Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-10 / 41. szám, péntek

J i ŕ í Hendrych elvtárs beszéde a CSKP Központ

i Bizottságának ülésén (Folytatás a 6. oldalról) tatják. A szocializmus gyakorlata azt bizonyltja, hogy e jelenségeket olyan mértékben lehet leküzdeni, amilyen mértékben növekszik az emberek aktivitása és tökéletesedik a társadalmi és egyéni érdekek összhangja. Még egy megjegyzést szeretnék fűzni a dolgozók részvételéhez a gazdaságirányításban. Az emberek demokratikus aktivitását szervesen egybe kell kapcsolni a kérdések szakszerű megítélésével. A demokrácia nem öncél. Számos problémának, főként az operatív műszaki-gazdasági döntések terén összhangban kell állnia azzal a követelménnyel, hogy az irányítás megfeleljen a társadalom szükségleteinek és érdekeinek. Ezért a demokrácia nem választható el a tudományos irányítástól. A szocialista demokrácia, valamint a tudományos alapokon történó szakszerű irányítás követelményének tökéletesebb összeegyeztetése érdekében arra kell törekednünk, hogy a javasolt határozatoknál mindig több a szakszerűségnek megfelelő alternatívánk legyen. A szakproblémák megoldásában fokozottabban érvényesítenünk kell a demokratikus alapelveket, gondoskodnunk kell a szakmai nézetek megvitatásáról, és be kell vezetnünk a szakemberek és az irányítási rendszer szaktényezőinek nemcsak névtelen, hanem megnevezett felelősségét ls a demokratikus szervek előtt. Helyes lesz azzal a kérdéssel is foglalkozni, hogyan kapcsolhatjuk tökéletesebben össze a termelésben működő demokratikus szervek rendszerét a területi elv alapján kiépített népképviseleti demokrácia rendszerével. Nagyon értékesek, és távolról sincsenek kihasználva az olyan szervek tapasztalatai, mint például a nemzeti bizottságok szakbizottságai. E tapasztalatok elterjesztésében látjuk a döntések szakszerűsége növelésének útját, másrészt pedig a termelési kollektívák szakérdekeinek a társadalom érdekeivel való összehangolásához vezető utat. Ezen érdekek egyesítésével ellenkeznek azok a kísérletek, amelyek a képviseleti szervezetek rendszerét mesterségesen fel akarják osztani a termelő ágazatok, vagy egyes tevékenységi szakaszok specifikus érdekei szerint. A professzionális csoportérdekek ilyen abszolutizálása gátolná a társadalmi egyesítést, fékezné a társadalom haladó erőinek egységes eljárását. Sokkal hatékonyabban kell felhasználnunk a szocialista demokrácia fejlesztésére a társadalmi szervezeteket ls, amelyek még nem felelnek meg kellőképpen az emberek széles körű érdekeinek. Az érdektevékenység fejlesztésében látjuk a szakképzettség növelésének egyik útját társadalmunk demokratikus életében. Számos érdekszervezetet — főként az olyan hivatásos szervezeteket, mint a különféle szakegyesületek — sokkal nagyobb mértékben felhasználhatunk a demokratikus döntések minőségének javítására. E kérdések megoldásán kell munkálkodnunk, de megoldásukat nem kereshetjük elsősorban a formákban. Arról van szó, hogy a demokratikus intézmények keretén belül az állami és társadalmi szervezetekben a párt vezetésével nyerjenek gyakorlati megoldást a szocialista társadalomban meglevő különbségek és ellentétek. Ezen a talajon kell dinamikusan kialakulnia a társadalom egységének. Arról van szó, hogy egyre több olyan dolgozó vegyen tevékenyen részt társadalmi munkánkban, aki felelősséppt visel a társadalmunkért. III. A szocializmustól idegen jelenségek elleni harcban erősítsük társadalmunk egységéi 1987. II. 10. A társadalmi egységet nem lehet másként kialakítani, mint a szocializmustól idegen jelenségek ellen harcolva, származzanak