Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-07 / 66. szám, kedd

Donald Duncan amerikai katona Vietnamban hős volt. Ma viszont azt mondja, hogy a vietnami háború a demokrácia csődjét jelenti, és ideje véget vetni a háborúnak. Duncan több kitüntetést kapott, többek között a Bronzcsillagot is megkapta a Viet Cong elleni akciók előkészítéséért, s a hadműveletekben való részvételéért. Röviddel katonai szolgálatának letelte előtt felterjesztették az egyik legnagyobb amerikai kitüntetésre — az American Silver Star rendjelre. (Levelét a Weekend Magaziné USA-ból kivonatosan közöljük). 1. FELKÉSZÜLÉS A SZENNYES HÁBORÚRA Amikor tiz évvel ezelőtt bevonultam, harcos antikommunista voltam, s mint a legtöbb amerikai, nem tudtam elképzelni, hogy valaki inkább a kommunizmust választaná a demokráciával szemben. Nyilván azért éreztem erős ellenszenvet a kommunista világnézettel szemben, mert katolikus voltam, s a sajtóból, a rádióból és a televízióból különféle dolgokat hallottam a kommunizmusról. Németországi állomásozásom idején kapcsolatba kerültem a Special Forces különleges alakulatokkal. Harckedvük és meggyőződéstik olyan erős hatással volt rám, hogy én is jelentkeztem közéjük. 1959-ben felvettek, és kiképzést kaptam. A kiképzés eleinte arra irányult, hogy amerikai csoportok idegen országokban hogyan szervezzenek ellenállási mozgalmat. Fejünkbe verték: „TI ne öljetek, bízzátok ezt helybeliekre". Az „ellenséges kihallgatások elleni védelmi intézkedésekről" rendezett tanfolyamon bemutatták nekünk, milyen kínvallatásokat alkalmaz az NKVD (szovjet államvédelmi szervezet — szerk. megj.j, hogy adatokat csikarjon ki valakiből. Világos volt, hogy a tanfolyam elnevezésével álcázzák: alkalmat adnak arra, hogy megismerkedjünk „más" vallatás: módszerekkel arra az esetre, ha nem lesz idő kevésbé brutális módszerek alkalmazására. Ilyen módszer volt például forró és hideg víz alkalmazása, vagy kényesebb fogás, mint a férfi nemi szervek szétmorzsolása. Amikor nyíltan megkérdeztük, alkalmazzuk-e ezeket a módszereket, ezt a választ kaptuk: „Ezt nem mondhatjuk meg. Az amerikai anyák nem értenének vele egyet". Ez a gúnyos képmutatás harsány hahotát váltott ki belőlünk. Katonai parancsnokságunk ilyen és még rosszabb dolgokra tanítja az amerikai katonákat, s aztán elítéli a Viet Congot, mert állítólag ugyanezt csinálja. Később magam is láttam, hogyan adják át a vietnami hadifoglyokat, s milyen állatiasságokat követnek el velük szemben. Antikommunista szellem hatotta át az egész kiképzést. Mindig olyan könyveket javasoltak olvasásra, amelyek lefestették, milyen borzalmas is az élet a kommunizmusban, szóval nagyon megfeleltek „agymosásra". Mint a Special Forces legénységi állományának zömét, engem sem volt nehéz meggyőzni. Készen álltunk. A záróvizsga után toborzótisztnek szemeltek ki, hogy Kaliforniában önkénteseket szerezzek a Special Forcesnak. Yarborough tábornok utasítása nagyon egyszerű volt: „Rátermett, bevetésre alkalmas, minden próbát kiálló embereket akarok. Ilyeneket toborozzatok, ha igaz férfiakat akartok. Gondoljatok rá, hogy az illető egy szép napon a ti egységetekben fog szolgálni'. A tanfolyamot irányító eziedes utolsó intelme rövid, de világos volt: „Csak négereket ne hozzatok!" Nem hittem a saját fülemnek. Vietnamban kezdetben ter ületi szakértőként tevékenykedtem a 3. és a 4. hadtest taktikai övezetében f Dél-Vietnam alsó része). Itt kezdtek el nevelni. A tisztek és altisztek megvetették a vietnamiakat. A kormány velejéig rothadt a tisztviselők korruptak, a hadsereg gyáva, az egyszerű emberek tompaagyúak és tolvajok voltak. Megborzadtam. Együttműködtem az amerikaiakkal, akik mindenkinél jobban akarták magukat exponálni Vietnamban, s állítólag azért voltak Vietnamban, hogy „segítsük vietnami barátaink szabadságharcát", magatartásukkal viszont ennek éppen az ellenkezőjét bizonyították. (Folytatjuk) N

