Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-21 / 138. szám, vasárnap

SZÁNTÓ LASZLŰ: Tapasztalataink a légionáriusokkal Mint már említettem, 1918 jú­niusában Krasznojarszkba betör­tek a fehérek. Ismét Kolcsakék kezébe ment át a hatalom. Párt­jukon álltak a Szibériai Vasútvo­nal mentén állomásozó csehszlo­vák légiók. A szovjethatalommal megegyeztek, hogy Szibérián és Vlagyivosztokon keresztül haza­térnek s nem avatkoznak bele az oroszországi viszonyokba. Csak­hogy, amint Gajda felismerte a szibériai szovjethatalom inga­tagságát, Kolcsak oldalára állt Az éhséguralta szibériai viszo­nyokhoz mérten a legionáriusok úgy éltek, mint Marci Hevesen. Egy-egy vonatszerelvényükben három vagonba szállásolt kato­na tíz vagonnyi fagyott sertés­húst, lisztet, ementáli sajtot, dé­li gyümölcsöt cipelt magával. Nem csoda, hogy aki az éhínség előtt mentette az irháját, belé­pett a légióba. Valamikor szeptember végén, vagy októberben táborunkat meg­látogatta egy Granatier nevű ismert csehszlovák légionárius. Még diákkorából ismertem. A zníóváraljai tanítóképzőbe járt. Meg akart bennünket győzni, hogy lépjünk be a légióba. — Jól tudom — így agitált -• hogy valamennyien bolsevikek vagytok. Én is az vagyok. A kü­lönbség csak annyi, hogy ti ozt hiszitek, a szocializmus azonnal felépíthető, míg nekünk, legioná­fiúsoknak az a meggyőződésünk, hogy nemzeteinknek előbb száz évig kell élniük a kapitalizmus­ban, csak azután léphetnek a kommunizmus útjára. Elcsépelt szociáldemokrata ba­darság volt ez, amely a légióban gyakran elhangzott. De ki ült volna fel ennek a maszlagnak? A táborban minden veréb ozt csiripelte, hogy a szocializmus érdekében nem kell egy évszá­zadig a tőkésekre robotolnunk. Nem csoda, hogy senki sem akart önként belépni a légióba, S ezért ú legionáriusok, az orosz tóborparancsnoksóg segítségé­vel, erőszakhoz folyamodtak. Tán egyhetire Granatier láto­gatása után, néhány szóra be­ugrottam Kafendához, aki együtt lakott R. Kubiš-sal (az ún. szlovák állam idején az Állami Bank igazgatója volt). Elújságolta, hogy Kubiš parancsot kapott, reggel 8-kor, a poggyászával együtt jelenjen meg a tábor ka­pujánál. Kubiš természetesen nem akart légionárius lenni. Megtanácskozta, hogy mit te­gyen. Bújjon el, vagy szökjön meg? De hová rejtőzzön, merre tűnjön el? Tízezer kilométernyire voltunk otthonunktól. S így Ku­biš, majd néhány nap múlva mindazok, akik szlovák területen születtek, körülbelül 480 tábor­lakó, más kiutat nem találva, be­lépett a légióba. Talán tizen sem tették ezt meggyőződésből. öcsém és én nem kaptunk pa­rancsot. Ezt megelőzően ugyanis Granatier mindenkivel személye­sen beszélt. Engem is behíva­tott. Megmondtam neki, hogy agitóciójáról mi a véleményem. Szidalmazott, hogy magyar ér­zelmű vagyok és kijelentette: a légió nem tort igényt a hozzám hasonlókra. 