Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)
1967-06-24 / 172. szám, szombat
U gy látszik J. P. Sartre, korunk érzékeny szeizmográfja nem véletlenül jósolta meg már esztendőknek előtte Prágában, hogy évszázadunk nagy regénye épp a szocializmus talajából fog kisarjadni. Megérezte, hogy a szocializmus légkörében már elég feszültség gyűlt fel, mégpedig nem annak következményeképpen, hogy „a világ két részre oszlott, s egyik fele fél a másiktól", hanem magának a szocialista társadalomnak sajátos problémáiból eredően. Ezek egyike kétségtelenül az a szonda, amely egészen a kommunizmus alapjáig és lényegéig hatol, mint olyan életformáéhoz, amely az emberiség legmagasabb eszményének beteljesedését jelenti. Igy tehát nem meglepő, hogy az utóbbi idők legfigyelemre méltóbb cseh prózai alkotásai, Milan Kundéra Zert (Tréfa) című müve, Jan Trefulka PrSelo jim štéstí (A boldogság esője j és Ludvík Vaculík Sekyra (Fejsze) című regénye, olyan komoly könyvek, amelyek fényt derítenek számos eszmei, politikai és erkölcsi kérdés egész komplexumára. Ezeknek a kérdéseknek a gyökerei a múltba — a személyi kultusz időszakába — hatolnak, következményeit azonban társadalmunknak nem ls egy nemzedéke még mindig érzi. Könnyen lehetséges, hogy a kritika ezeket a prózai műveket az abszurd irodalomba fogja sorolni, Az ifjú cseh próza útja ám nem egészen jogosan. Számos életbeli helyzet abszurditása logikusan magának az adott történeti korszaknak abszurd voltából következik. Valóságlátásunk, valamint e szemlélet művészi eredménye közel áll Hrabalhoz és Páráihoz s nyilvánvalóan a világ hasonló szemléletéből fakad. Ez azonban nem ,fonák" szemlélet, sem pedig a „nagyságnak" szádékosan groteszk bemutatása. A józanul és helyenként talán már az elviselhetőség határán járó fanyar humorral szemlélt történelmi időszak az említett prózai művekben végre megkapja valódi arculatát és megfelelő dimenzióját. Am egyik mű sem kelt abszurd hatást, nem kelti bennünk a valótlanság érzését. Épp ellenkezőleg: hatásuk inkább tragikus-groteszk, amellett azonban meggyőzően realisztikus. Ügy vélem, hogy ezek az alkotások szinte öszszehasonlíthatatlanok azokkal a prózai művekkel, amelyek a XX. kongresszus után csaknem minden szocialista irodalomban elszaporodtak. Van azonban olyasmi is, ami közös bennük — a hasonló társadalmi hátország, a hasonló történelmi tapasztalatok, s a tévedések. Az új cseh prózai művekben a hasonló irányzatú német, ma gyar vagy lengyel alkotásokkal összehasonlítva azonban mégis van valami lényegesen más, merész. Az említett alkotások közül ugyan sok ha sonló problematikával foglalkozik, hasonló — értelmiségi — környezetben játszódik cselekménye, ám úgy látszik, hogy a cseh szerzők nem abszurd, vagy fantasztikus — víziókra épített — irodalmat akartak teremteni, amelynek forrása egyébként az autentikus élmények. Mai tragikus hőseiket (azért tragikusak, mert gyakran maguk sem értették meg, miképpen váltak — akaratuk ellenére — hősökké) nem igyekeztek úgy bemutatni, mint a nevetséges rovarok gyűjteményét (Déry), sem mint megvadult, gyászos svábbogarakat (Moravia). Céljuk inkább azon nemzedék elveszett ideje érzetének genealógiája volt, amelynek boldogsága esőként hul lott le, vagy — ha úgy tetszik — amellyel a történelem kegyetlen „tréfát" űzött. A fiatal emberek sorsáról s végeredményben az egész háború utáni társadalom fejlődéséről tett vallomásaik ereje és meggyőző volta abban rejlik, hogy minden erőszakosság nélkül, a lehető legtárgyilagosabban, józanul és pátosztalanul ábrázolják egyrészt a történelmi korszakot, másrészt azokat a személyeket, akik egész rétegek sorsát jelképezik. Az ifjú cseh prózának, úgy látszik, sikerüli egyesítenie és konfrontálnia az egyéni sorsok elemzését az egész szocialista társadalom kollektív fejlődése problémáinak, dilemmáinak