Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-11 / 70. szám, szombat

V. KOBIS RIPORTJA TRINIDAD ÉS TOBAGO KÖZTÁRSASÁGBÓL — Az okmányait kérem, Sir. Trinidad és Tobago londoni főbiztosságának fekete egyenruhás tisztviselője gyanúsan végigméri a látogatót, aztán kelletlenül feltápászkodik és telefonál. Igazi John Bull figura. Néhány perc múlva méltóságteljesen a lépcsőre mutat: — Parancsoljon jeljáradni, Sir!" Ha valaki éppen Trinidad és Tobago államba akar utazni, akkor Londonban kezdje útját, mert az alig négy éve független kis köztársaságnak kevés fővárosban van diplomáciai képviselete. A hideg Londonból kiindulva átszeljük az óceánt, és eljutunk a meleg tenger partján elterülő Port oj Spainbe, a fiatal állam 120 ezer lakosú fővárosába. A trópusi város központjában az ember megcsodálja a szépen gondozott zöld pázsitokat, az angol szokás szerint „balra hajts, jobbra térj" szabályt követő Austinok és Jaguárok özönét, a Guiness sör reklámját. Az eső itt is, akárcsak Londonban, szakadatlanul ömlik, de itt nagy a hőség, és elviselhetetlenül párás a levegő. Az üzletekben nem éppen a legjobb minőségű angol cikkek, Trinidad legfőbb kincse a kőolaj, amelyből évente több mint négymillió tonnát bányásznak. A képen a Point a Pierre-i kőolajfinomító. a "hivatalokban angol szaktanácsadók, az újságárusoknál a Daily Mirror és a Guardian itteni kiadásai, a rádióban a BBC programja. Ogy látszik, London a 160 évi brit gyarmaturalom után sem akar elbúcsúzni a szigettől. EGZOTIKUM... Trinidadot 1498-ban Kolumbus fedezte fel. A sziget termékeny földjei, természetes kikötői, előnyös stratégiai fekvése miatt spanyol, francia és angol hódítók viszálykodásának a tárgya lett. A versengésből az angol korona került ki győztesen: Trinidad 1797-ben brit „mintagyarmat", az anyaország olcsó cukorszállítója lett. A szomszédos, 300 négyzetkilométer területű Tobago francia, holland, spanyol és amerikai uralom után vált angol tulajdonná. A cukornádültetvényekben munkáskezekre volt szükségük: Afrikából hozattak ide néger rabszolgákat. Azok, akik az élő áruval kereskedtek, 2—3 fontért vásárolták a rabszolgák darabját, s a nyugat-indiai szigetvilágban ötször annyit kaptak értük. A rabszolgaság eltörlése után munkaerőhiány mutatkozott. Ezért valakinek az az ötlete támadt, hogy be kell engedni a nincstelen indiaiakat. Igy kerültek Trinidadba és a szomszédos szigetekre indiai és kínai bevándorlók, akiknek kultúrája, szokásai eltérnek a négerekétől, s életmódjuk is más, mint a latin-amerikaiaké. Pedig Trinidad földrajzilag a latin-amerikai kontinens szerves része, csak 25 kilométerre fekszik Venezuelától. Helyi dialektusban beszélnek angolul, spanyolul azonban egy szót sem értenek. Port of Spainben buddhista pagodák, katolikus és protestáns tempomok, mecsetek és zsinagógák állnak egymás mellett. Trinidad mégis más ország, mint a többi, itt nincs faji torzsalkodás. Reggel kilenc óra van, de már vakító napsütés fogad az utcán. A forró levegő szinte perzseli az embert. A szálloda előtt autóduda-koncert: q sofőrök igyekeznek utast fogni. Az emléktárgy-kereskedők hangosan kínálják árujukat. A pokoli zenebonában azt gondolom, Robinsonnak mégsem lehetett itt magánosan rossz dolga. Különben: valóban itt játszódtak volna le Defoe regényhősének kalandjai? Sokan elvitatják ezt a dicsőséget Tobagótól, s inkább a Juan Fernandez-szigetre teszik át a történet színhelyét. Állítólag 1704-ben egy lázadó tengerészt tettek ki e lakatlan szigetre. Alexander Celkirck öt év múlva egészen elvadulva került ismét az emberek közé, és személyesen mesélte el élményeit Defoe-nak. A szigetlakók nem hajlandók vitatkozni erről az „irodalmi kérdésről". Hisz a regény említi Trinidadot, a Barbados-szigeteket és Orinocót. Még a regényben említett földrajzi fokok is megegyeznek Tobago fekvésével. Nem is az igazság fontos: a lényeg az, hogy a külföldi turisták otthon eldicsekedhessenek: „Robinson Crusoe földjén jártunk" ... Nekivágunk a rengetegnek. Tobagón a levegő nem olyan párás, mint