Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-10 / 41. szám, péntek

Jirí Hendrych elvtárs beszéde a CSKP Központi Bizottságának ülésén II. Előrehaladásunk fő feltétele a termelés fejlesztése A társadalom egységének kialakulásában döntő jelentősége van az anyagi alapnak, a gazdaságosságnak. Ugyanakkor azonban liiba lenne, ha lebecsülnénk a politikai, morális és egész felépítményű területet, valamint visszahatásának jelentőségét. Ezért nagy súlyt helyezünk arra, hogy az emberek megértsék a pártpolitika teljes és nagyfokú jelentőségét a népgazdaság területén, a párt elvi intézkedéseit, amelyek egész népgazdaságunk nagyobb hatékonyságát és tökéletesebb irányítását célozzák. S hogy egyúttal azt is megértsék, hogy a népgazdaságban beállott új változások miképpen függenek össze egész politikánkkal, valamint új elméleti és nevelési feladatainkkal. Az új intézkedések összességét manapság általánosságban az új gazdasági rendszer fogalommal szoktuk jelölni. Már a kongresszus előtti vita során is meggyőződtünk arról, hogy az új rendszer elveit az emberek pozitívan fogadták. Ugyanakkor azonban nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az új rendszer csak most lépett életbe, ölt konkrét formát s a dolgozók egyelőre nem szerezhettek tapasztalatokat. Semmi értelme tagadnunk, hogy az új elvek a gyakorlatban gyakran összeütközésbe kerülnek maradi elképzelésekkel, különféle szokásokkal, amelyek természetesen a gazdaság extenzív fejlődésének leküzdésével eltűnnek. Az új rendszer részlegkövetkezményei, bizonyos egyének és kollektívák számára kedvezőtlenek. Ez természetesen összeütközésekhez vezet, amelyek különösképpen ott, ahol hiányos á párt szervező és eszmei-nevelő tevékenysége talajt teremtenek az új rendszert támadó hangok számára. Ebből természetesen Igyekszik hasznot húzni az idegen, ellenséges propaganda, amely rágalmazóin azt állítja, hogy a rendszer a szocializmus és a kapitalizmus valamiféle kereszteződése, hogy „bizonyíték" a szocializmus elméletének és gyakorlatának válságára, arra, hogy a szocializmusnak kapitalizmussá kell fejlődnie. S ezzel összefüggésben valaminő „hibrid" szociális rendszer lehetőségét emlegetik. Ezek a magyarázatok már első tekintetre is tarthatatlanok, ám nem egészen becsülhetjük le őket. Azon burzsoá teóriák részét képezik, amelyek az úgynevezett egységes ipari társadalomról szólnak, a két politikai rendszer konvergenciáját hirdeti és az ipari fejlődés folyamatát arra igyekeznek kihasználni, hogy leplezzék a szocializmus fejlődésének összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetőségeit és eredmc> nyelt. Ezek az elméletek megzavarnak néhány tapasztalatlan szakembert nálunk is, különösképpen azért, mert a szocializmus és a kapitalizmus néhány jelensége külsőleg hasonló egymáshoz. Nyilvánvalóan fontos lesz, hogy gazdasági propagandánkban szélesebb kontextusban is rámutassunk gazdasági reformjaink szocialista lényegére. Azzal, hogy az új gazdasági rendszert megvalósítása során nem mindenütt fogják helyesen értelmezni, számolni kell. Itt egyrészt a türelmetlenség megnyilatkozásaira gondolunk, az új rendszer bevezetésének üteme miatt, amelyet sokan lassúnak tartanak. Másrészt nincs mindenki teljes mértékben meggyőződve az új rendszer helyességéről és feltétlen szükségéről. Egyesek azzal érvelnek, hogy megfosztjuk az embereket a szociális biztonságtól, hogy a rendszer megszünteti az árak és a foglalkozás stabilitásának garanciáit, s hogy a denívellizálás és a rugalmas árpolitika nem szocialista intézkedések. Találkozhatunk olyan demagóg hangokkal is, hogy a párt megszűnik „munkás" politikát folytatni. Számolhatunk azzal, hogy a rendszernek népgazdaságunkba történő konkrét bevezetése