Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)
1967-06-17 / 165. szám, szombat
H a most, hosszú Fülöpszigeti látogatásom után megkérdeznek, milyen is a valóságban ez a szigetország, csak ezt tudom válaszolni: az egyik oldalon az Egyesült Államoktól íüggő, Amerika-barát és antikommunista kormányú ország, a másik oldalon egy csodálatos nép hazája. Ázsiai ország, amelynek lakossága azonban kevés kivétellel a katolikus hitet vallja, (csak a szigetvilág déli részében vannak elenyésző számú mohamedánok), nincs saját nemzeti nyelve, sajtója, államférfiai, parlamentje és magasabb értelmiségi körei angolul és spanyolul írnak és értekezhek. Ez az ország rácáfol Kipling megállapítására: „A Nyugat az Nyugat, a Kelet az Kelet, ezek ketten sohasem találkoznak". KARDDAL ÉS KERESZTTEL A Nyugat nagyon régen ta lálkozott itt a Kelettel, azon a napon, amikor Magellán tengerészei partra szálltak Cebu szigetén, és kitűzték az első katolikus keresztet. Ezt ma egy rácsos kápolna őrzi. A legenda szerint a kereszt Magellán kora óta megnőtt: akkor a tengerjáró válláig ért, most alig fér el az emelet magasságú kápolnában. Ezt a legendát a helyi egyházi körök is táplálják; a naiv hivők pedig tömegesen zarándokolnak ide, mert remélik, hogy gyertyákkal és különféle áldozatokkal elérhetik reményük beteljesülését: munkát találnak. A Nyugat és a Kelet egyen lőtlen viszonyok között találkozott egymással. A Nyugat fegyverrel és kereszttel hódította meg a több mint hétezer sziget lakosságát. Háromszáz évig Spanyolország uralkodott a Fülöp-szigeteken, amely nevét is spanyol uralkodótól kapta. A spanyol uralmat amerikai váltotta fel. A spanyol nyelvet is kiszorította az angol. Az ősi nyelv, a tagalog annyira fejletlen, hogy két Fülöp-szigeti a tájszólások szokasága miatt nem érti meg egymást. Érdekes, hogy a tagalog nyelvet legtisztább és legeredetibb formájában Moszkvában adják elő. Igy aztán szenzációként hat, ha valaki tisztán beszéli a tagalog nyelvet, mint egy szovjet diplomata, akin igen csodálkoztak. A KORMÁNYZÓ — Hinoi Aquino, Tarlac tartomány kormányzója — e szavakkal mutatott be Fülöp-szigeti kollégám egy alacsony termetű, zömök, hosszú, kék, hímzett „zsakettlnget" viselő férfit. Ezt az öltözéket „Ďaron tagalo"-nak hívjSV «• gyon elterjedt a szigetországban. Igen kényelmes viselet az itteni hőségben. Mindjárt észrevettem, hogy a kormányzó inkább híve a fesztelen társaságnak, mint a hivatalos udvariaskodásnak. Másnap meg is hívott, hogy autóján járjuk be tartományét. Tarlac tartomány Luzon sziget központjában terül el. Egyike a legnyugtalanabb országrészeknek, ahol a Fülöpszigetek számos problémája koncentrálódott. Területén a „huk" partizánosztagok tevékenykednek. Elszegényedett parasztokból tevődnek össze, akik a kommunista párt vezetésével valaha a japán hódítók ellen harcoltak, a háború után pedig a társadalmi igazságtalanság ellen fogtak fegyvert. A kormányzó 34 éves. Gazdag. A tartomány földjeinek a fele az övé és felesége családjáé. Van egy cukorgyára és bankja is. — Tipikus kapitalista vagyok — mondja Ninoi, — de ez nem akadályoz abban, hogy nagyvonalúan szemléljem a dolgokat. Ez sokat mondó kijelentés, s a kormányzó személyes meggyőződésétől függetlenül a hozzá hasonló korú, feltört üzletemberek, újságírók, művészek, tanárok, katonatisztek törekvését fejezi ki. Eltökélt szándékuk, hogy az országot kivezessék hagyományos elszigeteltségéből. A FŐVÁROS A Fülöp-szigetiek múltjukról szólva gyakran mondogatják: „Háromszáz évig spanyol