Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-04 / 63. szám, szombat

PETER KARVAŠ: 1967. III. 4. K

orunkra nagy kényelmesen úgy szoktunk tekinteni, mint a mennyiség korszakára: sok ekére és tintatartóra, illetve pontosabban sok traktorra és töltőtollra van szükségünk, sok szolid űrhajó na és különlegesen a Marsra specializált hidrotechnikusra lesz szükségünk. Ha kimutatást készítünk — korunkat sokan a kimutatások korának tartják i- a mennyiséget százalékokban fejezzük és mutatjuk ki; mind ez ideig még nem kíséreltük meg kimutatni, hogy 9,5 százalékkal egészségesebbek, boldogabbak, művel- . lebbek, kedvesebbek, barátságosabbak és nemesebb lelkűek vagyunk, mint tavaly ilyenkor.. Tudjuk, hogy ez lényegében rendben is van, tisztában vagyunk a menynyiség minőséggé való változásának törvényével, teljesen egyet is értünk vele s egyáltalán nem zavar bennünket, hogy ez a széplelkeket elkeseríti. Ezzel szemben viszont a megawattok és a megatonnák mai szédítő áramlásának közepette, a fényévek és a lóerők eme korszakot formáló elragadó lendületében is találkozunk olyan jelenségekkei, amelyek lényegükkel és hagyományosan kivonják magukat a mennyiség igája alól, amelyeket lehetetlen kimutatnunk a feletteseknek és semmiképpen sem varázsolhatok egyszerű tétellé. A könyvtáros ugyan diadalmasan jelentheti feletteseinek vagy a közönségnek, hogy ai emberek július első dekódjában naponta flóram egész nyolc tized verseskötetet vettek ki, ez azonban számunkra jelentéktelen élmény. Tudj' isten, miért, nyilvánosan elolvasni három egész nyolc tized verseskötetet, távolról sem jelent többet és jobbat, mint halkan elsuttogni egy elragadó költeményt. Abban a versben benne fehet a felbomlott atom robbanékonysága, az űrrakéta hajtóereje, a más tejútrendszerekbe utazás lehetősége, ám a vers olvasása körben mégis valami egészen más fakasztja könnyünket $ mosolyunk önmagában is tökéletesen a statisztikán kívül álló jelenség. Nem véletlenül demonstráljuk néhány viliágunknak o mennyiségtől való nagyszerű függetlenségét éppen a könyvön: s nem véletlenül tartozik a legszörnyűbb metamorfózisok közé, ha a könyv (legjobb barátunk, a műveltség forrása, a szellem kikötője, az eszmény kohója) váratlanul mennyiséggé változik át. Természetesen, más mennyiség ez, mint a feJvásárolt köles, vagy o raktárból kiadott dugóhúzó-tétel, ugyanakkor azonban személyesebb, sajátabb mennyiség is ez: nem terv és távlat, hanem a dolgozószoba, az otthon és a lakótér ténye és vcrlósága. Semmi esetre se mutathatjuk ki, ám számolnunk kell vele: kizárólagosan személyes ügyünk. Ha elragad és elborít bennünket a könyv, vagy ha elragadnak és elborítanak bennünket a könyvek, az két, egymástól merőben eltérő dolog. Az első folyamat, bog y úgy mondjam belülről kifelé játszódik le, a második pontoson ellenkező irányban; az első esetben o ľ ember pallérozódik, szellemileg lombosodik, a másodikban rabbá és hajótörötté válik, elcsenevészedik és erkölcsileg megtörik, mégpedig családja és a közösség szeme láttára. Az első himnikus és hatalmasan távlati jellegű, a második tragikus és valamiképpen kerékkötő. N

yelvünk egyik szigorúan logikus belső összefüggése szerint 0 könyv a könyvtárba való; minden olyan könyvtár közös tulajdonsága, amelylyel érintkezésben állok az, hogy túl kicsi. Tudja az ördög, hogy csinálják a bútortervezők, de a könyvtár sosem olyan, hogy a könyvek ne állnának, meredeznének és potyognának ki belőle, vagy egymást ogyon ne szorongatnák. Ennek következménye, hogy a könyvek a szófejtés és a nyelvtan követelményei dacára döntő többségükben egyáltalán nem leiedzenek a könyvtárban. Mindenekelőtt az íróasztalon találhatók (jóllehet