a harminc kilométerre fekvő Trinidadon. Az út mindkét oldalán órási fák, ún. bougainvilleák meredeznek tarka virágok tengerében. Mellettük terpeszkednek a vastag, „lakkozott" törzsű „kálabas" fák. Sűrű lombjaik „életmentő" árnyékot nyújtanak, dinnye nagyságú üreges gyümölcséből edényeket és hangszereket készítenek. Van itt kenyérfa is almanagyságú gyümölcsével és lapuformájú leveleivel. Tobago gazdaságát a kókuszpálma alapozza meg. A kókuszerdő a lakosság éléskamrája, öt-tíz év eltelik, míg a földbe került kókuszdióból, sudár fa hajt ki, megerősödik a törzse, s fenn a koronáján bő termést hoz. Egy fán rendszerint 70 kókuszdió van. Mi minA kormánypalota Port of Spainben. den készül belőle; szörp, kókuszolaj, kókuszliszt. A héját fűtésre használják. A pálmafa törzséből bútort, gyökereiből gyógyszert készítenek, koronáját tetőfedésre használják. Az egzotikumhoz tartozik még a sok rikácsoló madár is, mint 'a mot-mot vagy az erdők királynője, a vörös gogrigo, amelyet a nemzet jelképéül választottak. ... ÉS VALÓSÁG A mai Trinidadot nemcsak a Tate and hille angol monopólium tulajdonában levő cukornádültetvények jelentik. Századunk elején hatalmas olajkészleteket tártak fel, amelyeket nagyrészt az amerikai Texaco társaság szerzett meg. A Texaco itt 'építette fel a világ egyik legnagyobb kőolajfeldolgozó üzemét, amely csak helyi forrásokból évi hétmillió tonna, ezenkívül Venezuelából és Szaúd-Arábiából még kétszer ennyi kőolajat dolgoz fel. A Pitch-Lake aszfalttó világméretben óriási készleteket tartalmaz ebből az értékes anyagból. Trinidad arról is híres, hogy rummal látja el a világpiacot. Miért van akkor itt annyi szegény és éhező ember? Miért penészesek a Port of Spain peremének nyomortanyái? Erre a kérdésre máig is keresik a választ a szigetország lakói, akik 1962. augusztus 31-én a függetlenség útjára léptek. „Évszázadokig Angliához voltunk láncolva — magyarázza az ország egyik vezetője, — most felszabadultunk a gyarmati függőség alól, de még nem zárkóztunk fel latin-Amerikához, amellyel földrajzilag összefüggünk. Így tehát hajónk még nyílt tengeren hányódik." A

tengerparttól a szaharal sivatag felé fokozatosan változik a tájkép. Mind több az ablaktalan arab viskó. Mintha titkokat őriznének az élettől. A kietlen vidék holdtájra emlékeztet. Megszakad az összefüggő növényzet, csak itt-ott tűnnek fel fűszigetek. Ritkábbak a juhnyájak, inkább tevékkel találkozunk. Az út szálén is gyérebbek a nomádok sátrai. A vándorló pásztorcsaládok sátrai általában alacsonyabbak a szokásosaknál, mintha összehúzódnának a heves szél elől. Különféle anyagvégekből, katonai sátorlapokból varrják; rendszerint 5x5 méteres területen nyújtanak hajlékot a természet fiainak. Egy alkalommal nomádokkal egy sátorban töltöttük az éjszakát, s vérfagyasztó eseményt éltünk át. Sur El Ghozlan városból Sidi Aisaa városon keresztül a Bou Saada oázisba tartottunk. Esteledett. Néhány perc alatt leáldozik a nap, hogy reggel ugyanilyen bámulatos gyorsan keljen fel. Az út közelében állítottuk fel sátrunkat. A közelben még három nomádsátor állott. Éppen étkezni készültünk, amikor a távolból valamilyen fekete oszlopok közeledtek felénk. Egyre nagyobbodtak, az égbolt is koromfekete lett. Szaharai sivatagi vihar. Sátrunk felfúvódott, mintha szét akarna repedni. A következő széllökésre már a levegőbe repült. Egymást követték a viharhullámok. A félelem összetartott minket. Ösztönszerűen elindultunk a szomszédos nomádsátrak felé. A homc* tetőtől talpig belepett minket. Vendégszeretően fogadtak. Ez már itt így szokás — hiába, itt, a kietlenségben egyik ember élete a másikétól függ, erről már előbb is meggyőződtünk. Nem haladhat el erre autó anélkül, hogy utasai meg ne állnának s ne kérdezkecsketej volt az edényben. Megmerevedtünk, kiáltani sem volt erőnk. A kígyó a folyadék felét felszívta, aztán nyugodtan tovakúszott. Csak ekkor oldódott fel lassan a feszültség. A családfő elmondta, BOHUŠ NÉMČEK ALGÉRIAI ÚTIJEGYZETE nék meg a nomádoktól, nincs-e valamire