Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1967-04-01 / 90 szám, szombat

M orodj ne rillj fel. az megzavarna. Ne félj, foly­tatom a történetet, csak leülök ide a fotelbe. Hu­szonkét éves voltam, ha jói emlékszem, vagy huszon­három, nem tudom pontosan, de azt hiszem ez most már nem is fontos, be­leszerettem egy lányba, vagy legalább­is elhitettem magammal, hogy szere­tem. Tudod abban a korban még az ember képtelen tisztázni magában, hogy ez vagy az az érzés valódi, mély, vagy csak .gyszerűen az unalom, a tét­lenség, s a iürelmetlenség érzése-e? — Várj csak egy kicsit, bekapcsolom a magnót, valami szomorú, halk zenat szeretnék. De mégse .. . Inkább valami vad muzsika kell, ami szerteszaggatja ez> a kusza rendszertelenséget, amely egész valómat átszövi, mint őserdőt, a liánok bujasága ... Igy ... Hallod a dobok veszett dübörgését? .... — Hát az a szerelem, vagy amit én szerelemnek hittem, végeredményben egyetlen formában jelentkezett: a sze­retkezésben, amelynek — mivel az iga­zi szerelemhez nem volt sok köze ­törvényszerűen meg kellett szűnnie. A testi vágy nem elég szilárd alap mé­lyebb, s igazabb érzések kifejlődésére. Az egész véletlenek sorozata volt. Az, hogy találkoztunk, s az is, hogy elhitet­tük magunkkal, hogy szí ségünk van egymásra Ha történetesen akkor nem vele, hanem egy másik lánnyal találko­zom, ugyanilyen viszony alakulhatott volna ki közöttünk. Feltéve, ha a lány képes lett volna elfogadni azt. De nem lehetett tartós kapcsolat oe. tőle. Úgy voltunk egymással, mint a na­gyon éhes emberek, ha terített asztal­hoz ülhetnek végre, s mielőtt jólakná­nak kifordul a szájukból a falat, mert a gyomruk nem bírja a megterhelést. Csakhogy én tisztességes játékot akar­tam. ha elkezdtem vele, nem akartam otthagyni. Nem a magatartás, vagy az elvesztés problémája ez, inkább lelki­ismereti kérdés. Nekem se az okozott gondot, hogy hogyan válunk el, hanem hogy mikor. Az idő volt a lényeges. Én csupán azért említettem, hogy az ösz­szefüggéseket megértsd. e ® © — Tudom, hogy vannak emberek, akik a lányokat úgy cserélgetik, mint az ingüket, velük töltenek néhány na­pot, néhány éjszakát, és volt-nincs, el­felejtik az egészet. Hát én ilyen nem tudtam lenni soha. Talán ezért is lá­tom és érzem bonyolultnak az életet. Tudod, én azt hiszem, hogy a futó is­meretség, ami egy-két éjszakát jelent, mindkét fél számára hazugság. Én nem csak ölelni akarom a nőt, hanem is­merni is- Ezért tudom, hogy az egy-két éjszakára ÍZÓIÓ szerelem hazug. Mert mit adhat két ember egymásnak ennyi idő alatt? A testét. De az embernek gondolatai is vannak, van értelme, je­csülete, tisztessége, és még sok más olyan tulajdonsága, jó és rossz is, ami igazabb és szebb élményt jelent, mint maga a testi szerelem. Ezt azért mon­dom, hogy legalább nagy vonalakban megértsd, miért okozott nekem fájdal­mat ez az eset, annak ellenére is, hogy igaz szerelemről szó se volt. . . — Tudom, nagyon unalmas lehet hallgatni ezeket a zavaros gondolato­kat, de ha már elkezdtem, légy türe­lemmel. És engedd, hogy be is fejez­hessem. Ügy talán megérted, miért élek így, ahogy élek, s talán nekem is könnyebb lesz. Hisz amit elmondok, attól, ha egészében nem is, de bizo­nyos