Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-27 / 144. szám, szombat

A

Cádroud utcai kultúrház nagytermében zajlott le az ünnepi aktus. Elhangzottak már az úf technológia) eljárást méltató beszédek. A bratislaval Állami Fakutató Intézet hat kiváló dolgozója: Pavol Lehockij mérnök, a tudományok kandidátusa, Eugen Nagy, Karol Zernbery, Anton Dvorák, Jozef Palovéík mérnök és Zdenek SiS' ler együttes munkájuk eredményéért a legmagasabb állami elismerésben részesültek, a Klement Gottwald állami díjat kapták, s ebben a pillanatban veszik át a vele járó pénzjutalmat. A Suchoü-zenével kedveskedő zenekar tagjai most megilletődve pihentetik hangszereiket. A hat kitüntetett szerényen felsorakozott, jogadják a Közszükségletlpari Minisztérium mlminiszterhelyettesének, a párt Központi Bizottsága képviselőjének és az intézet igazgatófának jókívánatait s átveszik a jutalmat rejtő diszkrét borítékot. Van ebben a jelenetben valami nagyon jelemelő és megható. A hat szerény és félszeg emberen nagyon is meglátszik, hogy nem szokták meg a nyilvános ünneplést. Talán egy műkedvelő együttes szerepléshez szokott tagjai magabiztosabban állnának most a fényképezőgépek magnéziumfényének villanásában. Egy pillanatra odaképzelem magamat a helyükbe, és kínos feszengést érzek. Mi ez a zavaró mozzanat, tűnődök magamban. Már tudom, hogy a boríték. Bármennyire diszkrét találmány is, mégis eléggé fecsegő jószág ahhoz, hogy zavarba ejtse az embert. A pénzről fecseg. A pénzről, mely az élet meghitt pillanataiban is felbukkan... Nem akarom tovább folytatni ezt a gondolatmenetet. A rosszmájúak azt mondják, csak a kispénzű emberek becsülik többre az erkölcsi sikert az anyagi sikernél. Statisztikai adatok Ha siker, hát siker, — gondolom magamban, és elhessentem magamtól a Jeltolakodó kellemetlen érzéseket. Tisztára szubjektív érzések, s a pénzzel kapcsolatos okoskodásaim nem is Illenek az alkalomhoz. Legalább lélekben én ts csatlakozom a jókívánataikat tolmácsoló férfiakhoz. Azt hiszem így a helyesebb, hiszen ha körülnéz az ember, és látja a széksorokban üldögélő családtagokat, a feleségeket, rokonokát és a meghatódott munkatársakat, kénytelen feloldódni az általános örömben. Csakhogy mégsem érek rá teljesen feloldódni. Újságíró lévén az ember, meg kell magyaráznom olvasóimnak a hat kiváló szakember új technológiát eljárásának lényegét. Miről is van szó tulajdonképpen? Arról, mazható akar a bambusznád és a kaktuszfélék s különböző hazai faféleségek feldolgozására is. Ha meggondoljuk, hogy deszkát eddig főleg gömbfából fűrészeltünk, holott erdeink termésének negyven százaléka gally és hulladékfa, s most ez a famennyiség az új eljárás révén hozzáférhetővé válik fafeldolgozó iparunk számára, az úf felfedezés gazdasági felentősége nyilvánvaló. Minthogy nem vagyok jártas a faipar fortélyaiban, a dolog közérthető megfogalmazása sok nehézséget okoz. Próbálja csak meg egy nem szakember megfogalmazni egy találmány lényegét, s rájön arra, hogy ez bizony nem kis dolog. Minthogy nem kis dolog, hírtelen fát — csak nem a tűzre tették. Fossz fából fó deszkát csináltak. Büntetésül mind a hatot kiállították ide erre a jól látható helyre, s át kell venniük a jutalmat rejtő diszkrét borítékot. Erről megint a pénz jut eszembe. Az életet megrontó, elcsúfító pénz. Mert kl mert tagadni, hogy a pénz megrontja az ember életét, olykor szinte tűrhetetlenné teszi — nem a felenlétével, hanem a hiányával. Erről megint Antonín Verner elvtársnak, a Szabadalmi Hivatal igazgatójának titkára fut eszembe, aki a következő, érdekes adatot közölte velem: az elmúlt évben (1966-ban f egyegy találmány átlag 57 792 korona nyereséghez futtatta a válkövetkeztében éveken át nem futnak hozzá a jutalomhoz. Bár az igazgatók jogkörébe esik a nagyobb pénzjutalmak kiutalása, nem merik vállalni a kockázatot. Inkább megvárják, míg a feltaláló a bírósághoz fordul, s