Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-01 / 149. szám, csütörtök

SZÁNTÓ LÁSZLÓ: Ruhóm rövid volt, viszont éktelenül nagy bakancs volt a lábamon. Miután a (járttitkárságon jelentkeztünk, egy elvtárs szó nélkül elkísért egy üzletbe és ott átöltöztetett. Ezt a ruhát azután itthon még évekig hordtam. Berlini tartózkodásunk második napján megtudtuk, hogy Ferenczy felkereste a csehszlovák kövességet és száz márkát kapott. Nagyon dühösek lettünk, mert előzőleg megegyeztünk abban, hogy nem keressük fel sem a követséget, sem a konzulátust. Viszont nekünk is szükségünk volt pénzre és igy másnap elszánjuk magunkat ugyanerre a lépésre. Furcsa találkozás volt ez a hazával! Egy őrnagy lehordott bennünket a sárga földig. Jegyzőkönyvezni akarta az esetet s haza akart toloncoltatni bennünket. Ferenczyre hivatkoztam, hogy ő miért kapott száz márkát. Az őrnagy végül is megenyhült, száz márkát nyomott o kezünkbe és az őrnek megparancsolta: -„Vezesd el őket s még egyszer ne kerüljenek a szemem elé!" Éjfélkor értünk Ďečínbe. Szállodában aludtunk, majd a reggelinél megkérdeztük a pincértől, hol találjuk a katonai parancsnok ságot. — Egy ugrásnyira tőlünk. Egy pillanatra abbahagytuk az evést, mert ettől az intézménytől nagyon tartottunk. A parancsnokságon aztán lehordtak bennünket fegyelmezetlen bolsevikeknek, akik úgy hiszik, hogy idehaza ugyanazt tehetik, amit Oroszországban. A laktanyába vezettek írónkét, ahol hét év után először ettem mákkal meghintett óriási keltgombócot. Később Pa rd u bicébe, a karantén-táborba kerültünk, ahol megvizsgáltak bennünket, hogy nem vagyunk-e fertőzöttek nemcsak valamilyen ragálytól, Hanem a bolsevizmus eszméitől is. Innen végre hazavergődtem Szlovákiába, Trencsénbe. Ugyanabba az ezredbe kerültem, mint amelyikkel kimentem a frontra. Csak a száma változott meg. Azelőtt 15-ös volt és Trencsénben volt helyőrségben, most meg 41es lett és Zsolnán állomásozott. Parancsnoka ugyanaz a Skrivánek volt, aki a krasznojarszki táborban Viest ikezére játszotta Dukeszt és az 1919. augusztus 19-én főbelőtt többi hadifoglyot. Akkoriban alhadnagy, most meg ezredes volt. 1921. június 30-án búcsút mondhattam a hadseregnek és hét év után ismét hazavetődtem Ug rácra. Hét évvel korábban, mint a magyar értelmiség egyik szakmailag alig képzett és politikailag elmaradott fiatal tagja estem hadifogságba. A katona tapasztalatai az értelmetlen háború frontjain, és főleg a hadifogolytábor sajátos környezete, omelyben művelődhettünk, ismeretséget köthettünk hivatásukban szaktekintélynek számító különféle emberekkel és szabad véleménycserét folytathattunk, továbbá a testi munka és az oroszországi forradalom formált engem. Igy 1919 végefelé logikus természetességgel jelentkeztem a Vörös Hadseregbe. Meggyőződésem volt, hogy az orosz forradalom csak a kezdet és visszatérésem után nemsokára idehaza is nyomdokaiba lépünk. De erre még huszonöt évet kellett vámunk. A mából visszapillantva úgy vélem, hogy megismerkedésem a marxizmussal önmagában nem döntötte el részvételemet a kommunista mozgalomban, belépésemeta kommunista pártba. Fontosnak tartom személyes tapasztalatomat is. Kétszer hagytam et a tábort és fizikai munkát végeztem. A táborban is munkása voltam a kefegyártó szövetkezetnek. Megismertem a fizikai dolgozó „örömeit", sorsát és saját bőrömön a kizsákmányolást. A marxizmus igazáról oz a körülmény győzö't meg, hogy a gyakorlatban lemérhettem Marx kizsákmányolási elméletének helyességét. Emellett szerepet vittek az oroszországi forradalomban szerzett tapasztalataim is. Természetesen ilyen tapasztalatokkal sem lett mindenki marxista. A tapasztalat önmagában kevés, az embernek tudnia is kell. Fel kell ismernie: a műveltség, a megalapozott tudás feltétlenül szükséges ahhoz, hogy eljuthasson a munkásmozgalomig. Persze az én utóm eltér a munkás útjától, aki objektív helyzeténél, 'apasztalataináJ fog. va másképp jut el a mozgalomig. Más