író-, nem pedig olvasóasztalról van szó). Először csak ott feküsznek az íróasztalon. Aztán az ember sorba rakja őket, olyan rendbe, amely azt a benyomást kelti, hogy gazdájuk rendszerető és egyáltalán dolgos ember. A rendbe gyakorlatilag korlátlan mennyiségű könyvet zsúfolhatunk - annyit, hogy játszva megtölthetnénk vele az utca valamennyi könyvtárát; ahogy (Gogoly szerint) o zsúfolt templomban is mindig akad hely a rendőrfőnök számára, úgy valahányszor veszünk egy új könyvet, valamilyen csodával határos módon sikerül besorolnunk o fent említett rendbe. Ez az igazság idő jártóval kétsorossá és háromemeletessé válik. Ezt követően ömlő láva módjóra vagy futóhomokként elborítja az asztalt; mindössze tizenötször húsz, esetleg csak tíz centiméternyi helyet hagyva az embernek munkájához. Mivel már útját állja a világosságnak, a könyvek az asztalkákon, székeken, polcokon és ablakpárkányokon kezdenek halomba gyűlni, mindez érthetően mit sem javít a látási viszonyokon. A könyvek kezdik elborítani a szőnyegeket és a parkettet, csupán egy szerpentin ösvényt hagyva oz ajtó és az asztal között. Később könyvek „verik fel" O z ösvényt is, és az ember csak a klasszikusokon éj oz újsütetű, de már rég elavult lexikonon ót végzett olimpiai hármasugrással juthat el az asztaláig. Es ekkor közbelép a háztartás főnöke. Váratlanul és rajtaütésszerűén jelenik meg Romáin Ralland és Ľubomír Feldek között, részben Akszionovra támaszkodva, részben pedig a Slovenské pohľady parttalan és rohamosan gyarapodó évfolyamai felett lebegve. Vétkesen ignorálva a környezet gyúlékony voltát, villámokat szór s közben emelt hangon felteszi a távolról sem szónoki kérdést: <= Utoljára kérdem, mikor hajigálod ezt itt végre ki és m-ikor teremtesz rendet?! Őszintén szólva, a rend kérdése, pontosabban az „ez itt" haladék nélküli kihajigálásának kérdése bizonyos idő óta állandóan napirenden van. Az ügyben több olyan eszmecserére került sor, amelyek barátságos légkörben folytak le és az álláspontok kölcsönös alaposabb megismerésére irányultak, nemkülönben további értekezéseket tettek lehetővé. Az eredmény egy gentlemanlike meg. egyezés volt, amely egyébiránt mór évek óta fennállt,hogy tehát igenis rendet teremtünk itt s a rendteremtéssel összefüggően esetleg ki is hajigóljuk „ezt itt"; más szóval, hogy a könyvtár anyagát szigorúan átválogatjuk, ily módon a felesleges könyveket (amelyek nem feltétlenül szükségesek a munkához, a személyes boldogsághoz, az ember polgári profiljához, a magasfokú szakképzettséghez) kiselejtezzük s hogy a lakóteret viszszahelyezzük eredeti állapotába, amelyben ismét járni lehet majd az egész padlón, £ m mennél inkább nőtt a könyvek száma, annál A elvontabb s egyúttal nagyvonalúbb és kockáII zatosabb vállalkozásnak tűnt a könyvtár átren• * dezése vagy - ahogy nem éppen találóan a háztartás főnöke határozta meg a tisztogatás. Nyilvánvaló volt, hogy a túlzsúfolt raktárnak csupán részleges átváltoztatása is a haladó értelmiség tagjának megfelelő dolgozószobává egy egész szünidőt követel, még akikor is, ha feltételezzük, hogy a munkába brigádosként belekapcsolódik a család valamennyi tagja, sőt esetleg a szlovák színházak azon ígérettel megvesztegetett képviselői is, hogy az ember három esztendeig nem ír egy színdarabot sem. Akárhogy is, egy szép napon (a mesék is egy szép napon kezdődnek; ezit most nem szabad szem elől tévesztenünk) tettekre kerül a sor. Mint ahogy az már lenTisztoaatás ní szokott, o döntő csepp a már-már kicsorduló pohárba nem a harmincnyolc kötetes Shakespeare volt, amelyet taxin szállítottam haza az antikváriumból, hanem egy = a nagyrabecsült író által dedikált ösztövér kis tanulmány