Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-22 / 200. szám, szombat

Hányszor előfordult már a forradalmakban, hogy az uralkodó osztályok, a földbirtokosok és a burzsoázia kicsiny, de jól szervezett, felfegyverzett és központosított ereje részenként semmisítette meg a rosszul szervezett, rosszul felfegyverzett, szétforgácsolt »néptöbbség« erejét." Kamenyev voltaképp azt mondta, amit Lenin március óta egyfolytában hajtogatott: nem szabad türelmetlenkedni, az idő a bolsevikoknak dolgozik. Érvelése logikus: ha nem kényszerítik őket, minek belevágni egy kockázatos kalandba. Az Alkotmányozó Gyűlés választásain a bolsevikok a legnagyobb ellenzéki párt lesznek, majd megszerzik a többséget, s hatalomra kerülnek. Megint Lenin volt az, aki megváltoztatta a véleményét, szembefordult tegnapi önmagával s azt mondta: nem szabad tovább várni, mert az idő már nem a bolsevikoknak dolgozik. Kamenyevnfik igaza volt: ha nem jön közbe semmi, az idő továbbra is a bolsevikoknak dolgozott volna, s erőszak nélkül is hatalomra kerülnek. Lenin viszont azzal számolt: lehetetlen, hogy ne jöjjön közbe valami. Amikor a helyzet megérik a cselekvésre, a húr pattanásig feszül, mindig közbejön valami. Hogy mi — újabb katonai puccs, Petrográd átadása, munkáslázadás, fegyverszünet —, azt pontosan nem lehetett kiszámítani. De bármi jön is közbe, az azt jelenti, hogy a véletlen dönti el a forradalom további sorsát. S ezt akarta elkerülni. A megszervezett felkelésben jobban bízott, mint a véletlenben. De honnan tudta? Miből állapította meg, hogy a helyzet megérett, itt az idő a cselekvésre? Számba vette a tényeket, a lehetőségeket. Csakhogy mások is számba vették és más következtetéseket vontak le belőle. Többször idúzte Margót, hogy a felkelés végrehajtása: művészet. De ahogy egy politikus egyszer csak megérzi, hogy itt a pillanat, az méginkább hasonlít a művészi alkotás folyamatához. Hisz a művész sem pontosan bizonyítható tényekkel dolgozik, s eszköze nem pusztán a logika: megérez egy igazságot, s kifejezi, anélkül, hogy cáfolhatatlan bizonyítékai lennének. De ha nincs abszolút bizonyíték, nem helyesebb várni, nein avatkozni be erőszakkal a történelem menetébe? Csakhogy, aki nem cselekszik, az azzal avatkozik bele a történelembe. S abszolút bizonyítékra várni fölösleges; minden, ami a holnapra vonatkozik, bizonyos fokig kiszámíthatatlan. És ha a jövőt nem is lehet pontosan előre látni, a történelemnek is vannak általános törvényei, melyekből következtetni lehet a menetére. A nép energiája ugyanúgy nem véletlen, mint az egyes emberé, ha az indulat nem változhat cselekvéssé, ereje elapad, lendülete elfá. rad. A diktátorokat az anarchia, a célhoz nem érő indulat szüli; előbb-utóbb megjelenik egy erős kezű diktátor, aki elkergeti a tehetetlen kormányt, s letiporja a már erejét vesztett népet. (A hajtoero, I) Lenin, amikor végiggondolta érveit, a maga fejével gondolkodott: önmagát helyettesítette be milliók helyébe. Ha ő katona, vagy paraszt lenne, tudná, az az érdeke, hogy a bolsevikok kerüljenek hatalomra; ha ő német vagy olasz munkás lenne, fellázadna, s támogatná az orosz forradalmat; ha ő lenne a szövetségesek helyében, inkább fegyverszünetet kötne Németországgal, semhogy ölbe tett kézzel tűrje a világforradalom megszületését; ha ő lenne Kerenszkij, inkább átadná a németeknek Petrográdot, csakhogy megszabaduljon a forradalom tűzfészkétől; ha ő lenne az orosz reakció, erőszakkal számolna le a bolsevikokkal; ha ő lenne a nép, nem tűrné tovább, hogy szavakkal elégítsék ki: tetteket követelne. Önmagát helyettesítette be? Inkábbb azt gondolta végig: milyen cselekedet szolgálná legjobban a különböző osztályok érdekelt? Más szemponttal nem törődött; ami egy osztály alapvető érdeke, azt képes megtenni, bármilyen tényezők szólnak