e jelenségek a régi társadalom csökevényeiből és a nemzetközi méretekben folyó éles osztályharc befolyásából, vagy pedig a szocialista elvek eltorzításából. Természetesen nem akarunk semmit sem eltúlozni. A tapasztalat azonban arra tanít bennünket, hogy főként ebben a helyzetben, amikor nehézségeket kell leküzdenünk, és amikor az ellentmondások egyre nyilvánvalóbbakká válnak és kiéleződnek, nemkívánatos jelenségekkel és komplikációkkal kell számolnunk ideológiai téren is. Arról van szó, hogy mindig helyesen lássuk az ellentét, a nézeteltérés lényegét. Kerülnünk kell az elhamarkodott intézkedéseket és a határozatlan, bizonytalan állásfoglalásban bizonyos követelmények kifejeződését kell látnunk, azokat objektívan és helyesen kell megítélnünk. Semmi esetre sem érthetünk azonban egyet azzal, hogy bármi módon is elmosódjék az antimarxista elmélete, ideológiai és osztályszempontból ellenséges jellege. Nem tűrhetjük, hogy a marxizmus fejlődéseként tüntessék fel az eszmei zavarosságot, amelyben eltűnik a marxizmus és a revizionizmus, a tudományos materialista módszer, a tudományos világnézet és az idealizmus közötti határ. Ma például egyes marxisták helyesen hangsúlyozzák a jelenkori kereszténység bizonyos pozitív mozzanatait, amelyek lehetővé teszik, hogy reálisabban tekintsenek korunk egyes alapvető kérdéseire, így a békeharcra, az atomháború veszélyének elhárításáért vívott küzdelemre. Bizonyára szükséges leküzdeni a tőkésországokban élő hívő tömegekkel szembeni szektás álláspontot, s e tömegeket meg kell nyerni a társadalmi rend haladó szellemű átalakítása ügyének. Ez azonban nem téveszthet meg bennünket abban az ideológiai szembesítésben, ahol a jelenkori és hivatalos keresztény ideológia az újtőkés irányzatok oldalán áll, s továbbra is olyan doktrínákat propagál, amelyek tagadni akarják a szocialista értékeket, vagy azokat ellentétes eszmei tartalommal szeretnék megtölteni. Erről nem szabad megfeledkezni a marxizmus és a kereszténység elméleti párbeszédjében sem, amelyben legerősebb érvünk szocialista korszakunk reális humanizmusa, melyet nem gyengíthet semmiféle engedmény a világról és az emberről alkotott hívő szempontoknak. Ellenkezőleg, az ilyen irányzatokkal vitába kell szállni. A marxizmus nyílt rendszer. Életerejét az adja, hogy semmi újtól sem különül el, bírálóan értékeli és magába szívja azt, amit a fejlődés hoz. E képessége tudományos jellegéből fakad. Éppen ezért nem térünk ki eszmei ellenfeleinkkel folytatott párbeszéd elől, nem zárkózunk el a nem marxista nézetekkel való szembesítés elől. Ez azonban azt jelentené, hogy a marxizmust idegen ideológiai rendszerek elemeivel fogjuk kielégíteni? A marxizmus ugyan dinamikus, de komplex elmélet, az eklekticizmus az egyik legnagyobb veszélye. A megismerés elmélyítésében, az igazság keresésében a marxizmus felülmúlja a többi gondolati rendszert. Egyúttal látnunk .kell, hogy a párbeszéd kérdését sohasem lehet általánosságban felvetni, mindig világosan tudnunk kell, miről vitatkozunk és kivel. Emellett tudjuk, hogy a nézeteknek mindig osztályhátterük van. Nemegyszer megmondtuk, hogy párbeszédet akarunk a világ bármelyik részén élő becsületes emberekkel, akiknek velünk közös általános célkitűzéseik vannak, mint pl. a béke megvédése, az imperialista önkény elleni harc stb. De nem folytatunk párbeszédet az antikommunizmus hirdetőivel. Ott, ahol következetes, éles, eszmei harcnak van helye, ott a párbeszéd csak zavart okozhat, s nem szolgálja a béke és a haladás ügyét. Szeretnék Ismét figyelmeztetni az olyan ellenfelekről táplált illúziókra, akik