1919 elején felkeresett Kafen­da, aki ezt megelőzőleg légioná­rius volt Irkutszkban. Rá akart venni, hogy lépjek a légióba. Jó a dolguk, életük semmittevés, a front nem fenyegeti őket, cukor­ban, húsban és másban is dús­kálnak. Igazán jó barátok vol­tunk, de ajánlatát elutasítottam. — Nézd Frici, én már nem vagyok az, oki voltom. Meggyő­ződésem van, s bármi történjék, azt követem. A légióval nem ér­tek egyet és nem lépek sorai­ba. i- Nos, igen, igen, hiszen tu­dom — válaszolta Kafenda. — Hiszen én is egyetértek a bolse­vikokkal, de látod az itteni hely­zetet. S én haza szeretnék ju 4­ni... Ilyen eredménnyel ért véget Granatier küldetése és én to­vábbra is ott maradtam c hadi­fogoly Iá borban. Orosz ezredek lázadása 1919. július 31-én, egy derült szibériai éjszakán hajnali fél há­rom felé, orosz katonák törtek nagy zajjal a toborba. Kucsmá­jukon piros szalagot viseltek és így kiáltoztak: — Szvaboda, szvaboda, igyitye, szvaboda! Mi történt? Lágerünktől körül­belül két kilométernyire, a volt orosz nyári katonai táborj>an két Kolcsak-ezred ütötte fel a tanyá­ját. Tudták, hogy néhány nap múlva az arcvonalra vezénylik őket. Ezért fellázadtak és a ha­difoglyokat felszólították, állja­nak az oldalu-kra. Táborunkban nagy lett a zűr­zavar. Nem tudtuk, hogy mit te­gyünk. Mindenki Dukesztol kért tanácsot. Dukesz megnyugtatott bennün­ket: — Várnunk kell. Nincs semmi­féle kapcsolatunk a várossal és nem tudjuk, mi megy ott végbe. Az* sem tudjuk, hogy ez miféle lázadás. Egyelőre ne avatkoz­zunk bele. Igy is lett, nemcsak Dukesz tanácsára, hanem főleg azért, mert nem volt fegyverünk. A fel­lázadt katonai alakulatok a vá­ros felé vonultak. Csakhogy oz ott állomásozó és jobban felfegy­verzett Kolcsak-ezredek elfojtot­ták a felkelést. Kezdetét vette a fehér tisztek bosszúja. Két álló nap és éjsza­ka tartott a fellázad* katonák kivégzése. Több mint hatszáznak ez lett a sorsa. Ezzel egyidőben táborunkat megszállta a csehszlovák legio­náriusok egyik zászlóalja. Pa­rancsnoka Viest főhadnagy, ké­sőbbi légionárius tábornok volt. Átkutatták a tábort, elkoboztak minden írásbeli anyagot és este letartóztattak tizennyolc tisztet. Tizenheten magyarok voltak, a tizennyolcadik osz'rák. Tüstént ki­hallgatták és hadbíróság elé ál­lították őket. Viest volt a vész­törvényszék elnöke, amelynek tag. jai között oroszok is voltak. Viest szüntelenül az* hajtogatta, hogy a letartóztatott tisztek sugallmaz­ták a Kolcsak-ezredek lázadását. Fő érve az volt, hogy a tábor árnyékszéken megtaláltak egy el­rejtőzött oroszt. A megvádoltak, az osztrák kivételével, azt vallot­ták, hogy nem bolsevikek. Az osztrák, akit Norbert Dimának neveztek, arra a kérdésre, hogy bolseviki-e, szemtelenül így vá­laszolt: „ich bin ein deutscher Offizier." Huszonötöt kapott a hátsó fertályára és szabadon en­gedték. A tizenhét magyart még azon az éjszakán, 1919. augusz­tus 1-én főbelőtték. Tizenhét tiszt kivégzése A 2162. számú cseh katonai parancs alapján végezték ki őket azért, mert állítólag a Kol­csak-hatalom ellen harcoltak. A kivégzettek között volt dr. Du­kesz Artúr is. Éppen az ő letar­tóztatása ad*a meg a jelet, hogy a táborból megszökjön a Jenyi­szej minden olvasója, mert Du­kesz volt ennek a folyóiratnak a szellemi atyja. A táborban ugyan. is elterjedt a hír, hogy a legio­náriusok vadásznak ennek a bol­seviki irányzatú lapnak az olva­sóira. Ekkor szöktem meg a tá­borból én, meg Zalka Máté is. Egyes állítások szerin* forra­dalmár volt mind a tizenhét fő­belőtt tiszt. Ez nem felel meg a valóságnak. Nem voltak vala­mennyien bolsevikok, sőt haladó szellemű emberek sem. Kilencen voltak forradalmárok, míg nyol­can reakciósok és a