlékszem, hogy miként is ództa Ki a tőkés hurkokból magát, Sem hogy akkor egy ifjú pilóta A legelőt hogy repülte át. Itt meghaltak - ott rohamra mentek, Új állványsort emelt fel a föld. Machistákra célzón Lenin zengett, Picasso dolgok mélyeire tört, Ciolkovszkij röppályákat számolt - Gyermekei koplaltak pedig —, Az ismeretlen Einstein - messze, távol Levezette már képleteit. Lám mind-ez a bölcsőm felett ringott. Fölszíkrázott, ömlött, mint az ár. S milyen nyilak vak célpontja voltam? Hány mart belém? - Testem teli már. Hány gyógyfüvet, orvosságot ittam, És perzseltek micsoda tüzek Jó dadámtól ilyet nem hallottam, Mesékben sem hittem, hogy lehet. Én ezekkel soha nem dicsekszem, De dicsekszem - nem vagyok szerény —, Hogy ez ifjú század nevelt engem, S látatlan körükben nőttem én. JOBBAGY KAROLY fordítása JEVGENYU VINIUKUROV : Úton Pénzt hagyunk otthon a családnak. Fukar búcsú, és: „No, megyek!" v/onat... És már másféle tájak, gyárak, falucskák, fellegek. S ami eddig zavar és gond volt: messze mögötted a család, a kötelék rostokra bomlott, nem bogozod ki fonatát. Ádám vagy most, az első ember szabadi Nincs múltad, nem követ. Pár perc csak ez.,. Míg szíven nem ver a gond, hogy: „Otthon mi lehet?". RAB ZSUZSA fordítása