a bírósági döntést tartják mérvadónak. így tulajdonképpen a bíróságokra hárítják át a kockázatot. A bírósági döntés a legbiztosabb fedezet. Különféle statisztikai táblázatok áttanulmányozása után a következő adatokat jegyeztem fel jegyzetfüzetemben: 1958ban 5960 találmányt nyújtottak be a szabadalmi hivatalnak, abból 986 szabadalmat kapott és 895 érvényesült a gyakorlatban is. A találmányok száma évről évre növekedett: 1966-ban JHT y B •# hogy éveken át tartó megfeszített munkával sikerült nekik ráfönni arra, hogyan lehet különféle hulladékfából kitűnő és könnyen megmunkálható deszkát préselni. Ilyesmi ugyan nem újdonság. Csinálják világszerte, csakhogy rengeteg vizet és ragasztóanyagot használnak fel hozzá. Főleg a víz mennyisége aggasztó: egy köbméter deszkához ötven köbméter víz. Ez a vízmennyiség aztán a patákokba és folyókba kerül, megmérgezi a halállományt és a folyók növényvilágát. Az új technológiai eljáráshoz nem kell semmi víz. Aki ismeri folyóvizeink állapotát, könnyen belátja, hogy ez már magában véve is nagy jelentőségű tény, nem beszélve arról, hogy a gyártás így sokkal olcsóbb. Az új technológiai eljárás másik előnye, hogy ragasztó sem kell hozzá. A zúzott hulladékanyag bizonyos technikai feltételek mellett önmagától is ragacsossá válik. Így lehetővé teszi főleg a bükkfahulladék felhasználását. Ám az új eljárás alkaleszembe jut Antonín Verner elvtárs, a Szabadalmi Intézet igazgatójának titkára, akit egy prágai utam alkalmával volt szerencsém felkeresni, s különböző naiv kérdésekkel zaklattam öt. Éppen ő hívta fel figyelmemet a találmányok lényegének megfogalmazásával kapcsolatos nehézségekre. Azt állította, hogy a megfogalmazás rendkívül fontos dolog. Annyira fontos, hogy a fogalmazásban kevésbé jártas feltalálók gyakran épp ezen a jelentéktelennek látszó formaságon szenvednek hajótörést. Ezt az állítást akkoriban őszintén szólva túlzásnak minősítettem magamban, bárcsak enyhe túlzásnak, de most, hogy itt van szemem előtt ez a hat tudós és feltaláló, már nem minősítem annak. A megfogalmazáshoz ts szakember kell. Márpedig ezek nem fogalmazók, csak feltalálók. Kissé félszeg zavart mosollyal állnak ott a közönséggel zsúfolt széksorok előtt... Mintha valami rossz fát tettek volna a tűzre. Igaz, rossz lalatokat, s egy-egy találmányért átlag 7247 koronát fizettek ki jutalomképpen a feltalálóknak. Ez nem egész hetedrésze a tiszta nyereségnek, de csak egyetlen egy év nyereségének hetedrésze. A találmánynak általában megvan az a jó szokása, hogy elévüléséig sokszor évtizedeken át szakadatlanul dolgozik és hasznot hajt. Van találmány, ami száz év alatt sem évül el, s évről évre újabb nyereséghez juttatja — nem a feltalálót — hanem a társadalmat. Egyébként a fennálló törvényes rendelkezések értelmében a vállalatok ötszázezer koronás jutalmat ts fizethetnek egy-egy találmányért. Verner Antonín szerint százezernél többet eddig nem igen fizettek ki, s ha mégis kifizettek volna, az ritka kivétel. A feltalálók nagy része pörösködik a vállalatokkal. Nem azért, mintha a feltalálók számára örömteljes időtöltés lenne a pereskedés, hanem azért, mert a vállalatok igazgatóinak aggályoskodása már 6490 találmányt nyújtottak be, abból 2060 kapott szabadalmat és 1841 valósult meg. A gyakorlatban alkalmazott találmányok száma több mint kétszeresére növekedett, a benyújtott találmányok közül csaknem egy harmaduk szabadalmat kapott, s a múlt évben 101-től eltekintve mind gyakorlati alkalmazást nyert. Kétszázötvenháromezer újítási javaslat egymilliárd száznegyvenhatmillló korona megtakarítást eredményezett. Ugyanabban az évben (1966-ban) sidzhatmilliú háromszázkilencvenöt korona nyereséget hoztak a különféle találmányok. Az újítók hetvenhárommillió korona jutalomban részesültek. A megtakarításról szóló adatok azt bilonyítanók, hogy az újítómozgalom gazdasági jelentősége sokkal nagyobb, mint a feltalálók