Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-09 / 126. szám, kedd

BABI TIBOR: DIADALÜNNEP Elnézte a várost A fények szökőkútját a Vencel tér felett. Meg akart szólalni, s megnémult. Úgy érezte, poros, meddő sik a lelke. Ifjúságára gondolt, mely csaknem ezer évig tartott, s tudta, nem eleven ember ő. Bezúzott pajzs, rozsdás, törött kard. A pápa az ö siratására rendelte a déli harangszót. Egykor megjárta Genfet, Velencét és Nápolyt ostromolta, aztán elzarándokolt Rómába, s a katolikus egyház zsoltárait énekelte. Barbár létére megbékült a Nyugat barbárságával. Látta a Vltava hidjain át gumi kerekeken ide-oda gördülő világot. Kelet Nyugat felé vonult, és a Nyugat Keletre áramlott. Ez a világ egészsége, - gondolta akkor. Hirtelen úgy érezte, nem azonos önmagával. Elvegyült a tüntető, lelkendező tömegben, s belekarolt egy prágai lányba. Aztán menetelt és tág torokkal az Internacionálét énekelte. Kipirult és megfiatalodott. Konfekciói ruhája eltakarta meztelen múltját, a nációkká vadult Európa ebharapásait Menetelt, és énekelt, pedig ordítani szeretett volna fájdalmában. Önuralomra szoktatták az évszázadok, s mintha röntgen szeme lett volna: látta, hogy a munkások és a katonák ruhája is az övéhez hasonló sebeket rejt. Mindenki az Internacionálét énekelte. GEDE PÁL: A SLAVÍNON Kopár szirt volt itt egykor. Kankalin, vadvirág - vágyak hervadtak, mikoi elindult a rózsa Kelettől Nyugatnak. A remény szárnyat bontott. Kárpátok lankáin, a Duna-medencében szippantott illatot és szint az élet, ahol ordas vonított, ágaskott a gyom - ólmot, acélt okádott a részeg Európa. Illat és szín ellen. Hőkölt, szűkült keble a vadnak, de a rózsáknak csapdát állított. Mert félt. Az illattól, a színtől. Romhalmaz, törmelék maradt nyomában. Rózsaszirmok szemfedője lett a Föld. De megtörtént a csoda. A szín, az illat az ózonban maradt s elárasztotta a tüdőket és kiirtotta a gyomot. Hálás a Föld ... A végzet hü társának: az örökletnek juttat egy ölnyit. Lásd a szobrot: múltat s jövendőt idéz. Tövében élednek az emlékek, sírkövek ... illatok és színek. S a rózsák is nyílnak. DÉNES GYÖRGY: VIRÁGOK, FELHŐK A rét most színek délibábja, harmatban táncol száz virága, és könnyen, mint a langy lehellet, virágkézzel szívemre vernek. Virágban állok térdig, fájva, fölöttem egek óceánja, felhőnyájak, ezüst vitorlák könnyű szárnyukat zengve bontják. Úgy elrepülnek, mint az álom, nyomukban mélyebb lesz az űr, de akit a föld ide láncolt, az többé el nem menekül. NAGY JÓZSEF: POZSONY ELŐVÁROSÁBAN. (Tusrajz) MÚLfUNK * JELENÜNK A

felszabadulás évfordulója ismét felveti a mindig új válaszra váró kérdést: a csehszlovákiai magyarok mivel járultak hozzá a fasizmus elleni nemzeti felszabadító küzdelemhez, s a köztársaság magyar lakosságának szempontjából a felszabadulást megelőző tervekből mi valósult meg? Sajognak-e még a behegedt sebek, s huszonkét év távlatából jobban látjuk-e a felszabadulás utáni nehézségekből, csalódásokból fakadó új élet egészséges hajtásait? A kérdés szokatlan, de indokolt. Mert minden évfordulóval összefüggő történelmi visszapillantásnak csak akkor van értelme, ha a múlt Illúziómentes felelevenítésében tapasztalatokat keresünk az előttünk álló feladatok megoldásához. Ez nemcsak a történész dolga. Az egyén és a társadalom a történelmi fejlődés produktuma; a megelőző generációk munkájának, az elődök gondolatvilágának, tudományos ismereteinek, a nemzet haladó hagyományainak örököse, őrzője és gyarapítója. Nem közömbös tehát, miként értékeli s látja az ember a múltat. Mivel ma a tudományos fejlődés és felismerés egyre gyorsuló ütemében, a laikus számára áttekinthetetlen új Ismeretek rengetegében gyorsan változnak az új nézőpontok s értékítéletek, egyre nagyobb szükség van a történelem segítségére. Ez évben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulója, a jövő évi 1918-as forradalom és Csehszlovákia megalapításának félszázados évfordulója megkívánja, hogy az 1945-ös felszabadulás eseményeinek gyökereit az 1917—1918-as években keressük. Az utódállamok, köztük Csehszlovákia megalapítása idején, a magyar polgári társadalom helyzete kilátástalan volt. A háborút viseló nemzetek között nem volt még egy olyan polgári társadalom, melyben a frontra kikergetett dolgozók milliói és a frontszolgálat alól kibújó kizsákmányolók közötti osztályellentét annyira éles lett volna, mint Magyarországon. Az első világháború vérontása és brutalitásai után a háborús kormányzat korrupciója, a vármegyei úri gazdálkodás következményei, s elsősorban a félszázados osztályelnyomás mindennemű demokratikus reformtörekvést kizárt. Az őszirózsás forradalom demokratikus elemei ezt hamar felismerték. A korrupt dzsentri rendszer a vármegyékben a forradalom alatt sem változott. A nép által elkergetett jegyzőket más állásba helyezték át. Világos volt, hogy ha a frontról hazaözönlő megkínzott, kiéhezett frontkatonák hazajönnek s a beteg, elnyomorított, uzsorával s csendőrönkénnyel vérig kínzott családtagjaikkal találkoznak, akkor elérkezik a leszámolás napja. N

