Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)
1967-07-15 / 193. szám, szombat
ŕ A liguzai strandon a fürdőzők legtöbbje a homokban sütkérezett. A vörös hajú nő is köztük volt. így levetkezve kitűnt izmos testalkatával és hegyke mellével a többiek közül. Mintha eggyé akart volna válni az anyafölddel, úgy fúrta bele testét a homokba. Homokkupacokat rakott combjára, hasára, vállái-a, amiben ugyanaz a mohóság nyilvánult meg, mint ahogyan a bárban reggelizett. A víz viszonylag gyorsan mélyült: Néhány lépés után térdig ért, azon túl enyhült ez a gyors mélyülés, s vagy ötven métert haladtam előre a kavicsos talajon, amíg mellemig emelkedett a víz. Most éreztem először, milyen óriási ez a tenger. Szelíd óriásnak véltem e pillanatban. Sem hullámok, sem tarajok nem borzolták a vlz színét, tószerű mozdulatlansága földöntúli békességet árasztott magából. Tűnődve és lassan mentem előre benne, és végtelen nyugalom lett úrrá rajtam is. A piros-sárga bérelt gumimatracot magam mellett úsztattam, s arra gondoltam, ha így haladok előre, néhány hét múlva elgyalogolok Korzikáig, s azon túl újabb hetek múlva elérhetem Afrika partjait... Akármilyen nagy is ez a víz, most nincs benne semmi félelmetes. El sem hinné az ember, hogy néhány száz méterrel odébb már sok száz vagy ezer méter mély. A vízre fekszem, s szinte mozdulatlanul is megtart felszíne. A gumimatracot lábaimmal egyengetem. Erős fénnyel süt a nap, de nem égeti a testem. Hűsítő áramlatok borzolnak kellemesen. A fürdőzők olyan távol vannak, hogy hangjuk is csak itt-ott hallatszik, mintha üvegfalon át jutna el hozzám. A csend, a kékség, és a napfény nem ébreszti fel bennem a magányosság semmiféle félelmét. Egy ideig az eget nézem, s azt gondolom magamban: ilyen óriásinak már régen láttam. Jobbról — mondjuk — Marseille felől, és délről — mondjuk — Szardínia szigete felől vékony selyemkendőszerű felhők libegnek az égen. Ogy igyekeznek egymás felé, mintha fölöttem adtak volna találkát. Több mint negyed évszázad, hogy legutóbb találkoztam a tengerrel. A bóják, amelyek feladata, hogy mérsékeljék egyes fürdőzők önteltségét, még messze vannak. Egy-két fehér csónak úszkál a vízen, oldalán vöröskeresztes jelvénnyel. Mindegyikben egyegy napbarnított férfi, hatalmas szalmakalappal. Ennyi a védelem. Időnként tenyeremmel magamra locsolom a sós vizet, amelyet az októberi napfény nem perzselőn, inkább lassan felszárít. Olyan béke van körös-körül, olyan csendes és nyugalmas béke, mint bennem. Nem kisebb tenger az ember lelke, mint az óceán. Nem is sekélyebb, a békéje sem nyugalmasabb, s a viharjai sem viharosabbak. Váratlanul vonz ez az analógia, de tüstént kibújok a hasonlatok veszélyes öleléséből. Leszoktatom magam a hasonlatokról, esztendők óta elűzöm őket, mert tetszetősek és megcsalják végül az embert. Ez is! Lélek és tenger! Oldalakat tölthetnék meg szemkápráztató összevetésekkel. Két óceán ... Utálom a hasonlatokat. A természetnek sem adom meg magam egykönnyen. Aki már gyalogolt roppant teherrel végtelen háborús téli országutakon vagy rekkenő hőségben, napi negyven kilométert, nem barátkozik önfeledt bárgyúsággal a természettel. Az ilyen ember már annyi mindent nem hajlandó elnézni és megbocsátani a gyilkos hegyeknek, a nyomorító országutaknak s az alattomos vizeknek, hogy nem tudja egyhamar feloldani bizalmatlanságait. Ijesztően jelentéktelen az emberi test, amint így úszik a nagy vízen. Ha meghalnék, éppen így ringatna a tenger. De most jó, hogy élek; most jó, hogy süt rám a nap; ez nem ugyanaz a nap, amely megizzasztja a munkásokat és a parasztokat, és elgyötri a katonákat; ez nem ugyanaz