Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-09 / 40. szám, csütörtök

RUONYÁNSZKY KSTVÄN: 2. A MAHDI ORSZÁGA May Károly regényére emlé­kezem: mennyire felgyújtotta gyermekkorom képzeletét a Mahdi országa! Azután megta­nultam egy másik Írótól, ho­gyan mészárolta le Kitchener, Khartúm lordja Maxim-géppus­káival a függetlenség szent há­borúját hi.V 5 szudáni mes­siás szabadságharcosait: Chur­chill — akkor ifjú riporter — a River War szerzője nem tit-. kolta, hanem dicsőitette a brit gyarmati hódítók legvéresebb tetteit. De a vallási prédikátorból forradalmi vezérré, államalko­tóvá növekvő legendás Mahdi unokái mintha megfeledkeztek volna arról az omdurmáni csa­táról ... A mai madhisták leg­többnyire ugyanolyan lándzsás­szablyás harcosok, mint őseik voltak. De a mai mahdik Ox­fordban nevelkedtek és arról nyilatkoznak, hogy „a szudáni brit kísérlet nem hagyott kese­rű emléket a nép szívében". A múlt század utolsó harma­dában egy szegény mohamedán Igehirdető, aki a Fehér-Nílus Abba szigetén halászbárkákat ácsol és kölest termel, azzal válik népszerűvé, hogy az an­gol—egyiptomi hatóságok el­nyomó intézkedései, a jogfosz­tás, az erkölcstelenség, a hará­csolás ellen emel szót, miközben a Koránt magyarázza. 1881-ben már mint Mahdi (megváltó, fel­szabadító) indít hadat a meg­szállók ellen, kibontva a pró­féta zöld zászlaját. És a harc­ban — mint Churchill jelentet­te — „a botos emberek első íz­ben győzték le a puskásokat". 1885-ben, amikor a Mahdi se­rege elfoglalja Khartúmot, Af­rika történetében első ízben szerzi vissza függetlenségét egy gyarmatosított ország. A mahdista államban a vallás fa­natikus védelmének jelszava nemzeti-társadalmi törekvése­ket ls tartalmaz: Gordon pasa már akkor azzal riogatja Lon­dont, hogy a Mahdi zászlaja kommunizmust takar". Kitche­ner csak 1898-ban végez a szu­dáni függetlenséggel: az om­durmáni csatában lekaszálja a szudáni kalifa seregét, a Mah­di síremlékét lerombolja, ham­vait a Nílusba szórja. Azután a kolonializmus meg változtatja a vérengzés módsze­rét: az angolok a legendás név viselőit megvásárolják, vagy megnyerik maguknak. A Mahdi fia, aki a vereség után rőzsét gyűjt, hogy megéljen, egész er­dőt kap tőlük ajándékba Abba szigetén, amely szent hellyé válik, hiszen ott él a próféta, És a Mahdi fia kardját az an­gol királynőnek ajándékozza. Történelem? Az — de a szu­dáni erőviszonyok egyik lénye­ges elemének, a Mahdi-család hatalmának történelmi gyöke­reit fel kell tárni ahhoz, hogy megérthesse az ember a mai Umma Párt befolyását. Az Umma fő támasza a föl­desurakon kívül az anszár szekta. Aki anszár (követő), az feltétlenül és vakon követi a mindenkori Mahdi parancsát: azt teszi, amit a szudáni prófé­ta utóda mond. A szekta imám­ja (főpapja) Hádi el Mahdi, a hajdani megváltó negyedik le­származottja. öccse, az alig 30 esztendős Ahmed el Mahdi, az Umma-kormány volt belügymi­nisztere, a rendőrség főnöke. Unokafivére, a vele egykorú Szádek el Mahdi, az Umma pártvezére és Szudán miniszter­elnöke, Afrika egyik legfiata­labb kormányfője. A legnagyobb mohamedán szekta, a közigazgatás, a rend­őrség, a kormány és a kor­mánypárt a Mahdiak kezében van — Szudán a Mahdiak or­Cukornádfeldolgozó munkások — a szakszervezetek támogatói. a haladó mozgalmak, Szádek el Mahdi, Szudán mi­niszterelnöke, az Umma Pňrt veiére. szága. A kulcspozíciókhoz