mértékben megszabadulok. — Szerettem, nem szerettem . . . egy­re megy. Nemsokára katona lettem. Új környezet, idegen világ, idegen rend, szokatlan szabályok, ahol min­dennek más értelme van és más értéke. Az ember, éppen mert ember - hozzá­idomul ehhez is. Megtanulja, hogy az egyén értéke annyi csupán, amilyen mértékben képes a parancsot teljesí­teni. Ott minden egyértelmű, s a ki­mondott szónak más az ereje. Taga­dás nincs, csak engedelmeskedés. De erről már beszéltem neked. — Lassan teltek a hónapok, s alig hoztak valamit. Közömbösen vettem tudomásul, hogy az életem valami iszo­nyú, láthatatlan akadályba ütközött, amelyen képtelen vagyok keresztül­vergődni. Hiábavalónak tűnt minden erőlködésem. Minden alkalommal visz­szazuhantam oda, ahonnon elindultam. De ez se igaz így. Meg se próbáltam átmászni azon a képzelt falon, vagy akadályon, csak most mondom. De mindegy, nem is ez a lényeg. — Másodéves katona voltam, mikor elkezdődött. Véletlenen múlott az egész. Márciusban tíz nap szabadsá­got kaptam. Azt hiszem örültem en­nek, de bizonytalan érzések is kava­rogtak bennem. A sejtéseknek olyan fajtái, mint mikor az ember fél, de nem tudja mi okozza a félelmet vagy mi­kor minden ok nélkül vidám. Lénye­gében nem vártam semmit. Se jót, se rosszat. Tudomásul vettem a tényeket, mint szolgálati időm alatt már annyi­szor. Nem készítettem terveket ma­gamnak, s legkevésbé olyan irányban, hogy valami lánnyal komolyabb isme­retséget kössek. Legalábbis most, hogy ilyen távolságból nézem akkori maga­mat. Mert képzeld csak el, hogy ak­kor én két éjszaka a nadrágomon aludtam, hogy az élét rendbe szedjem. Érted? Ezt én csináltam, akit a ruha még annyira sem érdekelt soha, mint a pénz. C sodálkozol? Én nem, mert egyszerű magyarázata van az egésznek. Mégpedig az, hogy valami más történt, valami, ami ellenkezett a kaionaéletet szigi.: rendjével, ami magában hordta a .agadás lehető.é­gét. Hazautaztam. Nem voltak ter­veim, nem volt semmi határozott cé­lom. Hogy az a néhány nap mégis mindent felborított bennem, arról sen­ki se tehet. — Milyen hirtelen besötétedett... Várj egy keveset, mindjárt ide hozom az állólámpát, az elég lesz, hisz ah­hoz, amit mondok úgyse kell valami sok fény . . . — Váratlanul értem haza. Fáradt vol­tam és térdig sáros, bő tavaszi eső esett, s a mi utcánk feneketlen sárten­gerré dagadt. De kinek számított ez?! Szabadságom első fele nyugodtan, eseménytelenül telt el. Meglátogattam az ismerősöket, rokonokat, borozgat­tunk, s esténként sokáig elbeszélget­tünk azokról az eseményekről, amelye* távollétem idején történtek. Szóba ke­rült az a lány is, akiről az előbb már beszéltem. Hétfő reggel kellett vissza­utaznom. Előtte való nap, vagyis vasár­nap még akartunk egy jót mulatni. Már délután összejött a társaság. Me­legen sütött a nap, s a som sárga vi­rágai merészen virítottak a szőlőhe­gyen. Itt-ott már ibolya is akadt, s az orgonaágak friss zöld levélkéi büsrK&n trónoltak az ágak hegyén. Az egyik barátom elhozta volt iskolatársát is, egy lányt, akit már régebbről ismer­tem. Két évvel korábban, mikor még gimnazista volt, egyszer, ha nem téve­dek farsang idején, találkoztam vele. Csodálatos fekete haja, fehér bőre és., kéx