em első ízben találkoztam vele. Láttam őt a fehér asztalnál, boros pohár mellett. Kissé nekihevült, de nem volt se szilaj, se részeg, csak fiatal. Erős és fiatall A hangja összefonódott egy szál árva hegedű hangjával. Ujjával olykor leintette a taktust, olykor hörpintett a borából. Ez Gombaszögön volt, jó néhány évvel ezelőtt, az első dalés táncünnepély idején. Aztán még néhányszor összeakadtunk. Láttam őt iratok fölé hajolva a Csemadok losonci kerületi titkárságán (akkoriban még kerületi titkárság volt), s láttam különfé íe gyűléseken. Legutóbb a bratislavai központi szabadult fel végérvényesen a magyar szó, a magyar dal és tánc. Akkoriban mindez azt jelentette, hogy szabad magyarnak és embernek lenni, hogy az eddig érthetetlenül kirekesztett magyar dolgozók előtt is megnyílik a szocializmus kapuja. Az élet kapuja! A Csemadok akkoriban azt jelentette, hogy elemésztjük saját sértődöttségünket, a bosszúállás és megtorlás lappangó ösztöneit. Hogy elfogadjuk, lehetségesnek és szükségszerűnek, az emberiség Csaknem két évtized pártiskola épületében futottunk össze. Éppen olyan erős, éppen olyan vállas, csak a szeme fáradtabb, csak az arca cserzettebb, mintha valami vihar, jeges szél és forró nap edzette volna. No, meg a bajusz! Ez a furcsa férfidísz változtatott és öregített az arcán, mintha csak most érte volna utói a késedelmeskedő idő. Az idő nemcsak az aszszonnyal, hanem a férfival is csúnya játékot űz. Egy nap borotválkozás közben odalopakodott a háta mögé és a fülébe súgta: — Te Koncz Béla, nem vagy már a legfiatalabb, csinálj magaddal valamit! És Koncz Béla elfelejtette leborotválni az orra alját. Most komorabb és szigorúbb az arca. Talán nem is a bajusztól. Bizonyára nemcsak a bajusztól, hanem az élettől. A negyvenhét esztendeje fogalmaink szerint nem is életkor, de a tapasztalat szerint mégis rettenetes súly. Láthatatlan zsák a vállán. Belégyűrve cipeli a gyermekkorában és a serdülőkorban megélt nyomorúság emlékét, a háború és hadifogság emlékeit, s a későbbi, talán erőszakkal elíelejtett évek terhét. Vagy talán nem is felejtette el őket! Azért kell oly erősen, válásán, egyenesen járnikelnl a megifjódott és felejtő világban, hogy senki se vegye észre azt a láthatatlan zsákot, egy viszonylag rövid időbe és korba zsúfolódott élet súlyát. O

lykor ha találkozom vele, mindig a Csemadok hőskorát juttatja eszembe. Azt az időt, mikor a kölcsönös és általános bizalmatlanság légkörét a bizalom légkörévé kellett változtatni. Akkor vállalta el Losoncon a Csemadok járási titkárának tisztségét. A losonci, füleki és a kékkői járásban szervezte a Csemadok helyi szervezeteit, s a Csemadok műkedvelő színpadjain számára egyetlen járható útnak tartjuk a szolidaritás és szocializmus útját. A mélyponton kellett kezdeni, ott ahol az ember kezdődik, az emberi szónál, a dalnál és a tánclépésnél. Katonadal, díszlépés és rohamlépés után egyszerű magyar szóval, népdallal, és tánclépéssel kezdtük. Ez volt a tartalma, mélységes mély értelme az ötvenes években egyre terebélyesedő, műkedvelő mozgalomnak. Csakhogy a Csemadok nemcsak műkedvelő mozgalom volt. A Csemadok titkára nemcsak helyi szervezetet, műkedvelő színi előadást, esztrádműsort és keretműsort szervezett. Köze volt mindenhez, ami az életben történt. A földművesszövetkezetek megalapításától, a felvásárlás megszervezésén át egészen az iskolák megnyitásáig, a kulturházak építéséig, az első sajtótudósításoktól egész a sajtóelőfizetök táborának megszervezéséig. A bizalmatlanság és bénultság légkörébe így nyomult be az élet, az — amit közéletnek nevezünk. És így jött létre az, amit ma kultúrának érzünk: a rendszeres magyar nyelvű közoktatás, a sajtó, az irodalom és a népnevelés. Ha ma Csemadok-titkárt mondunk, tulajdonképpen kommunistát