Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-18 / 77. szám, szombat

A Szepsiben született Juhász Árpád (1894— 1945

J, irodalmi és újságírói munkásságának kezdetei az első világháborút megelőző évekre nyúlnak vissza. Első kötete az Elfojtott könynyek című versgyűjtemény (1911) még középiskolás diák korában látott napvilágot. Ezt a bemutatkozó kötetet 1918-ig további három könyv követte (egy verseskötet, egy novellagyűjtemény s egy regény). Juhász Arpád a polgári Csehszlovák Köztársaság idején Kassán élt, újságírással foglalkozott, egy ideig a kárpátaljai magyar színtársulat igazgatójaként, majd a csehszlovák rádió kassai magyar adásának szerkesztőjeként működött. Írói munkásságát a szociális témák iránti érzékenység és a vidéki kispolgárság kicsinyes és szürke világának kritikus szemlélete jellemezte. Versei, novellái és cikkei a haladó polgári lapokban és a kommunista újságokban és folyóiratokban (a Kassai Munkásban, Az Otban, a Magyar Napban, stb.) jelentek meg. 1918 és 1945 között kiadott könyvei közül elsősorban a regényeit tarthatjuk számon (Űri kaszinó 1926, Hamlet, dán királyfi 1929 és Murín-ház 1932). itt közölt írása a Dallos István és Mártonvölgyl László által szerkesztett Szlovenszkói magyar írók antológiája negyedik kötetében jelent meg 1937-ben. T. L. etaföe ELSŐ NAP. Reggel hatkor felébresztette*. Rendbe hoztam o ce4lót, ncgyon erősnek éreztem magam. Hétkor behozták a reggelit. Egy fogoly hordta szét csajkákban a cellákba. Visszaküldtem. — Mondja meg, hogy nem kell. Addig nem eszem, amíg In nem eresztenek. A fogoly vállat vont és elvitte a csajkát. Mások dolga, mit bánja ő, ha fel is akasztom magam. Pár perc múlva jött a törzsfoglár. — Mondja kérem, maga csakugyan megbolondult? Nevettem. — Tévedés, most jött meg igazán ai eszem. — VaUja be őszintén, éhségsztrájkot akar kezdeni. — Azt. Amíg el nem intézik az ügyemet. Fél éve várok rá és mindig ugyanott vagyunk, mint amikor behoztak. — Hát erről mondjon le. Nekünk rs megvannak az eszközeink s meg fogjuk akadályozni. — Senki. Egy módon lehet, ha rögtön szabadon engednek. — Utoljára figyelmeztetem, térjen észre, — Fölösleges. , — Visszaküldjem a reggelit? Megeszi? — Nem. — Ez az utolsó szava? — Az utolsó. , — Meglátjuk, ki oz erősebb. Elment. Rámzárták az ajtót. Nemsokára azonban ismét kinyitották. Egy őr kíséretében behozta a konyhának segédkező fogoly a reggelit, letette a priccsfe és kimentek. Le-föl járkáltam, néztem a csajkát, mit csináljak vele? Rettentő ingerültség szállt meg, ökölbe szorítottam a kezem és káromkodtam. Aztán hirtelen mozdulattal beöntöttem a csajka tartalmát a küblibe. Nesztek ... Az izgalom és az éjszakai ébrenlét kimerített. Lefeküdtem, délig aludtam. Akikor behozták az ebédet. Most mór mosolyogtam a dolgon. Vissza nem adhatom. Erre az őr jelenlétében a kenyérrel együtt beledöntöttem az egészet a nagy faedénybe. Az őr magánkívül ordított. — Mit csinál az étellel? Maga . . . Maga ... Ráparancsolt a fogolyra, új adagot hozzon. Megjött az étel. Elém rakták. — Ez most itt marad, amíg meg nem eszi. Majd én megtanítom móresre. A foglyot elküldte. Leült a priccsre és várt. Le-föl jártam, mintha ott se lenne, de az ebédhez hozzá nem nyúltam. Azért se! dübörgött bennem egy néma hang, azért se... Délután négy óra tájban kezdtem csak éhezni. Orromat facsarta a kihűlt leves és a kenyér illata. Az őr ott ült a pricssen rendületlenül és várt. Percenként éhesebb lettem, a torkom kiszáradt. Vizet akartam