ember — más út a szocializmushoz. Mégha a szubjektív feltételek mellett döntő fontosságúak is bizonyos objektív körülmények. Az értelmiséginek azonban feltétlenül ismernie kell legalább a marxizmus alapjait. Dukesz hatása nélkül valószínűleg megragadtam volna a darwinizmusnál és nem jutottam volna el a mozgalomig. Ö ösztönzött engem, ő ébresztette fel bennem az érdeklődést olyan kérdések iráitf, hogy miért vagyok hadifogságban, hogyan kerültem ide, milyen jellege van a háborúnak stb. Fejlődésem szempontjából természetesen nagy jelentőségűek voltak természettudományi ismereteim. Hiszen a természet ismerete nélkül aligha ért. hetjük meg a termelőerők fejlődését. Máig emlékszem Raoul Francé botanikus Növények élete című könyvére. Francé idealista volt, de nagyszerűen leírta például az erdő életét. Az erdő, a növényzet szerves közössége, amelyben az egyes növények léte kölcsönösen függ egymástól s egyben harcban áMnak egymással. Ez a könyv plántálta belém a gondolatot: ha a növények segítik egymást, akkor az emberek miért nyomják el s miért gyilkolják egymást a háborúkban? Művelődésem tette számomra lehetővé a körülöttem végbemenő folyamatok mély megértését. Egy azonban bizonyos: sohasem feledkezhetünk meg az objektív feltételek hatásáról. Ert Oroszországban láthattam. A tömegeket nem a bolsevikok mozgatták meg, hanem a cárizmus, a háború, a burzsoázia uralma, az elviselhetetlen viszonyok. Ez váltotta ki az emberek felháborodottságát, ezért akarták megváltoztatni a viszonyokat. Ekkor kerültek előtérbe a bolsevikok, akik marxista tudományos megalapozottsággal választották meg a helyes jelszavakat és a tömegek élére álltak. „A föld a parasztoké!", „A békét azonnal meg kell kötni!", „Minden hatalmat a szovjeteknek!" — az ilyen és az ehhez hasonló jelszavak mutatták a tömegeknek oz utat. Oroszországban 1917 áprilisáig zűrzavar uralkodott. S ekkor Lenin áprilisi tézisei elméleti tisztánlátással jelölték meg az előrevezető utat. A társadalmi fordulat konkrét programjával felvértezett maroknyi marxista győzelemre vezette a milliós tömegeket. (VÉGE) Aki a Dobsinai és a Domicai Barlang, a Sztlicei fennsík és a krasznahorkai feledhetetlen panoráma délkelet-szlovákiai járásának székhelyére látogat, előbbutóbb eljut az ősi városka szűk utcáinak közéből a nyáron hűs árnyat kínáló parkba, melyet a rozsnyóiak Nagy Sétatérnek hívnak. Hárs, gesztenye, platán és más erdei lombos fákkal szegélyezett és elég sűrűn pihenő helyekkel ellátott fasorok hívogatnak sétára a Sajó felett bástyaszerűen emelkedő teraszon. Ezek a fasorok U alakban veszik körül három oldalról a város mai hivatalnegyedét, mely egykor zöld domb volt, s az elmúlt századokban alakult a bányák fölösleges anyagából. A park délkeleti sarkában kőlapokra helyezett* és megkoszorúzott obeliszkszerű emlékoszlop látható alsó sarkán ezzel a felirattal: „Dr. Kiss Antalnak, a sétatér megalkotójának hálás emlékül Rozsnyó és vidéke közönsége, 1885." Akaratlanul felébred a látogatóban, ki ls volt dr. Kiss Antal? Rozsnyó városi orvosa volt kereken száz esztendővel ezelőtt éppen tetterejének teljében. Cikkei, melyekben a Sajó-fürdő létesítését. E célból részvénytársaságot alakított, mely alakuló gyűlését 1863. május 18-án dr. Kiss Antal elnöklete alatt Rozsnyó egykori orvoso orvosi eljárásokról, műtétekről, különféle testi fogyatékosságokról, a rozsnyói, ajnácskői fürdők ismertetéséről, a jászól barlangról, a vármegye néprajzi viszonyairól szól — különféle kiadványokban jelentek meg. önálló munkája: „Nocivus influxus". Nemes gondolkodású, szabad Idejében is hivatásának élő orvos volt. Megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Száz esztendővel ezelőtt vállotta már, hogy az egészséghez nem elégségesek a porok, labdacsok, kanalas orvosságok. Az egészséghez megfelelő életkörülményeket ls kell teremteni. Ö kezdeményezte a lövölde régi és elhagyott kertjében tartotta. Telket