működése. Nos, a látszat csal. Az újítóknak nem kell merőben úf találmányokkal jelentkezni, elég, ha egy már szabadalmaztatott találmányt vagy annak .EUGEN EZELŐTT SAT . . ,» Nektek, akik nem láttatok • ezért new hisztek. Nektek, akik nagyon gyorsan 6* könnyen felejtetek. Gyöngyözik o pohárban a bor, oz illatos szivar füstszalagja ezüstkék, vibráló keretkén* fonódik a nyári műterem virágcsokraina, s a május virágzó aímafáinak csintalanul kíváncsi ága rózsaszín virágoik hímporát hullatja az asztalterítőre. Átelenben a Kancafej szelíd domboldala virágzik tarkán, és ma is, akárcsak évszázadok hosszú során, szenvtelenül bámulja a Borsice pa'ak álnok és szapora vizét, amely a hluki végvár falai ailá siet, Korvin Mátyás egykori erődjének tövébe, ahol Mátyás magyarjait az idők folyamán a török martalócok sarcoló csapatait, csempészek és szegénylegények bandáit vigyázó morva vitézek válto'ták le. És Dominik Cerny, a nyugdíjas hluki temító ravaszkásan csillogó szemében vidám fények táncolnak, a miikor az ifjúságáról beszél, hogy aztán a férfikorról szólva, átadják helyüket a bánat sötétkék árnyának, majd a rettenet emléke éjszínű bakacsinjének. Ez a közel hatvannégy esztendős morva tanító, aki magát a morva táj folklórfestőjének és Uprka mester utolsó tanítványának vallja, inkább a karikatúrasoroza* ikissé gyámoltalan, de ugyanakkor szemfüles és agyafúrt emberkéire emlékeztet, semmint az ellenállás olvasókönyvbeli hőseire. Pedig Dominik Cerny Auschwitzban a 66927-es számot viselte, Buchenwaldban pehazafiak új szervezetet hoztak létre, amelynek az egyik vezetője Jaroslav Trumpes brnói lakos lett. Ez a Trumpes az illegális szervezet vezetőségének gyűlésére meghívta Karl Wochian* is, a brünni Gestapo hivatalnokát, akit eredetileg dr. Karel Vlceknek hívtak és a morva metropolis titkosrendőrségének volt a rendőrbiztosa. Ez a Wochian Trumpes révén megszerezte az illegális szerveze' vezetőségének teljes névsorát, és amikor Heydrich pusztulása és Lidice tragészédságóban ShakeS'pearet idézgette : „Az ember csak egy tűnő árny, csak egy Szegény ripacs, aki egy óra hosszat Dúl-tói, és elnémul: egy félkegyelmű Meséje rengő tombolás, de semmi Értelme nincs .. A véletlen, helyesebben mondva Kari Wochian azonban segített. És Dominik Cerny feje EGY VÍG EMBER BÚS MESÉJE dig 12742 volt a száma. És a pok. lök fenekének tágranyitott kapuja tarkában is az éle* szépségeire gondolt, ott is a morva bokrétákat festette! Bár kezdettől fogva mindmáig azt hangoztatja, hogy festőnek született és nem tanítónak, Csehszlovákia megszállása után szent küldetésnek vélte, hogy a rajzolás mellett történelmet is tanítson. Egyszeribe eszébe jutott a nagy történelmi lecke: A fehérhegyi csata, a háromszáz éves elnyomás, s rögtön tisztában volt azzal, hogy a protektorátus nem a véget, hanem a kezdetet jelenti, a csehszlovák hazafiaik háborújának kezdetét a fasiszta megszállók ellen. És azonnal bekapcsolódott a földalatti mozgalomba. Először gyerekkori barátjával és 'anítótársával, F. Bednárral az egykori csehszlovák hadsereg volt tisztjeinek illegális emigrációját szervezte. Lengyelországba majd Szlovénszkón át Jugoszláviába több mint 800 repülőtisztet és tamkis*át csempésztek ki a protektorátusból a Gestapo és az SS szeme előtt, és hamis iratokkal, valamint külföldi valtjával látták el őket. Ezerkilencszó znegyvenegy tava. szán London üzent, és a morva diája után a Gestapo, meg az SD a morvák földalatti hálózatát felgöngyölítette, kéí oivilruhás férfi D. Cerny lakására is beállított. Az egyikük K. Wochian volt. Cernyt a Gestapo Uherské Hradisté-i hírhedt épületébe szállították, s először szépszerével, majd éjfélig tartó veréssel és kínzással akarták szólásra birnij árulja el, hol rejtőzik F. Bednár, az ellenálló szervezet feje. A mu. latságos külsejű és kistermetű morva tanító nem „köpött". De mivel tudta, hogy a másnapi folytatást