em csoda, hogy ilyen körülmények között az oly gyakran megcsalt és kisemmizett, elnyomott nemzetiségek a Monarchia szétbomlását kihasználva, az állami és nemzeti önállóságot választották. A Károlyi-kormánynak a nemzeti kérdés megoldására irányuló kísérletei elkéstek, s ezért hatástalanok voltak. A Magyar Tanácsköztársaság proletár nemzetköziségen alapuló kísérlete más ckből nem valósult meg: a proletárhatalom megszilárdításának feltételei hiányoztak 1919-ben. Így került magyar lakosság ls az Antant és a nemzetiségek nem kompromittált burzsoáziája által kitűzött határok közé, kisebbségi sorba. A magyar uralkodó osztályok bűneiért csak a magyar nép fizetett: a nagybirtokosok és nagytőkések uralma rövid szünet után, 1919 nyarán ismét megújult. A csehszlovák burzsoá demokratikus köztársaságban az uralkodó osztály nem oldotta meg a magyar dolgozók gazdasági, politikai és kulturális helyzetének problémáit s ezzel önmaga teremtette meg az elégedetlenség, a magyar Irredentizmus és szeparatizmus befolyásának feltételeit. De másrészt a szomszédos államokkal összehasonlítva, Csehszlovákiában a magyar lakosság a burzsoá demokratikus államberendezés és a polgári szabadságjogok, a fejlettebb gazdasági viszonyokból eredő magasabb életszínvonal élvezetének is részese volt. E közös gazdasági, politikai, kulturális, társadalmi kötelékek, bizonyos mértékben tekintet nélkül a nemzetiségre, kötötték össze a köztársaság népeit. A szlovákiai magyar kommunisták ezreinek áldozatos munkája a CSKPben, a cseh és szlovák kommunisták gondoskodása a Horthy-terror menekültjeiről és száműzöttjeiről olyan elvtársi viszonyt teremtett közöttük, melyet a fasizmus által kiváltott nemzeti gyűlölködés viharai sem tudták teljesen feledtetni. Diametrálisan ellentétes volt a helyzet Magyarországon. A fehér terror megtizedelte a haladó erők sorait, s a dolgozó tömegek az 1918—1919-es forradalmi fellángolása után apátlába estek. Az ellenforradalom a kispolgárokat, az utódállamokból beözönlő emigránsokat, az „úri" középrétegeket, a munka

1 nélküli értelmiségeket, a lumpenproletárokat a revizionizmus és irredentizmus jelszavával egyesítette. Amikor Magyarország 1919-ben Jelentősebb nemzeti kisebbség nélküli nemzeti állam lett, az ellenforradalom a félfeudális elmaradottság, a kapitalista elnyomás által kiváltott nyomor miatt csak Trianont okolta, s Nagy-Magyarország feltámadásával, a szentistváni nemzeti állam illúziójáva! áltatta a tömegeket, hogy gyűlöletüket, kétségbeesett dühüket a magvar „történelmi" osztályoktól elhárítsa, s az utódállamok ellen irányítsa. E koncentrált propaganda az olasz és német fasizmus világuralmi terveinek megvalósítása során, amikor Csehszlovákia is a nácizmus prédája lett, a szlovákiai magyarságra is nern kis hatást gyakorolt, amit az 1938-as „felszabadulás" hamar szertefoszló ünnepi hangulata is megmutatott. A