szeme volt. De akkor még észre sem vettem. Csak azon a délutánon döbbentem rá, s egy perc alatt meg­bolondult bennem minden sejt, min­den idegszál. Elcsodálkoztam azon, hogyan olvadhat össze ennyi ellentét­ből ilyen csodá !atosan szép arc... Ne, ne szólj, ."udom, hogy az, amit ró­la mondok, úgy hangzik, mintha kita­láltam volna. Nem. Szó sincs róla. Va­lóban olyan volt, ahogy elmondtam. Ehhez még éles katonaszem se kellett. Te is ilyennek láttad volna. Elképzel­heted micsoda izgalom lett úrrá raj­tam. Titkolni szerettem volna érzései­met, de nem hiszem, hogy sikerült. — A pince előtt lebogott a tűz, s Jancsi a „főszakács" ott sürgölődött a bogrács Körül és nyugodt tekinteté­vel alaposan megnézett. Mikor - le­galábbis én úgy éreztem — lehámozott rólam minden burkot, elnevette magát. ,,Hé, baka úr," mondta, ,,állj félre a tűztől, mert megégeted magad!" Ne­vetni próbáltam, de nem sikerült. A többiekből annál harsogóbban tört ki a hahota, mert megértették a cél­zást. Nem kellett hozzá sok fantázia, mert a tűztől aránylag távol álltam. Vi­szont Magdi egészen közel volt hoz­zám. A célzást nem vettem rossz né­ven, sőt, még örültem is, hogy Jancsi megtette helyettem az első lépést. Mert semmi kétség nem fért ahhoz, hogy Magdi is megértette mire cél­zott. — Hát igen ... Akkor valahogy úgy éreztem, neKem egy fél délutánom van arra, amire más embernek hónapok, sőt évek jutnak. Nem egész világos, amit mondok? Az meglehet. Próbálom megmagyarázni, hogy értsd. Szóval ak­kor, abban a pillanatban egyetlen dolgot láttam fontosnak, mégpedig azt, hogy megértessem Magdival valami­lyen módon, fogy várja, meg, omíg leszerelek. Nem azt akartam ne­ki elmondani, hogy beleszerettem, mert akkor az még talán nem is volt igaz. Az volt a fontos, hogy míg távol le­szek, ne kösse le magát. Érted? Hogy várjo-n türelmesen. — Rettenetesen éreztem magamat. Akkor értettem meg pontosan, mit je­lent az időzavar. A tehetetlenség és a kényszer időbeni találkozása. Idő . . . idő . . . idő . . . Egyre csak ez a szó lük­tetett bennem. S micsoda pokoli gyor­sasággal múltak a percek! Felrohan­tam a hegyre, s egy sűrűkoronájú meggyfa törzséhez támaszkodva pró­báltam ezt az eszeveszett kavargást megállítani, amely magával sodort. Mirjdent kizártam magámból, s igye­keztem egyetlen dologra összpontosí­tani gondolataimat. Elmondani Magdi­nak józanul és érthetően, hogy tetszik nekem, s hogy várjon meg. Akkor csak ez volt a fontos. Arra nem is gondol­tam, hogy számára én teljesen közöm­bös is lehetek. Ilyesmi eszembe se ju­tott. „Gyere", hívott Jancsi, mikor visz­szatértem „kóstold meg a pörköltet". Elvettem a kanalat. „Nos, hogy ízlik?" kérdezte. „Nagyszerű", válaszoltam. S valóban az volt. De ha történetesen nem sikerül, akkor is ez lett volna a válaszom, mert Jancsi mindig megér­demli a dicséretet. Ö amolyan ezer­mester. Nem beszél sokat, nem vitat­kozik. Meghallgat mindenkit, ha kell mindenkivel iszik, vagy figyelmeztet, hogy már abba kéne hagyni az ivást. De eltértem egy kicsit ártól, amit el­kezdtem. Hiába, annyi minden kap­csolódik ahhoz a délu'ánhoz, annyi cp­róság, hogy nem tudt 't csak úgy át­ugorni rajtuk, mint az olacsony keríté­sen. Akarva, akaratlanul