vásároltak s a Sajó malomárka mellett felépítették a fürdőt. Húsz teljes éven át, vagyis 1883-ig dr. Kiss Antal kezelte s az apródonként hozzávásárolt telken szép fenyveskerttel gyarapította. A fürdő későbben, 1899-ben, más mederben újjáépült, amit újabb alapítványok és új részvényesek belépése tett lehetővé. „A jelenlegi medence 25 méter hosszú és 10 méter széles s van mellette 10 kabin és két nagy közös öltöző" — számolnak be róla a századunk elején. Az uszodát környező kertet kedves kirándulóhelyének tekinti a város, ahol frissítőkről a kőépületben elhelyezett nyári vendéglő gondoskodott. Sajnos a megújítás óta vajmi kevés történt itten. Pedig dr. Kiss Antalnak öröksége továbbfejlesztésre és kezelésre vár. A víz, a friss levegő és a napfény jelentősége az egészség szempontjából ma már senki előtt sem lehet kétséges. Dr. Kiss Antal két Irányban mutatott utat városának. Sétaterét a száz év alatt sok ezren keresték fel, erre vall az emlékoszlop. Uszodájában is sokan találhattak felüdülést. E tavaszon örömmel láttuk, hogy a nemes gondolkodású orvos első létesítményében, a fasorban diákok újabb fény őcsoportokat ültettek. Azonban dr. Kiss Antal másik létesítménye se részesüljön mostohább elbánásban. Teljék meg ismét vízzel a Sajó-fürdő medencéje s a medence fiatalokkal, akik úszósportunkat Rozsnyón is százéves örökségként előbbre viszik. MOHR GEDEON Ki az, akinek a kisablakon keresztül csak az arcéle látszik, aki utolérhetetlen ügyességgel, gépfegyver gyorsaságával üti a pecsétsorozatot a borítékok halmazára, majd kiszól: „Három nyolcvan. Köszönöm"? A postáskisasszony. Az a vékony tejüvegfal a kör alakú kivágással tökéletesen elszigeteli a postáslányt a külvilágtól, hozzáférhetetlenné teszi, s ezért is tudunk oly keveset róla. A postai üvegfal, akármilyen vékony ts, erősebb határvonal, mint — mondjuk — a boltok pultja, vagy a mozik pénztárfülkéjének kisablaka. Mert a postai üvegfal — az hivatalos. Talán ezért is marad sok postalány férj nélkül, mert a hivatalos határvonal mindig riasztó valami, áthidalhatatlannak tűnő akadály, fis hiába villant feléd bátorttó mosolyt a leány, te nem látod a tefüveg miatt. Bemerészkedtem az üvegfal mögé. Mindig izgatott, milyen lehet az élet ott, a pult túlsó oldalán. Érdekes: az a nagydarab ember, bibircsókos orrával, aki az előbb odakint szemtelenül elém furakodott, s a „tolakodó fráter" kifejezést juttatta eszembe — itt csupán egy kéz, s egy hang: „Expressz, kérem." S az a csinos fiatalasszony, aki után az előcsarnokban megfordultaim és egyáltalán nem postai gondolatokat ébresztett bennem, itt csupán egy kéz és egy hang: „Ajánlva, kérem, mibe fog kerülni?" Innen nézve nagyon leegyszerűsödnek az emberek: jó és rossz tulajdonságaik lehullanak róluk, szépségük, csúnyaságuk, szemtelenségük, kedvességük, ügyetlenségük és ügyességük, szöszátyárságuk, vagy szűkszavúságuk nincs többé. Csak egy kéz, egy boríték, egy hang. Ez marad a postáskisasszonyok számára az itt megforduló sok száz emberből... A pult túlsó oldalán a várakozásnak megfelelően, valóban csupa leánnyal találkozom. Egyikük sem asszony még. Igaz, többnyire fiatalok. Az előbb, még odakint hallottam, hogy a négy pecsételő közül az egyik „stempli" valahogy lassabban csattogott. Kinek a kezében van? Hadd lássam, ha már itt járok. Csinos, barna hajú, nagy szemű leány. Tizerihél éves sincs még. Oj munkaerő talán? Nem, csak gyakorlaton van Itt. A közgazdasági középiskola postai tagozatán tanul, s Igy időnként két-két napra a postán gyakorol. Van itt a postán egy férfi munkahely is. Ogy hívják: spedíció. Nem expedíció, csak spedíció. De beillik világjárásnak is. Itt osztják szét ugyanis a leveleket aszerint, melyik vasútvonalra, országrészbe, vagy országba indítják útjukra. Félkör alakú rekeszes fal közepén áll a postás és szinte vaktában a megfelelő rekeszekbe szortírozza a kezeügyében fekvő levélhalmazt. Közben fel sem néz, csak a címzéseket