nem bírná ki, összetört szemüvegének egyik darabjával felvágta jobb kezének ütőerét. Az utolsó pillanatokban figyelt fel az elvérző Cerny hörgésére egyik fogolytársa, aki azonnal riasztotta az őrséget. Orvos, elsősegély; injekciók és tranzfúzió következett. A foglyot ugyan megmentették, de kihallgatásra hosszú ideig alkalmatlanná vált. Közben a protektorátus területén tombolt a náci terror, a hóhérok négy műszakban-'dolgoztak. Légy átkozott Cézár, a halálba menők gyűlölete nagyabb, mint a félelem. És Dominik Cerny, ekkor már a brünni Gestapo foglya szintén félelem nélkül készült fel a halálra. Elbúcsúzott a feleségétől, gyermekeitől, hónszeretett morva tájától, a pipacsoktól és a kék búzavirágtól. Tudta, hogy nyoma sem marad e földön, és a bitófa árnyékában, a hóhér «tőkéjének főszámnem kerül a fűrészporos kosárba. A Gestapo csehnémet származású felügyelője Auschwitziba, a pokol tornácára küldte őt. belépj hagyj fe! minden reménnyel £ (Dante) Ezerkilencszáznegyvenkettő szeptember elején indult el transzportjuk Auschwitz felé, s a tehervonat kerekeinek vészjósló zakatolását túlharsogta az étlenszomjan tartott foglyok kétségbeesett kiáltozása. Alig léptek ki a marhavagonokból az auschwitzi halálperonra, máris felhangzott „zu Gang" és: „Los!". Zuhogtak az ütések. A korbácsok, a bikacsökök és a puskatusok sorfala között kellett futniok. Aki megállt vagy elesett azt az SS legények menten agyonverték. A láger kapuja felett nagy tábla hirdette, hogy „A munka nemesít", de Dominik Cerny, akárcsak a "többi fogoly, Dante Isteni Színjátékának harmadik énekére gondolt: „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, // én rajtam át oda, hol nincs vígasság ... // Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön állok // Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel ..." Három napon át futott társaival együtt Dominik Cerny versenyt a halállal s esténként hatszázukból óiig kétszázan tértek vissza. Aztán újból rámosolygott a szerencse. Az irodában betűfestőre volt szükség, s ő jelentkezett. Az SS-halál ismét haladékot adott a festőtanítónak. Rúgások, revolverlövések, akasztások az Appelplatzon, őrjöngő SS-legények csizmáitól széttaposott csecsemők, benzininjekcióktól haldokló foglyok, vérebektől széttépett szökevények, a villanyárammal töltött szögesdrótok közt halálban menedéket kereső lengyelek, jugoszlávok és oroszok, elgázosított, elégetett zsidók tíz és százezrei, a nordikus, szőke hajú és kék szemű faj kificamodott jellemű fiainak elképzelhetetlenül állatias megnyilvánulása, ez volt Auschwitz. De nem, mindez csupán csak az egyik fele volt Auschwitznak. A másik felét, a jobbikat a megkínzott foglyok,belgák, franciák, hollandok, csehek, lengyelek, magyarok, szerbek, olaszok, oroszok és zsidók szolidaritása, humanitása jelentette, ami még a legrosszabb halált is könnyebbé tette. Tizenegy hónapot töltött Domi. nik Cerny Auschwitzban, az SS halál árnyékában, s amikor e borzalmakra emlékezik a hangja éles és kemény, mint az üvegvágó gyémánt. Szemében a holt Medúza kígyói himbálóznak dü-' hősen, s a szivarfüst ezüstkékje az igazságszolgáltatás pallosára emlékeztet. Ezerkilencszáz-: negyvenhárom augusztus tizenkettedikén fapapucsba és rongyos csíkos ruhákba öltöztetett csontvázak légiója hagyja el az auschwitzi halálgyárat. A transzportban több mint ezer cseh fogoly van, akik nem tudják hová cipelik őket az SS legények és miért. Három napon át bolyong velük a leplombázott tehervonat Németország szétbombázott símpárjain, hogy aztán Weimarban kössenek kii. Néhányan Goethe tölgyfájára emlékeznek, és a buchenwaldi koncentrációs lágerben új számokat kapnak. Majd a vesztegzár letelte után elindul egy hetven fogolyból állá szállítmány a Harz hegység egyik patkóalakú völgyébe, te Hier fangen wir an I kiáltja a parancs, nok és a domboldalból sötéten ásító nyílás fogadja a foglyokat.