Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-25 / 56. szám, szombat

H etvenkllenc esztendős, fáradt, megtört asszony. A kor, a harcos munkásélet megtörte, arcára ezernyi ráncot vésett. Közel fél esztendeje nyomja az ágyat. Nem, nem a betegség, vagy az aggkor kötötte ágyhoz. Még a múlt őszön történt. Egy vigyázatlan lépés, és elpattant a combcsont. Kórházba került. Sajnos, ez esetben csődöt mondott az orvostudomány. Az öreg csont könnyen törik, de nehezen forr össze ... Otthon az öreg, régimódi házikóban keressük. Olyan ez a kicsike ház, mintha meséből varázsolták volna Ide. Ez volt egy életen keresztül az Uzsák-család otthona. Jelenleg lakat feszül az Mari néni a fiát várja ajtón, mivel Mari néni bent a faluban asszonylányánál fekszik. Jobb ez Így neki, meg a hozzátartozóinak is. A házacska most üresen szomorkodik, mintha restelkednék a szemközt épült palotaszerű ház előtt. Nem idegené a ház. Mari néni unokája építette. De hát van-e ok a szégyenkezésre? Ha nem is olyan szép, tetszetős, mint a nagyház, a szerény, kis vityillónak törté nete van. Minden, ami falai között történt, ma már kicsit történelem. Ezek az ósdi falak, a szürkés tető nemegyszer nyújtottak védelmet azoknak az embereknek, akik annak idején a holnapot, a munkásjövőt kovácsolgatták. Évtizedeken keresztül ebben a kis házban találkoztak a falu és a környék kommunistái, itt ápolgatták a születő, új élet csiráját, a máét, amelyben a hajdani zsellérember unokája olyan házat építhet, amilyen a múltban a falu első gazdájának sem volt. A faluszéli házacskában — akkor még itt volt a falu széle — nemegyszer vendégeskedtek a hazai munkás mozgalom nagyjai, a párt vezetői, mint például Gottwald, Mező, Major, Steiner elvtársak. És amíg bent a petróleumlámpa világánál a párt feladatalt, a jö vőt körvonalazták, a győzelemhez vezető utat térképezgették. Mari néni, Uzsák János bácsi felesége őrséget állt. Vigyázó szemmel fürkészte a sötétséget, figyelte a falut, nem mozdul-e valahol árnyék, nem dobban-e csendőrcsizma a kavicsos úton. Ismerősei, elvtársai azt mondják: „Mari néni soha nem volt a párt tagja". Ö egyszerűen megmaradt kommunista feleségnek. Ez azonban akkor senkinek sem jutott eszébe. Éppúgy a párthoz tartozónak tekintették, mint a szervezett párttagokat. És Mari néni állt a vártán. Idejében riasztotta az elvtárssakat, ha veszélyt sejtett. Szerette a férjét, szerette, becsülte az elvtársait, barátait. Az ellesett szavak az ő gon dolatvilágában ls gyökeret eresztettek. Igy nőtt naggyá, harcossá, kommunista feleséggé. Ebből a kis házbői indult el annak Idején a fiatal férj, hogy fegyvert fogjon a Magyar Tanácsköztársaság védelmében. Felesége gyermeket várt. Első gyermeküket. Nehéz, borzasztó volt az elválás, a tudat, hogy talán soha nem látja többet feleségét, soha nem Ismeri meg a gyermekét. Mégis ment. A kis báz nem látta viszont azt az Uzsák Jánost, aki akkor búcsúzott. Helyette féllábú, nyomorék tért vissza. A keserűségen kfvül csak a mankót, a a falábat hozta magával. A harc elbukott... Egyelőre. De a szikra, a tűz tovább "égett. A vBrös zászló, amelyet csak május elsejék alkalmával bontottak ki, ott volt szépen elrejtve a mestergerendán. Itt nemigen keresett avatatlan kéz. És amikor újból lángba borult a világ, a kis házikóba már nemigen Jártak vendégek. Uzsák Jánost felforgatónak, hazaárulónak bélyegezték. Számtalanszor feldúlták az otthonát. Ö maga nemigen tartózkodott otthon, biztonságosabb volt számára a széles nagy határ, az Isten szabad ege. Ott nem vizslattak utána gyilkolásra vágyó ember-állatok. Aztán mégiscsak jött vendég. Ivánnak, meg Péternek hívták. Este, a sötét éjszaka leple alatt hozták őket. Szökött szovjet hadifoglyok voltak. Rongyosak, soványak. Honnan