értünk. Magyar kommunistát a legexponáltabb s olykor a leglehetetlenebb körülmények között. Hogy mi képesítette ezeket a zömükben egyszerű embereket ennyi feladat elvégzésére? Józan eszük, emberségük és élni akarásuk. A szükséges tudást és tapasztalatol útközben, menet közben sajátították el. Koncz Béla negyvenegy éves korában ült be újra az iskolapadba, hogy megszerezze a hivatásához szükséges általános műveltséget, s negyvennégy éves korában tett érettségi vizsgát. Élete és erőfeszítése ezzel szinte szimbolikus jelentőséget nyert. Az a magyarság, mely a háború után értelmiségétől megfosztva kezdte életét, tulajdonképpen az tett érettségi vizsgát. Megérett az élet számára, teljesen regenerálódott, s magasabb szinten kezdheti kulturális és szellemi életét. T

alán ebből az új helyzetből adódik a furcsa zavar és habozás, ha a Csemadok mai ténykedését felmérjük. Lezárult egy korszak. Megtanultuk az emberhez méltó új Igéket és az emberi szót. A műkedvelő színpadokon kezdtük, s az érett kor igényeinek megfelelő szinten kellene folytatni. A minap, hogy ott a központi pártiskola épületében összeakadtam Koncz Bélával, kissé meghökkentem. Ha valaki érett fővel beül az iskolapadba, az mindig valatpi válságot jelez, igaz átvészelt válságot. Az 11lető valami többre készül, mint amit eddig tett. Sejtelmem nem csalt. Koncz Béla a helyi nemzeti bizottságok elnökei és titkárai számára rendezett, féléves magyar nyelvű tanfolyam hallgatója. Azt hittem ott akarja hagyni a Csemadok járási titkárságának tisztségét. Ennél többre vállalkozott. Falujában a losonci járásban: Jelsőcön máris ő végzi a helyi nemzeti bizottság titkárának teendőit. Az a falu nagyon kicsike falu. Nincs rendszeresen fizetett elnöke és titkára. A Csemadoknál betöltött tisztsége mellett ezt is elvállalta, még hatvannégyben, a választások után. Nem ismerem ottani ténykedését. Ám ha negyvenhét éves korában, érett fejjel tett érettségi vizsga után hajlandó végigülni a tanfolyam előadásait, hogy megtanulja a tisztségéhez szükséges tennivalókat, csak jó választás lehetett. Koncz Béla életének újabb sorsfordulója megint csak szimbolikus jelentőségű számomra: érett fejjel, s minden tekintetben megérlelődve részt venni az államhatalom gyakorlásában annyit jelent mint saját sorsunkat formálni a magunk építette alapokon. Talán ez az a magasabb szint. Csakhogy ez már túlesik a Csemadok adta lehetőségek keretén, s meghaladja a Csemadok feladatait. Igaz, hogy a Csemadok jő • előkészület és jó iskola volt. Csaknem két évtizedig tartó előkészület és iskola. BABI TIBOR KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZM 1. A hetvenhetedik évében járő, s mégis örökifjú. Konsztantyin Pausztovszklj ma Solohov, Fegyin, Leonov és Ehrenburg mellett a szovjet irodalom nagy öregei közé tartozik. Finom, halk szavú lírai prózája, amely mentes a szenzációktól bizonyos fokig az impresszionista festők rokonává avatja Pausztovszkijt, akit számtalan fiatal szovjet író, többek közt Jurij Nagibin, Szergej Antonov és Jnrij Kazakov vallanak mesterüknek. írásai, mint ahogyan azt egy ismertetője írta, a szépség, „a harmónia érzékelésének tiszta örömével töltik el a művészi szép iránt fogékony olvasót." (—szaim—) Egész ősszel oz óceán felől fújt o szél. Remegett a levegő, nehéz volt megfigyelni éjjelente o csillagokat; Méreaux, az asztronómus, beteg volt és öreg. Nem tudta már egyedül széjjeltolni a csillagvizsgáló kicsiny kupoláját s ezért a kertészt hívta segítségül. Ketten húzták meg a vékony kötelet, a kupola szárnyai halkan megnyikordultak, szétnyíltak, és a koromsötétben, mint mindig, megjelent a hideg, csillagos égbolt. Méreaux leült pihenni a hágcsóra és elkeseredetten csóválta fejét: „Persze, megint fúj a szél! Megint különböző sűrűségű levegőrétegek szállnak a föld felett és összezavarják a fénysugarakat." A