figyeli. A rekeszeket a keze már magától találja meg. Miért mondják, hogy ez férfi munkahely? Ogy látszik, a posta vezetője sem tud erre a kérdésre válaszolni s talán ezért is állított e posztra leányti Vagy húszéves ez. Cecília Mikušovának hívják. Mit kell tudni ehhez a munkához? — Mindenekelőtt a vasútvonalak minden megállóját ismerni kell. Hogy ne tegyek egy Prága-környéki faluba címzett levelet az ústl vonalra. Mert az osztályozás a vasútvonalak szerint történik — magyarázza a postáskisasszony, aki még csak tavaly került ki az iskolából. — És sosem téved? — Ö, azért prémiumlevonás járna. De hiszen eleget nyaggattak bennünket ezzel az iskolában. A fó tantárgy a postai földrajz volt, és azon be kellet magolni az összes megállót, ahol posta van. Vonalak szerint. Sőt, a legfontosabb külföldi vonalakat is. Rettentő tantárgy volt.,. Itt persze jobb, mint az iskolában. Mert az iskolában mindent meg kellett tanulni, hogy akármelyik postán dolgozhassunk. A gyakorlatban annyival egyszerűbb, hogy csak a tőlünk kifutó vonalakat kell kezelni. — Mondja, kérem, iehetné önből a posta vezetője is? — Lehetne, hiszen képesítést kaptam erre az iskolában. Sok osztálytársnőm lett postavezető. Persze kisebb helységekben és falvakban. Én itt lakom a városban, azért helyezkedtem' el nagy postán. De elméletileg ennek a postának is lehetnék a vezetője. Persze, nem leszek. — Miért? — Már ahhoz is, hogy a hírlapterjesztőben dolgozhasson valaki, több éves gyakorlatra van Postáskisasszonyok szükség, hát még olyan magas funkcióhoz. Milyen az az iskola, ahol a postáskisasszonyokat nevelik? A kérdésre a forrásnál keresek a választ, s felkeresem Milan Grandtner igazgatót a közeli közgazdasági középiskolán. — Jelenleg 68 tanulónk van a postai tagozat negyedik osztályában. Nyolcan közülük főiskolára mennek, a többiek alkalmazásba lépnek. Sok a jejentkezőnk. Tavaly 395-en Jelentkeztek, s csak 160-at vettünk fel, a legjobbakat. Az 1. D. osztályban például az átlagos előmenetel 1,9. Egyre nőnek az igények nálunk is ... — Mi lesz a lányokból? Nos, nagy posták legkülönfélébb munkahelyein helyezkednek el, vagy falusi posták vezetői lesznek. Először rendszerint a nagy postákra osztják be őket, hogy némi gyakorlatot szerezzenek, s csak kb. egy év múlva kerülnek önálló beosztásba. Most gondjaink vannak a munkaadókkal — fiúkat szeretnének olyan beosztásba is, mint a bérelszámolás, a tervezés és könyvelés. Márpedig nálunk az iskolán egy harmincöt tagű osztályban négy fiú van csupán ... Valami igazuk van a postákon, elvégre hivatali munkára alkalmazhatnak fiatalokat a kétéves iskola végzettjei közül is.,. Milyen kilátásokkal készfii postai munkahelyére a mai negyedikes tanuló? Ezt Zuzana Durkovicovától kérdezem, akit megmentek a feleléstől és kikértem egy beszélgetés idejére az osztályból. — Ijesztgetnek a lányok —> mondja —, hogy csak 800 ko-* ronás állások várnak ránk. Hä ez Igaz, akkor kár volt végigjárni a négy évet, elég lett volna a kétéves iskola... En a zvolení postára kerülök, s onnan helyeznek el később valamelyik falura. Szülőfalumhoz közel szeretnék kerülni. Tudja, prenčovl vagyok. Ott van a set meci hegyek között... — Miért nem tanulok tovább? Nos, a bátyám főiskolára ment, sokáig eltart, míg keresni kezd. Szüleimet kell már segítenij kell még egy kereső a családban. — Mindig postáskisasszony szeretett volna lenni, Zsuzsika? — Nem. Tanítónő akartam lenni, — Korán férjhez szeretné menni? — Nem hiszem ... Pedig Jó lenne gondoskodni erről ls Zsuzsika, mert jövőre már többnyire a kis kerek ablakon át fogja látni a világot. Onnan pedig a fiúk épp olyanok, mint az öregek, az egyik mint a másik, a kerek ablakon át nem udvarolnak, csak beszólnak: „Hatvan filléres bélyeget kérek." És Zsuzsika kiadja a visszajáró negyven fillérrel együtt. Fel sem néz talán, mert csak egy kezet látott, amilyent ezret lát, egy hangot hallott, amilyent ezret hall. VILCSEK GÉZA