során még hosszabb ideig különféle konfliktusokra kerül sor, mégpedig nem csupán az emberek gondolkodásában. Sor kerül ezekre a konfliktusokra a rendszer minden területén, és leginkább — s ami az emberek gondolkodását illeti —, legérzékenyebben az elosztás terén tükröződnek vissza. Mielőtt rátérnék az új rendszerből következő néhány konkrét kérdésre, szeretnék még szólni a rendszer kapcsolatáról a társadalom fejlődéséhez és egységéhez. Valamenyien helyesen érezzük, hogy az új gazdasági rendszerrel nagyob mértékben szóhoz jut a gazdasági érdek alapján álló differenciáció. Ezt gazdaságilag meglehetősen nehéz feltételek között vissszük véghez, így tehát arra kényszerít bennünket, hogy gondolkodjunk el a politikai kérdések, a társadalom egysége felett. Mint már hangsúlyoztuk, elméletileg az a döntő, hogy társádalmunk a munka társadalma, s hogy valamennyi dolgozó érdekei belső egységben vannak. Ám ugyanakkor az a célunk, hogy a dolgozók közös érdekének elegendő összpontosított ereje legyen, hogy egyesítse, és leküzdje a részérdekeket. Ennek egyetlen reális útja, mint már az új rendszer megfogalmazása során leszögeztük, a társadalmi haladás kihasználása, a gazdasági gyarapodás eredményei, jóllehet egyidejűleg serkentjük azokat a csoportokat, amelyek tevékenységétől leginkább függ a szocializmus fejlődése. Az érdekek egysége itt az előrehaladással együtt alakul ki, s az előrehaladás nélkül épp ellenkezőleg felbomlik. Feltétlenül szükséges e téren, hogy szüntelenül bővítsük a dolgozók életfolyamatát, amely a fogyasztás komplex fejlesztését és nemcsak a béreket érinti, hanem az emberek egész életét, munkafeltételeit, ismereteik, kezdeményezésük érvényesülését. Ebben a folyamatban mutatkozik meg az anyagi és erkölcsi serkentők pozitív egysége. E folyamat bizonyos szükséges üteme az érdekek egységének feltétele a szocializmusban. A dolgozók életfolyamata kibővítésének üteme ma rendkívül gyors. Nem tekinthetjük leegyszerűsítve az életszínvonal kapcsolatának, hanem mindannak, ami összefügg a munkaerő reprodukálásával, a tudományosműszaki forradalom feltételei között. Itt kifejezően felszínre kerül a közös érdek. Az új rendszer megvalósítása tehát nemcsak támogatja az érdekek differenciálódását, hanem egyúttal teret ad a közös irányzatnak is. Végső következményében megszilárdítja a társadalom egységét. Célunk az, hogy az érdekek differenciálódása meggyorsítsa a fejlődés ütemét, emelje a gazdasági haladás színvonalát, s ily módon nagyobb teret adjon a társadalmat egységessé tevő elemek megerősödésének. Központi kérdés számunkra ma a deniveliizációs program következetes végrehajtása. Mint ismeretes, Marx és Engels már a Kommunista Kiáltványban élesen fellépett a vulgáris egyenlősdi-fogyasztói irányzatok ellen, s azokat mint kispolgári előítéleteket könyörtelenül elítélte. Azokat a különféle vádakat a kommunisták címére, hogy primitív egyenlősdiséget akarnak bevezetni, a kapitalista kizsákmányolás védelmezői agyalták 'J . a múltban s mindmáig ismeielgetik ideológiai kiszolgálóik abban az igyekezetükben, hogy diszkreditálják a kommunizmus forradalmi eszméit. Pártunk mindig határozottan cáfolta ezeket a rágalmakat s a fő súlyt egész forradalmi politikájában arra helyezte, hogy megszüntesse az emberek szociális egyenlőségének gyökereit és forrásait a gazdasági kapcsolatokban. A néphatalom uralomra jutása után hazánkban következetesen megszüntettük a korábbi szociális igazságtalanságot, s kiegyenlítettük a múlt éles szociális különbségeit olykor annak árán is, hogy gyengítettük a differenciált szempontokat az elosztás terén. Meg vagyunk győződve arról, hogy az előre vezető út minden termelési forrás fejlesztése, a mennyiség, a minőség és a végzett