Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-21 / 138. szám, vasárnap

SZÁNTÓ LASZLŰ: Tapasztalataink a légionáriusokkal Mint már említettem, 1918 júniusában Krasznojarszkba betörtek a fehérek. Ismét Kolcsakék kezébe ment át a hatalom. Pártjukon álltak a Szibériai Vasútvonal mentén állomásozó csehszlovák légiók. A szovjethatalommal megegyeztek, hogy Szibérián és Vlagyivosztokon keresztül hazatérnek s nem avatkoznak bele az oroszországi viszonyokba. Csakhogy, amint Gajda felismerte a szibériai szovjethatalom ingatagságát, Kolcsak oldalára állt Az éhséguralta szibériai viszonyokhoz mérten a legionáriusok úgy éltek, mint Marci Hevesen. Egy-egy vonatszerelvényükben három vagonba szállásolt katona tíz vagonnyi fagyott sertéshúst, lisztet, ementáli sajtot, déli gyümölcsöt cipelt magával. Nem csoda, hogy aki az éhínség előtt mentette az irháját, belépett a légióba. Valamikor szeptember végén, vagy októberben táborunkat meglátogatta egy Granatier nevű ismert csehszlovák légionárius. Még diákkorából ismertem. A zníóváraljai tanítóképzőbe járt. Meg akart bennünket győzni, hogy lépjünk be a légióba. — Jól tudom — így agitált -• hogy valamennyien bolsevikek vagytok. Én is az vagyok. A különbség csak annyi, hogy ti ozt hiszitek, a szocializmus azonnal felépíthető, míg nekünk, legionáfiúsoknak az a meggyőződésünk, hogy nemzeteinknek előbb száz évig kell élniük a kapitalizmusban, csak azután léphetnek a kommunizmus útjára. Elcsépelt szociáldemokrata badarság volt ez, amely a légióban gyakran elhangzott. De ki ült volna fel ennek a maszlagnak? A táborban minden veréb ozt csiripelte, hogy a szocializmus érdekében nem kell egy évszázadig a tőkésekre robotolnunk. Nem csoda, hogy senki sem akart önként belépni a légióba, S ezért ú legionáriusok, az orosz tóborparancsnoksóg segítségével, erőszakhoz folyamodtak. Tán egyhetire Granatier látogatása után, néhány szóra beugrottam Kafendához, aki együtt lakott R. Kubiš-sal (az ún. szlovák állam idején az Állami Bank igazgatója volt). Elújságolta, hogy Kubiš parancsot kapott, reggel 8-kor, a poggyászával együtt jelenjen meg a tábor kapujánál. Kubiš természetesen nem akart légionárius lenni. Megtanácskozta, hogy mit tegyen. Bújjon el, vagy szökjön meg? De hová rejtőzzön, merre tűnjön el? Tízezer kilométernyire voltunk otthonunktól. S így Kubiš, majd néhány nap múlva mindazok, akik szlovák területen születtek, körülbelül 480 táborlakó, más kiutat nem találva, belépett a légióba. Talán tizen sem tették ezt meggyőződésből. öcsém és én nem kaptunk parancsot. Ezt megelőzően ugyanis Granatier mindenkivel személyesen beszélt. Engem is behívatott. Megmondtam neki, hogy agitóciójáról mi a véleményem. Szidalmazott, hogy magyar érzelmű vagyok és kijelentette: a légió nem tort igényt a hozzám hasonlókra. 1919 elején felkeresett Kafenda, aki ezt megelőzőleg légionárius volt Irkutszkban. Rá akart venni, hogy lépjek a légióba. Jó a dolguk, életük semmittevés, a front nem fenyegeti őket, cukorban, húsban és másban is dúskálnak. Igazán jó barátok voltunk, de ajánlatát elutasítottam. — Nézd Frici, én már nem vagyok az, oki voltom. Meggyőződésem van, s bármi történjék, azt követem. A légióval nem értek egyet és nem lépek soraiba. i- Nos, igen, igen, hiszen tudom — válaszolta Kafenda. — Hiszen én is egyetértek a bolsevikokkal, de látod az itteni helyzetet. S én haza szeretnék ju