belebotlok va­lamibe és nem tudom, de nem is aka­rom megkerülni, hisz az is az enyém, hozzám tartozik, és hordom magam­ban, mint minden mást. Kosik József rajza — Persze, semmi okos dolog nem ju­tott az eszembe. Botladoztam a többiek között, száraz ágakat szedtem, eltör­deltem a talpam alatt, s a tűzre rak­tam. Szerettem volna közömbösnek lát­szani, s talán sikerült is. — Vacsora után ittunk egy jót, de valahogy mégsem volt olyan igazi, mint régen. Az óramutatók veszedelmes gyorsasággal keringtek, s bennem a fé­lelem ezzel a mozgással arányosan nö­vekedett, féltem, hogy nem jut idő el­mondani Magdinak azt, amit szeret­tem volna. — Nem tudom véletlen volt-e, hogy hazafelé menet Magdi velem maradt, vagy a fiúk is így akarták, mondom, nem tudom, s nem is lényeges. Szóval az úton ketten maradtunk ... Lehetett már éjfél is, s akkor már nem emlék­szem milyen szavakkal, de megmond­tam Magdinak mindazt, amit akartam. Nagyon meglepődött és azt mondta, sohase merte volna feltételezni azt, hogy megtetszhet nekem. Megígérte, hogy megvár, s még azt is elmondta, hogy nincs senkije. a tudod, mi az öröm, ak­kor nem kell beszélni róla. Csak azt mondom el, hogy én akkor ismertem meg az örömöt, amely határta­lan, s azt hiszem egyszeri, soha meg nem ismétlődő érzés. — Ugye, kényelmetlen az a szék? Ha akarod, cserélhetünk. Nem akarod? Te tudod. Csak azt szeretném, ha jól éreznéd magadat. Vendég hozzám na­gyon ritkán téved be, elkerülnek az emberek, mint afféle csodabogarat. Élem a magam életét a saját tör­vényeim szerint. Nem bán-tok senkit, s csak egyetlen kívánságom van, hogy ne zavarjanak. De már folytatom, csak ne légy türelmetlen. — Másnap reggel úgy utaztam el, mint akit kicseréltek. Jó kedvem volt. A fiúk, akikkel együtt szolgáJtam, azt hitték megbolondultam. Mindjárt más­nap este írtam Magdinak. Rettenete­sen hosszú volt az a levél. Soha az­előtt, se azután nem írtam senkinek annyit. Igaz, hogy később egyáltalán nem írtam levelet, de az már mind eb­ből következett. Elküldtem a levelet és türelmetlenül vártam Magdi válaszát. A huszonnégy órák úgy suhantak el, mint felhők a nap előtt. Megtáltoso­dott az idő. Mindent felgyorsított a vá­rakozás, s hihetetlen erőt adott. Célja volt minden mozdu'atomnck, minden ilépésnek. C sak mikor kesett a válasz, kezdett a várakozás nyug­talansággá válni. Előbb azt gondoltam, rosszul cí­meztem a levelet. Magdi nem kapta meg, s azt hi­'heti, ostobaságokat fecsegtem akkor éj­jel. Gyorsan írtam egy másik 'eyelet, s ezt ajánlva küldtem el. Válasz azon­ban erre sem érkezett. A harmadik le­vél után azt hittem megbolondulok. Mert írtara egy harmadik levelet is . .. A bizonytalanság . . . Tudod te mi a bi­zonytalanság? A ki nem mondott ha­lálos ítélet előtti állapot. És tehetet­len voltam. Legalább hatszáz kilomé­ter választott el bennünket, és én nem mozdulhattam. — Az úristen kiméljen meg mindenkit az olyan napoktól, mint amilyenek azok voltak. Kétségbeesésémet egyrein­kább fokozta, hogy semmit, a legcse­kélyebb hírt sem kaptam meg arról, történt-e valami Magdiva 1? Arró 1, ami­ben akkor éjjel megállapodtunk, raj­tunk kívül senki sem tudott. S mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, elhatároztam, hogy