CatuHus lírájáról. Ám épp e kis kötet kapcsán ment végbe kristályos tisztaságban, iskolás szemléletességgel és elektronikus gyorsasággal a mennyiség minőséggé való változásának folyamata (a háztartás főnöke türelmetlenségének ingerült ultimátummá, majd az én kapitulációmmá fejlődése), így tehát a nagy ízűrő aktus váratlanul és visszavonhatatlanul megvalósult: hol. ott egyáltalán nem volt szünidő, voltaképpen mélységes éjszaka borult a földre, nekem pedig sürgősen ismertetést kellett volna írnom egy inkriminált tanulmányról, nem pedig porszívóval kiszabadítanom a porréteg alól könyv-hima Iá jóimat. Eleresztem a fülem mellett a háztartás főnökének azt a véleményét, hogy a könyvtár ellenőrzését ekrazit igénybevételével ke lene megvalósítani és munkához látolc. Nemcsak hogy senki se segit, de eszem ágában sincs megengedni bárkinek is, hogy valamihez hozzányúljonI Belevetem magam az irodalom tajtékzó áradatóba, hatalmas tempókkal elvergődöm egészen a szárazföldig, kikötök a Pami'ron, az eredeti szépirodalmi alkotások osztályának felső polcán és nekigyűrkőzöm. S itt újabb, jóllehet csodálatos, ám mennyiségnek minőséggé való átváltozása megy végbe; azon könyvek métermázsái és köbméterei, amelyek engem és a háztartás főnökét nem hagytak levegőhöz jutni, az irodalomtudomány monolitjai, a történelem szirtjei, a líra zöldellő ligetei, a szépirodalom elegáns bulvárjai, a dramaturgia hullámtarajos tengerszemei váratlanul elvesztik beláthatatlan mennyiség jellegüket, amely elárasztja a po.cokat, ablakpárkányokat, a dívány alatti térségeket és átváltoznak ... Puskinná és Figulivá, Očenášekká és Bakossá, Titus Liviusszá, Danyiil Granyinná és Roman Kaliskývé. Rendkívül könnyű kihajigálni „ezt itt"i ám szerfelett nehéz kiselejtezni példának okáért Browning asszonyt, pedig aligha tudnám megmondani, vajon 1972-ig kezembe veszem-e. Ám nem csak erről van szó: kezembe kerül egy nyilvánvalóan értéktelen mű, mesekönyv, amelyet az idő könyörtelenül túlhaladt, amely már születése pillanatában kétségtelenül kimúlt; mint hasznavehetetlent félre akarom tenni és váratlanul... váratlanul eszembe jut, hogy az aktatáskámban volt akkor, amikor Marcelkának első ízben és sikertelenül vallottam szerelmet, hogy akkor vásároltam meg (a könyvet), mikor első tiszteletdíjamat kaptam, hogy éppen aznap avattak, amikor megkaptam (a könyvet), hogy okkor jelent meg, mikor megkértem a kezét (a jelenlegi háztartási főnöknek) stb. S nyomban amint a könyvek tömege Grlbojedowá és Scsedrinné, Blažkovává, nemkülönben Ismeretlen és feledésbe merült szerzők könyveivé, sőt olykor egyenesen kiáltóan rossz könyvekké változik, hirtelen valami különös megy végbe: vagy úgy érzem, hogy a kötetre feltétlenül szükségem van lelki egyensúlyom megőrzése és az emberiség jövőjének biztosítása céljából, vagypedig jóllehet egyáltalán nincs rá szükségem, de képtelen vagyok tőle megválni, mert ez a rossz és silány könyv tudj' isten, miért, összefüggésben áll életem valamely mozzanatával, amelynek emléke drága és pótolhatatlan számomra - vagy legalábbis egy olyan helyzettel, amelyben még fiatalabb voltam. |

#gy tehát vagy fél esztendeig vért izzadva osztályozom a könyveket, elhanyagolom hazámat és családomat, az értéktöbblet kialakítását és kiskorú gyermekeim anyagi ellátását, pókháló- és porlepetten élek, a létráról leesve és a függönyt magammal rántva dilemmák gyötörnek s végül meglepő eredményre jutok: Kiselejtezek könyvtáramból két brosúrát a füves vetésforgóról, amelyek merőben megmagyarázhatatlan módon kerültek könyveim közé, az 1930. évi világkiállítás prospektusát, vagy egy tucat olyan müvet, amely azóta egy kissé jobb fordításban is megjelent, mintegy