gaz­dasági hatalom is járul. Abba szigetén mindmáig ingyen dol­goznak a hivők, a szent hely erdőgazdasága különösen gyü­mölcsöző vállalkozás. Az anszárokat tízes és szá­zas katonai csoportokba szer­vezték. Ha a Mahdi üzen nekik, lóra, tevére, szamárra, vonatra, hajóra ülnek, fogják a kardot, a fütyköst, a lándzsát, a pus­kát, követik a hívó szót. Nomá­dok, pásztorok leginkább, ke­mények, szótlanok. Szilajságuk, harciasságuk közmondásos. Fegyverüktől egy percre se vál­nak meg. Messziről meg lehet ismerni őket, mert turbánjuk végét nem gyűrik be, mint má­sok, szeretik a szélben lobog­tatni. A modern Szudán képviselői nemegyszer figyelmeztettek rá, hogy az anszár magánhad­sereg fontos politikai tényező. Amikor megkérdeztem az egyik khartúmi újság főszerkesztőjét, hogyan használható fel ma ez a múlt századból ittmaradt mahdista erő, ezt felelte: — Például a szakszervezetek, a városi lakosság megfélemlí­tésére. Egy példa: amikor az angol királynő Szudánba láto­gatott, a vidéki lovasbemuta­tókra felvonultatták az anszá­rokat. A királynő elutazott, de az imám arra kérte őket, ma­radjanak együtt. A folklór napi politikává változott. A baloldal akkor éppen azt követelte, hogy a munkások és a parasz­tok képviselőit is vonják be a kormányba. Az Umma ezt elle­nezte, s a Mahdi meghívta az anszárokat, látogassák meg a fővárosban. Khartúmban és testvérvárosában, Omdurmán ban ötvenezer anszár gyúlt össze. Az imám vendégeinek durva kölest, lovaiknak takar­mányt adott — ez volt teljes befektetése. Az anszárok ott tá­boroztak a kertekben, a Nílus partján. Nem csináltak semmit, csak éppen várták az imám utasításait. De mindenki tudta Khartúmban és Omdurmánban, hogy az anszárok itt vannak és nekimennek az ördögnek is, ha a Mahdi parancsolja. A főszerkesztő folytatta a történetet: elmondta, hogyan kezdődött a kormányválság, amely az Ummát hatalomra se­gítette. A baloldal követelései­vel szemben a jobboldal azt sürgette, hogy az akkor ellen­zéki Umma minisztereit vonják be a kormányba. Kívánságának az anszárok fenyegető khartú­mi vendégeskedése adott nyo­matékot. Az akkori miniszter­elnök Khalifa, a kettős nyomás elől kitérve, váratlanul lemon­dott, hogy megnyissa az utat az Umma előtt. Amikor a meg­lepett miniszterek megkérdez­ték, kivel beszélte meg a le­mondási szándékát, azt felelte, hogy önmagával a tükör előtt. .. — De azt hiszem, megbeszél­te új sógorával is ... — fűzte hozzá a főszerkesztő. — Ugyanis éppen akkor vette fe­leségül Szádek el Mahdi egye­temista húgát. Khalifa beháza­sodott az Umma Pártba, a bal­oldali miniszterek kiszorultak a kormányból, az új miniszterel­nök az Umma képviselője ... KÖVETKEZIK 3. AZ OMDURMÁNI DIÁK Ostrava 700 éves HAZÁNK HARMADIK LEGNA­GYOBB VÁROSÁBAN, a három százezer lakosú Ostravában, a „köztársaság acélszívében" nagy évfordulóra készülődnek. A város az idén ünnepli fenn­állásának 700. évfordulóját. Ostrava politikai és közigazga­tási hatóságai ebből az alka­lomból nagyszabású jubileumi ünnepségsorozatot rendeznek. Ostraván az egyik legna­gyobb feladat a munkaerő kér­désének a megoldása. E fel­adat teljesítése többek között 50 000 lakás felépítésétől is függ. A város közszolgáltatásá­ban is sok a tennivaló. 