és általában irányzatának elemzésével. Ezért csak kevés olyan irodalmi mű akad, amely eszmei elkötelezettségét utolérné. A cseh szerzők, úgy látszik, tudatosítják, a ma embere gondolatilag és érzelmileg is már olyannyira „deformált", hogy nagyobb hatással van rá az — s hamarabb is hisz annak —, aki gúnyolódva fogadja tulajdon vereségét, gúnyos hangon foglalkozik saját múltjával, mint az, aki védelmezi vagy eszményíti. Éppen ezért kerülnek bárminő erőszakos általánosítást, ám az a módszerük, hogy a konkrét helyzetet lélektanilag elemzik, az „individuális" tematikát szélesebb, absztrakt megfontolások síkjára tereli. így Kundéra elgondolkodik az emberi sorson, amely gyakran jóval a halál előtt ér véget, mert a sorsszerű vég nem azonos a halál pillanatával. Ugyancsak fontolóra veszi a szocialista erkölcs analógiáját a kereszténységgel, amely azt szuggerálja a hívőnek, hogy eredendően és szüntelenül bűnös. Rámutat arra, miképpen alakultak az élethelyzetek gyakran úgy, hogy az ártatlan — erőszakos önbíráló lelkiismeretvizsgálattal—fokozatosan vétkessé válik, mert a mondottak, bármennyire is tréfának szánták őket, mégiscsak véteknek számítanak. Szuggesztív módon írja le Ludvík — a kommunista diák — személyiségének felbomlását, aki az értékek és helyzetek világosfejű mérlegelésétől egészen odáig jutott, hogy kételkedni kezdett tulajdon jellemében, po litikai meggyőződésében, életcéljának őszinteségében: ... rádöbbentem, hogy tetszelegni kezdtem önmagam előtt műveltségemmel, diák voltommal és értelmiségi jövőmmel, s hogy édesapám, a munkás, aki a háború alatt koncentrációs táborban vesztette életét, aligha értené meg cinizmusomat... minden elképzelhetőért szemrehányásokat tettem magamnak s belenyugodtam valamiféle büntetés szükségszerűségébe ... mondja Ludvík az idegösszeroppanás határán járva, a kar „CSISZ bírósága" előtt, amelyet egy ostoba tréfája miatt hívtak össze . .. Ugyanígy Trefulka „hőse" is — hasonló helyzetben — azt kezdi fontolgatni, hogy az emberi viselkedés és jellem általánosítása szörnyű dolog. Olyan, mintha a szeretett lány keblét tejmirigynek, vagy hegyén sötétbarna célponttal ellátott kúpalakú képződménynek határoznánk meg — valami merőben értelmetlennek, ami ugyan valamiképpen igaz lehet, ám semmiképpen sem hasonlít az igazságra, valahogy így beszéltek ró lünk, első ízben láttuk egymást s megéreztük azt a nagy idegességet, amely az emberek között fekszik. S még rosszabb volt, hogy az, amiről voltaképpen szó volt, a magyarázatban valahogy elveszett, elenyészett, az, ami számunkra felmérhetetlenül nagy volt, ami elragadott bennünket, át meg átszőtte minden gondolatunkat, a tribün ről sok száz hallgatónak hirdetve feleslegesnek és mellékesnek, holmi vádaskodásnak, őrült ötletnek tűnt, olyasvalaminek, mint ha kapával akarnánk keresztültörni egy piramison .. . Vaculík „Fejszé"-jében — noha némileg más síkon — hasonlóképpen azt ábrázolja, miképpen kerül sor még a legegyszerűbb, „legpozitívabb" típusoknál is a lelki egyensúly és önbizalom bomlására, miképpen történhetik meg, hogy az ember emberrel szembeni bizalmatlansága, an nak a rémületesen átütő erejű növénynek kis bimbója fél Európa szántóföldjét elborítja. Olybá tűnik, hogy ennek a három könyvnek ínég egy további vonása ls van: íróik alkalmasint mindenekelőtt hasonló okoknál fogva gondolkodnak el a szocialista értelmiség helyzetén és jellembeli ingatagságán, olyasféle személyes tapasztalat következményeképpen, amely Ilja Erenburgot ahhoz a megállapításhoz vezette, hogy ... sem az általános műveltség, sem az egyetemi előadótermek, sem a fejlett technika nem elegendő ahhoz, hogy megmentse az embereket az elvadulástól... A jelenkori világirodalom szubjektív „vallomásai és emlékiratai" özöne után, amelyek egyébként részigazságaikkal csábítóak és határozottan