Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-20 / 168. szám, kedd

KETTŐN ALL A VASAR Gondolatok a cigánykérdésről Nemrég látott napvilágot egy rövid közlemény. A Csehszlovák Sajtóiroda tudósítója adta közre. A cigánykérdés megoldására alakult Állami Bizottság legutóbbi üléséről szólt. A kurta tudósításból különösen egy mondat ragadta meg a figyelmemet: „A múlt esztendei bűncselekmények tíz százalékát cigányok követték el." Az ország lakosságának nem egészen két százalékát teszik ki a cigányok. A bűncselekmények tíz százaléka viszont mégis az ő számlájukat terheli. Hogy lehet ez? Rosszabb emberek lennének? Az okokat valahol A CIGÁNYOK SZOCIÁLIS HELYZETÉBEN, alacsony műveltségükben és évszázadokon át kialakult életszemléletükben kereshetjük. Éppen ezért az úgynevezett cigánykérdés egy népcsoport szociális kérdése. Már csak azért is., mivel rendezése túlnyomórészt a szociális kérdések gyakorlati megoldását követeli meg. Mindezt egybevetve láthatjuk, miért lett ea a kérdés a társadalom múlhatatlan feladata. Rendezése hosszan tartó, következetes, áldozatkész munkát igényel. Kemény fába vágtuk a fejszét, amikor két esztendővel ezelőtt megszületett a párt Központi Bizottságának határozata, amelynek értelmében ezt a kérdést teljes összetettségében kezeljük, illetve megoldjuk. A gyakorlatban ez számos szociális intézkedést követel, ami elsősorban p>énz kérdése. Mikor és milyen mértékben sikerül számukra megfelelő életkörülményeket teremtenünk — ez az első és a legfontosabb kérdés. Ügy is mondhatnánk, első lépcsőfoka a szociális, kulturális felemelkedésnek. A társadalom ezt a sarkalatos igazságot már régebben tudatosította. Visszatükröződik ez abban is, hogy csupán a múlt esztendőben 75 MILLIÓ KORONÁT fordított erre a célra. Az állami költségvetés a következő esztendőkben ls jelentős összegeket szabadít fel a cigányok szociális helyzetének megjavítására. Ezeket az embereket mindenekelőtt ki kell szakítani abból a környezetből, amelyben döntő többségük él. A péró, a cigánytelepülések fokozatos felszámolása tehát az első feladat. Elejét kell venni annak is, hogy a jobb viszonyok között ismét cigánytanyák alakuljanak ki. A felemelkedés egyik feltétele, hogy elszórtan éljenek. Az állam ezért intézményesen felvásárolja a cigányok putrijait és-lehetővé teszi számukra, hogy megfelelő lakáshoz, munkához jussanak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy most már minden cigánycsaládot a legkorszerűbb lakásokba helyezzük el. Egyrészt azért nem, mivel e téren elég sok rossz tapasztalatunk van, másrészt maguk a cigánycsaládok ls szívesebben maradnak falun, harmadrészt új lakásokban nem bővelkedünk. Ezért helyes, ha a helyi nemzeti bizottságok régebbi, szerényebb lakások megvételét teszik lehetővé számukra. Ügyelni kell azonban arra, hogy ilyen vonatkozásban minden visszaélésnek elejét vegyük. Akadnak emberek, akik élve az akialommal, jó pénzért, áron felül akarják eladni a jóformán hasznavehetetlen öreg házakat. Ilyen esetekben a helyi nemzeti bizottságok leghatározottabb fellépése szükséges. A múlt esztendőben Szlovákiában, ahol a cigányok döntő többsége él, az állam 1700 cigányputrit vásárolt fel. Ebből 1250-et azonnal megsemmisítettek. Mindent egybevetve sikerült felszámolni 84 cigánytelepet és 1600 cigánycsalád került hasonlíthatatlanul jobb lakásba. A kérdés végleges megoldása azonban HOSSZAN TARTÓ FELADAT. Ezért feltétlenül szükséges, E