szükségük. Ez a sivatag törvénye. Íratlan, s mégis betartják. Egy éjszakát töltöttünk a nomádoknál. Félelmünk láttán csak mosolyogtak, ök már megszokták. Jól tudják, hol kell felállítani a sátrakat, több száz kilométerre megérzik a vízforrást. Nomádsátrak közelében biztosan van víz. Reggel felé elcsendesedett a vihar. Csak a Földközi-tenger felé vonultak komor fellegek. De nem esőfelhőkl Egészen finom szaharai homokból álltak össze, s egészen a svájci Alpokig eljutnak. Franciául ismerkedtünk vendéglátóinkkal, amikor egyszerre a vér is megdermedt bennünk. A sátor egyik sarkából mintegy kétméteres kígyó kúszott a középütt álló agyagedény felé. Zavaros víz vagy hogy a kígyó nem veszélyes, de nem szabad bántalmazni, mert akkor támadással védekezik. Ez a kígyó szinte háziállat lett náluk. Amióta ott táboroznak, naponta felkeresi őket. Azóta viszont nem kellemetlenkednek a rovarok. Számunkra a legnagyobb veszélyt a mérges skorpiók jelentették. Szúrásuk felnőtteket-gyerekeket egyaránt átsegít a másvilágra. Állítólag a nomádok hatásos ellenszert találtak fel a skorpiócsípés ellen. A sivatag gyöngye Ebédtájban búcsút vettünk vendéglátóinktól, s folytattuk utunkat a Bou Saada oázis felé. Utunkba esett Ain Diss település. Néhány kilométerre voltunk tőle, amikor a síkságon vizet pillantottunk meg. Halastól Kilométereken át bukdácsoltunk a halastó felé, hogy megfürödjünk a haívanfokos hőségben, de aztán csalódva állapítottuk meg, hogy a délibáb kegyetlen játékot űzött velünk. Ain Diss település mellett háromkilométeres repülőtér, illetve startpálya vonul. Élettelen. Csak a több száz üres, rozsdásodó konzervdoboz és a lassan széthulló hangár emlékeztet arra, hogy egykor, a második világháború idején a halál indult innen bevetésre Európába. Bou Saada oázis antik utcáival, mecsetjeivel, aranyműves műhelyeivel jellegzetes szaharai városka. Vannak itt fazekasok, takácsok. A legnagyobb kincset, természetesen, egy hatalmas vízforrás Jelenti. Ez ad életet az egész oázisnak. Mesébe illő a több mint 24 ezer fából álló pálmaliget, meg a dürtákhoz vezető sétány. Az Atlantigue szállóban laktunk, A legnagyobb forgalom karácsonykor és Üjévkor van. Ilyenkor zsúfolt a szálló, sok a tengerentúli, pénzes vendég. Ilyenkor kellemes a napozás meg a fürdés. A keleti berendezésű szállónak szép nagy kertje van citrom-, narancsés pálmafákkal, trópusi növényzettel. A kertben egy 33 méteres pazar fürdőmedence. Vizét gyakran cserélik. Bou Saadától 227 kilométerrel délebbre fekszik Laghouat oázis. A XI. században épült városka büszkesége az El Attik mecset, a festői OuledNails negyed, a gyönyörű pálmaligetek. Minden szaharai oázisnak megvan a maga sajátos varázsa. Oargla oázist hetente kétszer repülőgép köti össze Algírral. Itt a Szahara Múzeumban van sok csodálnivaló. A szomszédos N'Gouga, távolabb pedig Chott és Adjada község a pálmaligetek különleges öntözőrendszeréről híres. Innen kb. száz kilométerre van Hassi Messaoud nagy szaharai kőolajipari központ. Nevezetes még El Oued és Touggourt oázis. A beláthatatlan homok- és kőtengerben a sivatag igazi zöld gyöngyei. A jifvíífiildje Sokan csak sivatagként képzelik el a Szaharát. Nem így van. A Szahara fekvésével háromszöget alkot, amelynek átfogója 5600 kilométer, befogói pedig kb. négyezer kilométer hosszúak. A Szahara sivatag részben Algéria, Mauretánia, Szudán, Niger és Csád területéhez tartozik. Egynegyedét homok borítja. Am kevesebb a homokdüna, mint ,a szikla. A Szaharát mórok, berberek és tuarégok lakják. A sivatagon keresztül általában jó utak vezetnek, sok úton azonban csak tevék, vagy legfeljebb terepjárók közlekedhetnek. Egyedüli érdekesség a reganni francia atomkísérleti központ és a hamaguiri francia rakétabázis. A Szahara soha ki nem alvó kemence benyomását kelti. Éppen olyan elbűvölő, mint amilyen kietlen. Éppen olyan gazdag, mint amilyen szegény. A gazdagságon természeti kincseit értjük. Rengeteg földgázt és kőolajat fejtenek, kitermelésük azonban korántsem éri el a lehetőségeket. 1967. III. 11.