Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-24 / 172. szám, szombat

N. ANDROPOV NEPÁLI RIPORTJA A NEPÁLI Fii VAROS PAGODAl Mielőtt Nepálba utaztam volna, kezembe került egy érdekes mű, a „snowman", az úgy­nevezett havasi ember problémájával foglal­kozó könyv. Még sokan emlékeznek rá, hogy vagy öt évvel ezelőtt a világsajtóban igen nagy port vert fel egy titokzatos lény léte­zésének híre. Sokan megmosolyogták és áltu­dományos feltevésnek tartották. A könyv, amelyet sikerült megszereznem, azt állította, hogy Katmanduban, Nepál fővárosában egy „havasi ember" mumifikált holttestét őrzik, s állítólag olyan tekintélyes személyiségek látták a múmiát, mint Csandra Man Masket, az állami múzeum igazgatója KATMANDU Az utasnak úgy tűnik, mintha a repülőgép időnként valamilyen természetes folyosón ke­resztül tartana Katmundu felé, s e kordon falait gyér erdővel benőtt zord hegycsúcsok alkotják. Egymást követik a hasadékok, míg végül a hegyek eltűnnek és utat engednek egy dombos völgynek, amelyet felülről nézve házak és templomok fehér és barna pontjai tarkítanak. Északon vakítóan tündöklik a hó­födte Himalája. Tizenkét órát tartott a repü­lőút Moszkvától Katmanduig. ... Másnap reggel első utam a múzeumba vezetett, ahol sajnálattal közölték, hogy Maskei professzor előrehaladott korára való tekintettel nyugalomba vonult, de megadták a címét. Valahol az óváros keskeny labirin tusaiban lakott. Ahány utca — annyi szoros. Dominálnak a kétemeletes, pagodatetős falak Az épületek napégette falai sötétek. Évezre dek pora rakódott rájuk. Az ajtókat, ablak­borításokat, erkélyrácsokat fából készítették, és a legfinomabb faragással díszítették. Ez a facsípke a fekete-bordó téglafal hátterében utánozhatatlan szépséget kölcsönöz a házak homlokzatának. A földszinti helyiségeket boltok, szatócsüz­letek foglalják el. Minden útkereszteződésen soklépcsős buddhista templom. Nemzeti vise letbe öltözött hivők tucatjai imádkoznak és vitatkoznak a lépcsőkön. A tibetiek fekete zekét és szőrmesapkát, az indiai férfiak fehér ruhát, feleségük kék, zöld vagy rózsaszínű szárit, a nepáliak sötét kabátot és fehér kes­keny nadrágot, a buddhista szerzetesek sárga tógát viselnek. Az utca forgatagában zavarta­lanul ődöngenek a bivalyok és a tehenek, örökké éhes kutyák ténferegnek a járókelők lábainál. A kék égből sugárzó napsütés bera­gyogja ezt a bábeli tarkaságot. Amikor leszáll az alkony, a házakban és az utcákon kigyúlnak a lámpák, amelynek táp­láló energiáját a szovjet segítséggel épült panauti vízi erőmű szolgáltatja. A szovjet se­gítségnek még egy konkrét bizonyítéka van: a város peremén működő, a legkorszerűbben berendezett cigarettagyár. Z O í • ESTJJP <t X Maskei professzorral nem sikerült mindjárt találkoznom; addig is jól megismerkedtem Katmanduval és környékével. A fővárostói száz kilométernyire egy tanítótól hallottam először a hegylakók és a jeti, azaz a „havasi ember" találkozásának történetét. A legtöbb ilyen hagyományt a tibeti serpák őrzik. Ez a nemzetiség a Himalája Mahalangur Himal nevű gerincének lábánál él. E név magyarul azt jelenti: „Nagy majmok hegyei". Több hegymászó éppen ezen a vidéken akadt fur­csa emberszerű lények nyomaira, amelyeket fényképeken meg is örökítettek. A pangbo­csai kolostorban ereklyeként őriznek egy furcsa kézfejet, amely európai tudósok véle­ménye szerint „hasonlóságot mutat a nean­dervölgyi ember kezével". SZENVEDÉLYES KUTATÓK Az ötvenes években sok szenvedélyes ku­tató lepte el e tájat. A jetik titkát kutatták, de sokak hibájából a nepáliak bizalmatlanul szemlélték e kísérleteket. Katmanduban nekem is megerősítették, hogy a nepáli hatóságok „nemzeti érdekek­re" hivatkozva megtiltották, hogy külföldiek a nepáli—kínai határvidéken hegymászás ürügyén „meg nem