a nap, melyet már ezerszer megátkozott az ember, mert eszeveszett gonoszságával kiszívta az élet nedveit és halálra sebezte azt, aki egykor bízott áldott sugaraiban. Ez nem ugyanaz a vlz, amelyre vágyott az ember és nem volt sehol. Ez nem az a nap, ez nem az a víz, ez nem az az ég, ez a végtelenség nem az a végtelenség. Ez nem a reménytelen országutak, mezők több ezer kilométeres végtelensége. Ez a remény, a béke, a nyugalom végtelensége. Olyan erős és nagy ez a béke, hogy még a fantáziát is elröpíti. Olyan nagy a nyugalom, hogy a félelem is rég belefulladt már a tengerbe. Olyan gazdag a természet békében és nyugalomban, jóságban és meghittségben itt a vizén, hogy messzire űzi a magány incselkedő ördögeit. Miféle magányról lehet itt szó? Szövetségeseim vannak: párnám a víz, amelyen álmodom, dunyhám az ég, amely rám terül, s lepedőm a víz színe, amely sohasem gyűrődik. Micsoda felséges nyoszolyát Miféle kárpitosok készítették ennek a nyoszolyának a rugóit. Lágyan és csendesen ringatnak, mint egy gyermeket, akit most tanítanak rá, hogy megbarátkozzék az élettel. Jaj, megint a hasonlatok. Utálom a hasonlatokat. Minek cipelem ide, erre a vízre, bele ebbe a békébe, ebbe a komfortos nyugalomba ezeket a hasonlatokat? Minek ez az egész? Hát nem tudom levetkőzni a közlés vágyának azt a nyomorúságát, amely évtizedek óta dadogásra kényszerít? Hát nem tudom azt a görcsös ösztönt megfojtani végre, amely arra ingerel, hogy ez a világ annyit ér, amennyire számot tudok másnak adni róla? Hát a napfény csak azért süt rám, hogy más szívét melegítsem vele? Hát megérdemlem én egyáltalában az élet e váratlan, békés örömét, ha egyszer már a mámor is csak úgy mámor nekem, ha mást is mámorít? Mi lesz az emberből? Ott úszik egy színes gumimatracon, kinn a tengeren, ha úgy tetszik „perspektivikusan" Korzika felé és Afrika felé és az Indiaióceán felé, mert ez a matrac átfér a GODA GÁBOR (MNK): el az emberek; a kék víz pirosra válik; a kezemet a vízbe lógatom; most látom csak; ez nem is víz, hanem vér. Irdatlan vértenger. Holttestek hevernek mindenfelé; a túlsó parton, Afrikában, Ázsiában és Európában és túl az Óperencián, mindenfelé szétömlik ez a feneketlen áradat. A csontvázak meredten hevernek a napon; a karvalyok lerágtak róluk minden húst; más csontvázak még járnak-kelnek, holmi keveset esznek ls, csontvázujjakkal dugva szájukba a falatot, és égbe nyúló hegyek emelkednek a tengerből; megtapintom ezeket a hegyeket; nem sziklából, nem földből álltak össze ilyen óriásokká, hanem alvadt vérből; a vízen a véres vízen úsznak gumimatracokon a hullák lilák és puffadtak, a pokol minden bűze fertőzi e levegőt; a véres tengerre ráborulnak a jeges és hőborltotta végtelen sivatagok, homokóceánok, amelyeket az elcseppenő vér csíkoz vörösre. Kövér, potrohos emberek járják gumicsizmáikban a véres tengert; isten tudja, hogyan csinálják, de nem süllyednek el és felvásárolják a csontvázakat és annyi ételt tesznek a zörgő csontok közé, hogy az állkapcsok tátogjanak, és megrettennek, ha ezek a csontvázkezek ökölbe szorulnak. Igen. Rémképek. Hasonlatokban álmodom. Ogy látszik, elbóbiskoltam plTÓTH FLÓRIÁN VALLOMÁSA Szuezen és átfér Gibraltáron, s én ebben a nagy magányban magammal utaztatom a múltat, és ebben a múltban, mint valami óriás hajón, mint valami Noé bárkáján, velem utazik minden. Hát nem tudom magam mögött hagyni a partot? Hát nem tudom kiszórni ezt a rengeteg limlomot Noé bárkájából? Hát ezen a piros-sárga gumimatracon, amelyen egyedül én heverek, az én testem nem tudja kiszorítani magából ezt az eszeveszett nyomorúságot, amit összehordtam évtizedeken keresztül, hogy tanúságtételként, elrettentő példának az utódokra hagyjak? Milyen csöndes ez a víz, s milyen háborgó a lelkem. Milyen undorító ez a hasonlat. 