ís ellene. A kép sötétebb, mint a valóság volt: eltúlozta a veszélyeket. Alighanem tudatosan. Attól a pillanattól, hogy felismert egy igazságot, nem mérlegelt többé aprólékosan, nem nézett se jobbra, se balra, megszállottan tört célja felé. Attól kezdve, hogy a fegyveres felkelés mellett döntött, nem érdekelték többé a tanácskozások, kongresszusok, viták, nem törődött a meggyőzéssel, propagandával. Ezért ellenezte, hogy részt vegyenek az Előparlamentben, ezért tiltakozott, hogy megvárják a Szovjetkongresszust. Minden legális eszközt ellenzett már, ha egyszer harcra készülnek, fütyülni kell a legalitásra, nem szabad másra gondolni, mint a felkelés mindennél gondosabb előkészítésére. Nem szabad táplálni a hitet, hogy talán mégis győzhetnek erőszak nélkül, nem szabad a figyelmet megosztani, az akaratot egyetlen célra kell összpontosítani. Egyoldalú volt? Ha úgy tetszik, minden tett egyoldalú: az élet sokrétűbb, semhogy bármilyen döntés figyelembe vehetne minden lehetőséget és szempontot. De van egy pont, amin túl már nem szabad mérlegelni, mert a töprengés csak gátolja a cselekvést. Egyoldalú volt, amikor eltúlozta a veszélyt. Egyoldalú, amikor sutba akart dobni minden legális eszközt. Egyoldalú, amikor minden nap késés szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Egyoldalú nem egy érvében, s gyakorlati javaslatában. De pontosan erre a megszállott, egyetlen célra irányuló — tehát egyoldalú — akaratra volt szükség, hogy magával ragadja habozó vagy kételkedő társait. (A hajtoero, II) Lenin szeptember 14-én még azt írta a Központi Bizottságnak: „Nem a felkelés »napjáról« van szó, nem a felkelés szoros értelemben vett »pillanatáról« ... Arról van szó, hogy a feladatot világossá tegyük a párt előtt; napirendre kell tűzni a fegyveres felkelést". A Központi Bizottság láthatóan nem értett egyet azzal, hogy napirendre kell tűzni a felkelést. ígérte ugyan, hogy a közeljövőben megvitatja a kérdést, de erre nem került sor. E helyett továbbra is a Demokratikus Tanácskozáson s az Előparlamentben követendő politikáról vitatkozott: a legális harc módszereiről, amit Lenin már elvetett. Lenin tiltakozásul szeptember 29-én lemondott Központi Bizottsági tagságáról. S másnap már azt irta a Központi Bizottságnak: „Azonnal meg kell kezdeni a felkelést... Várni — bűn a forradalommal szemben." A jegyzőkönyvekben nincs nyoma, hogy a Központi Bizottság tárgyalta volna Lenin lemondását, vagy újabb levelét. Október 3-án azonban úgy határozott, hogy Lenint „az állandó és szoros kapcsolat lehetővé tétele érdekében vissza kell hívni Petrográdra". S két nap múlva döntött, hogy a bolsevikok kivonulnak az Előparlamentből. Október 10-én vett részt Lenin először a Központi Bizottság ülésén. S ezen az ülésen már a következő határozatot hozták: „Megállapítván tehát, hogy a fegyveres felkelés elkerülhetetlen és teljesen megérett, a Központi Bizottság felhívja a pártszervezeteket, hogy vegyék ezt irányadóul és minden gyakorlati kérdést.. . ebből a szempontból tárgyaljanak meg és döntsenek el." (A békesség vége) A korlátlan szólásszabadság: ez jellemezte legjobban Oroszországot a februári forradalom után. Bárkinek, bármi volt a véleménye, kiGYURKÖ LÁSZLÓ: (RÉSZLETEK) 2. állhatott az utcasarokra, elmondhatta a gyűléseken, megírhatta az újságban. Semmit sem kockáztatott, legfeljebb azt, hogy kifütyülik, hülyének nevezik, legrosszabb esetben elkergetik. A gyűléseken, kongresszusokon, üléseken végtelenbe nyúltak a viták, mindenki kimondta, ami a szívén fekszik, senki sem gondolt arra, hogy bármit is elhallgasson. A politika az utcán zajlott, a nyilvános gyűléseken, a kongresszusi termekben, ahová bárki beléphetett. Minden párt a nyilvánosság előtt vitatta meg terveit, ismertette céljait, senkinek sem jutott eszébe, hogy a kulisszák