inni. Az ör kikapta a kezemből a kancsót. — Előbb a levest, addig nincs víz. Ügy éreztem, hogy megfúlok a szomjúságtól. Az orcom keményre fagyott. — Nem. Este behozták a vacsorát s elvitték a déli levest. A melegen párolgó étel szaga felforgatta a gyomromat. Az éhség ördöge kánkánt táncolt. Enni, enni, jó volna enni. Illatos gőzének uszályával kapaszkodott felém oz étel. Utánakapni, gyorsan, meginni, mert megfúlok és folat kenyeret... De ... — Nemi Azért sem! Azért sem! Jött a törzsfoglár. — Nem evett? — Látja, — mutattam diadalmasan o csajkára. Kivitték. Egyedül maradtam. Leoltották a villanyt. Mintha minden erő kiesett volna belőlem ebben a pillanatban. Egyszerre. Egyik pillanatról a másikra. Lezuhantam a priccsre. Görcsök kezdték rángatni a beleimet, mintha spárga lenne s ketten veszekednének érte, mindegyik nagyobbat akarva húzni rajta. Borzosztó ez a szomjóság, meg kell fulladni. Legalább a vizet itt hagyták volna. A vizet. MÁSODIK NAP. A reggelit megint visszoküldtem. Ahogy utána néztem a szomszéd cellába távozó kihordónak, undor fogott el. A feketekávé illata átpárolgott a szoba levegőjén és most émelygés háborgott bennem. A falnak támaszkodtam, két kezemmel fogtam a hasamat, hogy ki ne essen. Szenvedtem, irtózatosan szenvedtem s szinte percenként változtok érzéseim. Előbb éhség gyötört, ozután szomjúság kínozott, majd mind a kettő együtt. A beleim mintha elmozdultak volna a helyükből és jobbra-balra csavarodnának. A beleim önállósították, függetlenítették magukat tőlem. De mitől van itt ez a kibírhatatlan bűz? Ki kellene nyitni az ablakot. Nem érem el, olyan magosról néz, lecsukott szárnyaival. Ha kúszni tudnék a falon, mint a legyek és a poloskák ... A többiek sétáltak az udvaron, az egész folyosó, csak engem hagytak itt. Ezzel akarnak büntetni. Kibírom. Ne vigyenek. Hallom a hangjukat, most térnek vissza, az őr kulcsai csörögnek, amint rájuk zárja az ajtókat. Léptei élesen kopognak a folyosó kövén. A hangok mintha kissé megnyugtattak volna. Gondolkozni is tudok, igaz csak erőszakkal. Régen olvasott könyvre gondolok. Knut Hamsun: Az éhség. A szerencsétlen zálogba csapta a mellényét, hogy a kapott filléreken zsemlét és papírt vehessen s mikor a park padjára ülve írni akarta novelláját, okkor vette észre, hogy a mellényben felejtette ceruzáját... Mennyi irónia a költőben még önmagóval szemben is... És önkritika. Ha az ember valóban tisztán akarja lótni magát, ne tükörbe nézzen. Másszon fel létrára s onnan nézzen le a helyre, ahol előbb állott, a magasból. Új képet kap önmagáról, jobbat mint szemtől-szembe. Fölülről kell nézni mindent. Csikorog a zárban a kulcs. Ebédet hoznak. — Nem kell, — mondom. Az ör egykedvű arccal igyekszik rávenni: - Gondolja meg, nincs értelme ennek a szamárságnak. <- Nem keli. Nem eszem! Eresszenek ki. Vállat von. Mennek tovább. ,Hirtelen újra meglepnek a tegnap esti görcsök. Az egész gyomrom belerendül, meg kell kapaszkodni. Leülök a földre s összeszorított szájjal fetrengek az őrjítő mozdulatlanságban, hogy a megfigyelő lyukon esetleg betekintő őr r>e lássa a fájdalmaimat. A fogaim egymáshoz tapadnak, mert ordítás ereje reszeli a torkomat. Nem, azért se szabad. Hogy tudják a gyengeségemet. Egyáltalán, mitől vagyok ilyen gyönge? Némán, mozdulatlanul ragadok o padlóhoz. A gyomrom iszonyatos görcsöktől vonaglik. Végem van. Belepusztulok. Nagysokára csillapodik el a kín. Lassan, fokozatosan. Úgylátszik ez most már mindig így lesz reggel, délben és