0, hogy gyűlölöm a hasonlatokat! Az eget nézem, s látom: azok a muszlinkendőszerű felhők is sokasodnak és pimaszulnak. Az imént még úgy tettek, mintha csak a maguk mulatságára hajóztak volna vitorláikkal a kék égenl Mintha nyaralni érkeztek volna Itáliába! Gumiágyamat lassan libegteti a szél, a fürdőzők hangja elmaradt mögöttem. Nyugalom van. De hát- van-e jogom mindehhez? Van-e jogom ehhez a vízhez? Ehhez a nyugalomhoz? Ehhez a békéhez? Van-e jogom, hogy én, aki az árnyalatos véletlenek összjátéka folytán még nem távoztam el erről a világról, most itt feküdjek a hátamon, a Ligur-tenger vízszínén, és úgy érezzem, hogy boldog vagyok. Hogy enyém az élet, a napfény, a szellő! Enyém mindaz, ami szép és jó! Hát van-e mindehhez jogom? A kérdés úgy ront nekem, mint egy iszonyatos hullám. Mintha fülem, orron, fejem megtelt volna vízzel. Mintha a víz belecsorgott volna az agytekervényekbe; elborul előttem a világ. Olyan a nap, mint iszonyatos kemence; a vízzel végtelen hosszúságú fénykéve köti össze, s mintha ebben a kévében várnának sorsukra milliók és milliók, hogy elnyelje őket a kemence torka. Mivel fűtik a napot? Gázzal. Asszonyok, gyerekek, aggastyánok és erős férfiak végtelen sora tántorog a kemencébe ... A fülembe csurgó víz felerősíti dübörgő méretekre a legkisebb zörejt is; mintha tankok rohannának végig a tengeren; mintha gépfegyverek kattognának és milliószámra hullanának ros-sárga gumimatracomon, a dús, sós levegő, a napfény ránehezedett szernpillámra és elnyomott az álom. A mozdulatlannak tűnő víz már a bójákig sodort, s az álom őrült képletei összegezték mindazt, amit az emlékezések összehordtak bennem. Jó, hogy már ébren vagyok; jó, hogy már nem álmodom, jó, hogy már nem látom vérnek és vörösnek ezt a napfénytől szikrázó vizet; jó, hogy a nap olyan messzeségből küldi őszies sugarait, és jó, nagyon jó, hogy Itt a vízen, ilyen ernyedetlen a csend. Jó ez a csend. És mit tegyek, ha úgy adódott, hogy még itt vagyok a földön, ha még esetleg egy ideig itt ls lehetek? Mit tegyen az ember, ha zavarba hozza minden kis jó, amit az élet még tartogat? Zavarba hoz a napfény, szégyenkezem miatta; hogy még felismerem az élet örömeit, s kivált azért, hogy annak a mégiscsak sokféle új jónak akarok élvezője lenni, amit igazán már csak másoknak és főként az utódoknak szánok. Ha valami, csak ez a sajgó vágy békit össze azzal a ténnyel, hogy egyelőre még élek; csak ez ad erőt; ez nyugtatja nyughatatlan képzeléseimet; olyan apokaliptikus volt a kor, hogy az Éden sehonnan sem látszott reálisabb lehetőségnek, mint annak a feneketlen pokolnak a mélyéről. Hatalmas volt a nyomorúság. Csakis méreteinek árnyékában világosodhatott meg az egyetemes emberi boldogság fénye. Azúros az ég és békén ring piros-sárga gumimatracom, amelyen álmodozva heverek, kicsit röstelkedve, kicsit szégyenlősen, kicsit értetlenül, hogy vajon az élet miért ajándékozza meg az egyiket ilyen tündéri félórákkal, s a másikkal miért végez Időnek előtte, brutálisan és váratlanul. S vajon mit tartogat még? Már messze túl járok a bójákon. Éles füttyszó hasítja át a levegőt. Vagy százméternyire látom a vöröskeresztes csónakot, benne a szalmakalapos ember áll és kiabál, még int ls, jelezve, hogy forduljak vissza. Védik az embertl Védik! Az élet biztonságos! Lám, nem engedik amúgy egyszerűen elkalandozni az ismeretlen óceánon. Tudják, milyen kicsi és törékeny az emberi testi Vigyáznak ránk, hogy halálunkkal meg ne zavarjuk az