j hogy a felszámolásra egyelőre • számításba nem jövő cigányte1967 lepü'éseket ellássuk a legalapvetőbb higiéniai és egészségVI. 20. ögyi berendezéssel. Tavaly az illetékes nemzeti bizottságok, 5

többnyire állami támogatással, 31 kilométernyi utat építettek a pérőkban, 6 településen szabályozták a patakot, több száz illemhelyet létesítettek, 120 kutat fúrtak és 8 cigánytelep villanyt kapott. Az állam erre a célra összesen 32 millió koronát fordított. Maguk a cigányok kilencmillió koronával és 62 000 brigádóra ledolgozásával járultak hozzá lakókörnyezetük kulturáltabbá tételéthez. Ugyanakkor közel 6000 cigányt sikerült tartós munkaviszonyba állítani és 800 cigányfiatalt tanoncviszonyba szerződtetni. A társadalom erejéhez mérten a Jövőben mindent megtesz a cigányok minél gyorsabb és zökkenőmentesebb felemelkedése érdekében. Azt azonban már most meg kell mondanunk: nem tűrjük, hogy akárki is visszaéljen a társadalom önzetlen segítségével. Vegyük példának a következő esetet: A trnavai járásban történt, hogy néphadseregünk egyik cigányszármazású tisztje, aki már évek óta állami lakásban lakik, Volga személygépkocsi tulajdonosa, jelenleg villaszerű családi házat épít. És most követeli a már évek óta nem lakott, biztonsági okokból lebontásra kerülő putrijának állami kisajátítását és megfizetését. Helytelen az is, hogy a Rimaszombati Járási Nemzeti Bizottság csak azért, hogy ne járjanak már annyit a nyakára, házat akart építtetni egy feledi cigánycsaládnak. Az esetleges félreértés elkerfilécp VÓ°P t» szükséges Ok már a mi világunkban élnek megemlíteni, hogy az illető családnak négy esztendővel ezelőtt a víz romba döntötte a házát. A biztosító intézet akkor 40 000 koronát fizetett ki a kárért. A család a |>énzzel együtt Csehországba k'öltözött. A ház árát elköltötték és hazajöttek. Most pedig járnak a nemzeti bizottság nyakára: építessen nekik házat. A cigányokkal összefüggő kérdések rendezése KÜLÖNÖSEN SZLOVÁKIÁBAN FOGAS KÉRDÉS. Szlovákiában még ma is körülbelül 108 000 cigány él 11 700 viskóban, putriban. Kilencszázkilencven cigánytelepülést tartunk számon. Hogy itt milyen élet folyik, talán szükségtelen részletezni. Elég, ha megemlítjük: 14—16 négyzetméternyi lakóterületen 9—10 személy él összezsúfolva, alapvető higiéniai berendezések nélkül, tunya életmódot folytatva. Egyedüli lehetőség ezeket az embereket kiemelni ebből a környezetből. Ezt a célt szolgálja az az elképzelés, hogy Szlovákia déli járásaiból nagyrészüket Szlovákia északi járásaiba, és a cseJi járásokba költöztetik. A cigánykérdés megoldására alakult állami bizottság döntése értelmében 1967—1970 között a cseh országrészekbe 1960 cigánycsaládot kellene átköltöztetni. Ez gyakorlatilag 13 000 személy. A bökkenő azonban abban van, hogy Szlovákiában — ha alapul vesszük a feltételezett természetes szaporulatot — 1970-ben még így is több cigány lenne, mint ma van. A széthelyezést nehezíti, hogy az egyes csehországi járások vezetői NEM MINDIG MEGÉRTŰEK. Tavaly az előzetes megegyezés alapján Szlovákiából 218 cigánycsaládot kellett volna a cseh országrészekben elhelyezni, viszont csak 144-et helyeztek el. Adódnak esetek, hogy a már huzamosabb ideje Csehországban dolgozó cigánycsaládokat régi illetőségük szerint tártják számon. És most, amikor újabb családokat kellene elhelyezniük, az előbbieket „hazaküldik" azzal, hogy mások jönnek helyükre. Előfordulnak olyan esetek is, hogy ha a családfő bűncselekményt követ el, családját egyszerűen hazaküldik Szlovákiába. Hasonló félmegoldások ellentétben állnak a 74/1958-as törvényerejű rendelettel, amely