1970-ig 20 ezer alkalmazottra lesz szükség Ostraván ebben a nép­gazdasági ágban. A városi nemzeti bizottság városfejlesz­tési terve részletesen meghatá­rozza azokat a feladatokat, amelyek lényegében érintik a mai Ostrava életét. A 700. év­forduló is alkalmat ad arra, hogy hozzáfogjanak a város központi korszerűsítéséhez és általában az életkörülmények megjavításához. A JUBILEUMI ÜNNEPSÉGSO­ROZAT keretében az északmor­vaországi kerületi székhelyen gazdag kulturális és sportren­dezvényeket terveznek. (sm) Meddig tűrik? A dunaszerdahelyi Klub mo­ziban a Romulus és Remus cí­mű filmet tűzték műsorra. A film iránt nagy volt az érdek­lődés. Ennek ellenére nem gondoskodtak arról, hogy a jegyvétel rendben folyjon le. A jegypénztárnál nincs korlát, így mindig az jut előbb az ab­lakhoz, aki merészebb és erő­sebb. Joggal kérdezzük, med­dig tűrik az illetékesek ezt a lehetetlen állapotot? Csak egy kis jóakarat, és segíteni lehet­ne a panaszokon. Rédvay Aladár, Dunaszerdahely Új iskola épiil 0) iskola épül Mecenzéfen, a košicei járásban. A 24 tan­termes iskolát több mint 6 mil­lió korona költséggel a košicei Magasépítő Vállalat dolgozói építik. Az eredeti határidő szerint az iskolának a jövő év­ben kellene elkészülnie, azon­ban a nemrégi felülvizsgálás alapján remény van arra, hogy még ez idén befejezik. Mató Pál, Košice Pavelt beszervezik Sebastian később egy ejtőernyős-ki­képzővel ismertet­te meg Pavelt. Víg kedélyű fickó volt. Mindent az életfi­lozófus szemével nézett; az életet ejtőernyő nélküli hosszú ugrásnak tekintette. Pavel fél hónapon át gyakorlati kikép­zést kapott egy re­pülőtéren: ugrott sportrepülőgépből, ugrott erdő fölött, aztán sorozatos éj­szakai ugrások kö­vetkeztek. A villá­ba visszatérve oktatója kitaní­totta, hogyan tüntesse el föl­det érés után az ejtőernyőt. Ez már nem ment olyan jól, mint az ugrás. — Majd a szükség ráviszi — mondogatta az okta­tó, aztán kitöltött egy hosszú nyomtatványt, s azzal búcsú­zott Paveltól, hogy bár soha­se kelljen felhasználnia itt szerzett ismereteit... Pavel kiképzői között az ej­tőernyős-oktató volt a legro­konszenvesebb figura, öt egy másik instruktor követte, aki megtanította Pavelt békaember­felszereléssel bánni, és víz alatt üszni. A kiképzésben Leonyid Krug is részt vett, mert idő­közben teljesen felépült, és fel­váltotta Franzot a tolmács sze­repében. A kiképzés egy hétig tartott; utána Pavel olyan ma­gabiztosan mozgott a vízben, akár a halak. Ezután a titkos­írás rejtelmeibe avatták be, majd megtanították rádióadók kezelésére. A különféle kiképzések ntán kis szünet következett. Egyszer teonyiddal kiruccantak a vá­rosba. Megint vettek orosz la­pokat. Pavel este az ágyban felfigyelt az egyik párizsi orosz lap gyászjelentésére, amely a hetvenéves Alekszandr Nyikolajevics Tuljev halálhírét közölte. Ismerősnek tűnt ez a név. Másnap reggel Leonyid Krug a lapokat böngészve a nekro­lóg láttán megjegyezte: — Hát leszakadt a jámbor Gyermek-, láncfü. No, örök világosság fé­nyeskedjék neki. Hangjából gúny csengett. A karácsonyt Klara nélkül töltötték. Elmúlt az Ojév is, s még mindig „szélcsend" volt. Egyszer Viktor Krug eljött a fivéréért, és három napra ma­gával vitte. Azóta Leonyid egyre gyakrabban tűnt el a vil­lából, s Pavel megtudta, mi­lyen érzés a szorongásos egye­düllét. Krug sohasem mondta meg, hol járt és mit csinált. Egyszer aztán a kínos „szél­csendnek" ls vége lett. Egy szép napon megint megjelent Sebastian. Szokásához híven félvállról beszélt, de mondani­valójának