este, mikor az ételt hozzák. Az étel szagára reagál görcsökkel a gyomrom. Még. sem adom fel a harcot, hiszen az életemről van szó. A szabadulásomról. Nincs a világon az a kín, aminek erős akarattal ellen ne lehetne állni. Később meglátogatott a törzsfoglár. Leült mellém o priccsre, szót sem szólt, csak hallgatott és ült. Én se mozdultam. Talán öt percig tartott ez a néma beszélgetés, mert belül mind a ketten készültünk közben a közeledő szóharcra. A törzsfoglár törte meg a hosszú csendet. - Eltökélt szándéka folytatni az éhségsztrájkot? — kérdezte szokatlanul szelíd hangon. - Igen. - És miért? Bántotta valaki? Van valami panasza ellenünk, rosszul bántunk magával? - Nincs. Semmi panaszom nincs. Velem szemben csak a társadalom igazságtalan. Fél éve tart a börtönben a társadalom, anélkül, hogy különleges oka lenne. Nem raboltam, nem gyilkoltam, nem loptam, soha senki ellen nem vétettem. ÉS mégis itt őriznek fél éve. Ha tovább tart, beleőrülök. Ezért. Semmi más okom nincs. Egyedül csak őzért. - Ha ki akar szabadulni, arra okosabb módot kellene kitalálnia, ügyvéddel kellene megbeszélni a dolgot, mert ezzel az éhségsztrájkkal önmagát teszi tönkre, ember. Szimpatikus nekem, a r REGÉNYRÉSZLET legcsöndesebb, legbékésebb fogoly voil mostanáig, ezért sajnálom és törődöm a sorsával, különben hagynám, pusztuljon bele. — Nekem már minden mindegy. — Ez csak olyan frázis. Higyjen nekem, jobb utat is találhatna. Egész életén át sinyleni fogja, amit most tesz. Gondolja meg és hagyja abba. Valósággal könyörgött. — Nem, nem lehet. Végigcsinálom a harcot, ha oz életembe kerül is. — Könnyen megtörténhetik. Kezében csörögtek a kulcsok. Magamra hagyott. Kétségbeejtő gyöngeség lepett meg, amint egyedül maradtam. Le kellett feküdnöm, nem bírtak a lábaim. Egész testem remegett. Felőrölték az erőmet ennek a két napnak az izgalmai. Feküdtem és néztem a mennyezetet. Vizet, vizet, — éreztem — vizet, mert megfulladok. De nem kérek, mert ez a harc feladását jelentené. Feküdtem. Halványan úgy rémlett, habzik a szájam és nincs elég energiám, hogy letöröljem. A külső zajok is csak egész halkan jutottak el hozzám, mintha szűrőkön engedték volna keresztül. Szitáló, enyhe nesz volt az egész. Mikor a vacsorát hozták, inkább a mozdulat jelentette, mint a kilehelt szó: — Nem kell. Vigyék. Az ételszag megint az orromba csiklandozott és ismét megrohantak a fájdalmak. A gyomromat szorították a görcsök. Jaj, a gyomrom. És elájultam. Éjszaka pillanatra magamhoz tértem. A torkom, inni, inni. Aztán eszméletlenül aludtam tovább, akár o hulla, magányoson és beletemetve oz éhség iszonyú kínjóba. HARMADIK NAP. Milyen csodálatos teremtmény az ember! Azelőtt vándorlásaim közben sokszor éheztem, napokon át bolyongtam er. dőkön és mezőkön, de sohasem gyötrődtem ennyire, mint az éhségsztrájk első két napján, pedig akkor nem volt mit ennem. Tolón itt rejlik az ok, hogy most volna, de nem akarok. Es ez rosszabb. Csak szólnom kellene s megterülne a varázsasztal. Én magam hoztam ítéletet és ez okozza a kínt. Nagyon legyöngültem, pedig — furcsa — a gyomrom jóllakott. A kezemen veszem észre. Irtózatosan lesoványodtam két nap alatt. Ennek is egyszerű a titka. A gyomrom elfogyasztja, megeszi a test többi részét. Ha nem tud a nyelőcsövön ót táplálékhoz jutni, akkor a vese és a máj felszívjók az évek során lerakódott zsírpárnákat és körülkóstolgatják az izomrostokot. A belek és a véredények enyhén, de újra működnek, feldolgozzák a tartalékokat. A