4ni... Ilyen eredménnyel ért véget Granatier küldetése és én továbbra is ott maradtam c hadifogoly Iá borban. Orosz ezredek lázadása 1919. július 31-én, egy derült szibériai éjszakán hajnali fél három felé, orosz katonák törtek nagy zajjal a toborba. Kucsmájukon piros szalagot viseltek és így kiáltoztak: — Szvaboda, szvaboda, igyitye, szvaboda! Mi történt? Lágerünktől körülbelül két kilométernyire, a volt orosz nyári katonai táborj>an két Kolcsak-ezred ütötte fel a tanyáját. Tudták, hogy néhány nap múlva az arcvonalra vezénylik őket. Ezért fellázadtak és a hadifoglyokat felszólították, álljanak az oldalu-kra. Táborunkban nagy lett a zűrzavar. Nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Mindenki Dukesztol kért tanácsot. Dukesz megnyugtatott bennünket: — Várnunk kell. Nincs semmiféle kapcsolatunk a várossal és nem tudjuk, mi megy ott végbe. Az* sem tudjuk, hogy ez miféle lázadás. Egyelőre ne avatkozzunk bele. Igy is lett, nemcsak Dukesz tanácsára, hanem főleg azért, mert nem volt fegyverünk. A fellázadt katonai alakulatok a város felé vonultak. Csakhogy oz ott állomásozó és jobban felfegyverzett Kolcsak-ezredek elfojtották a felkelést. Kezdetét vette a fehér tisztek bosszúja. Két álló nap és éjszaka tartott a fellázad* katonák kivégzése. Több mint hatszáznak ez lett a sorsa. Ezzel egyidőben táborunkat megszállta a csehszlovák legionáriusok egyik zászlóalja. Parancsnoka Viest főhadnagy, későbbi légionárius tábornok volt. Átkutatták a tábort, elkoboztak minden írásbeli anyagot és este letartóztattak tizennyolc tisztet. Tizenheten magyarok voltak, a tizennyolcadik osz'rák. Tüstént kihallgatták és hadbíróság elé állították őket. Viest volt a vésztörvényszék elnöke, amelynek tag. jai között oroszok is voltak. Viest szüntelenül az* hajtogatta, hogy a letartóztatott tisztek sugallmazták a Kolcsak-ezredek lázadását. Fő érve az volt, hogy a tábor árnyékszéken megtaláltak egy elrejtőzött oroszt. A megvádoltak, az osztrák kivételével, azt vallották, hogy nem bolsevikek. Az osztrák, akit Norbert Dimának neveztek, arra a kérdésre, hogy bolseviki-e, szemtelenül így válaszolt: „ich bin ein deutscher Offizier." Huszonötöt kapott a hátsó fertályára és szabadon engedték. A tizenhét magyart még azon az éjszakán, 1919. augusztus 1-én főbelőtték. Tizenhét tiszt kivégzése A 2162. számú cseh katonai parancs alapján végezték ki őket azért, mert állítólag a Kolcsak-hatalom ellen harcoltak. A kivégzettek között volt dr. Dukesz Artúr is. Éppen az ő letartóztatása ad*a meg a jelet, hogy a táborból megszökjön a Jenyiszej minden olvasója, mert Dukesz volt ennek a folyóiratnak a szellemi atyja. A táborban ugyan. is elterjedt a hír, hogy a legionáriusok vadásznak ennek a bolseviki irányzatú lapnak az olvasóira. Ekkor szöktem meg a táborból én, meg Zalka Máté is. Egyes állítások szerin* forradalmár volt mind a tizenhét főbelőtt tiszt. Ez nem felel meg a valóságnak. Nem voltak valamennyien bolsevikok, sőt haladó szellemű emberek sem. Kilencen voltak forradalmárok, míg nyolcan reakciósok és a bolsevizmus nagyobb ellenségei, mint maga Viest és Syrový együttvéve. Az áldozatok ^ehát két ellentétes táborból regrutálódtak. Egyesek közülük, például Dukesz, Ludwig, dr. Forgács, Papp