kolostorban, utána ötven évig Hollywoodban éltünk". Jean Wetz, a Monde tudósítója „Egyenlítői Chicagónak" nevezte Manilát, s ezzel nyilván a „gengszterek fővárosának" erkölcseire célzott. Hollywood, Chicago — nem csupán két városnév, hanem az „amerikai életmód" jelképei. Manila két üzleti fő utcája — az egyikben főként külföldi, elsősorban amerikai árut kínálnak, a másikban meg csak hazait — valójában óriási filmplakát. „Broadway"eknek is nevezik. A nem túl széles, csillogó kis ablakos, népes főutak szomszédságában keskeny utcácskák terülnek el, amelyekből különféle konyhaszagok áradnak. Vannak itt kínai éttermek, falatozók, kávéházak és olcsó étkezdék. A manllai vasárnap elmaradhatatlan ínyencsége a fecskefészekleves, aztán valamilyen western-film például ilyen címmel: „Csillogó késhegy vagy „öt férfi egy éjszaka". Az Igazsághoz tartozik az is, hogy a hollywoodi szellemi táplálék nagyon sok Fülöp-szigetiben, különösen értelmiségiben hányingert vált ki. A Fülöp-szigetiek született művésztehetségek. Minden második énekes, minden harmadik táncos, minden negyedik festő. Érthető, hogy sokan síkraszállnak a nemzeti művészet hagyományainak védelmében. Ez volt Hollywood, most pedig valamit Chicagóról is. Nincs olyan nap, hogy az újságok ne adjanak hírt betörésről, gyilkosságról. A taxisofőr a város központjától 300 méterre kiszálláskor figyelmeztetett. — Sir, tanácsolom, dugja zsebre az óráját. Fegyvervásárláshoz nem kell engedély. Minden férfi vagy suhanc feltétlenül szükségesnek tartja, hogy pisztollyal vagy késsel járjon. Sok helyütt ilyen különös hirdetmények hívják fel az ember figyelmét: „Itt tilos a fegyverviselés", „Lőfegyver alkalmazása tilos!", Kérjük, hagyják fegyvereiket a portásnál vagy a légikisasszonynál". Egy fiatalember nem fizette ki vacsoráját a vendéglőben. Veszekedés támadt, s a vitát pisztollyal oldották meg. Ha egy boltos nem tud megalkudni a vevővel, vagy a falusi bíró összeszidja a parasztot, vagy a kormányzó összevész a rendőrfőnökkel — megint csak lövések dördülnek. A kongresszusban heves viták folynak az ország egyik legnagyobb bajáról — a csempészésről. A képviselők egymást vádolják a csempészés támogatásával. CEBU Sokan mondták: Ha még nem járt Cebuban, akkor nem látta a Fülöp-szigeteket! Az esős Manila után verőfényes napsütés fogadott a mactani repülőtéren. Lökhajtásos gépünk ugyanis nem szállhat le Cebuban, hanem a közeli Mactan szigeti amerikai légitámaszpont betonpályáján ért földet. Itteni kollégám megmutatta a partvidéken azt a helyet, ahol Magellánt megölték. Ezen a helyen most Lapulapu törzsfőnök szobra emelkedik. Öt most nemzeti hősként tisztelik, aki elsőként szembeszállt az idegen hódítókkal. Kíséretemben egy Fülöp-szigeti meg is jegyezte: — Csak élne ma Lapulapu, nem lenne itt amerikai bázis ... Cebu érdekes város, lakossága igen büszke nép. Cebuban minden a „legősibb", a „legelső", „egyedülálló". Itt van a Fülöp-szigetek legrégibb egyeteme. Cebu mindinkább az ország gazdasági és kereskedelmi központjává válik. Jelenleg 400 ezer lakosa van, de lakossága hónapról hónapra gyarapszik. Mind több hajó fut be a cebui kikötőbe. A város peremén új nagyvállalatok épületei sorakoznak. A nagytőke behatol az ősi városba. Ennek több oka van. A helyi burzsoázia a külföldi tőkével együtt úgy határozott, hogy a szigetország közepén fekvő Cebu lesz a legalkalmasabb áruelosztó központ. Érdekes adat: a város üzleti ügyeinek ellenőrzése így oszlik meg — 85 százalékát kínaiak, 10 százalékát amerikaiak és csak öt