munka társadalmi jelentősége szerinti jutalmazás szocialista elvének megalkuvás nélküli érvényesítése. Ezért a denivellizálást a jelenlegi szocialista szakasz fontos feladatának tekintjük^ mivel hathatós eszköz a termelőerők fejlesztésében s azon belső ellentétek leküzdésében, amelyek az anyagi-műszaki alap jelenlegi színvonalából következnek. A termelőerők eddigi színvonala és a belőle következő objektív különbségeket a munka különféle fajtái között, amelyek különböző igényeket támasztanak, az emberek felkészültségével és szakképzettségével szemben, nem különben a munkához való szubjektív viszonyban mutatkozó különbségeket is csak úgy küzdhetjük le, hogy a munka szerinti jutalmazás elvének következetes betartása alapján differenciáltan jutalmazunk. A deniveliizációs politika ma az a gócpont, amelyben találkoznak a személyi, csoport- és társadalmi érdekek. Ez a forrása annak a sok félreértésnek, amelyet nyílt magyarázattal kell eloszlatni. Rossz szolgálatot tesznek azonban az ügynek azok, akik az egész sokrétű és bonyolult folyamatot arra akarják leredukálni, hogy módosítsák a kereseti relációkat, a munkások és a technikusok, esetleg a szellemi dolgozók egyéb kategóriái között, és azt állítják, mintha a technikusok fizetésének emeléséről lenne szó a munkások rovására. A denívellizálás ilyen értelmezése, valamint az ügy ilyen „magyarázata" teljes ellentétben áll a párt célkitűzéseivel. A párt arra törekszik, hogy gyorsan növekedjék a nemzeti jövedelem s vele együtt a denívellizálás mellett is emelkedjék a lakosság életszínvonala. E politika ellen gyakorta felhozzák az ismert érvet a szocialista állam azon kötelességéről, hogy garantálnia kell mindenki számára a munkalehetőségét és az úgynevezett „szociális biztonságot". Ez a biztonság, amelyet a szocialista rendszer ad a dolgozóknak, érintetlen marad. Ugyanakkor azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy minden esetben attól is függ, hogy egy-egy polgárunk miképpen teljesíti kötelezettségeit a társadalommal szemben, mennyiben veszi ki részét felvirágoztatásából, tartja szem előtt érdekeit. így ezt a „szociális biztonságot" semmiképpen sem értelmezhetjük úgy, mint példának okáért a meg nem érdemelt kereset érinthetetlenségét. Vagy talán tűrjük el a hanyagságot és a rossz munkát, amely demoralizál bennünket? Ily módon a dolgokat fejük tetejére állítanánk. Politikánk nem hagyhatja figyelmen kívül a szociális szempontokat. Viszonyainknak azonban mindenekelőtt azt a biztonságot, azt a meggyőződést kell megszilárdítanak az emberek tudatában, . hogy az értékes és a társadalmilag hasznos munkát hazánkban valóban értékeljük, és hogy a munka termelékenységének emelkedése karöltve halad a kereset gyarapodásával és az általános életszínvonal emelkedésével. Egy másik probléma, amelynek ma nagy figyelmet szentelünk, az árpolitika. Az árviszonylatok rugalmas szabályozása nem egyszer ellentétbe kerül az állandó árleszállításokról meghonosodott elképzelésekkel. Egyesek ezt a csekély gazdasági stabilitás jelének tartják, és kétség támad bennük a párt gazdasági irányvonalának helyessége iránt. Mindezek a jelenségek azt mutatják, hogy fontos feladatok várnak a párt ideológiai és szervező politikai munkájára. Az új irányítási rendszer bevezetésével kapcsolatos kérdések nem elszigetelt gazdasági problémák. Ezek jelenleg a társadalmunkban hatást gyakorló integrációs folyamatok csomópontjai. Ezért egyidejűleg igen fontos politikai kérdések is, amelyekre az egész pártnak elsődleges figyelmet kell fordítania. E kérdésekről -folyó vitákban a politikai irányvonalról van szó, és a bennük összpontosuló homályosságok jelentős mértékben a szocializmus jelenlegi fejlődési szakasza feladatainak