csillagvizsgálóban száraz tölgyfalevelek hulldogáltak. Kinn zúgtak a fák, és a kertész azt mondta, ha a szél még a tölgyfa leveleit is leszaggatja, akkor nagyon sokáig fog fújni. Méreaux szeretett elbeszélgetni a kertésszel. A hegyi csillagvizsgálóban mindössze nyolcan lakták. A legközelebbi városkáig harminc kilométer volt az út, harminc sziklás, fáradságos kilométer. Méreaux csillagásztársai egytől egyig hallgatag emberek voltak. Ritkán szólaltak meg, mindent elmondtak már egymásnak, amit elmondhattak. Nem szerették, ha kérdezték őket, s örökké úgy tettek, mintha számításokba volnának elmerülve. Szerény ebédjüket az öreg Teresa készítette, ő is szófukar, szigorú vénasszony volt. Hónapról hónapra nehezebb volt elviselni az örökké ugyanabban az órában beköszöntő étkezéseket, ugyanazon emberek társaságában. Évről évre jobban hozzászoktak a magányhoz a csillagvizsgáló lakói. Olyan állandó volt a csend, hogy Méreaux lármának érezte még a könyveket is, amelyeket itt-ott elolvasott. Olvasás közben persze semmi neszt sem hallott, de élénken maga elé képzelt mindent, s annál jobban haragudott, minél több volt a könyvben a zűrzavar, a hangos szóváltás: - Micsoda lármás könyv! — jegyezte meg elkomorulva. - Az emberek tűrhetetlenül kiabálnak, vitatkoznak, sírnak benne. . . Nem bírom elviselni ezt a sok óbégatást. Hallása az obszervatóriumban eltöltött hosszú esztendők során roppantul kiélesedett. Olyan hangokat is hallott, amelyeket azelőtt észre sem vett. Monoton hangok voltak. Szél süvített a magas árbocot tartó kötélzetben: erre az árbocra húzták fel a zászlót ünnepeken. Olyankor aztán további nesz járult hozzá: a lobogó vidám csopkodása. Ez gyermekkori ünnepek emlékét idézte, amikor a városkútion úgy suhogott a sok-sok zászló, hogy Méreaux nagymamának belefájdult a feje. Gyermekkora telistele volt napsütéssel; akkor sokkal többet sütött a nap, mint mostanában, és a nap is egészen más volt, sugárzó, óriási, elfoglalta a fél égboltot. - Ügy nézem - mondogatta Méreaux a kertésznek hogy a nap a szemünk láttára hűl ki. A fénye már nem a régi, ó, korántsem a régi... mintha kormos üveggel takarnák el. A kertész ráhagyta; ő aztán igazán nem száll vitába olyan tudóssal, mint amilyen Méreaux! A szél zúgásán kívül voltak még más zörejek Is. Télen a mistral száraz, szemcsés havat hozott át a hegyi hágókon és nekidobta, surrogva, mint a homokot, a csillagvizsgáló ablakainak. Néha-néha sas vijjogott. Néha eső csordogált a kőcsatornákban. Nyáron néha megzendült az ég, de a mennydörgés nem fentről hallatszott, mint egyebütt, hanem lentről, a völgyekből. A viharfelhők messze a hegycsúcs alatt torlódtak, amelyen a csillagvizsgáló épült. Ezzel körülbelül be is fejeztük a neszek felsorolását, hacsak ide nem számít« juk még az eltévedt kecskék siránkozó mekegését, meg az autó dudáját: hetenként egyszer a sofőr élelmiszert, újságot, postát hozott fel a városból. Az újságot egy Nysted nevű fiatal, nagy darab norvég csillagász bevitte a szobájába és soha többé nem adta viszsza. A többiek eleinte zúgolódtak az udvariatlanságán, azután hozzászoktak és megfeledkeztek az újságról. Néha megkérdezték Nystedtől, mi történik odalenn az emberek világában, ahonnét csupán kellemetlenséget lehet várni. Nysted minden alkalommal azt válaszolta, hogy a világ megbolondult és egyre bolondabb. Ez a válasz mindannyiukat kielégítette. Késő ősszel Méreaux, aki éjszakáit a távcső mellett töltötte - abban az időben a Vadászebek csillagképét tanulmányozta — egyszer csak új hangokat hallott, amelyek leginkább távoli hegyomlás robajára emlékeztettek. Eleinte olyan gyengén hallatszott a zaj, hogy Méreaux nem tudta mire vélni. Hasztalan találgatta, de csillagásztársainak még sem próbálta elmondani megfigyeléseit: amúgy is habókosnak tartották. De a robajlás egyre erősödtött. (Folytatjuk)