bolsevizmus nagyobb ellenségei, mint maga Viest és Syrový együttvéve. Az áldozatok ^ehát két ellentétes táborból regrutálódtak. Egyesek közülük, például Dukesz, Ludwig, dr. Forgács, Papp János, Pável György, Gáspár Albert, dr. Moli­nár Alajos, Krassovszky Dezső, Szkoff Béla, valóban forradalmá­rok voltak. Másoknak azonban, például dr. Pélyi Aladár galán­tai ügyvédnek, nem volt semmi köze a bolsevizmushoz, sőt dü­hödt ellenfelei voltak, s a szüle­tő fasizmust képviselték. Ezek a MAFC (Magyar Atlétikai Football Club) szellemi befolyásolói közé tartoztak. A már említett MAFC és FC 33 mellett ez volt a tábor harmadik magyar labdarúgó­klubja. Ez a klub faji elvekre épült. Testvér egyesületei a Ma­gyar Szövetség, valamint a Tu­rul Szövetség volt. Ezeknek a szi­gorúan faji alapon álló egyesü­leteknek voltak vezetői a többi­ek, a már említett dr. Pélyi, to­vábbá dr. Száva István, Székely Lajos, Fekete Emil, dr. Katona Gyula és még három tiszt, aki­nek a nevé* elfelejtettem. Az orosz parancsnokság által jóvá­hagyott alapszabályzatnak már az első pontja leszögezte, hogy a Magyar Szövetség tagja köte­les küzdeni az egységes magyar állam gondolatáért, bárhová is sodorja sorsa. Az alapszabályzat egyik további pontja értelmében a Magyar Szövetség tagja csak fajtiszta magyar lehetett, vagyis sem német, sem szlovák és főleg zsidó nem kerülhetett soraiba. Éppen az ilyen fajelméleti elemek képezték később a magyar Hort­hy-fasizmus csíráit. Pélyi — aki­ről már szóltam — szintén funk­cionáriusa vol* ennek a klubnak. A táborban előadásokat tartott arról, hogy miként érhető el tíz év alatt a húszmillió főt szám­láló s minden nemzetiségtől mentes Magyarország. A tizenhé* tiszt főbelövetésének napján bu­kott el a Magyar Tanácsköztár­saság. A kivégzés minden bi­zonnyal nacionális bosszú volt. A legioniárusok részéről egy Škrivánek nevű ember volt ak­koriban a tábor parancsnoka. Később a polgári köztársaság­ban a 41. zsolnai ezred parancs­noka lett. Ö volt az, aki a ki­végzésre kiválasztotta a tiszte­ket és Viestet tájékoztatta sze­mélyükről. Ismerte az említett Magyar Szövetség alapszabályza. tát is. Tudta, hogy a tagok köte­lessége harcolni az egységes magyar államiság gondolatáért. A légionáriusoknak ez természe­tesen nem volt ínyükre. S ezért az antibolsevizmus örvén egyen­lítették nacionalista számlójukat is. A krasznojarszki olasz ezred­parancsnok beavatkozása is ta­núskodik róla, hogy a kivégzés kimondottan magyarellenes cé­lokat követett. Éppen ez a köz­belépés akadályozta meg a to­vábbi kivégzéseket. (Folytatjuk) Én és „Az újságíró" BESZÉLGETÉS SZERGEJ GERASZIMOWAL Van egy film, amelyet még csak most forgatnak, de már be­mutatója sót elkészülte előtt híres. Világszerte jól ismerik és nagy várakozás előzi meg első vetítését. A hírt, s az érdeklő­dést a rendező neve és személye magyarázza: Szergej Geraszi­mov, a film alkotója, egyike a szovjet filmművészet legjelen­tősebb képviselőinek, színész, esztéta, filmíró, pedagógus, ren­dező. Geraszimov, 1965 szeptemberében, a moszkvai Gorkij Filmstúdió produkciójában kezdte forgatni, új, kétrészes játék­filmjét, „Az újságlró"-t, s nemrégiben fejezte be első részét. A második rész felvételeinek jelentős hányada külföldön ké­szül, így Párizs