százalékát a hazai burzsoázia ellenőrzi. A Fülöp-szigetek rengeteg nyersanyagot importál. A fő kiviteli cikk a kopra — a kókuszdióbél. A világ kopratermésének 70 százalékát a Fülöp-szigeteken takarítják be, ezt 1600 kókuszpálmáról leszedett nyolcmillió kókuszdióból nyerik. Érdekes az is, hogy az év folyamán minden 45 napban végezhető termésbetakarítás. Cebuban különösen érezhető a Fülöp-szigetek történelmi útjának bonyolultsága. KELETTEti talaikoZj K A FiiUip-szigeti gyerekeknek csak egyötöde jut tovább az elemi iskola harmadik osztályánál. Nem törődnek képzésükkel, mert úgy sem lesz munka számukra, ha majd felnidnek. A pénztári jelentés szerint 9304 fizető néző volt jelen a District of Columbia stadionjában, a washingtoni „Whip"-ek és a clevelandi „Stoker"-e k mérkőzésén, amivel a világ legnépszerűbb sportja, a labdarúgás hivatalosan is bevonult az Egyesült Államok fővárosába,, s ezzel egyidőben egy tucatnyi más amerikai városba. Európai szurkoló persze bőven találkozik furcsaságokkal a mérkőzésen; Igy mindjárt a pálya, amelyet baseballjátéktérből alakítottak át sebtlben labdarúgópályának, s egy részén fű helyett csak homok volt. A szem nehezen szokott hozzá a csillogó ruhába öltözött, cilinderes lányok, a „cheerleaderek" futballpályán szokatlan képéhez. Táblákkal vezényelték a közönségnek, mikor biztassa jobb játékra a piros mezes washingtoniakat, vagy ostorpattogtatással serkentették a főváros csapatát, a „Whip"-eket. (A whip ostort jelent, s így a lányok kosztümjének lényeges kelléke volt a valódi cowboy-ostor). Furcsa volt, amikor hangszórón magyarázták, hogyan kell a partdobást elvégezni, vagy mit jelent a lesállás, amit odahaza minden gyerek tud. Az Európából érkezett szurkoló egészen jő kis mérkőzést láthatott: igazi határozott, kemény, de fair angol futballt. A hagyományos „rúgj és fuss" stílusban. Ezen nem ís lehet csodálkozni, a washingtoni meccset ugyanis két, a szigetországból frissen érkezett csapat játszotta. Washington színeiben egy aberdeenl skót csapat — a tavalyi skót kupa második helyzettje, — Cleveland nevében pedig a kontinensen is ismert, jónevü s egy-két angol válogatottal is megtűzdelt Stokes City együttese. A pályán egyedül a bíró volt amerikai, mert a partjelzőket is Angliából importálták. Az Egyesült Államokban ugyanis mind ez ideig szinte ismeretlen volt három világrész kedvelt sportja, a labdarúgás. rúgnak az egyébként nem gömbölyű, hanem tojásdad labdába. Az érdeklődés magyarázatát a sportemberek abban látják, ami a labdarúgás fő érdeme: a nagyérdemű közönség (bár ezt a vérbeli szurkolók Európában már-már tagadják) 90 percen át szünet nélküli akciókat láthat a pályán, harcot, de nem verekedést, mozgást, ügyességet, kombinációt. Az „amerikai futballBan" viszont néhány máAmerikában is tért hódít a labdarúgás Igaz, kisebb együttesekben eddig ls kergették a labdát a pályákon, volt és van egy hivatásos liga és sok amatőr együttes, de az amerikaiak jórésze először tavaly látott igazi focit, amikor is televízión közvetítették az angliai labdarúgó-világbajnokság döntőjét. A siker nagy volt, s nyomán megnőtt az érdeklődés is. Ahol pedig érdeklődés van, ott üzlet is lehetséges: az amerikai sportvállalkozók úgy ítélték meg, hogy a labdarúgásból is lehet pénzt csinálni, nemcsak a hagyományosan amerikai baseballból, amely egy kicsit a nálunk régen kihalt métára emlékeztet. Vagy az „amerikai futball" néven ismert játékból, amelynek csak annyi köze van az európai labdarúgáshoz, hogy mindkét csapatban 11—11 ember