Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-17 / 165. szám, szombat

K. A. Fegyin kiváló szovjet-orosz regényíró, 1919-ben o Vörös Hadsereg haditudósítójaként működött. Elsők közt írt regényt a Nagy Októberről és polgárháborúról (Városok és évek), melyben az orosz értelmiség útját rojzol'a meg. Gorkijjal való mély barátsága írói fejlődésére is nagy hatással volt. Európa elrablása című kétkötetes nagy regényében Nyugat-Európa harmincas évekbeli helyzetéről, valamint a szovjet társadalom iparosításának problémáiról ír. A háború u'án születtek Ar első örömök és A diadalmas esztendő című regényei, melyekben 1910-től ábrázolja az eseményeket. Nagy érdemei vannak a szocialista regény kialakításában, különösen pedig a szovjet emberek kommunista átnevelődését ábrázoló hősök megrajzolásában. Az alábbi részlete* az író regényéből vettük, melynek második kötete Rendkívüli nyár címmel az NOSZF 50. évfordulójára jelend meg, az Európa Könyvkiadónál. H

úsvét után első vasárnap a város apraja-nagyja kirándult a zöldbe. Ligetekben, vízmosásokban, domboldalakon, erdei tisztásokon, telepedtek le családostúl, gyerekestül, a rokonokkal, sógorokkalkomákkal és munkatársukkal együtt, körülülték a szamovárokat, bográcsokat és serpenyőket. Galuskát főztek, birkahúst sütöttek. A tábortüzek füstje rátelepedett a szomszédos hegyoldalakra, s égett gallyak, vízzel leöntött parázs és odaégett szalonna szagát kavarta a szél. Vodkát ittak, nótáztak, harmonikán és gitáron játszottak. Ragozinék kora reggel indultak. Kszenyija Afanaszjevna vitte a szarmovárt. Pjotr Petrovics pedig az edényeskosarat. Ütközben csatlakozott hozzájuk egy ismerős család, felpakolva elemózsiával. A hegyre vezető utak közül a legrövidebbet választották. Két oldalról rozoga! gerendaépületek kísérték az utat, amelyek mind kisebbek lettek, mintha a nagyobbak kifulladtak volna félúton, és lemaradtak, a kisebbek viszont felkapaszkodtak majdnem a hegycsúcsig. Az utca végén egyablakos kis házikók kuporogtak, vállig érő földkunyhók következtek utánuk, s ezekkel az adókkal aztán vége is szakadt az utcának. Feljebb a hegy agyagos, kopasz tetejét esőfogó teraszok szabdalták, s a teraszokon facsemeték álltak fegyelmezett sorokban. Gyökeret eresztettek, s törtek a magasba: némelyek nyurga törzsű fává cseperedtek, mások buja lombú bokrokká. A csúcson túl, a lankás hegyoldalon, még szebben fejlődtek a csemeték, kllombosodtak, ember magasságúra szökkentek, s némelyik koronája messze kimagaslott a cserjéből, mintha meg akarná mutatni, milyen lesz később az erdő. Errefelé akadt néhány meredek oldalú vízmosás, ezek alján homokos medrű forrás csörgedezett. Amikor felforrt a bográcsban a víz, megérkezett Kirill is. Füttyentett a bokrok közül, Ragozin válaszolt, s amikor a fiú feje előbukkant a széthúzott lombok között, megkérdezte tőle: — Könnyen idetaláltál? — Könnyen. A szamovár után. — Sok szamovár van itt most. — De a tied fütyülős. Elnevették magukat. — Krumplilevest főzünk. Velünk tartasz, gavallér? — Persze. — Akkor nesze a kés, pucold te is a krumplit. R