és távlatainak elégtelen megértéséből fakadnak. Hibát követnénk el, ha a konkrét gazdasági problémák megvilágításával egyidejűleg nem hangsúlyoznánk az általános gazdasági koncepció szélesebb körű összefüggéseit. A pártszervezeteknek, de a gazdasági dolgozóknak is sokkal jobban figyelembe kell venniük a párt gazdasági politikájának megvalósításával összefüggő politikai és eszmei szempontokat. Tudatában kell lennünk annak, hogy az új irányítási rendszer következményeiben nem vezethet az érdekek elaprózódásához, bár kezdeti fázisában bizonyos mértékig elmélyíti a különbségeket. A direktív centralizmus leküzdésével kapcsolatban meg kell akadályoznunk egyes nemkívánatos elkülönülési irányzatokat. A döntó tényezőnek azonban az értékviszonyok kihasználásának kell lennie az egységes érdekek keretében. A szocializmusban ugyanis ezek az érdekek a társadalmi mozgás eszközei. Az új irányítási rendszer megvalósításának és az értékkapcsolatok felhasználásának ezt a felfogását kell szüntelenül érvényesíteni és keresztülvinni a gyakorlatban. Ezzel összefüggésben szeretném felvetni az anyagi és erkölcsi ösztönzők viszonyának kérdését, amelyet egyrészt az elméleti és propagandacikkekben, másrészt vállalataink gyakorlatában is gyakran igen leegyszerűsítve értelmeznek. Tény az, hogy az erkölcsi ösztönző az utóbbi időben olyan fogalommá válik, amelyről tétován beszélnek. A legjobb esetben az anyagi ösztönzők esetleges kiegészítőjeként értelmezik, mert az erkölcsi ösztönzők széles körű alkalmazásához állítólag nálunk még nincsenek meg a feltételek. Ez súlyos tévedés, amely a gyakorlatban komoly következményekkel járhat. Az anyagi és az erkölcsi ösztönzőket nem lehet egymástól sem elkülöníteni, sem pedig egymással szembeállítani. Az anyagi érdekeltség a munka szerinti elosztás elvén alapul és az áru—pénz viszonyok útján valósul meg, a jelenlegi szakaszban nem az egyedüli munkára ösztönző eszköz, s nem is lehet az. Az alkotóképesség érvényesítésének vágya, a munkakollektívákhoz való tartozás tudata, az elvtársi kapcsolatok a munkahelyen, az osztályszolidaritás tudata, az egyéni érdekek és a társadalmi érdek összhangjának megértése, a mesterségbeli ügyesség, a tekintély, az egészséges becsvágy és a végzett munka feletti öröm — mindez munkára és társadalmi aktivitásra ösztönző stimuláns. Emellett ezek az erkölcsi stimulánsok éppúgy mint az anyagi érdekeltség eszközei a szocialista gazdasági kapcsolatokból, a társadalmi termelési együttműködésből szocialista társadalmunk valamennyi alapvető összefüggéséből közetkeznek. A különbség csupán a különféle szempontokban van. Míg a személyes anyagi érdekeltség elsősorban az embernek a termelésben való részvételétől függ, — ami közvetlenül kihat a személyi fogyasztásra — addig az erkölcsi ösztönzők az embernek a társadalomban levő komplex helyzetét fejezik ki. Ezért az erkölcsi stimulánsok szükségszerűen az anyagi ösztönzőkből fejlődnek, de egyúttal túlszárnyalják őket és viszonthatást gyakorolnak rájuk. Az anyagi ösztönzésnek nemcsak gazdasági, hanem nevelőereje ls van. El kell ismernünk az emberek érdemeit s anyagilag és erkölcsileg is kifejezésre kell juttatnunk a kollektíva és a társadalom előtt. Ezen a téren nem helyeselhetjük azokat a nézeteket, amelyek lebecsülik az érdemek nyilvános elismerését. Például irigység stb. A jó eredmények megfelelő anyagi értékelésével egyidejűleg azonban a jól végzett munka a szó szoros értelmében becsületbeli ügy legyen. Igen lényegesnek tartjuk, hogy a munka és a társadalmi aktivitás erkölcsi ösztönzőinek szerepét éppolyan mélyreható figyelemmel kísérje elméleti frontunk s ugyanúgy tanulmányozza, mint ahogy az anyagi érdekeltség problémáit. Ezzel kapcsolatban előtérbe lép