engedett dolgokkal" fog­lalkozzanak. A hatóságok elővigyázatossága érthető. A múltban a Mont Everest közelében zajlot­tak le a kínai—Indiai határincidensek, s a nepáliak mindenképpen kivülállók akarnak maradni. Ezt nepáli újságíró kollégák és hiva­talos személyiségek is bizonygatták. További szempontokra Edmund Hilarynak, a világhírű hegymászó esete vet fényt. Hilary 1960 őszén megismételte 1953-as hegymászás! rekordját. Az 1953-ban „felfedezett" és szen­zációként világgá kürtölt jetik vadászása he­lyett azonban csakis sportteljesítményre tö­rekedett. A jetikről várt riportok elmaradtak, viszont az újsághírek erősen ártottak Hilary hírnevének. A Nazionale című olasz lap tu­dósítója például ezt táviratozta szerkesztősé­gének: „Hilary a havasi embert keresi, való­jában azonban Kínát kémleli. Hatszáz főnyi tudományos expedíciója azért tartózkodik Nepálban, hogy pontos térképeket készítsen a nehezen megközelíthető vidékekről, és megállapítsák, igazak-e azok a hírek, hogy a kommunista Kína rakétákat vagy mester­séges bolygókat bocsát fel." Hilary még sem akart üres kézzel vissza­térni, mert akkor rábizonyult volna, hogy valójában hírszerző. Ezért egy határ széli buddhista kolostor lámáitól elkérte az évek óta szent ereklyeként őrzött skalpot... A TITOKZATOS MÚMIA Végre eljött az a nap is, amikor találkoz­hattam Maskei professzorral... Mindjárt a tárgyra tértünk: létezik-e a jeti? — Igen, valóban van egy ilyen múmia. Igaz, hogy már régen láttam, mindjárt a háború után. Egy városi ember hozta be nekem a mú zeumba: egy 25 centiméteres ládában ősz­szeaszolt emberszabású lény feküdt. Majomra egyáltalán nem hasonlított. A havasi embere­ket még csak akkor kezdték emlegetni. A mú­mia megtalálója azt mondta, hogy Tibetből kapta a leletet, s olyan árat kért érte, hogy nem tudtam megvásárolni, de lefényképez­tem. A professzor kedvemért megkereste a régi fényképet. — Nézze, milyen aránytalan a bal keze. Em­lékszem, hogy a múmia porcukorral volt be­hintve. Bőre száraz és barna volt. A kezdetle­ges mumifikálási módszer miatt teste nagyon deformálódott, de mégis meg tudtam állapí­tani, hogy hímnemű lény feküdt a ládában ... J A jetik titkát nem fejtették meg. Tovább kutatják. Mindenesetre az a módszer, aho­gyan Hilary világgá kürtölte „csodálatos fel­fedezését", egyáltalán nem nevezhető tudo­mányosnak, s különben is az egész históriá­nak semmi köze sincs a tudományhoz. Earí Reynolds okinavai úti jegyzete Egyszer a sziget északi részén fekvő Kodza kisvárosba kellett utaznom. Az autóbusz-kalauznőtől japánul kértem jegyet. Nagyon csodálkozott, és ujjain mutatta, mennyit kell fizetnem. — Velem japánul is beszélhet mondtam, — és dollárt, meg jent húztam elő a zsebemből. A lány nem akart jent elfogad­ni. A szigeten csak amerikai pénz van forgalomban. Széles aszfaltút vezetett Kodzá­ba. Amerikai üzletek kirakatai, autótemetők csillogtak a napfény­ben. Egy kanyar mögött amerikai támaszpont terült el. Szögesdrút kerítés vette körül, mint egy ál­latkertet. A szigeten sok ilyen támaszpont van, a legjobb földe­ket foglalják el. A kis szigeten az amerikaiak abszolút uraknak érzik magukat. Mindent kényelmüknek megfele­lően rendeztek be. Van itt tizen­hat katonai mozi és 45 katonai klub. Fürdőmedencéket, golfpályá­kat, jachtklubokat, lóversenypá­lyákat, röplabdapályákat, nyitott és fedett stadionokat, iskolákat, templomokat, kórházakat, könyv­tárakat építettek nekik. Sokan családostul Itt élnek szögesdróttal körülvett nagy, fényfiztf házikban. Az amerikai klubban elbeszél­gettem egy okinavai vállalkozóval, aki csak kivételesen juthatott be ide. Nyíltan bevallotta, hogy min­den vágyuk a sziget egyesítése japánnal. Ám hallgatnak. Az ame­rikai hatóságok korlátlan hata­lommal rendelkeznek, s a legki­sebb