eggeli után Kirill hanyatt feküdt a fűbe, a szél lengette lombok között az eget bámulta, s hangosan elmélkedett: — Mindegyikünknek a kezébe nyomtak egy vödröt, kis ásót meg egy hegyes facöveket. Minden vödörbe beletettek egy marék vékonyka veszszőt, amit dugványnak mondtak. És az egész Iskola elindult a hegyre. A területet felparcellázták, s amikor ideértünk, akkor láttuk, hogy minden Iskola kivonult. Egyszerű volt ez ültetés. A csövekkel lyukat fúrtunk a földbe, beledugtuk a vesszőt, aztán betemettük. Utána meg vízért mentünk, és mindenki megöntözte, amit ültetett. A térdemig értek a vesszők. Satnyák voltak és szárazak, senki sem hitte a városban, hogy megerednek. Azon meg csak nevettek, amikor azt mondtuk, hogy erdő lesz belőle. Amikor visszamentünk az iskolába, lefényképeztek bennünket úgy, ahogy voltunk: vödörrel, cövekkel, ásóval a kezünkben. Még ma is megvan a fényképem. Törökülésben kuporgok a földön a rajztanár lábánál, és a kép alján ez áll: „A fásitás ünnepén." Hihetetlen, hogy ennek már kilenc éve, s alig hiszek a szememnek, hogy Ilyen lombos, susogó kis fák lettek azokból a vesszőkből. Érdekes volna tudni, mi lesz itt újabb kilenc év múlva. Mit gondolsz, Petrovics? Hm? Nem tudod, mi lesz kilenc év múlva. — De tudom. — Nos? — Betöltöm a negyvennegyedik évemet. — Ennyit én is tudok. De azt mondd meg: jó lesz akkor? — Jó. — De mi lesz az a jó? — halkította hangját Kirill. — Lesz forradalom? — Nagy kópé vagy — nevetett Ragozin. — Ha most azt felelem, hogy nem lesz, megfutamodsz, Igaz? Kirill egy letépett jávorfalevelet rágcsált, és sokáig nem válaszolt. Hátraszegezte a fejét, szögletes állkapcsa élesen kirajzolódott a bőrén. Tekintete elkomorodott, sárga pupilláin a hullámzó lombok zöld foltjai tükröződtek. összevont szemöldöke lassan kisimult, homloka apró, fiatalos ráncokat vetett. Amikor megszólalt, egészen halk volt a hangja: KONSZTANTYIN FEGYIN: Elfő örömök — Magam választottam utat, és arról nem térek le soha. Akkor sem, ha bármilyen sokáig kell még rajta menni, kilenc évig vagy huszonkilencig. Ragozin fölkönyökölt. Kirill arcán és orrán néhány szeplő ütközött ki, s ettől még fiatalabbnak látta most Ragozin. Megfogta a fiú kezét, s kemény, bütykös ujjaival erősen megszorítota. — Hagyjl — Kirill megpróbálta kiszabadítani a kezét. Ragozin nem engedte el. — Hagyj békén. Elhiszem, hogy erősebb vagy. De Ragozin csak tovább szorította Kirill erős, inas ujjait, s amint érezte, hogy a fiú keze lassafn elernyed, elmosolyodott. — Hagyd már. Fáj. Mit akarsz? Kirántotta a kezét, megrázta, zsibadt ujjait élesztgette. — Az idő barátom — szólt Ragozin —, nagy dolog az idő. Nem mindegy, hogy egy napig fáj valami, vagy százig. A nép tűr. De nem mindegy neki, hogy kilenc vagy huszonkilenc esztendeig. Fektében a tűz felé fordult, s oda szólt a feleségének: — Kszana, sétálhatnátok egyet. Amikor magukra maradtak, Ragozin megkérdezte: — Elhoztad? Kirill egy köteg röplapot húzott elő nadrágzsebéből. Kisimították a lapokat, s hozzátették ahhoz a kötethez, amelyet Ragozin vett elő az edényeskosárból. — Rakd szét tízesével. A rózsaszín rotációs papírra nyomtatott röplapokat négyrét hajtották, s visszadugták a kosárba, a konyharuha alá. Szaporán és zajtalanul folyt a munka, s hamarosan az utolsó, féltenyérnyi nagyságú kötet is a helyére került. Ragozin az egyik bokor alá rejtette a kosarat s visszafeküdt. H