az imperialisták zsoldjában állva diverzáns célokból Igyekeznek párbeszédet kezdeni embereinkkel. Nem szabad elfelejteni, hogy az ideológiai front a két világ harcának egyik fő arcvonala, és hogy ebben a harcban ellenfeleink minden eszközt felhasználnak. Akár akarjuk, akár nem, a szocializmus és a kapitalizmus közötti harc korunkat meghatározó jellemvonás. Ez a kor leglényegesebb Ismérve. Nem érthetik meg azok, akik a valóság előtt szemet hánynak, vagy azt elferdítik. Ez a harc azonban nem zárja ki a világbékéért vívott küzdelmet. Ellenkezőleg, a szocializmus érdeke, hogy fejlesszük a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélésére irányuló konstruktív törekvést. Ez a feladat valóban korunk parancsoló szükségessége, s meg kell állapítani, hogy az az ország, amely ezzel összefüggésben rendkívüli szerepet Játszik — a Szovjetunió — e küzdelemben valóban mindent megtesz. Ebben az egész világ haladó emberei támogatják. Minden szektás elzárkózás nagy veszélyt és kockázatot rejt magában. Számunkra azonban nem kétséges, hogy a katonai agresszió forrása az imperializmus és a militarizmus. Megállapíthatjuk, hogy e fontos kérdésben nem látnak tisztán egyes kommunisták sem, akik nézeteiket a tévedések kiirtásáról alkotott nézeteikkel együtt publikálják. Érthető a buzgalmuk, amellyel szembeszállnak e problémák szektás módon való lekicsinylésével. De szerintük a dolog úgy fest, hogy a harci frontok eltolódtak, s ma már nem a szocializmus és a kapitalizmus közötti ellentétről van szó, hanem az „ember" és az „elidegenített hatalom" közötti ellentétről, nem véve tekintetbe a világ politikai térképét. Ezzel a felfogással hangsúlyozzák az „Integritás" követelményét, amely alatt „ideológiai egymás mellett élést" kell érteni. Ez zavaros nézet. Először is nem veszi figyelembe az erők reális megoszlását a világon, az imperializmus jellegét és tényleges agresszív törekvéseit. Másrészt pedig azt a benyomást kelti, hogy az engedékenységünk fontos, amelynek többek között lepleznie kellene ideológiánk osztályjellegét is. Egyébként az Egyesült Államok maguk leplezetlenül a dühödt antikommunizmussal indokolják expanzív „világküldetésüket". Az osztályszempontot nélkülöző, a kommunista mozgalom fejlesztésének konkrét szükségleteitől elszakadt álláspont nyilvánul meg a most folyó ideológiai küzdelem során a céltudatos világnézeti nevelés szűkítésében is. Ezt a nevelést egyes elvtársak pozitivista módon csupán a tájékozottság követelményére szeretnék korlátozni. Ennek az álláspontnak gyakorlatát nemcsak egyes kulturális folyóirat hasábjain figyelhetjük meg, hanem beférkőzik a főiskolai oktatásba is. A legnagyobb ellentmondás az, hogy a kommunista nevelést, amely az embert megszabadítja a nem tudományos, társadalmilag reakciós, antihumán elméletek ballasztjától s tudományos világnézettel fegyverzi fel — ami a társadalmi erők irányításának és uralásának nélkülözhetetlen feltétele — éppen az ember aktivitásának nevében az emberi szabadság megőrzésének nevében bírálják. Ez egyik tipikus példája annak, hová vezet a túlzott és egyoldalú antropologizmus. Egyik legártalmasabb jelenségnek tartjuk jelenleg az úgynevezett „fogyasztói állásfoglalást" a szocializmushoz. Ez a kispolgári ideológia kifejezője a jelenlegi feltételek között, amely az embereket olyan kis fogyasztókká igyekszik degradálni, akik nem látnak túl magánérdekeik szűk látókörén. Ezért az ideológiai munka folyamán sokkal mélyrehatóbban kell megvilágítanunk alapvető kommunista eszméinket, vagyis az ember lehetőségeinek, alkotóerejének sokoldalú fejlesztését, a