János, Pável György, Gáspár Albert, dr. Molinár Alajos, Krassovszky Dezső, Szkoff Béla, valóban forradalmárok voltak. Másoknak azonban, például dr. Pélyi Aladár galántai ügyvédnek, nem volt semmi köze a bolsevizmushoz, sőt dühödt ellenfelei voltak, s a születő fasizmust képviselték. Ezek a MAFC (Magyar Atlétikai Football Club) szellemi befolyásolói közé tartoztak. A már említett MAFC és FC 33 mellett ez volt a tábor harmadik magyar labdarúgóklubja. Ez a klub faji elvekre épült. Testvér egyesületei a Magyar Szövetség, valamint a Turul Szövetség volt. Ezeknek a szigorúan faji alapon álló egyesületeknek voltak vezetői a többiek, a már említett dr. Pélyi, továbbá dr. Száva István, Székely Lajos, Fekete Emil, dr. Katona Gyula és még három tiszt, akinek a nevé* elfelejtettem. Az orosz parancsnokság által jóváhagyott alapszabályzatnak már az első pontja leszögezte, hogy a Magyar Szövetség tagja köteles küzdeni az egységes magyar állam gondolatáért, bárhová is sodorja sorsa. Az alapszabályzat egyik további pontja értelmében a Magyar Szövetség tagja csak fajtiszta magyar lehetett, vagyis sem német, sem szlovák és főleg zsidó nem kerülhetett soraiba. Éppen az ilyen fajelméleti elemek képezték később a magyar Horthy-fasizmus csíráit. Pélyi — akiről már szóltam — szintén funkcionáriusa vol* ennek a klubnak. A táborban előadásokat tartott arról, hogy miként érhető el tíz év alatt a húszmillió főt számláló s minden nemzetiségtől mentes Magyarország. A tizenhé* tiszt főbelövetésének napján bukott el a Magyar Tanácsköztársaság. A kivégzés minden bizonnyal nacionális bosszú volt. A legioniárusok részéről egy Škrivánek nevű ember volt akkoriban a tábor parancsnoka. Később a polgári köztársaságban a 41. zsolnai ezred parancsnoka lett. Ö volt az, aki a kivégzésre kiválasztotta a tiszteket és Viestet tájékoztatta személyükről. Ismerte az említett Magyar Szövetség alapszabályza. tát is. Tudta, hogy a tagok kötelessége harcolni az egységes magyar államiság gondolatáért. A légionáriusoknak ez természetesen nem volt ínyükre. S ezért az antibolsevizmus örvén egyenlítették nacionalista számlójukat is. A krasznojarszki olasz ezredparancsnok beavatkozása is tanúskodik róla, hogy a kivégzés kimondottan magyarellenes célokat követett. Éppen ez a közbelépés akadályozta meg a további kivégzéseket. (Folytatjuk) Én és „Az újságíró" BESZÉLGETÉS SZERGEJ GERASZIMOWAL Van egy film, amelyet még csak most forgatnak, de már bemutatója sót elkészülte előtt híres. Világszerte jól ismerik és nagy várakozás előzi meg első vetítését. A hírt, s az érdeklődést a rendező neve és személye magyarázza: Szergej Geraszimov, a film alkotója, egyike a szovjet filmművészet legjelentősebb képviselőinek, színész, esztéta, filmíró, pedagógus, rendező. Geraszimov, 1965 szeptemberében, a moszkvai Gorkij Filmstúdió produkciójában kezdte forgatni, új, kétrészes játékfilmjét, „Az újságlró"-t, s nemrégiben fejezte be első részét. A második rész felvételeinek jelentős hányada külföldön készül, így Párizs és Genf után, de még Berlin előtt, Szergej Geraszimov és forgatócsoportja Budapestre látogatott, ahol néhány fontos jelenetet rögzített filmszalagra. felenet Az újságíró című filmből, f óbbra (ülj: Geraszimov, előtérben a főszereplők (háttal): Vasziljev, j szemben) Krttsanyszkij. (Bojár S. felv.