ellenállás esetén ls megta­lálják a visszaiizetés módját. Bár­kit „vörösnek" nyilvánítanak, s az illető a feketelistára keröl. — Az egyszerű nép nagyon sze­gényen él. Az árak magasak, pénz meg nincs. Nincs elég víz és vil­lanyáram a szigeten. A zöldség és a hal ára szüntelenül emelkedik. A sziget lakóinak persze egyéb bajaik is vannak. A japán kor­mány igyekezett orvosokat küldeni a szigetre, de az amerikai ható­ságok formális okokra hivatkoz­va, visszautasították a segítséget. Kísérőm, egy tanitó, aki a nuk­leáris fegyverek elhelyezése elle­ni tiltakozása miatt szintén feke­telistára került, egyszer elvitt egy amerikai támaszponthoz. A kapu­nál állig felfegyverzett őrség, a falakon táblák: „Tilos a fényké­pezés, a jegyzetelési" Persze, a lá­tottakat, könnyen meg ls jegyez­heti az ember. — Itt jutunk a kapu előtt, és tüntettünk az atomfegyver ellen. Farkasszemet néztünk a felénk fordított géppisztolycsövekkel, de nem mozdultunk. Akkor kutyákat uszítottak ránk ... Kodzában lépten-nyomon bárok, nyilvános házak fogadnak. A vá­ros az amerikai katonaság szolgá­latában áll. Barátaim megmutat­ták a fekete városrészt — ez a néger katonák számára van fenn­tartva, és külön a fehér város­részt. Ezt a városfelosztást nem az nkinavaiak, hanem az ameri­kaiak találták ki, nyilván azért, hogy „otthonosabban" érezzék magukat. Egyes bárokban ilyen hirdetést is olvashatunk: „Nálunk ma szegregált tánc". Ez azt je­lenti, külön táncolnak a négerek és külön a fehérek. Este elmentem egy japán mozi­ba. Én voltam ott az egyetlen amerikai. A japánok különös pil­lantásokat vetettek felém, jenki­nek tartottak, aki egy kicsit kl akar rúgni a hámból. Amikor okinavai ismerőseim benyomásaim felől érdeklődtek, s kereken meg­mondtam nekik, amit gondolok, azt is, hogy joggal tiltakoznak az amerikai bázisok ellen, igen el­csodálkoztak, hogy amerikai lé­temre ugyanúgy gondolkozom, mint ők. Néhány nappal kodzai látoga­tásom után az ismerős tanítót amerikai kémelhárítő tisztek szi­gorú vallatásnak vetették alá, s felőlem érdeklődtek.. A z afrikai országok többségében a mezőgazdasági terme­lés rendszerint egyetlen kultúrára összpontosul. Aho­gyan Glianában a kakaóra, úgy Tanzaniában a szizálkenderre. Ennek a gyarmati múltból örökölt egykultúrás te'rmelésnek sokkal több a hátránya, mint az előnye. Tanzania jelentős mennyiségben exportál szizált és importál élelmiszert. Ha szi­zál helyett gabonaféléket termelne, sok valutát megtakarít­hatna. Másrészt állandóan ki van szolgáltatva az ország a kapitalista világpiacnak. Az elmúlt években jelentősen esett a szizál világpiaci ára. Volt olyan év, amikor egy tonna szizál­rostért több, mint kétszáz angol fontot fizettek a londoni tőzs­dén. Tavaly Tanzania kétszázezer tonna szizált exportált, vi­szont már csak hetven angol fontot kapott egy tonnáért. S az irányzat továbbra is lényeges árcsökkenést mutat. A szakem­berek azt jósolják, hogy a Nyerere elnök által elrendelt ál­lamosítások egyik kihatása a szizál, vagyis Tanzania fő export­termékének további árcsökkenése lesz. S azt hiszem, ezek a jóslatok be is válnak. Hasonló volt a helyzet a ghanai kakaó­val. Nkrumah e'lnök alatt rohamosan esett a kakaó világpiaci ára. S furcsamód, amióta Ghanában jobboldali katonai dikta­túra van, azóta emelkedett a ghanai kakaó világpiaci ára is, A szizáltermelést a volt gyarmatosítók, a németek honosítot­ták me'g Tanganyikában. Később, amikor a németek helyét az angolok vették át, ők nemcsak folytatták, hanem jelentősen fokozták is a szizáltermelést. S ezzel méginkább egyoldalúvá tették az ország gazdaságát. Dar es Salaam-i lakásom közelé­ben hatalmas szizálültetvény terül el. Félig már elnyelte a gaz és a dudva. Tulajdonosa olyan angol lehetett, aki a független­ség után felpakolt és hazament