kezemről eltűntek a vékony zsírpárnák, pedig amúgy is nagyon vékonyak voltok. Megette o gyomor. A magyar nyelvnek van két ügyesen kitalált rokon kifejezése: gyomor és nyomor. Nóbel-díjat érdemelne aki ezt a kettőt kitalálta, hogy egymás mellé lehessen rakni. Képtelen vagyok rendesen, kronologikus sorrenben leírni az eseményeket. Gondolataim egész nap zavarosan ugrálnak. Egyik pontról o másikra. Cikk-cakkban szaladgálok a legkülönfélébb érzések között. Rájöttem ezalatt, hogy az éhséget nem szabad analizálni, mert ettől rögtön kínzó fájdalmak támadnak meg. Teljesen elkergetni oz éhség gondolatát — (ehetetlen, de gyoknon sikerül tőle elmenekülni. Néha azonban hiába minden, utolér és fojtogot. Le-föl vágtatok a szűk cellában, menekülök magam elől s mint a dühösen ugató kutya, ott van a sarkamban, nem enged. Egyetlen megfigyelésemnek örülök, mert rengeteg szenvedéstől szabadultam meg: reggel, délben és este, ho behozzák az ételt, ma mór elmaradtak a gyomorgörcsök. Elmúltak s egykedvűen tudok ránézni a meleg ételtől párolgó csajkákra. Van ebben valami bizonytalan, határozation fennsőbbség, ahogy lenézem az ételt. Közömbösség? Aligha Inkább a gyomor tréningje lesz, a gyomorszervnek fásultsága külső hatásokkal szemben. Kezd az önuralmam kikristályosodni. Men. nél gyöngébb o test, annál finomabbak oz idegek s ez könnyíti meg oz ellenállást. Délben éreztem csak kisebbfajta etlanyhulását az akaratnak. Ránéztem véletlenül a csajkára, mi von benne. Bab volt, tarka bab, amit nagyon szeretek. Orromba csapott a szaga s hiába vitték •I, a cellában maradt az illata, mintha oz egész világnak babszaga lenne. Körülfolyt, nem lehetett elrejtőzni előle. Felálltam o priccsre, hogy a magosból szíjjam be a levegőt. De ott is tele volt babszaggal. Sokáig tartott, amíg elpárolgott és megnyugodtam. Furcsa, egész idő alatt csak az orromat izgatta, a gyomrom érzéketlen maradt. Mi ez? Jó vagy rossz jel? Igen gyönge vagyok. Az írás is nehezen megy. Ha egyszer kezébe kerül valakinek a naplóm, nem a legjobb véleménye lesz rólom. Különben amióta viszszakaptam a vizsgálóbírótól, már csak magam szómára folytatom, másnak tehát még véletlenül se kerülhet a kezébe. Rettentően kimerültem. Nagy munka az írás. Szeretnék aludni, de a szemeim nem bírnak lecsukódni. Az elébb meg akartam nyólazni a szempilláimat, hogy leragasszam és úgy aludjak. Keserű nedű fakadt csak a szájam szélén. Szomjas vagyok. A torkom borzasztóan száraz és keserű. S belülről néha rossz szagok törnek föl. A bab. Az előbb visszalökött bab szaga, csodálatos módon o gyomromból áporodik elő. j A hallásom és a szaglószerveim különleges módon érzékenyek lettek. A legapróbb nesz is visszhangozva dübörög fülemben. Úgylátszik testi elváltozásokat okoz nálam ez a mostani éhség. Mintha hat fülem nőtt volna. Valaki a legtávolabbi cellában sóhajt: hallom. Vattával kéne bedugni mind a hat fülemet, nem vagyok kíváncsi semmire. És aludni, hogy ne juthasson eszembe a víz. Szomjas vagyok ... •fr A regény hőse oz elsodort ember. Európa fia, aki a háború utáni riadt tébolyban talajtalanná válik s országrólországra menekül, holott sokszor talán csak véletlen árnyékok kergetik. Nincs menekvés és nincs megnyugvás. A forradalmak fölött összecsapott hullámok viszik, végtelen távlatok ölelik el, éhség; nyomorúság szántják oz utat, de magasra tornyosulnak tervek és hit. Aztán jön a börtön. Hónapok őrlő malma a cel« tóban. És a lázadós - éhségsztrájk... JUHÁSZ ÁRPÁD: AZ EHSÉGSZTRÁIK