J — Hősöm, a mély emberi érzésekkel, nem kevés tehetséggel, széles látókörrel megáldott újságíró — meséli Geraszimov — kikerülve a moszkvai újságírói főiskoláról, egy szerkesztőségben az olvasólevelekkel kezd foglalkozni. Ezek kapcsán megismeri az életet, amely más, mint az egyetemek és a főiskolák világa, így súlyos lelkiismereti, érzelmi megrázkódtatásokon keresztül újságíróvá és férfivá érik. Mivel ez a fiatalember jól és hasznosan dolgozik, szép pályát fut be, rovatvezető, szerkesztő, majd külföldi tudósító lesz. Bekerül Párizs, Genf, Velence nemzetközi társadalmi életének lüktetésébe, s az ott tapasztaltak szembeállítják múltjával, érzelmeivel, ideáljaival, sőt az újságírói hivatással is. Hősünk, azonban, cseppet sem könnyű belső harcok után, végülis megtalálja hivatásának és életének belső egyensúlyát, s ekkor megoldódnak magánéletének — korábban kínzó — válságai is. Nagyvonalakban ennyit mondhatok a történetről, amely, mint korábbi filmjeim is, napjaink emberének pszichológiai problémáival foglalkozik. A forgatókönyvet magam írtam, sőt egy újságíró szerepében, egyes jelenetekben, színészként is dolgozom. • Pályafutása során gyakran mellőzte a játékfilmet és dokumentumfilmeket alkotott. Mi e többszöri műfaj váltás magyarázata? — Az a hajdani színész-lecke, melyet az orosz és a szovjet színművészet legnagyobbjaitól Meyerholdtól, Tajrovtól, Nyemirovics Dancsenkótól és Sztanyiszlavszkijtól sajátítottam el. Rendezői pályafutásom jnajd negyvenesztendeje alatt mindig csak olyan játékfilmeket rendeztem, amelyek valamilyen dokumentumon, valamilyen ténysorozaton alapultak. Olykor pedig — e legutóbbi viharos történelmű négy évtizedben — olyan jelenségekkel találkoztam, amelyeket nem voltam képes egy ütembe, egyszerre felfogni és feldolgozni. Ilyenkor elvonultam egy operatőrrel és két kamerával és dokumentumfilmeket készítettem, s a tapasztaltakból s a felvett anyagokból igyekeztem mindent megérteni, az események mélyére hatolni. Tapasztalataimból, azután, később vagy önálló játékfilmet forgattam, vagy beleolvasztottam őket más tematikájú filmjeim epizódjaiba. • Filmjeit mindig a napi munka heroizmusának pátoszával ötvözi. F.zt sokan „lakkozásnak", a tények indokolatlan megszépítésének nevezik. Mit válaszol, ha egy ilyen ellenvetés elhangzik? -.- Mivel a dolgokat legszívesebben és leggyakrabban belsó oldalukról, a lelkiismeret, a tudat, a szív irányából vizsgálom és ábrázolom, számomra a tett a pecsét, a lezárás, a katharzis, az összetett és bonyolult lelkiés tudatfolyamatok végén. A tettben tehát a belső mozgásból és változásból következő cselekvés tényét ünneplem. Mivel pedig nem lehet nagyobb győzelem, mint az, amit önmagunkon, szívünkön, érzésvilágunkon és elménken aratunk, e pátosz nélkül saját tematikámat, a bemutatott eseményeket és drámákat szürkíteném, jelentékteleníteném él. Ebből a szempontból, a kellő mértékben és kellő helyen alkalmazott pátoszt nélkülözhetetlennek kell mondanom. Az már természetesen más kérdés, hogy kinek, mikor és hol lesz sok