mögött konspiráljon. Nem hiába nevezte Lenin a legszabadabb országnak a február utáni Oroszországot. Részegítő és csodálatos állapot; rendkívül könnyű megszokni. Igaz, hogy a júliusi tüntetés után egyre több aggasztó jel mutatkozott, de nem nagyon figyeltek fel rá, s mintha nem is vették volna nagyon komolyan. A bolsevik vezetőket ugyan letartóztatták, de igen hamar ki is engedték őket. Az államellenes összeesküvéssel vádolt Trockijt a Petrográdi Szovjet elnökévé választották — noha a vádat nem ejtették el, csak feltételesen helyezték szabadlábra. A hazaárulással vádolt Lenin cikkel a saját neve alatt jelentek meg a sajtóban. Néhány bolsevik lapot betiltottak, de másnap más néven újra megjelent. Alighanem Lenin volt az első, aki megérezte, hogy a helyzet gyökeresen megváltozott, még ha ez a felszínen nem is látszott. Szigorúan betartotta az illegalitás szabályait. Petrográdba ugyanolyan titokban tért vissza, ahogy távozott: Jalava csempészte át a határon a mozdonyán. A viborgi kerületben, Fofanova agronómusnál bújt meg, akí a párt utasítására már korábban elküldte a családját az Uraiba, hogy Lenin egyedül lehessen a lakásban. Búvóhelyét csak nővére, Krupszkaja és Rahja ismerte, aki az összekötője volt; parókáját Fofonova jelenlétében sem vette le; megkövetelte, hogy az asszony négyszemközt is Ivanovnak szólítsa: erre a névre szólt hamis igazolványa; napközben sosem ment az ablak közelébe; amikor megérkezett, az első dolga az volt, hogy megnézze, le lehet-e mászni az erkélyről az esőcsatornán, ha rajtaütnek a lakáson. A Központi Bizottság két ülését, melyen részt vett, a legnagyobb titokban éjszaka tartották; Lenin parókában, leborotvált szakállal és bajusszal jelent meg, volt, aki meg sem ismerte. Az egész ország még a szabadságban tobzódott; ő már a harcra készült. Megrögzött összeesküvő volt? Jobban szerette a kulisszák mögötti munkát, mint a nyílt harcot? Az évtizedes illegális munka alakította ilyenné? El akarta taposni a szabadságot? Egyszerűen ő értette meg először, hogy a forradalom békés szakaszát, amikor a harc a szónoki emelvényeken folyik, felváltotta a fegyveres harc Időszaka. S a háborúban az ellenséges vezérkarok nem ismertetik egymással a terveiket. Minden forradalomnak ez a menete. S nem azért, mert minden forradalomban vannak sötétlelkű gazemberek, akik meg akarják semmisíteni a szabadsá got. A leplezetlen nyíltság, a teljes szabadság nem más, mint az erők egyensúlya: egyik félnek sincs még ereje, hogy elnyomja a másikat. De az egyensúly csak akkor maradhatna fönn, ha nem lenne két szemben álló érdek. Ameddig a két tábor érdeke alapvetően különbözik, ameddig az egyik csak akkor valósulhat meg, ha a másik nem, törvényszerűen, hogy valamelyik túlsúlyba jusson, s akkor megkezdődik a harc. Leninnek nemcsak minden szava, egész magatartása is azt sugározta: vége a békességnek. Ezt Igyekezett minden erővel megértetni társaival is. S ezért lobbant olyan haragra, amikor megtudta, hogy Kamenyev és Zinovjev szembehelyezkedett a Központi Bizottságnak a felkelésről hozott határozatával. Holott Kamenyevék nem tettek mást, mint amit február óta mindig ls tettek: ha valamivel nem értettek egyet, vitatkoztak. A Központi Bizottság a felkelés mellett foglalt állást — ők a Petrográdi és a Moszkvai Bizottsághoz fordultak, s kifejtették miért helytelenítik a felkelést. Aminek persze híre ment, hisz ők se nagyon titkolták. Csakhogy ekkor már szerte az országban mindenki nyíltan beszélt a küszöbön álló felkelésről. Olyannyira, hogy a petrográdi helyőrség alakulatai szavaztak is róla. Volt, amelyik helytelenítette, volt amelyik kijelentette, hogy a Szovjetek Központi Végrehajtó bizottságának parancsát követi, volt amelyik á Szovjetkongresszus utasítására várt. A legtöbb a Petrográdi Szovjetnek rendelte alá