„visszacsatolt" magyarok ráébredtek arra, hogy a magyar revizionizmus nem a dolgozók jobb életét, hanem kizárólag a fasizáiődó ellenforradalmi Horthy-rendszert szolgálja; hogy a megszállt délszlovákiai terület problémáit mind Horthy, mind Tiso a maga hatalmi politikája számára használja ki. A magyar kormány kiutasította a szlovák telepeseket, kisparasztokat, maradékblrtokosokat, de kisajátított földjeikből a magyar földműves és földmunkás semmit sem kapott. A magyar munkás éppen úgy munka nélküli maradt, mint szlovák társa, s a háborúban mindannyian a keleti frontra kerültek, vagy a katonai felügyelet alatt álló hadi üzemekben, munkatáborokban robotoltak. Az 1943—1944-es években, amikor már nyilvánvaló lett, hogy a hitleri koalíció elvesztette a hi'-borút, s Csehszlovákia felújul, a megszállt terület lakossága arra a íreggyőződésre jutott, hogy számára jobb lesz a köztársaság területén maradni, ahol őseik éltek, ahol kenyere volt. ahol 1938-ig jobb életfeltételei voltak mint a Horthy-rendszerben. Ne feledkezzünk meg azokról a magyar dolgozókról sem, akik a szlovák fasiszta államban éppen úgy el voltak nyomva, mint Dél-Szlovákia szlovák lakossága a Horthy-rendszerben. A megváltozott nézeteket, felismeréseket azonban nem követte nagyobb mérvű antifasiszta ellenállás. Ennek egyik okát a Horthy-rendszer társadalmi és állami mechanizmusában kell keresnünk. A hungarizmussal, „turáni fajisággal", antiszemitizmussal, sovinizmussal mérgezett magyar társadalom a vármegyei hivatalnokseregre, az állami bürokráciára, a németbarát tisztikarra támaszkodva, a „történelmi" nagybirtokos osztály hatóságai iránt évszázadok óta alázatra kényszerített parasztságot, és a katonai és csendőri terror alatt robotoló, politikai szervezeteitől megfosztott munkásságot gúzsba kötötték. Ezért volt nehéz Magyarországon a belső és a külső fasizmus ellen nagyobb méretű fegyveres ellenállás szervezése. U

gyanakkor érthető az ls, hogy a magyar úri osztály Irredentizmusának, revizionizmusának következményeitől tartó cseh és szlovák nemzet, mely a külső és belső fasizmus ellen fegyveresen harcolt, a felszabadulás után, a nemzeti és demokratikus forradalom során, minden jövőbeni esetleges újabb „mindent vissza" kísérletnek egyszer és mindenkorra véget akart vetni. Más kérdés, hogy helyes volt-e az eszköz megválasztása? A történelem fordulópontjain a mozgásba kerülő társadalmi erők nem válogatnak az eszközökben. S igy a magyar nemzeti érdekként propagált burzsoá érdekek, és a nemzeti felszabadulásért és függetlenségért küzdő cseh és szlovák nemzet érdekeinek összeütközéséből származó konfliktusnak következményeit a magyar dolgozók viselték. Ugyanúgy, mint a cseh és szlovák dolgozók a maguk burzsoáziája politikájának következményeit nyögték az 1938—1944-es években a különböző formájú fasiszta uralom alatt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a felszabadulás utáni eseményeket, azok történelmi gyökereinek feltárásával elkerülhetetlennek vagy törvényszerűnek nyilvánítsuk. Ellenkezőleg, 22 év távlatából meg kell mondani, hogy nem volt helyes a szlovákiai magyar dolgozókat egy kalap alá venni a fasisztákkal, sovinisztákkal, a köztársaság ellenségeivel, s velük együtt kollektív felelősség alapján egységeser. elitélni. A felszabadulás a csehszlovákiai magyarok számára is meghozta a tőkés társadalmi rendszer alól a felszabadulást, a dolgozók államhatalmát, mely fokozatosan megszünteti az évszázados nemzeti gyűlölködés következményeit. Szocialista alkotmányunk a magyar dolgozók számára is egyenjogúságot biztosít a gazdasági, politikai, társadalmi élet minden terén. A magyar dolgozók sajátos kulturális életüket élik. Ha tehát a felszabadulás 22. évfordulóján, szocialista fejlődésünk történelmi előzményeit vizsgálva, az elért eredmények és a megoldandó nagy feladatok szemszögéből megmondjuk, hogyan értékeljük a 22 év előtti eseményeket, a magyarok szerepét a felszabadulás alatt és után, ezzel csak megtisztítjuk a társadalmi légkört és erősítjük köz társaságunk dolgozóinak erkölcsi-po litikai egységét. 1967. V. 9. DR. VIETOR MÁRTON 1 Q egyetemi tanár " ^^