most új tartalma volt Először ls megkérdezte, nem akarna-e Pavel visszatérni a Szovjetunióba? Pavel azt válaszolta, hogy akár az orosz­lán barlangjába is elmenne, csak el innen ebből az undo­rító villából. Sebastian bizony­gatta, hogy könnyű feladata lesz: kis rádióadóval és pénz­zel meg kifogástalan okmá­nyokkal látják el. Átdobása sem lesz nehéz. Ez március elején volt. Egy hónap múlva Pavelt más helyre szállították. Senkitől sem bú­csúzhatott. Szovjet eredetű ru­hát, cipőt és fehérneműt adtak rá, hogy viseltes holmiként hassanak. Végül átnyújtottak neki egy személyi igazolványt, amely Pavel Ivanovics Potapov nevére szólt. Később megmutat­ták neki azt a rigai gyártmá­nyú SP1DOLA tranzisztoros tás­karádiót, amelyet át kell vin­nie. Ebbe ügyesen volt beépít­ve az adóállomás. Megbízatását ls közölték: K. vagy f. városban megkeres egy Sztanyiszlav Kurnakov nevű személyt Ismertetőjele egy szovjet öt- és háromrubeles lesz. Valódi bankjegyek. A to­vábbiakban Pavel köteles vég­rehajtani Kurnakov parancsait. Ha nem akadna rá Kurnakov­ra, adjon le rövid jelentést, az­tán Jól rejtse el a készüléket. Telepedjék le K. városban, vál­laljon munkát, éljen békés pol­gári életet. Ha szükség lesz rá, megtalálják. Szalonka visszatér Meleg, esős májusi este volt. Egy idegen lobogó alatt hajózó tehergőzös horgonyzott a batu­mi kikötő külső horgonyzóhe­lyén. A kapitány és segédtiszt­jei a tiszti társalgóban várták a vámvizsgálatot, a legénység­nek szabad foglalkozást rendel­tek el. Az üresnek látszó sötét kapitányi kajütben két ember gubbasztott: Sebastian és Pavel. Amikor egészen besötétedett, Sebastian intett Pavelnak, hogy készüljön fel. Pavel fürdőnad­rágra vetkőzött, aztán felcsa­tolta békaember-öltözetét. Se­bastian a szekrényből gumizsá­kot vett elő. Egy bőrönd volt benne a rádióadóval. Sebastian jól bekötötte, aztán Pavel hátá­ra erősítette a gumizsákot. Ki­lépett a kajütből, s vagy tiz perc múlva visszatért, és intett Pavelnak. Gyorsan elérték a ha­jó tatját, senkivel sem találkoz­tak. A tatról kötélhágcsó lógott le. A tenger nyugodt volt. — MenjI Isten veledi — súg­ta Sebastian Pavel fülébe, és megérintette a vállát. Pavel leereszkedett, aztán el­merült a meleg, sötét vízben. A tengerbe hulló esőcseppek halk melódiaként visszhangzot­tak a mélységben. Pavel élvezte a hazatérését... ... Reggel a szovjet tenger­parton gyerekek békaember­öltözetre bukkantak. Sokáig ta­nakodtak, mitévők legyenek, a fantáziájuk is működött. Hosz­szú tanakodás után egyenesen a határőrökhöz fordultak... Pavel ekkor már vonaton ült, s azon tűnődött, milyen furcsa a sors. Ezen a vonalon kapcso­lódott be az operációba, s most ugyanezen a vonalon tér visz­sza, hogy részt vegyen a befe­jező akciókban. Elaludt. Csak Adlerben ébredt fel. Megúnta a zötyögést. Kiszállt, a repülőtér­re vitette magát, s néhány óra múlva már Moszkvában volt. A vnukovóí repülőtérről fel akarta hívni bajtársait, da meggondolta magát. Még fi­gyelhetik. Inkább taxiba ült, s a Kalugai térről telefonált anyjának meg Markovnak. — Maga az, Vlagyimir Gavrl­lovics — kérdezte elváltozta­tott hangon. — Nem csapsz be, csibész — mondta az ezredes felvidulva. — A határőrök már jelentet­tek ... Mikor érkeztél? — Ebben a pillanatban. — Hol vagy most? — Eredj a Gorkij-parkhoz, tüstént ott leszek... (FOLYTATJUK) 1967.

Next

/
Oldalképek
Tartalom