alk füttyentés hallatszott a közelből, s Ragozin bólintott. — No nézd, ez az én szamovároml Visszafüttyentett. Egy perc múlva magas, sovány, kecskeszakállú öregember lépett elő a sűrűből fekete ünneplő ruhában, megállt a vízmosás szélén s körülnézett. — Eltévedtél? — kiáltott oda hangosan Ragozin. Az öreg lassan közelebb jött, s viseltes fekete micisapkáját megemelve köszönt. — Szép helyet választottál a teázáshoz, Pjotr Petrovics. — Tarts velünk. — Köszönöm. Én már utána vagyok. — A friss levegőn jólesik az ital. Ülj le. — Eleget ültem. — Akkor hát áll], ha bírja még a lábad. — Megszokták. Húsz esztendeje tapossák a földet a műhelyben, s hatvan esztendeje szolgálnak. Ismét körülnézett. A bokrok éppen sapkájáig értek. — Évről évre több itt a zöld. Valóságos erdő lesz lassan — állapította meg helyeslően. — Kitettek magukért a fiatalok, öntözték — felelte Ragozin. — Vagy úgy — mormogta az öreg, s szemét összehúzva Kirillre sandított. — Azelőtt az öregek ültettek a fiataloknak, most meg úgy látszik, fordítva van. — Akadnak a fiatalok között is, akik nemcsak magukra gondolnak — szólt közbe Kirill, s egyenesen az öreg öszszehúzott szemébe nézett. — Aha ... Velünk együtt akarnak ültetni? — Magukkal együtt — felelte a fiú. — Aha... helyeselt újból az öreg, s tekintetét Ragozinra fordította. — Aztán mit fogunk ültetni ezekkel a fiatalokkal együtt Pjotr Petrovics, málnaligetet? — Hozd ide a kosarat — fordult Ragozin Kirlllhez. Kivett a konyharuha alól egy kötetet, s átadta az öregnek. Az elvette, megzörgette az ujjai között, mintha a papír minőségét és súlyát akarná fölbecsülni, aztán lehajolt, felhúzta az egyik nadrágszárát térdig, akkurátusan begyömöszölte a röplapokat rücskös, kivörösödött csizmájának a szárába, s ugyanolyan akkurátusan viszszaigazította a nadrágszárát. — Nem lesz kevés? — kérdezte Ra gozin. Az öreg hallgatott egy sort, aztán félrebiccentette a fejét. — Jó lenne még, mert így sántítani fogok az egyik lábamra. — Nesze, nehogy részegnek nézzenek — állt rá a tréfára Ragozin, s még egy köteget adott. Ezt a másik csizmaszárába bújtatta az öreg. — Hát akkor köszönöm a szíves vendéglátást. Ad az isten, kinek nincs — kacsintott Kirillre, s váratlanul kedvesen elmosolyodott. — Akkor hát vegyük úgy, hogy ismerősök vagyunk. A nevem majd megmondja Pjotr Petrovics. Igaz? — Igaz — helyeselt Ragozin. — Van valami megbeszélnivaló? — Beszélnivalő mindig akad. — Akkor ülj le. Te meg, Kirill, menj haza lassan. De óvatos légy. — Lemegyek a Volgához - felelte a fiú, s kezet nyújtott az öregnek. _ Viszontlátásra, elvtársam — búcsúzott az öreg, s megint barátságosan elmosolyodott. — Viszontlátásra, elvtárs — düuynyögte Kirill, s érezte, hogyan önti el a forróság egy pillanat alatt az arcát, halántékát, fülét, az egész fejét. N