és hogyan kerültek Perbete környékére, a mai napig is titok. A szűkszavú magyarázgatások inkább feltevések, mint hiteles tények. Egy azonban biztos volt: ha a németek kezébe kerülnek, gyötrelem, halál vár rájuk. Uzsák Jánosék nem mutattak ajtót. Nem, pedig öles betűk hirdették a községházán, mi vár arra, aki szökött hadifoglyoknak, felforgató, ellenséges elemeknek ad helyet, segíti a menekülésben: agyonlövetik, családostól felkoncoltatik! A gazda erős bundapálinkával kínálta a vendégeket. Mari néni meleg ételt készített és közben fia ruhái között keresgélt: ez az öltöny jó lesz az egyiknek, ez a kabát, nadrág talán jó lesz a másiknak. Közben az esetről értesítették a legmegbízhatóbb elvtársakat. Segítsenek, döntsenek mitévők legyenek. A vélemény egybehangzó volt: a „vendégek" maradnak. Épségükért Uzsák János és felesége felelnek a pártnak. Talán nem kell már sokat várni a virradatra! Október derekán, kukoricatörés Idején történt az eset. A front egyre közeledett. A kis házikó már nem volt biztonságos sem a vendégek, sem a „gazda" számára. Uzsák János Jóformán az egész telet a szabad ég alatt töltötte. Otthonában német katonák tanyáztak. Vendégeinek sem volt tovább nyugvásuk. Együtt bújkáltak hát. Csak esténként lopakodtak haza, lestek be a kisablakon. Fogcsikorgatva szemlél ték, milyen nagylábon él idegen fészekben is a német. Aztán jött a szomorú nap. Két perbetei kommunistát félig agyonverve kísértek a perbetei temetőbe. Két lövés, két elvtárs bukott el véresen ... Uzsák Máriának ezekben a napokban szavát sem lehetett hallani. Aggó dott az övéiért, a férjéért és azért a két fiatal katonáért, akiknek a szavát nem értette, de mégis fiává fogadott. A sajátja helyett, aki valahol orosz földön esett el. Rákényszerítették a háborút. Kommunista fia volt, nem volt számára kegyelem. A vele egyívású, jómódú gazdagyerekek itthon lebzseltek. És amikor az első szovjet tankok megálltak a falu közepén, a fiúk könynyes szemmel búcsúztak. Megölelték, megcsókolták Mari nénit. Péter mamának nevezte. Doszvidányja mama! Megölelték, megcirógatták az öreg harcos Uzsák János borostás arcát is, és parancsvételre jelentkeztek a zászlóaljparancsnokságon. Doszvidányja mama! És a viszontlátás nem is váratott sokáig magára. Egyik alkalommal sebesült szovjet tiszt kopogtatott Uzsákék ajtaján. Ó volt, Péter. Mari néni fogadott fia. Most szabadult a kórházból, felgyógyulva, harcképesen. Azóta több mint két évtized telt el. Uzsák János, hanem is került hóhérkézre, gyógyíthatatlan betegséget szerzett. ötvenben vettek tőle örök búcsút hozzátartozói, elvtársai, barátai. Talán csak Péter hiányzott, akire még nagyon sokáig vártak. És Mari néni még ma is hiszi, hogyha életben maradt, egyszer csak betoppan hozzá Péter. Édesfiáról tudja, hogy meghalt, megírták, öt már nem várja. De mi lett Péterrel? Még mindig bízik, hogy egyszer mégis történik valami. Az ágy mellé kuporodva hallgatom a megelevenedő emlékeket. Mari néni csontos ujjai szórakozottan tapogatják a dunna tiszta, friss huzatát, ö még vár. Pátert várja, hogy elvihesse oda a régi kis házba. Vajon megismerné-e a délceg legényt. És Péter a kis házat? Aztán megmutatná neki, milyen házat épített az unoka, az egész falut. — Csak annyit tudnék, hogy él-e vagy meghalt. Ha tudnám, hogy 6 is elment, megsiratnám. Ha életben van, Írnék neki levelet. Magyarul, ö igy ls megértené. Tudom, hogy megértené... A gyermek ne értené az anyja szavát?l Aztán egy-egy levelet mutat. Rajta egy cím. — A Péter édesanyjáé — mondja Mari néni. Sokat beszélt róla. Nagyon szerethette az édesanyját. Kiinduló pontnak ez is több a semminél. Az élet kiszámíthatatlan. Lehetséges, hogy valamit sikerül tennünk Mari néni érdekében. Talán... SZARKA