ebből a pátoszból, hogy ki, mikor és hol érzi ezt „lakkozásnak" — ez vérmérséklet és egyéni látásmód dolga. Az 'alkotói cél maximuma az lehet, hogy az emberek nagyobb csoportjai, esetleg többsége számára kielégítő megoldást találjunk. • Ön a 40-es évek vége óta, a szovjet rendezők közül elsőnek, igen gyakran dolgozott külföldön. Kínai, német, francia, olasz, magyar művészekkel forgatott együtt. Mi vonzza az idegen országokba? — A minél pontosabb, minél hűbb ténykifejezés és tényviszszaadás vágya. A problémák, melyek foglalkoztatnak, bizonyos esetekben, annyira nemzetköziek, hogy nem is lehet megpróbálni igazán hitelesen megválaszolni, ha nem megyünk külföldre, ha nem külföldi művészek segítségével dolgozzuk fel őket. Bár utazni jó dolog, higgye el, a rendező számára ez a legnehezebb és bevallom — számomra a legutolsó választás. Idegenként, külföldi színészekkel dolgozva, még a legnagyobb igazságról is kétszer olyan nehéz jelentős alkotást készíteni, mint odahaza. Néha azonban egyszerűen nem adódik számunkra más választás. • Ön nemcsak mint rendező, de mint színészpedagógus is világhírű. Véleménye szerint milyen irányban fejlődik ma a szovjet színészek előadóművészete? — Azt hiszem, a legjobb értelemben vett művészi keresetlenség, az átélt egyszerűség felé. A színházi pátosz, mely a negyvenes években, sajnos filmjeinket és filmművészeinket jellemezte, legújabb alkotásainkból már tűnőfélben van. Helyére pedig, a kor általános stílusának megfelelő — művészileg tipizált és összegezett — köznapiság lép. Ezt színészpedagögiánk nagyon fontos újdonságának tartom. • Oj filmjében, „Az újságíró"ban, volt tanítványai játsszák a főszerepeket ? — Óh, nem! Jurij Vasziljev, az újságíró alakítója, a moszkvai Kis Színház művészstúdióját végezte. A film másik főszereplőjét, egy amerikai újságírót, Anatolij Krizsanyszkij kelti életre. Krlzsanyszklj, aki még csak amatőr-színjátszó sem volt, Moszkvában, az Idegennyelvű Lapok Főszerkesztőségének dolgozik mint riporter, és jelenleg rovatvezető a „Szputnyik*című havonta megjelenő digesttípusú újságunknál. A női főszereplő Gallna Polszkih sem járt hozzám. Nagy szerepet kapott a filmben feleségem, Tamara Makarova, és néhány más neves moszkvai és leningrádi színész. • A külföldi hírességek közül kik jelennek majd meg „Al újságíró" egyes jeleneteiben? — A francia művészet képviseletében Annle Glrardot, Mlreille Mathieu és az orosz származású Tatjena Mjaszina, az olaszok közül Vittorio de Sica és Vittorio Gassmann, s néhány nemzetközi szempontból kisebb nevű, de igen tehetséges magyar és lipcsei színész forgatott velünk. • Előreláthatóan mikor fejezik be a felvételeket? — Reméljük őszre teljesen készen leszünk a filmmel, s akkor karácsonyra meg is rendezhetjük a világpremiert. A beszélgetésnek vége. Kigyulladnak a reflektorok. A Gellért-szálló különterme előkelő genfi sajtóklubbá változik és Szergej Geraszimov, az interjúalany, azzá a nagy rende- jc zővé alakul, aki alighanem ezúttal is, világraszóló müvet al- v kot. FENYVES GYÖRGY