és Genf után, de még Berlin előtt, Szergej Ge­raszimov és forgatócsoportja Budapestre látogatott, ahol né­hány fontos jelenetet rögzített filmszalagra. felenet Az újságíró című filmből, f óbbra (ülj: Geraszimov, elő­térben a főszereplők (háttal): Vasziljev, j szemben) Krttsany­szkij. (Bojár S. felv. J — Hősöm, a mély emberi ér­zésekkel, nem kevés tehetség­gel, széles látókörrel megáldott újságíró — meséli Geraszimov — kikerülve a moszkvai újság­írói főiskoláról, egy szerkesztő­ségben az olvasólevelekkel kezd foglalkozni. Ezek kapcsán meg­ismeri az életet, amely más, mint az egyetemek és a főisko­lák világa, így súlyos lelkiisme­reti, érzelmi megrázkódtatáso­kon keresztül újságíróvá és fér­fivá érik. Mivel ez a fiatalem­ber jól és hasznosan dolgozik, szép pályát fut be, rovatvezető, szerkesztő, majd külföldi tudó­sító lesz. Bekerül Párizs, Genf, Velence nemzetközi társadalmi életének lüktetésébe, s az ott tapasztaltak szembeállítják múltjával, érzelmeivel, ideáljai­val, sőt az újságírói hivatással is. Hősünk, azonban, cseppet sem könnyű belső harcok után, végülis megtalálja hivatásának és életének belső egyensúlyát, s ekkor megoldódnak magán­életének — korábban kínzó — válságai is. Nagyvonalakban ennyit mondhatok a történetről, amely, mint korábbi filmjeim is, napjaink emberének pszicholó­giai problémáival foglalkozik. A forgatókönyvet magam írtam, sőt egy újságíró szerepében, egyes jelenetekben, színészként is dolgozom. • Pályafutása során gyakran mellőzte a játékfilmet és doku­mentumfilmeket alkotott. Mi e többszöri műfaj váltás magyará­zata? — Az a hajdani színész-lecke, melyet az orosz és a szovjet színművészet legnagyobbjaitól Meyerholdtól, Tajrovtól, Nyemi­rovics Dancsenkótól és Szta­nyiszlavszkijtól sajátítottam el. Rendezői pályafutásom jnajd negyvenesztendeje alatt mindig csak olyan játékfilmeket ren­deztem, amelyek valamilyen do­kumentumon, valamilyen tény­sorozaton alapultak. Olykor pe­dig — e legutóbbi viharos tör­ténelmű négy évtizedben — olyan jelenségekkel találkoz­tam, amelyeket nem voltam ké­pes egy ütembe, egyszerre fel­fogni és feldolgozni. Ilyenkor elvonultam egy operatőrrel és két kamerával és dokumentum­filmeket készítettem, s a tapasz­taltakból s a felvett anyagokból igyekeztem mindent megérteni, az események mélyére hatolni. Tapasztalataimból, azután, ké­sőbb vagy önálló játékfilmet forgattam, vagy beleolvasztot­tam őket más tematikájú film­jeim epizódjaiba. • Filmjeit mindig a napi munka heroizmusának pátoszá­val ötvözi. F.zt sokan „lakkozás­nak", a tények indokolatlan megszépítésének nevezik. Mit válaszol, ha egy ilyen ellenvetés elhangzik? -.- Mivel a dolgokat legszíve­sebben és leggyakrabban belsó oldalukról, a lelkiismeret, a tu­dat, a szív irányából vizsgálom és ábrázolom, számomra a tett a pecsét, a lezárás, a katharzis, az összetett és bonyolult lelki­és tudatfolyamatok végén. A tettben tehát a belső mozgásból és változásból következő cselek­vés tényét ünneplem. Mivel pe­dig nem lehet nagyobb győze­lem, mint az, amit önmagunkon, szívünkön, érzésvilágunkon és elménken aratunk, e pátosz nél­kül saját tematikámat, a bemu­tatott eseményeket és drámákat szürkíteném, jelentékteleníte­ném él. Ebből a szempontból, a kellő mértékben és kellő