Angliába. A független Tanza­niában nem találta meg a számítását Ui > < < i/> »/» LU az < Q ca A tanzaniai kormány bejelentette azon szándékát, hogy áU lami kézbe kívánja venni a szizáltermelők részvényeinek hat­van százalékát. Válaszul a termelők, akiknek zöme angol, vagy indiai eredetű nagybirtokos, közölték a kormánnyal, — min­dent, vagy semmit. Vagyis inkább belemennek abba, hogy a kormány átvegye az összes részvényeket és államosítsa a szí­zálfarmokat, mint abba, hogy nyereségüket megosszák a tan-, zaniai néppel. Az államosítást természetesen busás kártérítés ellenében képzelik el. A kormánynak kétszer is meg kell gon­dolnia egy ilyen lépést. Ha ugyanis a szizálgazdaságokat irá­nyító külföldi szakemberek, agronómusok és műszaki szak­emberek tömegesen elhagyják az országot, ez egyenlő a szizal­termelés azonnali visszaesésévé 1!, esetleg tönkremenésével. A napokban jártam egy tanzaniai szizálfarmon. A farm tu­lajdonosa indiai nagybirtokos. A Dar ös Salaamtól mintegy ötven mérföldnyire levő ültetvény területe megközelíti a 3000 kataszteri holdat. Az ültetvényt 1946-ban létesítették. A tulaj­donos elmondotta, hogy a szizál a telepítés utáni harmadik évben már termést hoz, s ezt követően tíz teljes éven át te­remnek a kaktuszhoz vagy inkább az agavéhoz hasonló szizál­bokrok. A gazdaság egy évi szizálrosthozama 1200 tonna, ami azt jelenti, hogy tulajdonosa az önköltség és az adó után mi­nimum 12 000 angol fontot keres évente. Azt hinné az ember, hogy ezzel a korántsem jelentéktelen összeggel megelégszik. Dehogy. Kevesli. Panaszkodik a piaci árak esésére és arra, hogy, a munkások egyre több fizetést követelnek. Ez viszont érthető, A gazdaság négyszáz afrikai alkalmazottja a legrosszabbul fizetett. Egy afrikai munkásnak legalább háromezer szizál le­velet kell levágni és kévékbe kötni ahhoz, hogy hét és fél shillinget keressen. Alaposan meg kell dolgoznia, ha meg akar­ja keresni a havi tíz fontot, ami valamivel több csak, mint a létminimum. Ezzel szemben a gazdaság ír származású fögé­pésze havi 300 fontot keres. Vagyis harminc afrikaianalé a telfes bérét. A gazdaság a maga nemében fölöttébb korszerű. Helyben termelik a szizált, vágják le, zúzzák, szárítják, tilolják és bá­lázzák. A gazdaságnak ehhez megvannak a saját kis üzemei. Még egy kötélverője ls van. Ez a megoldás lényegesen meg­könnyíti a tulajdonos dolgát. Hiszen a Dar es Salaam-i kikö­tőbe már az exportra kész rostot, vagy az eladásra kész kö­telet szállítja. Az igazság kedvéért azt is el kell mondanom, hogy ez a gazdaság a jobbak közé tartozik. Nemcsak a ter­melés és a feldolgozás korszerűsége, hanem a munkások szem­pontjából is. A négyszáz munkást nem egy bizonyos termelési időszakra, hanem az egész évre alkalmazzák. Erre azért van szükség, mert a termelés az év minden szakában folyik. S a vidék is szerencsés. Egy-két hónap kivételével mindig van eső, ami fontos a szizáltermeléshez. A gazdaságnak saját is­kolája, orvosi rendelője van. A munkásoknak afrikai viszony­latban is egészen tűrhető szállásokat építettek. A fizetést azon­ban igen alacsonyan szabták meg. Amit az indiai tulajdonos egyik kezével adott, azt a másikkal elveszi. Megkérdeztem az indiait, hogyan vélekedik a kormány ál­lamosítási szándékáról? Egyáltalán nem lelkesedett az ötletért. Úgy érzi, egész eddigi fáradozásának gyümölcsét veszíti el. Csak addig érdekelt igazán a termelésben, amíg kizárólag a magáénak tudja a birtokot. Az fel sem vetődik benne, hogy több évvel a függetlenség után a tanzaniaiak joggal vetik fel a kér­dést: Hogyan lehetséges, hogy saját hazájukban, saját föld­jükön ma is másnak szolgálnak, s munkájuk gyümölcsét nem ők, hanem az idegen nagybirtokosok és kapitalisták élvezik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom