Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-25 / 56. szám, szombat

19117. D. 25. A

z Auróra ágyútöze és a Téli Palotát megostromló munkások, parasztok meg katonák szuronyai valóban letépték az idő vasfüggönyét és olyan lavináját indították meg az eseményeknek, amely rövidesen porrá zúzva a régi gonosz világot, egy új, szebb, igazabb és emberibb világ építésének a kezdetét jelentette. E történelmi folyamat tudatosításában, a bonyolult és szinte láthatatlan összefüggések feltárásában, az embernek az emberhez és társadalomhoz való viszonyának megváltoztatásában, az új, szocialista társadalom, valamint az új ember megteremtésében jelentős feladat Jutott az irodalomnak, amelyet Gorkij annak idején az emberről szóló tudománynak nevezett el. Ez a feladat azonban nem volt egyszerű, mivel az orosz Irodalom, jóllehet az Októberi Forradalom nem érte váratlanul, hiszen Ragyiscsev óta, Gercen, Dobroljubov, Csernyisevszkij, de főleg Gorkij epedve várták a nagy megtisztító vihart, Lenin pártjának győzelme után, mégis válságba jutott. Oj frontok alakultak ki, elérkezett a váratlan dezertálások, de ugyanakkor az új harcosok felsorakozásának a kora is. Érdekes módon a költők gyorsabban értették meg a nagy eseményeket, mint a prózaírók, hiszen még a szimbolista A. Blokk is, a himnusznak beillő „Tizenketten" című költeményével üdvözölte a proletárforradalom győzelmét, nem is beszélvén a futurista Majakovszkijról és társairól, akik teljes szívükkel a forradalmat szolgálták. A prózaírók frontján, zavarosabb volt a helyzet. A forradalom és a polgárháború vérködös káoszában nemcsak Merezskovszkij, a minden szabadság mozgalmak ellenzője futott külföldre, hanem az olyan realisták is emigráltak, mint Kuprln, Bunyin, Csirikov, vagy pedig Alekszej Tolsztoj . .. Sőt hosszú hónapokon át a szovjet kormányt támadta Gorkij is! A forradalom hatalmas teremtő erejének mágnese, amely 150 millió embert lendített alkotómunkába, előbb-utóbb a kétkedők becsületeseit is magához vonzotta. Elsőnek Makszim Gorkij, a kultúra és az irodalom nagy szerelmese és féltője döbbent rá, mit is jelent a volt cári birodalom elmaradott tömegei számára Lenin programja. Viszszatért A. Tolsztoj is, majd Kuprin és mások. S egyre-másra jelentkeztek az új, valóban nagy tehetségek. A

fiatal szovjet Irodalom egyik legrégibb és legjelentékenyebb írói csoportosulása a Rapp, a Proletár írók Oioszcrszági Szervezete volt, amely az irodalom kommunista eszmeiségéért vívott harcban igen pozitív szerepet játszott, de ugyanakkor türelmetlen, szektás, s nemegyszer ártalmas magatartást tanúsított. Node a Rappnál ls érvényesült a goethei tétel, hogy „minden elmélet szürke ...". Az élet aranyfája náluk is zöldebb volt, ragyogóbb és terebélyesebb, mint programjaik, ami viszont nem is csoda, mivel tagjaik közt olyan művészeket láthattunk, mint A. Szerafimo vics, akinek „Vasáradata" nemcsak egy fekete-tengeri partizánosztag hősies harcainak kiválóan megírt krónikája, hanem a kor feszültségének és dinamikájának nagyszerű lerögzftője is. Nem kisebb tehetség nála D. Furmanov sem, Csapájev egykori politikai tisztje és krónikása, vagy A. Fagyejev, a „Tizenkilencen" című regény alkotója. A Rapp soraiban találjuk A. Szurkovot és másokat. S ide kell sorolnunk végeredményben G. Gladkovot ls, aki a proletárírók „Kovácsműhely" (Kuznyica J elnevezésű csoportjának volt legtehetségesebb képviselője. Ám annál jelentősebb szerepet játszott a LEF, a Művészetek Baloldali Frontja, ahol V. Majakovszkij, N. Aszejev, B. Paszternák (1927-ig J és Sz. Kirszonov mellett Sz. Tretyakov. O. Brik, V. Sklovszkij és a film rendező Sz. EJzenstejn nevével la találkozhattunk. „Leflsta" lett később J. Bábel ls, s Lunacsarszkij volt a nagy pártfogójuk. S az sem érdektelen, hogy szektás és extravagáns kulturális politikájukat Lenin csupán egy párthatározat segítségével tudta helyes mederbe terelni. A fiatal szovjetirodalom legtehetségesebb írógárdája a Rapp és a LEF mellett az útitársakból (Poputcsikok) alakult, Szerapion-testvérek elnevezésű csoportba tömörült. A Szeraplon-testvérek alapitóihoz tartozott M. Zoscsenko, L. Lunc, N. Nyikitin, V. Kaverin, I. Gruzgyev és a szinte gyermekkorban lévő V. Pozner (ma Párizsban él). Majd Vsz. Ivanov, K. Fegyin, M. Saginjan, K. Csukovszkij és V. Sklovszkij is csatlakozott hozzájuk. Érdekes, hogy a Szerapion-testvérek már a húszas években hirdették, hogy a „mű legyen organikus, élje a maga saját külön életét, s ne legyen kópiája a természetnek, hanem a természettel éljen egyenrangú életet", ami lényegében a mai modern művészetnek is az első számú követelménye. Ami viszont érthető is volt, mivel éppen ezeknek az útitársaknak, valamint a semmiféle csoportba el nem kötelezetteknek a legjobbjai (I. Ehrenburg, A. Tolsztoj, V. Katajev, K. Pausztovszkij) alkotják meg az évek folyamán a szovjet irodalom néhány Igazgyöngyét. Ez a sok írói csoportosulás, a programok kinyilatkoztatása és elvetése, új trtak keresése és tagadása végo 2 3 < a < > > o LI o o M tň vészetével, A. Tolsztoj pedig a Golgotában a szocialista forradalmat meg nem értő orosz értelmiség keresztútját mondja el, megrázó drámaiassággal. A szovjet Irodalom első nagy korszakának írói azonban nemÉs letéptek az idő vasfüggönyét... A szovjet próza ötven éve só fokon az egész szovjet Irodalom holnapot szülő vajúdását tükrözte. Ám a kor drámai, de színes és változatos eseménysorozata szükségessé tette az erők további szétforgácsolásának megakadályozását. A párt, amely biztos kézzel Irányította a társadalom és az ország átalakulását, megtette a szükséges kezdeményezést. Ezerkilencszázharmincegyben a rappisták, lefisták és az útitársak (köztük a Szerapion-flvérek is) szövetségesekké válnak, 1932. április 23-án pedig, a SZKP KB határozatának értelmében megalakul a szovjet írók egységes szövetsége. A szovjet irodalmat, tehát a prózát is, tekintet nélkül a különböző csoportok és irányzatok ténykedésére, lényegében öt nagy fejezetbe sorolhatjuk. Az első fejezet a szovjet hatalom születését, a forradalom és a polgárháború éveit, majd a társadalom átalakulását, valamint az országépítés kezdeti korszakát foglalja magába, 1917-től egészen 1929-ig. És ha e korszak értékes prózai alkotásairól beszélünk, Ismételten szólnunk kell A. Szerafinomlcsnak, a Vasáradatáról, A. FagyeJevnek és D. Furmanovnak a műveiről. A forradalom és a polgárháború lett témája Vsz. Ivanov regényeinek és elbeszéléseinek, aki a Pánéélvonatban, a Színes szelekben, a Kéklő síkságok és a Partizánok című prózájában magas Irodalmi színvonalon szól mindarról, amit a Nagy Október az elnyomottaknak adott. Wrangel báró fehérgárdistáinak és az idegen intervenciós hadaknak krími vereségét írja meg A. Maliskin a Dalra elestében, míg j. Bábel a Lovashadsereg című novellás kötetében a BugyonnlJ vezette Első lovashadsereg katonáinak sorsát örökítette meg sajátos, sok vitát kiváltó módszerekkel és meglátással, bizonyítva, hogy személyében európai rangú novellistája született a szovjet rendszernek. K. Fegytn, a Városok és években a háború' és forradalmak viharába sodródott civilembert mutatja a lélekábrázolás finom és mély műcsak „fegyverről és vitézről énekelnek. Az író, a jó honpol gár részben nagy meglepetés sel, részben nagy büszkeségge tapasztalja, hogy az évszázado kon át rabszolgasorban és tu datlanságban tartott nép cso dálatos országépítő munkát vé gez, versenyre kél Európává és gyárakat, duzzasztógátaka épít, vízi erőműveket és sínpá rokkal szeli át a sivatagokat És F. Gladkov megírja nagy al kotását a Cementet, B. Pilnyak A Volga a Fekete-tengerbe ömlik című pátoszmentes, bíráló hangú riportregényét, L. Leonov pedig a korszak végén adja nyomdába a „Megindult az erdő" (Szotyj kéziratát. A

szovjet irók azonban nem feledkeznek meg a hiányosságokról sem, az új társadalomba átmentődött burzsoá csökevényekről. S amíg A. Nyeverov a Volga menti éhező parasztok taskenti anabázisát írja meg „Taskent, a bőség városa" című könyvében, addig L. Leonov A tolvajban a spekuláns Nepmant mutatja be. M. Zoscsenko és A. Platonov pedig novelláikban az új ember régi hibáit és a vén rókák legfrissebb turpisságait veszik célba. A már említett írók alkotásai mellett feltűnnek M. Saginjan, l. Ehrenburg és P. Pavlenko regényei is, V. Sklovszkij tanulmányai... A második fejezet (1930— 1941) a kollektivizáció és az első ötéves tervek Időszakát öleli fel. Ezekben az években fejezi be M. Solohov a XX. század emberének nagy eposzát, a modern idők „Háború és békéjét", a Csendes Dont. Ám M. Solohov új regénye az Oj barázdát szánt az eke, már az orosz falu kollektivizálásáért vívott harc hőseit mutatja be kegyetlen józansággal és nagy művészi bravúrral. A szovjet írók második központi témáját a szocializmus nagy építkezései, az ország iparosítása képezi. F. Gladkov megírja az Energiát, V. Katajev a Hajrát és a szovjet építők lendülete az olyan kétkedőket is megragad, mint I. Ehrenburg, aki az Éjjel-nappal című filmszerű regényében az új nemzedék kitartását és optimista jövőbe látását örökíti meg. Még K. Pausztovszkijt, a leheletszerű finomságok ötvösmesterét, a romantika szerelmesét is elbódítja a szocialista haza építésének lelkes légköre és a Kara-Bugazban, valamint a Mezítlábos Odisszeuszok című regényében állit emlékművet a nagy országátalakítás egyszerű hősének. És csak természetes, hogy a szocialista munka kohójában megszületik a minőségileg új, gondolkodásában és tetteiben szocialista ember, a szovjet hazafi. Az ő hányatott gyermekkorára emlékezik A. Avgyejenko (Szeretek), A. Makarenko, valamint a szerencsétlen sorsú N. Osztrovszki] is (Az acélt megedzlk). Az új társadalom oszlopa ez az ember, aki jelen van L. Leonov „Üstökösében", noha e regény tltuláris hőse az új idők szavát megértő orosz értelmiség megtestesítője, Szkutarevszkij, a tudós professzor. És az Ilf és Petrov kettős szatírái további színekkel gazdagítják e kor irodalmi palettáját. A

hazaszeretet, az emberfeletti hősiesség, az önfeláldozás, a párját ritkító kommunista példamutatás, de egyben a megpróbáltatások és a szenvedések végtelennek látszó sorozata tölti kl az 1941 júliusától az 1945 végéig tartó harmadik korszakot. „Szent kötelességünknek tartjuk feljegyezni az emberiség és a történelem számára mindazoknak az emberfeletti hősiességét, akik munkájukkat, szenvedésükkel és vérükkel készítették elő az ész és az igazság győzelmét a fasizmus gonoszsága és bestialitása felett" írták kiáltványukban a Nagy Honvédő Háború nehéz éveiben a szovjet írók. Sokan közülük, így I. Ehrenburg és M. Solohov, K. Szimonov és L. Leonov, K. Pausztovszkij és sokan mások mint a szovjet lapok haditudósítói vettek részt a háborúban. M. Solohov és I. Ehrenburg írásai nap mint nap lelkesítették a szovjet katonákat, tanították őket a fasiszta támadók elleni gyűlöletre és A. Fagyejev (Az ifjú gárda), V. Katajev (A szovjet hatalomért harcoltak), L. Leonov (Velikosumszk bevétele) alkotásaikkal nemcsak a szovjet nép hősiességét és önfeláldozó harcát énekelték meg, hanem egyben példát is mutattak a többi szovjet írónak, akik szintén a nagy háború krónikásai lettek, mint B. Gorbatov (Meg nem alázottak), W. Vaszilievszka (Szivárvány), V. Grosszmann (Sztálingrádi lövészárok), L. Szobolev (Sellő J, K. Szimonov (Nappalok és éjjelek], A. Beck (A Volokolamszki országút), V. Nyekraszov (Forog a kerék), V. Panova (Kórházvonat), Olesz Honcsár (Zászlóvivők) és mások. Az igazságnak ebben az élet-halál harcában nagy szükség volt a lelkesítő szóra, néha • front mögött még jobban. mint a harctéren és csakis így történhetett, hogy gyakran a pillanatnyi szükség hatása alatt a lelkesen bátorító szó, a történelmi krónikának szánt írás művészi színvonala sülylyedt. A Nagy Honvédő Háború legszebb, legőszintébb és legművészibb irodalma a negyedik korszakban (1945—1956), a győzelem utáni Időkben, a béke, az ország újjáépítésének és az emlékezések esztendeiben jött létre. Ekkor Irta meg L Ehrenburg a Vihart, és a Kilencedik hullámot, M. Solohov az Emberi sorsot és kikívánkoztak végre K. Szimonovből, E. Kazakevicsból és V. Nyekraszovból a háború és a gyakran fájdalmas hazatérés bánatos, könnyes szavai. A korszak azonban nemigen kedvezett az írói igazmondásnak. A szovjet írók végtelen tehetségét azonban az is bizonyítja, hogy ebi ben a nehéz korszakban is születtek nagy művek, mint B. Palevoj, I. Ehrenburg írásai, L. Leonov (Orosz erdő J

, V. Panova, U. Baklanov, P. Pavlenko és K. Fegyin új regényei, az Első örömök, a Különös nyár, és a Fivérek! Az ötödik korszak kezdetét Sztálin halála és a személyi kultusz kimúlásának lassú folyamata jelenti, kivirágzását pedig a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956-ban lezajlott XX. kongresszusa. Ä

m az „öregek" még a feltörő fiatalok rohamai közepette is tartják megérdemelt pozíciójukat és versenyben vannak az utódokkaL Hiszen új művel (Emberek, évek, életem) lépett a porondra az örökifjú I. Ehrenburg és legszebb alkotásával lepte meg (Nyugtalan ifjúság) híveit az ezüsthajú, halk szavú K. Pausztovszkij is. A legörvendetesebb jelenségnek azonban azt a tényt tartjuk, hogy az elmúlt évtized folyamán a költő Jevtusenko és nagyhírű társai mellé a szovjet próza olyan bátor és igaz hangú, meg nem alkuvó és tehetséges mestereket sorakoztatott fel, mint V. Gyugyincev (Nemcsak kenyérrel), V. Ovecskin, V. Tyendrakov és AnatoliJ Kuznyecov, nem ls szólván már N. Jevdokimovról, J. Nagibenről, Sz. Antonovról, V. Akszjonovról, J. Kazakovról és I. Szolzsenylcinről, akiknek érdekes alkotásai bizonyítják, hogy a tévedések, a megingások, ha károkat is okoztak, a folyamatosságot meg nem szakították, a helytállók bátorságát el nem pusztították. És a Nagy Október ötvenedik évében örömmel állapíthatjuk meg, hogy a szocialista társadalom sajátos talaján létrejött szovjet Irodalom csúcsalkotásai, minden sajátosságúk és specifikumok ellenére, vagy talán épj)en ezért, egy nagy, emberi, és mélyen humanista, mégpedig harcos humanista Irodalmat alkotnak, amely az emberiség szebb és jobb holnapjának, a kommunizmusnak az építője é» egyben a bajvívója is. BARSI IMM