a köztársaság területén valamennyi nemzeti bizottságnak kötelességévé teszi, hogy segítsen a cigánycsaládok tartós letelepedésében, kulturális és szociális felemelCsak anyuka szeressen ... ,kedésilkben. A terv szerint az idén további 115 cigánytelepet számolunk fel. Ez 1700 cigánycsaládot érint. Közülük 450 megy a cseh országrészekbe, 200 Szlovákia északi Járásaiba. A többiek az ország más területein helyezkednek majd el. Számukra 350 állami, 70 szövetkezeti lakással és 800 családi házzal, illetve a községekben megvásárolt lakásokkal számol a terv. Az egyelőre még lebontásra sem kerülő településeken pedig további higiéniai berendezéseket létesítünk. Mindez együttvéve 82 millió koronát emészt fel. Egy fontos dologról viszont nem szabad megfeledkeznünk. KÜLÖNBSÉGET KELL TENNÜNK cigány és cigány között. A Bratislava-vídéki járásban történt meg, hogy egy olyan cigánycsaládot, ahol az apa már évek óta állandó munkaviszonyban van, elnöke az egyik állami gazdaság pártszervezetének, leánya ápolónő, fia katonaiskola növendéke, megakadályozták abban, hogy ott vegyen lakást, ahol akart. Ez az álláspont helytelen. Az ilyen embernek akárcsak hazánk bármely állampolgárának pénzéért — jóga van ott venni lakást, ahol az neki a legjobban megfelel. Nem érthetünk egyet olyan állásjxmttal sem, amilyenre a dunaszerdahelyi járásban az egyik igazgatótanító helyezkedett. Amikor megüresedett a tanítói lakás, kijelentette, hogy abba bizony a cigány tanítónő nem megy be. Holott az illető tizenöt esztendeje tanít, férje rendes munkásember, s hét esztendeje laknak albérletben. Az éremnek van egy másik oldala is. Más elbírálás alá esnek azok a cigánycsaládok, amelyek tényleg még a mai (Fero Spáčil felvételei) napig sem szakítottak a régi életmódjukkal. Ilyen esetekben ügyeljünk arra, hogy lehetőleg ne kerüljenek egymás közelébe, mivel esetleg az új környezetben is folytatnák a megszokott életmódot. Az átköltöztetés tehát meghatározott célokat szolgál. Az említettektől eltekintve • azt, hogy a munkaképes családtagok MEGFELELŐ MUNKÁHOZ fUSSANAK. Ez még ma is komoly kérdés. A cigányok közül sokan huzamosabb ideig nem bírják ki egy munkahelyen, nem ismernek munkafegyelmet, nem „stabil" emberek, akikre bizton lehet számítani. Általában nincs semmilyen szakképzettségük. Ezért egyes üzemek vezetői érthetően Idegenkednek tőlük. Létszámcsökkentés esetén velük szakítják meg elsőnek a munkaviszonyt. Ezért a jövőben az egész kérdéskomplexumon belül megkülönböztetett figyelmet szentelünk a cigányfiataloknak. Ezt a célt szolgálja a 117/ 1966 számú törvényerejű rendelet is, amely a családi pótlék kifizetését függővé teszi a rendszeres iskolalátogatástól, i, A társadalom tehát minden tőle telhetőt megtesz, hogy ezek az emberek tényleg egyenrangú tagjai legyenek. Viszont azt tartja a közmondás: kettőn áll a vásár. Átütő eredményeket csak akkor várhatunk, ha maguk a cigányok is megértik, tudatosítják, hogy a társadalom érdeke végeredményben azonos az övékkel, az intézkedések nem ellenük, hanem érdekükben történnek. SZARKA ISTVÁN Šum ovo i levél Most érik a gyümölcs Mondhatnám, a világ végére kerültem. A Sumavat fenyvesek közé. Azonban itt, az elhagyatottság kellős közepén ts rátaláltam egy emberre, akiről érdemes néhány mondatot írni. Niesbauer elvtárs, a hartmanicei iskola igazgatója egyike azoknak a tanítóknak, akik a felszabadulás után a határ menti öveietbe kerültek, s vállalták a legnehezebb feladatot: az ideköltözött különböző nemzetiségű gyermekek