szabad cselekvést, amelyben megnyilvánul „az emberi lényegnek ember általi elsajátítása az ember javára". A kommunizmus elsősorban ezáltal azonos a humanizmussal. A szocialista társadalom a tőkéstulajdon megszüntetésével megtette az alapvető lépést ezen eszmék megvalósítása felé. A szocialista társadalom fejlődése nem más, mint az egyre sokoldalúbb emberi fejlődés feltételeinek rendszeres kialakítása. Ezt meggyőzően bizonyltja a szocialista építés elmúlt időszaka. Amikor azt mondjuk, hogy társadalmunk egységének alapját a tulajdonviszonyban elért forradalmi eredmények alkotják, s hogy ez az egység továbbra is a szocialista gazdaság fejlődésén alapul, ezzel semmi esetre sem szűkítjük le az ember szükségleteit csupán az anyagi lét területére. Jogosan indulhatunk ki abból a feltételezésből, hogy a szocialista ember belső kielégülését, életének értelmét nem találhatja meg csak abban, hogy saját jólétére, vagy családja jólétére törekszik. A szocialista ember ugyanakkor részt akar venni azon viszonyok kialakításában, amelyektől a társadalom jellege függ és amelyek meghatározzák a társadalom továbbfejlődésének irányát. Követelményeit és eszményeit át akarja vetíteni azokra az igényekre, amelyekkel a társadalommal szemben fellép, hatást akar gyakorolni „az események menetére" s el akarja hárítani az útjában álló akadályokat. A legértékesebb, amit eszmei-nevelő munkánkkal elérhetünk, éppen ez az aktív állásfoglalás, az embereknek az a törekvése, hogy ötletekkel és kezdeményezésekkel segítsék a problémák megoldását, amelyek éppen azért nyugtalanítják őket, mert távolról sem csak az ő saját problémáik, hanem az egész társadalmat érintik. Természetesen ennek az aktivitásnak nemcsak az alaki oldaláról van szó. A szocialista demokrácia alapvető előfeltétele az ember cselekvő állásfoglalása. Az aktív embernek azonban tudnia kell, mit akar, mire törekszik, s konstruktívan kell cselekednie. Az aktivitás természetesen kizárja a konzervativizmust, azt a törekvést, hogy minden körülmények között az adott állapotot védelmezze. Főként amikor számos fogyatékosságot látunk magunk körül, nem akarhatjuk, hogy az adott állapotot az emberek dicsőítsék. De nem érthetünk egyet azzal sem, ha az úgynevezett „nonkomform" állásfoglalás a mindenáron való okvetetlenkedés dicsőítésévé válik, ha a bírálatot összetévesztik a tehetetlen nyafogással, vagy zsörtölődéssel. Az Ilyen kritikusok csak egyet bizonyítanak: történjék bármi, foganatosítsanak bármilyen intézkedést, nekik semmi sem elég, semmi sem jó, tovább fognak bírálni, s tovább mérgezik a légkört Ne felejtsük el, még mindig vannak nálunk emberek, akik számára fogyatékosságaink elégtételféiét jelentenek azért a régi meggyőződésükért, amellyel az új rendszer iránti általános bizalmatlanságukat fejezték ki. Természetesen az ilyen emberek „aktivizálását" nem akarjuk. Bírálatukat elutasítjuk, mint ahogy elutasítjuk mindazok kritikáját, akik csak valamilyen sikertelen lépésre lesnek. Ettől az állásfoglalástól meg kell különböztetnünk a tájékozatlanságot, amelynek oka egyszerűen az, hogy egyesek képtelenek a dolgokat bonyolult összefüggéseikben és történelmi távlataikban látni. Igen fontos, hogy ne tévesszük össze az elégedetlenségnek e két forrását, hogy politikai-nevelőmunkánkban észrevegyük a különbséget az összefüggések tökéletlen ismeretéből eredő bírálat, és az olyan bírálat között, amely ezeket az összefüggéseket nem akarja látni. Ez a kritika rágalmazó akkor is, ha bizonyos objektívan létező negatív jelenségekre mutat rál Az igazságot azonban védelmezni kell tekintet nélkül arra, hogy valaki tagadja vagy kételkedik benne. Amikor ideológiai munkánkban a megfontolt eljárásra helyezünk súlyt, ez nem jelenti azt, hogy hallgatnunk kell a rágalmak, vagy a helytelen nézetek hallatára, Teljesen téves út az, ha a türelmet elvtelenséggel helyettesítjük, ha feladjuk határozott álláspontunkat abban a hitben, hogy csak ez biztosíthatja a bírálat szabadságát, valamint az „igazi" aktivitást és érdekeltséget. Káros következményekhez vezethet — és amint a gyakorlat mutatja — vezet is. Bármilyen liberális állásfoglalás e kérdésekben szükségszerűen bizalmatlanságot kelt, az lngatagság érzését szüli, gyengíti a párt tekintélyét és így megnehezíti azt, hogy erőinket egységes eljárásra mozgósítsuk. Meg kell mondanunk ezen az ülésünkön, hogy az utóbbi időben sokan eléggé gyakran aggódva teszik fel a kérdést, vajon nálunk egységesek-e az ideológiai hatás eszközei? Ezt az aggodalmat néha a mechanikus egységről alkotott leegyszerűsített elképzelés idézi elő. Másrészt be kell ismerni, hogy valóban vannak, és joggal nyugtalanítanak olyan erőteljes megnyilvánulások, amelyek sértik az egységet. Nem szabad kijönnünk a béketűrésből, ha a vita folyamán s a kérdések megoldásánál különféle szempontokkal és nézetekkel találkozunk. Az alkotó marxizmus keretében különféle nézetárnyalatok vannak, amelyeknek megnyilvánulása természetes, sőt szükséges. Nem sértik az eszmei egységet, ellenkezőleg az eltérő nézetek leküzdése segíti a közös szándék pontos meghatározását, az egység megszilárdítását. Ez egészséges és normális helyzet. Más dolog az, ha a publicisztikában, vagy a kulturális fronton nemcsak a marxizmuson belüli különböző nézetekről, hanem nem szocialista nézetekről, sőt gyakran idegen ideológiákról van szó. Erről tanúskodik a Literárni novinyban, a Hosť do domuban és néhány más kulturális folyóiratban megjelent cikkek sora. Ezekben igen gyakran találkozunk a marxizmus és a szocialista alapelvek különféle szubjektivista eltorzításával, polgári absztrakt humanizmussal olyan módszerként feltüntetett idealista eljárásokkal, amelyek túlszárnyalják a materialista dialektika eddigi felfogását. Egyes szerzők megszokták, hogy a demagógiát elméletnek tüntessék fel. A marxizmusra és eszményeinkre hivatkoznak, s a valóságban elferdítik azokat. A Központi Bizottság felhívta a figyelmet e jelenségekre már 1964-ben a kulturális folyóiratokhoz elfoglalt álláspontjában, s azóta a szerkesztőségekben dolgozó elvtársakat sokszor figyelmeztette, hogy tévúton haladnak. Egyesek közülük nem hajlanak a jó szóra és idegen nézetek hirdetőivé válnak. Az aktív viszony az élethez elképzelhetetlen a marxistaleninista világnézet nélkül. E világnézet elsajátítása lehetővé teszi, hogy az emberek végül irányítani tudják társadalmi ügyeiket, s valóban szabad és igazságos társadalmat építsenek fel. Ezt bizonyították évszázadunk eseményei. A marxizmusleninizmus elmélete az, amely összefoglalja az emberi gondolatok gazdagságát és komplexen kifejezi e mozgalmas kor eseményeinek értelmét. A kommunistákat mindig az jellemezte, hogy ma valósították meg a holnapot, hogy mindig jóval túlláttak a jelenen anélkül, hogy elhagyták volna a jelen realista szemléletét. Társadalmunk tudományosan indokolt, marxista nézeten alapuló reális távlatainak rendszeres magyarázata egységünk megszilárdításának egyik fő tényezője marad továbbra is. Ez azonban nemcsak az ideológiai munka dolga. Tevékenységünk valamennyi területén szüntelenül ki kell dolgozni, pontosan le kell rögzíteni és meg kell határozni a konkrét távlatokat. (Folytatása az 8. oldalon)