utószezon nyugalmát. Hangosan kiáltom, s csak én érzem, mennyi gúny van a hangomban. — Köszönöm, uram, nagyon köszönöm. — És elindulok visszafelé, holott már azt hittem, hogy ha még néhány, hétig szorgalmasan utazgatok a pirossárga matracon, csakugyan elérem Szardíniát, Korzikát és az afrikai partokat. Amint megfordulok, elém tárul a part. Most látom csak, ilyen közel van. Tisztán kivehető a Via Roma modern házaival. Sárga fürdősapka közeledik felém. Igen, félreérthetetlenül felém. A fürdősapka alól vöröses haj villan elő és számomra teljesen rejtélyes módon úgy áll meg a már sekély vízben ez a telt idomú nő, mint aki régi Ismerőst fedezett fel a Ligur-tenger kellős közepén, mert minden tengernek ott van a közepe, ahol éppen tartózkodunk. Rám nevet és azt mondja: — Isteni ez a víz! Ősszel a legszebb. Ilyenkor kipiheni az ember a szezon fáradalmait. H angja kemény és hangos a táj lágy akusztikájában. Ogy látszik, elszántsága nem olyan hiányos, mint arányérzéke. Nem tudom, mit jelent számára az a szezon, amit most ki akar pihenni, ehhez nincs is közöm. Csak azt felelem] — Az ember örül, ha élvezheti a csendet. Nem érti, hogy miért mondom ezt, még azt sem, hogy ezzel őt is csendre próbálom inteni. Csak folytatja: — Engem ez a víz mindig megőrjít. Erre nem tudok mit felelni. E bejelentés annyi mindenfélét foglalhat magába, hogy nincs bölcsebb válasz, mint a bárgyú mosoly. Ez sem segít. Folytatja: — Egyedül van? Céltudatossága egyenesen ijesztő. Nem felelhetek mást neki, mint ezt: — Hát lehet az ember egyedül, amíg él? Ennek a mondatnak Is azonnal kicsavarja a nyakát és fel tudja használni ellenem. — Milyen igaza van, én is mindig ezt gondolom magamban. Röstelkedem, hogy egyet gondoltam vele. De máris folytatja: — Látja, ilyen az élet. Maga is egyedül jött fürödni, én is. És kiderül, hogy nem is fürdünk egyedül, hanem együtt — és nevet. Jó fogait villogtatja és a tekintetében felgyúló fények félreérthetetlenné teszik számomra, hogy a reggelinél tapasztalt falánkságát az élet más vonatkozásaira is ki tudja gátlástalanul terjeszteni. — Igen — motyogom, de mert érzem, hogy minden mondatomat visszájára fordítja, gumimatracomat magamhoz ölelve kísérletet teszek a távozásra. Nem tágít mellőlem. — Nincs rosszabb dolog, mint az egyedüllét, de szerencsére a víz, különösen a tenger, jó kerítő. — És étvágycsináló — mondom én, a lehető legjobb szándékkal, arra utalva, hogy már éhes vagyok. Szinte tehetségesen tesz úgy, mintha félreértene. — Azt elhiszem. A tenger a legnagyobb étvágycsináló. — Még a makarónit is szívesen megeszem, pedig nem kedvelem — mondom zavartan. — Makaróni? — mondja a vörös hajú nő. — Ki beszél itt makaróniról? Megemberelem magam. Azt mondom: — Én beszélek a makaróniról. Éhes vagyok és ebédelni szeretnék. Az ebédre vagyok éhes. Semmi másra. A szavak súlyát udvarias arcfintorral enyhítem és érzem, hogy a magabiztosság mögött őszintétlenség is lappang. Rám néz, csalódás is van a tekintetében, de okos belenyugvás is. Azt feleli: — Kár, hogy csak a makarónira éhes. Pedig maga már nem olyan fiatal, hogy ilyen könnyelmű legyen. Jobban meg kell becsülnie az élet ajándékait. Minden jót. E rós karcsapásokkal folytatta tengeri útját. Matracom mellett, bandukolva folytattam én is utamat. Van abban valami igazság, hogy nincs joga az embernek ilyen könnyelműségekhez. Ami jót az élet felkínál: el kell fogadnunk, ha lehet emelt fővel. Az ördög tudja, hogy van az! Van hajlamom, hogy olyasmit tegyek, amihez nincs kedvem. Mondtam már: életem jelentős része Ilyesmivel telt el. S most mégsem! Még élek. Éhes vagyok. Jöjjön a makaróni. 1987.