felfrissítik az objektív realizmus némileg áporodott illatát, az ifjú cseh prózairodalomnak szuggesztív és alkotó módon sikerült egybeötvöznie a szubjektív történeteket — visszaemlékezéseket — az egész társadalom legégetőbb problémáival. Az egyének szubjektív különbözőségeit egybeforrasztja a közös történelmi korszak, annak igazságkeresése és — tévedései, amelyek nem egy esetben olyannyira paradox módon egyesítették a „két parton" álló emberek sorsát... A z „ortodox" korszak tragikus elvakultságáról és borongós egéről tett hiteles vallomás azonban még mélyebbre hatol — egészen annak kísérteties veszélyéig, hogy az ember a szocialista társadalomban elidegenedik. Ez a „memento", reméljük, még idejekorán hangzott el! JAROSLAVA PAŠIÁKOVA 24. ÚJ VERSEK BATTA GYÖRGY: AZ UTOLSÓ HAZUDÓS Nem leszek király. Hadügyminiszter is csak az álom rubinvörös pillanatain lettem, s mert hazudni akkor sem tudtam, mindent kifecsegtem: Van száz lila ágyúnk, bordó puskánk ezer, puskaporunk országotoka' az égbe hajítja, és megsúghatom, ha mindez kevés, — de csak akkor! van még három parittya. A köszörűkő őszintén kiveti magából pergő jókedve csillagait. A köszörűs? Egyet szól csok, de abból kettő hamis. Hiszem, ha egyszer magad ablakként sarkig kitárod, megnyílnak majd a jól szigetelt, erekkel-összegubózott világok. Tudom, *örvény az, egyszer igazán helyükre kerülnek a dolgok, s akkor csillag-kalodába teszik az űri téren az utolsó hazudóst is: íme, itt még az egyetlen, ki nem igazat mondott! FARKAS JENŐ: EMBERT DICSÉRŐ ZSOLTÁR Terülj-asztalkám nem volt soha nékem, sok szép csodákban hittem s néha napján imádni kezdem gyarló gyengeségem. A Mindenségről fura képe' festek, böjti szélben és májusi esőben keresem az ős, legparányibb sejtet. A szerelemnek mézét lopnom kellett, s — ha vannak vidám angyalok — megértőn néznek s új hangú Glóriába kezdnek hidak alatt és folyamoknak partján, zsoltárt mormoló habok fölé hajló korhadt fűzeknek mélybe nyúló karján. Ég felé néző jegenyék a holdat ringatják éjjel zörgő ágaik közt; övék a *itkot rejtegető Holnap. Enyém a Ma, Tegnapom már nincsen, pedig megvenném ibolyák szagáért s ha volna: érte adnám minden kincsem, Jól tudom — és ezt mások meg nem értik — lányok álmait vágyakat ígérő menyasszonyfátylak titkai becézik, legények álma bíborszín csoda, fcvirágok álma illat, szín; — bogáré: szállni, szállni a kék égen tova. A föld marad. A föld sár, kő, agyag. A föld szüli a madarat, virágot, bogarat, fát s a «arka álmokat. Én föld vagyok s így zsoltárom borong de bennem feszül s belőlem lobog fel: a dal, könny, erő, tűz, víz és a bordó vért is én adom! Poromból csirázott legszebb álmom: a rajtam járó Ember, hogy megváltsa a jövendő világot. Zsongó zsoltárral, nem súlyos szavakkal, múltat feledve, híva a jövendőt, — szép jelenemben megterül az asztal. SZITASI FERENC: HOGY SZÉP LEGYÉL A lomb játszik a fénnyel: sárga tó remeg a levelek tenyerében. Érted nő a fű, friss zöldje befesti a szoknyád, melynek fodraiban elaludt a szél. A virágok píros, fehér szárnyakat növesztenek. Szerelnék szemedben felépíteni a világot, hogy szép legyél. Nézd: A lomb már játszik a fénnyel, és sárga tó remeg a levelek tenyerében. ABEL GÁBOR: JÓSLAT Az esthajnal ragyogó csillaga világ/t Rád kósza érzések, örömök, bánatok, égboltjáról méla remények kitágulnak az élet szinpodán j *ovc szállnak képed mámoros emlékén. Nézz körül, mi a valóság, mi az ámítás, ne habozz, küzdj holnapodért, jövőnkért, most gyönyörű a felhők állása jöjj és szabad vagy itt nálam. Kutasd az érzelmek mélabús árnyát, kitágul előtted életünk varázsa ózondús -múltunk rabja lettél, próbálj meg a tovaszálló idő hírnöke lenni, s így élünk majd csendesen, álmaink boldog hangulata kívánja a rajongás* csupa szívből, • majd szétszórt érzéseink láncszemet alkotvo diadalt mesélnek, meglásd.