gazdasági propagandánk. A népgazdaság új Irányítási rendszere megteremti a szocialista demokratizmus minőségileg új fokának előfeltételeit, s egyúttal az új rendszer sikeres menetének fontos biztosítéka lesz. Olyan problémákról van szó, amelyekkel ma valamennyi szocialista országnak — amely gazdasági reformokat vezet be — meg kell küzdenie. Joggal tekinthetjük tehát e kérdés lényegének a dolgozók fokozott részvételét a gazdaság irányításában, mégpedig lóként a vállalatok szintjén. E részvétel fő megvalósítójának Forradalmi Szakszervezeti Mozgalmunkat tartjuk, amint erről szó volt a múlt napokban a szakszervezeti kongresszuson. E kérdéssel kapcsolatos álláspontunkat Novotný elvtárs kifejtette a kongresszuson s ezért nem szükséges megismételni. Talán helyénvaló csak arra emlékeztetni, hogy a szocialista demokrácia fejlesztése egyáltalán nem jelenti a különféle kollektív szervek formalista, öncélú szaporítását, de nem jelent örökös, semmilyen következtetésre s a határozatok fegyelmezett megvalósítására nem vezető vitát sem. Ezt is, amazt is joggal bírálják a dolgozók. Az alakiság és a liberalizmus passzivitást, közömbösséget szül a közélettel, a politikával, a demokratikus formákkal szemben, mert az emberek nem látják az irányításban és közigazgatásban való részvételük hatékony eredményét. A szocialista demokrácia nem azt jelenti, hogy akárhogyan fokozzuk az emberek részvételét az irányításban, hanem a tényleges döntésekre való reális befolyásukat kell növelni. A dolgozók demokratikus részvételének államunk és társadalmunk irányításában és igazgatásában az értelme az, hogy minél több ember érdekei, szükségletei, kezdeményező javaslatai és nézetei nyilvánuljanak meg demokratikus módon. Azután pedig — az esetleg megnyilvánuló különbségek és elleni Vek megoldása során kötelező közös eljárást határozzanak meg, biztosítsák azt az egységes eljárást, amely a legjobban megfelel az egész szocialista társadalom szükségleteinek és érdekeinek. A szocialista demokrácia tehát azt jelenti, hogy az emberek széles körűen részt vesznek szocialista politikánk, államunk és társadalmi szervezeteink politikája céljainak kitűzésében és irányvonalának meghatározásában. Feltételezik az optimális ötletek kritikus kiválogatását azoknak a mértékeknek alapján, amelyek a szocialista fejlődés általános programjából és szükségleteiből következnek. A demokrácia további elmélyítésének része az egyes szervek gyakorlatában meghonosodott bürokratizmus, az emberrel szembeni érzéktelen, felületes viszony leküzdése is. A bürokratizmus nemcsak aláássa a dolgozók bizalmát, hanem megerőrősíti azokat a régi elképzeléseket is, amelyek szerint az intézmény felsőbbséges, idegen és ellenséges viszonyban áll az emberekkel. Az a tény, hogy az állam létezésével egyidejűleg fennmaradnak elidegenített mechanizmusának formái is, amelyeket csak a demokrácia fokozatos hosszú tartamú fejlesztésével lehet leküzdeni, valamint a személyi kultusz okozta egyes ismert eltorzulások, néhány „elméleti dolgozót" arra vezet, hogy a dolgokat úgy állítsák be, mintha társadalmunkat az intézmény és az ember közötti végzetes és megoldhatatlan antagonizmus jellemezné. Ha figyelmen kívül hagyjuk a közvetlen politikai indítékokat, akkor e nézetek elméleti alapja az a régi idealista tétel, amely szerint az ember elszigetelt egyén, és a szabadság független a társadalomtól és az emberektől. Az emberek szükségletei teljes kielégítésének reális útja az, hogy a társadalmi intézmények sokkal jobban kifejezzék az emberek érdekeit és tökéletesebben dolgozzanak. A bürokratikus jelenségek nem sorsszerűén elkerülhetetlenek, amint ezt az úgynevezett intézményes leigázás elleni harcosok hangoz(Folytatása az 7. oldalon)