magát, melyet a bolsevikok vezettek. Az újságok nap mint nap találgatták, lesz-e felkelés, és ha lesz, inikor. Ebben a légkörben Kameuyevéknek bizonyára eszükbe sem jutott, hogy nyilatkozatukkal valamit is árthatnak: ők abban a tudatban éltek, hogy a harc olyan eszközökkel folyik tovább, mint addig. Lenin, aki már más világban élt — háborús világban — ahol más törvények érvényesek —, ocsmány árulásnak minősítette tettüket: elárulták az ellenségnek a haditervet. Az már az orosz forradalom sajátosságaihoz tartozik, hogy Kamenyev, aki a 16-i ülés után lemondott Központi Bizottsági tagságáról, nyolc nappal később, a felkelés sorsdöntő óráiban, mintha mi sem történt volna, ismét megjelent a Központi Bizottság ülésén, s magától értetődően bekapcsolódott a munkába. A Központi Bizottság pedig, mely négy nappal azeiött hosszas vita után elfogadta Kamenyev lemondását, s megtiltotta neki, hogy a határozat ellen agitáljon, ugyancsak, mintha mi sem történt volna, fontos feladatokat bízott rá a felkelés végrehajtásában. (A harc kezdete) A felkelés nem akkor kezdődik, amikor eldördül az első lövés. Az október lü-i vitán azoknak volt igazuk, akik azt mondták: a harc már megkezdődött. Valóban megkezdődött. Akkor, amikor a Petrográdi Szovjet a bolsevikok kezébe került; amikor 12-én a Szovjet megalakította a Katonai Forradalmi Bizottságot; amikor 15-én a petrográdi helyőrség határozatot hozott, hogy a Szovjet engedélye nélkül egyetlen alakulatot sem vezényelhetnek el a fővárosból. Aztán már minden úgy ment, mint a karikacsapás. 18-án a főváros helyőrsége elhatározta, csak azokat a parancsokat hajtja végre, melyeket a Szovjet is jóváhagy, s ezzel lényegében alárendelte magát a bolsevik Petrográdi Bizottságnak; 20-án a Katonai forradalmi Bizottság minden alakulathoz biztost küldőit, s így gyakorlatilag is átvette a helyőrség vezetéséi; 22-ét „a Petrográdi Szovjet napjává" nyilvánítói Iák, minden üzemben és alakulatnál gyűléseket tartottak, ahol nyíltan beszéltek a felkelés szükségességéről, s a 20 000 fegyverest számláló Vörös Gárda megtartotta konferenciáját. Tehát azoknak volt igazuk, akik azt mondták: semmit sem kell tenni, minden megy a maga útján, a felkelés úgyis elkerülhetetlen? Mindez valóban olyan volt, mintha pusztán a nép spontán mozgalmáról volna szó. S minden olyan nyíltan történt, mint addig is mindig. Trockij, aki a Petrográdi Szovjet elnökeként az előkészületeket irányítottá, rendkívül ügyesen keverte a kártyát. Amiroi mindenki tudott, abba nem lehetett belekötni. Igaz, hogy a Vörös Gárda fegyverkezett, de a Vörös Garda a Petrográdi Szovjet hivatalos alakulata volt. Igaz, hogy a Katonai Forradalmi Bizottság megszervezte a csapatokat, de a Katonai Forradalmi Bizottság a Petrográdi Szovjet hivatalos szerve volt. S a Petrográdi Szovjet minden alkalommal kijelentette: ezekre az intézkedésekre azért van szükség, hogy megvédelmezzék a várost az esetleges ellenforradalmi provokációktól. Azt viszont, hogy nemcsak spontán tömeghanguiatról van szó, nemcsak arról, hogy „Petrográdon valami készül", alig néhányan tudták. Csak néhány tucat bolsevik vezető tudta, hogy a Katonai Forradalmi Bizottság nemcsak a csapatokat szervezi, hanem titokban már a felkelés pontos haditervét is elkészítette. S hogy amíg a munkások és a katonák a forradalom • szükségességéről beszélnek, a bolsevik vezérkar a felkelés napját is kitűzte. Ha a munkások nincsenek annyira elkeseredve, ha a katonák nem gyűlölik úgy a háborút, aligha lett volna forradalom Petrográdon. De végeredményképp mégis Leninnek lett igaza. Mert a kormányt októberben nem a felbőszült tömeg söpörte el, mint februárban, hanem néhány ezer válogatott fegyveres, akit a legnagyobb titokban s a legnagyobb gonddal szerveztek meg a harcra. , , . (A Valóság 1967/5. számából)