van a pályán, és minden „szökőévben" egyszer bele is sodperces akciót hosszú szünetek követnek, amikor is a sisakes, Iiitömött vállú óriások a követendő taktika kidolgozására összedugják a fejüket, s legfeljebb elleniaző pólusukat mutatják a nézőknelc. A baseballban, amelyért JZ amerikaiak milliói lelkesednek, az európai néző számára még kevesebb az akció: egy játékos hosszas készülődés után eldob egy kis labdát, amelyet egy játékos hosszas készülődés után méteres fadorongjával vagy eltalál, vagy nem. (Többnyire nem). F O A PÉNZ Persze pénzt csak jó labdarúgás hozhat. Az amerikai sportvállalkozók ezért érdekes megoldáshoz folyamodtak. Mivel az Egyesült Államokban igen kevés az olyan klasszlsú játékos, akivel megfelelő színvonalú mérkőzéseket lehetne rendezni, az első szezonra egyszerűen egész csapatokat hozattak át Európából, illetve Latin-Amerikából. Igy került Washingtonba az aberdeeni csapat, s ez a magyarázata, hogy például Toronto városát (a kanadai város is az amerikai ligában képviselteti magát) a jónevű edinburghi csapat, a Hibernians, New Yorkot pedig az uruguayi Cerro együttese, Houstont meg riói Bangu reprezentálja. A megoldás ideiglenes, csak az első esztendőre szól, s ezalatt kell az egyesületeknek összeverbuválniuk „sajáf" csapatukat, ismét csak főként európai és latin-amerikai, kisebb részben azonban otthoni játékosokból, akik jelenleg más ligában játszanak. A két kontinenset már valósággal elárasztották az amerikai játékosvásárlók, akik gyakran szinte fantasztikus árakat ígérnek az egyes, „világmárkának" számító labdarúgókért. Ráadásul az amerikai vevők egymással is versenyeznek: mivel a labdarúgás üzlet, egyszerre két labdarúgó-szövetség is alakult a piac kiaknázásra. A csapatimportáló JJnited Soccer Association ellenfele, a National Professional Soccer League egyéni játékosokat importál. Nem ls akármilyeneket! Az NPSL még Pelét is meg akarta venni, a világhírű brazil azonban közölte, semmi pénzért sem eladó. A két liga nemcsak a játékosvásárlásban konkurrál egymással. Az NPSL elhalászta a másik csoportosulás elől a „nagy pénzt", a tv-közvetitések jogát, amelyet a hírek szerint hatalmas összegért adott el egy televíziós társaságnak. Az U. S. A. (a rövidítés a labdarúgó-ligát jelenti) viszont „törvényen kívül" helyeztette vetélytársát: a FIFA által elismert Amerikai Labdarúgó Szövetség ugyanis nem hajlandó hivatalosnak minősíteni az NSPL bajnokságát, s ez a többi között azt jelenti, hogy az ottjátszó együttesek elesnek minden, a FIFA által rendezett tornától, beleértve a válogatott mérkőzéseket is. Igaz, az NSPL meglehetőseit furcsa módszereket választott a labdarúgás népszerűsítésére, például újfajta pontrendszert vezetett be, amelyben a győzelemért hat, a döntetlenért három pont jár, s a csapatok az első három gólért külön jutalompontokat is kapnak. (Ez már erősen emlékeztet a „grundfocira": három korner egy tizenegyes.) A versengés egyelőre nem dőlt el. Előnye az, hogy a még kevés számú szurkoló időnkint kiváló mérkőzéseket láthat, hiszen az üzlet érdekében mindkét liga igyekszik valóban jő együtteseket, játékosokat összetoborozni. A hátrány viszont az, hogy a versengő üzleti csoportosulások könnyen kiönthetik majd a fürdővízzel a gyereket is: ha nem találják meg számításaikat, egyszerűen véget vetnek a labdarúgásnak az Egyesült Államokban. S akkor? Marad a baseball, az amerikai fut- ^^ ball — s a legtöbb nézőt von- íjfBJ zó amerikai „sport": a lóver- U® seny, ahol ráadásul még fogadni is lehet... 1967.