helyen alkalmazott pátoszt nélkülözhe­tetlennek kell mondanom. Az már természetesen más kérdés, hogy kinek, mikor és hol lesz sok ebből a pátoszból, hogy ki, mikor és hol érzi ezt „lakkozás­nak" — ez vérmérséklet és egyéni látásmód dolga. Az 'al­kotói cél maximuma az lehet, hogy az emberek nagyobb cso­portjai, esetleg többsége számá­ra kielégítő megoldást talál­junk. • Ön a 40-es évek vége óta, a szovjet rendezők közül első­nek, igen gyakran dolgozott külföldön. Kínai, német, francia, olasz, magyar művészekkel for­gatott együtt. Mi vonzza az ide­gen országokba? — A minél pontosabb, minél hűbb ténykifejezés és tényvisz­szaadás vágya. A problémák, melyek foglalkoztatnak, bizo­nyos esetekben, annyira nem­zetköziek, hogy nem is lehet megpróbálni igazán hitelesen megválaszolni, ha nem me­gyünk külföldre, ha nem kül­földi művészek segítségével dol­gozzuk fel őket. Bár utazni jó dolog, higgye el, a rendező szá­mára ez a legnehezebb és be­vallom — számomra a legutolsó választás. Idegenként, külföldi színészekkel dolgozva, még a legnagyobb igazságról is kétszer olyan nehéz jelentős alkotást készíteni, mint odahaza. Néha azonban egyszerűen nem adó­dik számunkra más választás. • Ön nemcsak mint rendező, de mint színészpedagógus is vi­lághírű. Véleménye szerint mi­lyen irányban fejlődik ma a szovjet színészek előadóművé­szete? — Azt hiszem, a legjobb érte­lemben vett művészi keresetlen­ség, az átélt egyszerűség felé. A színházi pátosz, mely a negy­venes években, sajnos filmjein­ket és filmművészeinket jelle­mezte, legújabb alkotásainkból már tűnőfélben van. Helyére pedig, a kor általános stílusá­nak megfelelő — művészileg ti­pizált és összegezett — közna­piság lép. Ezt színészpedagö­giánk nagyon fontos újdonságá­nak tartom. • Oj filmjében, „Az újságíró"­ban, volt tanítványai játsszák a főszerepeket ? — Óh, nem! Jurij Vasziljev, az újságíró alakítója, a moszk­vai Kis Színház művészstúdióját végezte. A film másik főszerep­lőjét, egy amerikai újságírót, Anatolij Krizsanyszkij kelti élet­re. Krlzsanyszklj, aki még csak amatőr-színjátszó sem volt, Moszkvában, az Idegennyelvű Lapok Főszerkesztőségének dol­gozik mint riporter, és jelen­leg rovatvezető a „Szputnyik*­című havonta megjelenő digest­típusú újságunknál. A női fő­szereplő Gallna Polszkih sem járt hozzám. Nagy szerepet ka­pott a filmben feleségem, Tama­ra Makarova, és néhány más neves moszkvai és leningrádi színész. • A külföldi hírességek kö­zül kik jelennek majd meg „Al újságíró" egyes jeleneteiben? — A francia művészet képvi­seletében Annle Glrardot, Ml­reille Mathieu és az orosz szár­mazású Tatjena Mjaszina, az olaszok közül Vittorio de Sica és Vittorio Gassmann, s néhány nemzetközi szempontból kisebb nevű, de igen tehetséges ma­gyar és lipcsei színész forgatott velünk. • Előreláthatóan mikor feje­zik be a felvételeket? — Reméljük őszre teljesen készen leszünk a filmmel, s ak­kor karácsonyra meg is rendez­hetjük a világpremiert. A beszélgetésnek vége. Ki­gyulladnak a reflektorok. A Gellért-szálló különterme előkelő genfi sajtóklubbá válto­zik és Szergej Geraszimov, az interjúalany, azzá a nagy rende- jc zővé alakul, aki alighanem ez­úttal is, világraszóló müvet al- v kot. FENYVES GYÖRGY

Next

/
Oldalképek
Tartalom