tanítását. Am hagyjuk, hadd valljon önmagáról. A felszabadulás után, 1945 nyarán pillantottam meg először a Šumava olykor félelmetesen zúgó fenyveseit. A háború utóhullámai az apadó s utána hirtelen dagadó tengerre emlékeztettek. Ekkor folytak az első ki-, majd betelepítések. Erre a vidékre zömükben románok, szlovákok, oroszok és magyarok kerültek, s én vállalkoztam e kevert, sok nemzetiségű kis Babilon gyermekeinek oktatására. A legtöbb nehézségem a román származásúakkal volt. Egykori hazájukban nemigen részesültek emberi bánásmódban, s ez most bizalmatlan, emberkerülő magatartásukban csapódott le. Emberséggel és kitartással sikerült végre szívükhöz férkőznöm. A kezdet mégis nagyon nehéz volt. Volt osztály, hogy hatféle nemzetiség: cseh, szlovák, román, magyar, német és orosz származású gyermekek látogatták. S ha hozzászámítom, hogy az első osztályban tizenhárom 10—12 éves gyermek is akadt, akkor bárki elképzelheti, micsoda nehézségeket kellett leküzdenem. Ám az idősebbek rövidesen behozták a lemaradást, s ez örömmel töltött el, Meglátszott rajtuk, hogy valóban meg akarnak tanulni valamit, s én, amennyire időmből és erőmből tellett, segítettem őket ebben a törekvésben, s nem fukarkodtam a kedves, simogató szóval sem. Sikerült megnyernem a gyermekeket és a szülőket is. Csakhamar javult az iskolalátogatás fegyelme, a szülők több gondot fordítottak a gyermekek személyi tisztaságára, és magaviseletük is megváltozott. Gyakran meglátogattam egy-egy családot. Mindenütt szívesen fogadtak, s nem azért, mert a „tanító urat" látták bennem — hanem, mert tudták, hogy adok nekik valamit, amiben eddig kevés részük volt. Emberséget. Nagyon boldog voltam akkoriban, s rendkívüli örömmel töltött el, ha egyegy felnőtt, vagy szülő hozzám fordult és könyvet kért. Talán furcsán hangzik, mesekönyveket adtam nekik, mert csak az egyszerű nyelv és a népi képzeletvilág nyújtott nekik akkoriban tényleges kulturális élményt. Sose jöttek volna hozzám könyvért, ha valami vaskos regényt, vagy tanulmányt adtam volna nekik. Sok olyan esetről tudok, hogy a szülők maguk is együtt tanultak a gyermekekkel. Ha tanácsért jöttek, igyekeztem mindig úgy gondolkodni, mintha saját magamról lett volna szó. Nem a nemzetiséget, hanem az embert láttam bennük, és testvéri megértésre törekedtem kis és nagy gondjaikban. Mikor belefogtam ebbe a munkába, gyakran szememre vetették, hogy nem a tanterv szerint tanítok. Sajnos, másként nem tehettem. Először a közös nyelvet, a cseh nyelvet kellett elsajátítaniuk, mert ez volt a továbbhaladás feltétele. Ezt láttam elsődlegesnek, s nagyon jó eredményt értem el. Büszkeséggel telik meg a szívem, ha látom, hogy tanítványaim milyen színvonalat és milyen eredményeket értek el. Most például saját tanítványom tanítja velem együtt az új nemzedéket. Igaz. Akadt épp elég nehézség, különösen a továbbképzés körül, mert az idősebbek gyakran azt vallották: minek tanulni, ha kereshet az ember. Ez évben már minden diák jelentkezett továbbképzésre. Nehéz volt az elmúlt két évtized. Az igazi gyümölcs csak most kezd beérni, ha az elsős tanulók kikerülnek az életbe. ú Csengettek. Niesbauer elvtárs sietve búcsúzott tőlem. Szólította a kötelesség. Sokáig szótlanul álltam: meghatott ennek az embernek két évtizeden át tartó fáradhatatlan munkája. Állampolgárokat nevelt a Közép-Európa minden tájáról összeverődött emberek fiaiból. Nagyszerűnek találtam a művet, és őt magát is: aki 6 ?y egész sor nemzedéket indított neki az élotnek. HORKAY LÁSZLÖ, Hartmanice