ötven könyvet; amelyben baglyos címke és „Ex libris Univ. Prof. Dr. Andrej Mráz" felirat díszeleg, bizonyos mennyiségű közelebbről meg nem határozott alkotást, amelyeket időközbeni személyes, eszmei vagy egyéb fejlődésem következtében túlhaladottnak tekinthetek, esetleg nem is tekinthetek túlhaladottnak, ám a Predvoj rájuk húzta a vizes lepedőt. Dolgozószobám új képet öltött, az ajtótól az íróasztalig kanyargó néhai festői ösvény most olyan egyenes, akár az autóműút, az asztalon magasló bástya volt szeszélyesen barokk külseje helyett masszívan reneszánsz alakot öltött, Ekkor újfent körbelép a háztartás főnöke, mintha csak egy rossz műkedvelő előadáson a Nagy inkvizítori alakítaná, t- Ez meg micsoda, - teszi fel a kérdést, hisz most még több Itt a könyv, mint ezelőtt, nem? <- Nem, — felelem megfontoltan, — csak előszedtem azokat is, amelyek eddig a fiókokban voltak és megjelent a gyűjteményes Sartre. Hát nem megmondtam, >- támad rám ismét ritmikus prózában a háztartós főnöke, — hogy mindezt ki kell hajigálnod? — Azt nem mondtad, — vetem ellene nyugalmamat megőrizve, - csak annyit mondtál, hogy azt hajigáljam ki, amire nincs szükségem. Erre a háztartás főnöke nem szól semmit, hallgatag kimegy, majd csakhamar visszatér a fia melegítőjében. — No, gyerünk, lóssurvk hozzá, - szólít fel. Most aztán óriási élethalálharc veszi kezdetét, könyörtelen küzdelem minden egyes könyvért, minden brosúráért, a lélek atomjaiért, a személyiség pilléreiérti és a boldogság villanásaiért. -- Erre miért van szükséged, — lobogtat meg előttem a háztartás főnöke egy jellegzetesen idealisztikus tartalmú vastag írást, amely merőben felesleges és minden tekintetben idejétmúlt, — nem megmondtam, hogy a selejt a gyűjtőbe való? — Mondtad, = sáncolom el magam gyorsan lélekben és megbúvók a védett huszár mögött, de hát nem emlékszel...? Ez a könyv épp aznap jelent meg, amikor megszületett a kis... — Ki vele, — vág körbe a háztartás főnöke. Semmi érzéke nincs a könyv és oz ember között vibráló intim kapcsolatokhoz, nem ismer érzelgősséget és könyörületet, irgalom és cselekvő szánalom nélkül hajigálja ki a történelmi útkeresrterődések élő tanúit, s életünk halott, noha monumentális határkövei, kidobálja kis szerzők nagy alkotásait és nagy szerzők kis műveit, kiszórja a kortársakra vonatkozó fullánkos megjegyzéseimmel teletűzdelt unikumokat, a háromszor előforduló példányokat (egyébiránt háromféle, teljesen olvashatatlan dedikációval), kiselejtezi a tehetségeket és a karrieristákat, tisztogatást végez önnön szíve parancsa és a házartási főnökök nemzetközileg érvényes normái szerint; természetesen, teszek néhány kísérletet, hogy megmentsek egy-egy gyenge kötetet, amelyet megszoktam, vagy kedves, élénk színfoltot képezett a könyvek rendjében, esetleg a tulajdon művem; heves művészettörténeti és irodalomtudományi vitákba bocsátkozom, kijelentem, hogy a könyvre feltétlenül szükségem van egy tanulmányhoz, amelynek megírásához a jövő évben okvetlenül hozzálátok, felevenítem a mérhetetlen közös boldogság pillanatait, amelyeket az említett kötet jelenlétében töltöttünk, érvelek, veszekszem, agitálok, alkuszom ... A harc azonban néhány izgalmas óra múltán eldőlt. Az előszobában egy vagon kiselejtezett könyv hever,dolgozószobám pedig világos, szellős és szomorú. Elhagyatottnak, meztelennek, megtépázottnak érzem magam, a szoba egyszerre nagy és üres lett, mint a hangár, a könyvtárban olyan dermesztő rend uralkodik; mint a vevők elhanyagolta könyvkereskedésben ... A ház* tartás főnöke még kutyafuttában letörölgeti a port és odébbáll, hogy a konyhának és általában a világegyetemnek szentelje magát. (Folytatás a 10. oldalonI