írok Jancsinak. Jan­csi, mint mindig, ez esetben is oo-nto­san és lelkismeretesen utána'árt min­dennek, és részletesen tájékozta ott az eseményekről. Hogy mit írt az most már nem érdekes. A lényeg az volt, hogy az én eljövetelem után két hétre Magdi eljegyezte magá'. H allgatsz? Hát mit is mond­hatnál . . . Felépítettem magamban valamit, s ez az építmény összedőlt, ízekre szakadt . . Mert akkor már szerettem Magdit. Az az egy-másfél hónap, amely elmúlt a találkozás óta, megérlelte bennem a szerelmet. Sokszor gondolkodtam már arról, vajon valóban így volt-e? S ha százszor feltettem a kérdést, egy fele­letet adhattam csak: így volt: így volt, és nagyon rosszul volt. . . Jogom volt arra, hogy szeressem. S a távolság eit a jogomat megsokszorozta. Az adott szónak súlya volí-. Én tiszta és őszinte szándékkal közeledtem hozzá s hittem, hogy ezt így is érti, és ő is ilyen őszin­tén válaszolt. Becsaport. Miért tette vol­na? Kalandot akart? Képtelenség, hisz fél évem volt még hátra. De akkor mi­ért csinálta az egészet? Miért? Nem találtam kiutat, nem találtam választ, igazoló érveket számára. Ekkor borul­tam ki először. Két hétig feküdtem a kórházban, állandó felügyelet mellett, mert állítólag öngyilkossági szándéka­im voltak. Nem tudom mennyi igaz eb­ből, alig emlékszem valamire. Felszed­tem egy csomó injekciót, s valahogy rendbe jöttem. — Ekkor kaptam meg Jancsi második levelét.. . Azt írta, Magdi felbontotta az eljegyzést. Ezerféle kérdés rajzott a fejemben, de semmi választ nem talál­tam, még kevésbé kiutat a magam szá­mára. Eltávozást kértem, de nem adtak. Nem tudtam megindokolni kérelmemet. Kinevettek. Mindenki azon derült, hogy egy nő miatt bediliztem. Tudom, más lett volna a helyzet nyugodtabb idő­ben, de akkor kezdődtek Berlin körül a bonyodalmak, és én a nyugati ha­táron szolgáltam. Kétségbeesésemben elhatároztam, hogy megszököm. Terve­met elmondtam egyik barátomnak. Le­szamarazott és azt mondta, szétveri a fejemet, ha ilyen ostobaságokkal fog­lalkozom. Igaza volt, hisz úgy se jutot­tam volna messzire, s ha elkapnak had­bíróság elé kerülök. Maradt az utolsó lehetőség: újra levelet írni. Megtettem, de erre se jött válasz. A nyár elején Jancsi küldött pár soros levelet. Abból tudtam meg, hogy Magdi férjhez ment. — Várj, még nincs vége, ne türelmet­lenkedj, inkább igyál, nem nagy ügy, mondhatnád s igazad lenne. De csak általában. Mert az igazság mindenki­nél más. Hétköznapi dolgok ezek. De a hétköznapi dolgokat is emberek élik. Nem Rómeók és Júliák, nem tragédia­hősök, hanem egyszerű emberek. De az egyszerű emberek sorsa is magán vi­seli minden tragédia jegyét. A világ csak arról szerez tudomást, ami ebből kifelé is megmutatkozik, de azt ami belül van, csak az egyes ember érzi. S ezt az érzést a magányosság, a min­denen kívüliség iszonyúan megnöveli. Elviselhetetlenné válik az egyes ember számára. Igy voltam én is. Nem soká­ra újra a kórházban kötöttem ki. Az idegeim felmondták a szolgálatot. Most már nem volt olyan egyszerű, mint korábban. Azért, ha nehezebben is, de rendbe jöttem. Ilyen állapotban kerültem haza. Elbocsátottak, mint (Folytatás a 13. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom