Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-01 / 32. szám, szerda

visszhang...flmTPgvisszlianq.. 1966. II. 1. E

mlékek ... Miért bukkannak fel és törnek be minden ok nélkül a mindennapok va lóságába? Itt vannak bennem, egyre nőnek, már szinte fölébe kerekednek a valóságnak. Járok az utcán, szemlélődöm, részt veszek mindenben, de mégis máshol vagyok, újraélem azt, amit már egyszer átéltem. Újraélem, de nem egészen ugyanazt: azóta leszűrődött, bonyolultabbá vált, komor legendává lett bennem. Két hangra figyelek egyidőben, a múlt hangja összefonódik a jelenével, de azért nem tévesztem össze őket. Csak egy mód van rá, hogy visszavessem a történelem eluralkodását, s a jelen perc elfoglalhassa helyét az események emberalkotta végtelen láncában: vászonra vagy papírra kell vetnem emlékeimet, hogy megszabaduljak tőlük, hogy ne üldözzenek többé. Rajzot kell készítenem róluk, mely a hasonlóság erejével művészi alkotássá válik, ezt átadom majd másoknak is, akik olyannak látják majd, amilyennek rajzoltam, mint ahogy valóban olyan volt, de mégis más, mert az emlék mindig a jelen szemszögéből világít be a múltba. Az emlék voltaképpen a valóság egy pillanata, melyben leszűrve jelentkezik a múlt a jelen megerő sítésére. 1944 — komor decemberi reggel, metsző hideg, a köd lassan szertefoszlik, felsejlenek a roppant jeges mezőkig húzódó fabarakkok szürke körvonalai, tele van velük az egész hegyoldal. Nagy, csupasz oszlopok áthatolhatatlan korlátként fogják körül a tábort könnyű, ködben csillogó jégcsapukkal. Megannyi ördögi gonoszsággal és ravaszsággal kiagyalt csapda: azok az emberi szörnyek állították ide, akik minket őriznek, lassú haldoklásunkat figyelik, s őrülnek neki. Hóhérokká lett katonák, — hóhérok, kik még katonáknak képzelik magukat. A krematórium kéményéből fekete füst száll fel, hosszú lángnyelv csap ki torkából. Sepregetek a hatalmas sorakozó téren: ezek a vadállatok nevezik így, de szavukat nem akarom megérteni, mert még összetéveszteném Goethe nyelvével, aki — mint mondják —, valaha egy tölgyfát ültetett ide... „Appelplatz" •— pofázzák ezek, de az ő szájukból — ha szabad szájnak neveznem beszélő üregüket — ez másképp hangzik, mint Beethovenéből. Hitler nyelve ez. Seprek a sorakozó téren. A tér fölött repülő madár azt hinné, a tengelye vagyok annak az embergyürűnek, mely már egy negyed órája szüntelenül kering hátratett kézzel a fagytól fénylő aszfalton. A büntetett katonák sétája ez. Mennek, farkaspillantásukat rám, a rabszolgára szegezik, összeszorítják szájukat, állkapcsukat megfeszítik. Igyekszem úgy viselkedni, ahogy ezt a koncentrációs táborban tanult elővigyázatosság előírja. A hosszú tapasztalat. Tovább seprek, s már nem vagyok a kör közepén, megpróbálok lassan kijutni innen. Fejemet fel sem emelem, arcizmom se rándul, a büntetett katonák közt próbálok átfurakodni. Ekkor egyikük mentében odasúgja: — Mi hír Franciaországról? ... Mikor látjuk újra Párizst? S mindezt a legtisztább párizsi kiejtéssel. Viszszafojtom kíváncsiságomat, s gyors pillantást vetek a távolodó széles hátára. Aztán újra meglátom. Nagy hozzáértéssel egy helyben mozog, megvárom, amíg mellém ér. Kiejtése utánozhatatlan, csalhatatlan. Ki lehet ez? Már. előttem van. Egy pillanatra felnézek, karjáról leolvasom a francia SS-hadosztály jelzését. Helyes, legalább tudom, mihez tartsam magam. Nem lehet valami rózsás az életed a felsőbbrendű emberek között, te gazember. Még Itt is úgy bánnak veled, mint egy utolsó csirkefogóval. A nagy bűnözőknek is megvan a saját arisztokráciájuk, ranglétrájuk, logikájuk. Kilépni — hangzik durván —, kilépnil A katona meggyőződéssel sóhajt és egész halkan súgja, mert a csend a büntetőszázadban is kötelező: — Cimbora, hogy itt mit kell szenvedni! Na nézd csak! És ezt nekem mondja ez az alaki Saját jószántából lett a hóhérok fizetett pribéke, ő maga is hóhér közben. A körforgás folytatódik, azután nemsokára véget ér. Az előírásos sétára felügyelő SS-altiszt visszatér a fedezék alól, szállására vezényli a gyászos bandát. A párizsi még égyszer mellém kerül. A szemetet lapátomba seprem, s a talicskába hajítom, majd egész halkan odavetem neki: — Kellett neked idejönni, te szemét! összerázkódik tekintete — mint a kivert kufyáé — könyörögve és döbbenten keresztezi az ényémet, az egész egy másodperc töredéke. A menet eltűnik, a nagy kapu elnyeli őket. A tér szélére igyekszem, hogy talicskámat kiürítsem, de főleg, hogy elkerüljek innét: félek, talán volt ideje leolvasni a rabszámomat. Mire újra Itt vagyok a tér már üresen ásít, sivár és mindennapi. Dolgom még van, így hát tovább seprek, igyekszem nagy felhajtással valódi munka látszatát kelteni, érzem, hogy a toronyból az őr minden mozdulatom szemmel kíséri. Egyszerre csak csizmadobogás hallatszik, SSkatonák rohannak elő pórázon vezetett kutyákkal: a fal mellé állítottak egy kis embercsoportot, azokra vonítanak és acsarkodnak a kutyák. Ügyelek, hogy el ne áruljam e megszokott és mégis mindig új jelenet iránt az érdeklődésemet. Az érkezők öten vannak. A vadaktól körülfogva vigyázzban állnak és amenyire erejükből telik, higgadtnak mutatkoznak. A szovjet hadsereg HÁROM P O J cc </» FON illlllllll tiszti egyenruháját viselik. Az első sörtésállú ezredes, a többiek is mind szakállasok; emberek, akik már néhány napja nem Jutottak borotvához. Keményen tartják magukat, de a kimerültség azért meglátszik rajtuk. Kifulladtak abban a két kilométeres futásban, melyre az SS-ek kényszerí' tették őket; kutyákkal a sarkukban szaladtak a sűrű fák közé rejtett tábori vasútállomástól, mely mindennap megkapja a maga halálra ítéltjeit. Rövid vezényszó: az SS-ek megmerevednek; a táborparancsnok jelent meg. Hosszú, keskeny kezében korbács, csizmája fényes; Igazi piperkőc. Magam előtt látom, amint tegnap gyermekét sétáltatta, egy öt év körüli fiúcskát, magához Inti az egyik olasz de"ortáltat, és mialatt az feszes vigyázzállásban áll előtte, ő kedvesen beszélget a fiacskájával. A gyermek leejtette a zsebkendőjét, s a tiszt a fogolyra parancsolt, hogy vegye fel. Ez lehajolt, megfogta a finom kis anyagot, s ekkor a gyermek apró jeges bakancsával arcbarúgta. A szerencsétlen kiegyenesedett, odanyújtotta a zsebkendőt, szájából kitört fogak közül öm lött a vér. A tiszt korbácsütéssel kergette el, majd gyöngéden átölelte gyermekét s karjában vezette tovább. így nevelte az apa a lövendő vezért. A gyermek anyja az a pokoli szörnyeteg volt, aki a deportáltak lenyúzott és kicserzett bőréből lámpaernyőt és iratmappát készített, s akit a történelem „Buchenwaldi szuka" néven tart számon. A táborparanesnok végigméri az újonnan jötteket. Oroszul szól hoz zájuk, gúnyosan, kezében korbácsot lóbálva: — Uraim, üdvözlöm önöket körünkben. Remélem otthon érzik majd magukat. Sajnálattal kell azonban megállapítanom, hogy a külsejük tisztekhez nem méltóan elhanyagolt. De majd mi megtanítjuk önöket mosakodni, becsületet szerzünk annak a kevés emberinek, ami önök ben még megmaradt". Elrendelem, hogy borotválják meg önöket. Tetőtől talpig. Medvék! Szeny nyes banda! Büdös Ivánok!!! A szovjet ezredes komoly, nyugodt válaszában egy csepp idegességet sem tudok felfedezni. — Uram, a szovjet hadsereg öt katonája, kü lönböző rangú tisztek állnak ön előtt. Szökött foglyok, kiket újra elfogtak: balszerencsés harcosok. Figyelmeztetnem keil önt a genfi egyezményre. Nekünk itt semmi keresnivalónk, önnek nincs Jogában sem sértegetni bennünket, sem ke zet emelni ránk. A táborparancsnok hisztérikusan felnevet, cinikus arccal az SS-ek felé fordul, akikre mintegy megelőzve a tragédiát, szintén átragad ez az indokolatlan cinikus jókedv. Mind nagyon jól kezdenek mulatni. No majd meglátjuk! A táborparancsnok végigsétál a fogoly tisztek előtt, de az arcát már kegyetlen düh torzltja el. Mire az ezredes elé ér, már oroszul üvölt: — Ezredes! Te szemét! Te szuka kölyke! Még te mered magad tisztnek nevezni! Szép kis tiszt vagy, mondhatom! De Idenézz, teszünk mi a te rangjelzéseidre... Letépi az ezredes rangjelzését, s messzire hajítja. És akkor... Akkor az ezredes felemeli a karját. Széles ökle roppant erővel csap az üvöltöző SS arcába. Az ütés olyan kemény, hogy a táborparancsnok egyensúlyát veszítve meginog, s el is vágódna, ha az emberei estében fel nem fognák. Felemelt korbáccsal akar az oroszra rohanni, ám mielőtt még lesújthatna rá, egy másik hatalmas ütés a földre teríti. — Takarodj! — kiált rá az ezredes a felhábo rodástól magából kikelve. Az SS-ek most már eleresztik a kutyákat. Pus katussal ütlegelik a foglyokat, s a krematórium felé terelik őket. Ordításuk egyetlen nagy hangzavarban olvad össze, de a táborparancsnok hangja túlüvölti valamennyiüket, és veszettebbül vonít, mint a kutyák. Egy lyukas garast sem ér az életem — gondolom: a pofon szemtanúja nem érheti meg a napfelkeltét, az ilyesmire a hóhérok felettébb kényesek, hanem az általános zűrzavarban sikerült kereket oldanom, s elvegyülnöm a tábor névtelen sokaságában. Néhány órával később már az egész tábor beszélte a pofonok történetét, és nem volt nehéz elképzelni, milyen állati kegyetlenséggel elkövetett kínzások előzték meg az öt orosz tiszt kivégzését. Este blokkok szerint vonultak a deportáltak a nagy térre, „Zahlappelre" nyomasztó csendben, szorongó, de végtelen elégtételt érző szívvel állták a szélvihart, mely süvítve sodorta magával a havat. Ütemes léptekkel, kifogástalan rendben, ritmikusan verve az aszfaltot, utolsónak az orosz katonák tűntek fel — minden nemzetközi egyezményt felrúgva internálták őket ide. z egész táboron végigmorajlik a szolidaritás hatalmas hulláma. Énekszóval közeledtek az oroszok. Lenyűgöző volt engesztelhetetlen, legyőzhetetlen hangjuk. Ügy vonultak a helyükre, mintha rohamra mennének. Most kapták a harmadik pofont az SS=ek: a katonák az Internacionálét énekelték. Fordította: CSEKE JUDIT A DZSUNGELHABORŰ ALDOZATA: AZ IRÓ LELKIISMERETE John Steínbeck nemcsak amerikai, hanem világviszonylatban is korunk legnagyobb íróegyéniségei közé tartozik. Százmilliók ismerik és becsUlik például Erik a gyümölcs és Egereit és emberek című műveit. Egy irodalombárát sem vitatja el, hogy évekkel ezelőtt joggal kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Annál nagyobb megrökönyödést és viszolygást vált ki az írói lelkiismerettel semmiképp össze nem egyeztethető szégyenteljes mai magatartása. Miután ugyanis a fiatal szovjet költő, Jevtusenko felszólította a Vietnamban viselt szennyes amerikai háború elítélésére, Steinbeck haditudósítóként utazott a délvietnami pokolba. Eddig rendjén is lenne a dolog, különösen ha számításba vesszük, hogy elutazása előtt így fogalmazta meg célját: „Az igazságot megyek keresni Vietnamba". Csakhogy mivé torzult ez az „Igazságkeresés"! A New York Herald Trlbune-ben és azt követően szinte az egész nyugati sajtóban leközölt riportok tükrében nyomon követhetjük egy világhírű író etikai lezüllését. Steinbeck tollát egy Jogtalan és embertelen ügy szolgálatában forgatja. „Talpig férfiaknak" tünteti fel a hazájuktól sok ezernyi kilométerre egy nép kiirtására törekvő amerikai katonákat és gyalázkodik mindahányszor a vietnami szabadságharcosokról szól. Nem csoda, hogy világszerte elsősorban írók emelik fel a szavukat az ilyen kétes értékű publicisztika ellen. A megdöbbenésről és a felháborodottságról tanúskodó írások közül hadd említsük meg Arnošt Lustig cseh írónak a RUDÉ PRÁVO január 21-i számában megjelent tiltakozását. Nem a gyűlölet és az erős szavak jellemzik ezt az írást, hanem a meggyőző tények. Lustig tulajdonképpen az olvasóra bízza, hogy a Steinbeck riportjaiból bőségesen merített idézetek alapján maga vonfa meg a mérleget, ítélje meg, hová Jutott az az ember, akit a humanizmus bajnokaként ismerhettünk meg. Tény és való, a tárgyilagos olvasóra megrendítően hatnak ezek a sorok. S magyarázatot erre a szinte érthetetlen pálfordulásra csak egy irányban kereshet és találhat: az amerikai életmód szélsőségesen torz, az erőszak hegemóniájára és dicsőítésére épülő elemeiben. „Nem tudjuk — állapítja meg ArnoSt Lustig —, mit ír még John Steinbeck Vietnamból New York-i újságjának. De egy dolog már bizonyos: riportjai nem fedik az Erik a gyümölcsöt, az ember méltóságáért, a világ nyomorultjai és üldözöttjei igazáért vívott harcot". tgy igaz. S szomorú valóságként könyvelhetjük el, hogy a vietnami háború egyik áldozata Steinbeck írói és emberi lelkiismerete. A MAGYAR FILM RENESZANSZA Az ötvenes évek néhány nagy sikere után a - magyar film-; művészet ismét visszahuppant az átlagosság szürkeségébe. Ez' a megtorpanás azonban csak ideiglenes volt. Ežt a véleményt vallja Richard Blech is, a FILM A DIVADLO 2. számában megjelent cikkében. Leszögezi, hogy a magyar film háború utáni sikereit az előző korszak „meddő hagyományainak", bizonyos „operettszerű örökségnek" árjával szemben érte el. Alapvető fordulatot csak az 1965-ös esztendő hozott. Ekkor feltűnő módon megváltozott a magyar filmgyártás arculata: „Kevesebb lett az átlagos alkotás, bővült az úgynevezett ló átlag és gyarapodott a mély művészi élményt nyújtó filmek száma".A cikkíró ezt a jelenséget főleg az új, fiatal rendezői nemzedék munkásságának tudja be. Ez számbelileg ugyan elmarad a fiatal cseh rendezői gárda mögött, viszont „világos az elképzelése, tudja mit akar és sajátos látószögből tekint a valóságra." A továbbiakban megjegyzi, hogy ezt a „reneszánszot" a lengyel és részben a cseh „új hullámhoz" hasonlóan a nemzeti történelem átértékelésének törekvése jellemzi. Veszélyesnek tartja viszont, hogy bár a magyar filmszínészek tábora valóban népes, a rendezők túl gyakran szerepeltetik a már jól ismert arcokat. ÍRD ÉS OLVASD: 170 PÉLDÁNY Tudajdonképpen csak rövid tartalmi ismertetés E. Fehér Pál irodalmi jegyzete a PL AMEN idei első számában. A cseh olvasó felé közvetíti Forbáth Imre Eszmék és arcok című tanulmány és cikkgyűjteményét. A szerző fő érdemét abban Jelöli meg, hogy tizenöt írásával „fehívja a figyelmet a magyar avantgardenak arról a Magyarországról kiüldözött szárnyára, amely megőrizte nemzetiségét és újratörő művészi igényét egybefűzte az öntudatosan pártos esztétikai és politikai magatartással." Kifogásolja azonban, hogy a válogatásból kimaradtak Forbáthnak azok a londoni emigrációban megjelent művei, amelyekben merészen írta meg a magyarok háború alatti magatartását. Vitába száll a kötet zárszavának szerzőjével, Csanda Sándorral is, aki szerinte ezeket az esszéket tévesen tartja csupán publicisztikának. Az irodalmi jegyzetben ott üti meg a legerősebb hangot, ahol „diszkriminációnak" és „érthetetlen eljárásnak" minősiti, hogy a TATRAN Könyvkiadó ezt a kötetet a két szomszéd ország közös könyvkiadási egyezménye keretében csak 170 példányban jelentette meg. „A könyvkiadás államosítása óta még nem /elent meg magyar könyv alacsonyabb példányszámban" — állapítja meg E. Fehér Pál. Helyesnek tartanánk, ha ezt a jogos észrevételt, esetleg szélesebb összefüggéseiben is, nyilvánosan megválaszolná a könyvkiadó szerkesztősége. A MŰVÉSZET NEM MÉRHETŐ CSAK KORONÁVAL A Csehszlovák Film- és Televízió Művészek Szövetségének Központi Bizottsága a LITERÁRNI NOVINY 3. számában íejti ki álláspontját a csehszlovák filmgyártás gazdasági irányításának lényegbe vágó kérdéseiről. Elsőrendű követelmény, hogy a film gazdasági irányítását alávessék a kulturális politika érdekeinek. Ugyanakkor természetesen feltétlenül törekedni kell a jó gazdasági eredményekre is. Ennek útja azonban nem a művészi igényesség mércéjének alábbhelyezése. Éppen ellenkezőleg, jó gazdasági eredmények csak színvonalas alkotásokkal érhetők el. Erről tanúskodik például, hogy az utóbbi időben csúcsalkotásainkkal jelentős devizahozamot értünk el. Ebből teljes mértékben fedezzük az összes külföldről behozott film megvételi költségeit, sőt az állampénztár sem jár rosszul. Az „Üzlet a korzón" külföldi bevételéért mínti egy 25 értékes nyugati filmet importálhatunk, vagy ezen a pénzen néhány hazai alkotást forgathatunk. Az álláspont szerzői kifogásolják egyben, hogy a Csehszlovák Filmvállalat a mozik bevételének csak hozzávetőleg 36 százalékát kapja meg és ezért ráfizetéses. Pedig a komplex gazdasági értékelés kimutatja, hogy ezen a címen társadalmunk jelentős nyereségre tesz szert. (Tavaly kb. 18 millió korona volt a tiszta nyereség.) Filmvállalatunk tehát azért aggódik, mert az új gazdaságirányítási rendszerben rá is vonatkozik a jövedelmezőség követelménye, viszont a nyereség jelentős része más intézményeké (nemzeti bizottságok). A művészek meg attól tartanak, az ilyesmi kedvezőtlenül kihat majd a film színvonalas fejlődésére. Nyilvánvalóan jogos aggodalom. Kíváncsiak vagyunk, hogy az illetékesek hogyan nyugtatják meg a háborgó kedélyeket. lg- t-J