agy léptekkel berontott a cserjésbe, két kézzel hajtotta félre a kusza, csökönyös ágakat, mintha zúgó tengeren úszna, s a hullámok moraján egyre hallaná ezt a szót suttogni: elvtárs, elvtársi öt. Kirill Izvekovot szólították Így: elvtárs, életében először, s ő maga is először mondta ezt a szót egy öre£ munkásnak, azon emberek egyikének, kikhez jövendő élete fűződik. Ment, ment, vagyis úszott, úszott egyre, míg a hűvös, susogó lombhullámok hátán ki nem jutott egy szigetre — a hegy kopasz csúcsára —, s a völgyhajlatban meg pillantotta a hatalmas várost, szélén faházakkai, közepén kőépületekkel úgy feküdt ott lent, mint egy óriási húsos lepény: egyenlő negyedekre szabdalták az utcák. Ott feküdt lent ez a megkezdetlen, kővel töltött falepény, szélkergette felhőfoszlányok nyargaltak fölötte az égbolt kékjében. Kirill lába előtt pedig erdő borította dombhátak kígyóztak, s ő ezeken a dombokon át ereszkedett le a Volgához. Maráz László fordítása lilllllllllllllilllllllllllllllllllllllllilllilllllllllllllllW ÚJ VERSEK ZALA JÓZSEF: ISMERETLEN KATONÁK Utcánkon légkalapács lármáz, negyedünk ismerős zaja, mintha nyomán a vesztét érző: régi, múló kiáltana. Ot olajbarna katonára bámészkodik a nyári nap, öt géppöröly tíz vasmarokbon, tankelhárító szörnybe Jtap; vad vész alkotta, s ittfeledte, társa csolán, lim-lom, szemét, s a gátnak szánt tyrón mindazóta játssza ijesztő szerepét. Az öt katonát öt világrész küldöttjeinek képzelem, felszámolják, amit ránkhagyott a közelmúlt történelem. A szörny helyén bérház, gyár épül, kert, park, vagy út lesz? Egyremegy! Ki tudja húsz esztendő múlva, hogy itt ugyan mi lehetett! Nem bágyaszt a tűző verőfény, s a szívem körüli meleg, gyarló szavam öt ismeretlen élő hős előtt tiszteleg. L. GALY OLGA: LENDÜLET Csattan a szíj, olaj cseppen, s egyetlenegy lendületben, amely indít, vagy megállít, látod, hogy az ember számít, annak agya, idegsejtje, aki mindezt tudta, tette. Egyetlenegy lendületben — nem fejezheti ki szebben sem a mérnök, sem a költő: lám, milyen kevés lehet és milyen sok egy emberöltő. GEDE PAL: DE SZERETNÉK CSODÁT TENNI De szeretnék világ lenni fájdalmamtól messze menni kifordulni a sarkamból próbát tenni bolondságból hamvasztani fegyvereket leckéztetni embereltet csak azután jönnék helyre ha az ember józan lenne soha többé el nem mennék világ lenni be szeretnék Ha ón egyszer világ lennék történelmet nem felednék a leckéket megtanulnám a feladatokat is fújnám egy osztállyal feljebb mennék ha én egyszer világ lennék De kedvemre való lenne ha az ember józan lenne nem hazudna az igazat pucérra vetkőztetné azt a valódi valóságot félszemmel mit ki sem látott nem árulná a félkészet igazságot csak egészet ha az ember józan lenne be kedvemre való lenne Ha ón egyszer józan lennék rettenetest üvöltenék riadná fel kusza világ csodálnád az igaz csodát hogy az ember valóság lett okosabb mint megengedett s áldozók a világrészek nyújtogatnak kezet kéznek bolondságból ilyet tennék ha én egyszer józan lennék De szeretnék csodát tenni a világot megpörgetni hogy törné nyakát minden báb és állna talpra a világ olyan nagyot dobbantanék csodát tenni be szeretnék Ha én egyszer csoda lennék magamból gyógyírt kevernék üzennék a szilaj szélnek hordja széjjel az egészet hegedne be Világ sebe s rte sajogna Ember szíve Tyű, de nagyot dorbézolnék ha én egyszer csodát 'ennék I