ISTVÁN PRÁGAI LEVÉL A tőzsdén H A prógoi tőzsde ablakaiból izgatott beszéd hallatszik lej oz „U Novákü" átjáróban. Emelkednek-e a részvények, vagy esnek? Hossz-ra vagy bessz-re játszanak? A tőzsdések, akiket az ablakokon át láthatunk, nyugodtnak, jókedvűnek, sőt kíváncsinak látszanak, mintha nem is minden hájjal megkent rókák lennének, akiknek kezén óriási pénzek mennek keresztül, hanem a legmegelégedettebb polgárok, tanárok, orvosok, esztergályosok, képzőművészek és - lám csak, még iskolaköteles gyermekek is! Mit keresnek itt ezek a kisfiúk? Gyerekek a prágai tőzsdén? Ne csodálkozzanak, kérem. Ugyanis ez az egyetlen tőzsde, amely Prágában fennmaradt, ez is csak vasárnapi tőzsde, nyolc órától fél tizenkettőig van nyitva, mégpedig nem az első köztórsaságbeli tőzsdepalota reprezentációs helyiségeiben (ma ott a parlament ülésezik), hanem egy kávéház sakk-klubjában. Azok az összegek, amelyek a jelenlévők kezén keresztülmennek, sose tesznek ki többet néhány ezer, vagy száz koronánál, sőt olykor tízkoronásokkal is számolnak itt. Am nem kisebb érdeklődés mutatkozik, mint hajdan a Skoda vagy a Schicht részvényei iránt. Mert ez itt a prágai bélyegtőzsde, amely minden vasárnap megnyílik a Csehszlovák Bélyeggyűjtők Szövetsége számára. A szövetség prágai magvát a Cseh Bélyeggyűjtők Klubja képeri (1276 tagja van), amely az idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját. Am vasárnap — jóllehet vasárnap is a prágaiak vannak többségben a „tőzsdén" — ideutaznak a vidéki bélyeggyűjtők is. Mindenki ismeri már itt azt a kilatovyi bélyeggyűjtőt, aki úgyszólván minden héten megjelenik a tőzsdén, és szerény megjelenése ellenére minden alkalommal já néhány koronát hagy itt bélyegekért. De kerüljünk csak beljebb, lépjenek be ebbe a méhkasba, amely csak úgy zsong-bong a beszédtől. Többnyire idősebb férfiakat láthatunk, imitt-amott feltűnik egy „középkorú", majd fiúk a megszokott párosban, kezükben Icis albumot szorongatva, sóvár, vágyó szemmel merednek az asztalokra kirakott gyönyörűségre. A sakkasztalokkal berendezett kávéház nagyszerűen megfelel a bélyeggyűjtők céljainak. A kiállító betelepedik egy zárt rekeszbe, a maga királyságába, maga elé helyezi egy vagy több albumát, olykor kis skatulyákat is bélyegekkel, olyan egyveleget, amelyben komoly értékek is akadnak. Nem, kézzel nem válogathatnak a bélyegek között, mindjárt látni, hogy avatatlanok. A bélyeghez csak csipesszel lehet hozzányúlni, s ezenkívül még nagyítót használhatnak. Egyszer bejött ide egy öregúr és tíz gramm bélyeget öt koronáért kínált, igen, súlyra árulta a bélyegeket (a méréshez pontos gyógyszerészmérleget hozott magával), s a fiúk úgy vásároltok tőle, mint ha megvadultak volna. A tapasztaltabbak, akik már tovább jutottak, s meghatározott irányban gyűjtenek, egy kissé megvetően szemlélték a jelenetet, de hót mindenkinek csak el kell kezdenie valahol. S egy ilyen kisfiú számára tíz gramm bélyeg óriási értéket jelent. Hátha megtalálja köztük a kék Mauritiust? A kiállítók albumai vagyont képviselnek. Valóban, mert egyes bélyegek nagyon értékesek. Vagy a türelem és érdeklődés eredményét, egyszóval azt, amit minden „vesszőparipa" megkövetel. Nincs tízfilléres hárslevelese? — kérdi egy érdeklődő a csehszlovák bélyegek albuma felett. - Van, eladó, - vesz elő a kiállító egy egész sorozatot. Egyesek „modern" bélyegeket gyűjtenek, mások viszont „klasszikusokat". Az egyik- gyűjtő egyetlen ország bélyegeire specializálja magát, vagy egy kontinensére. Az az úr amott a régi Oroszország bélyegeit gyűjti és az új szovjet bélyegeket. Fogalmunk sincs arról, hogy hány szép űrhajózási tematikájú bélyeget adtak ki a Szovjetunióban! — Sok bélyeggyűjtő barátommal levelezek a Szovjetunióban. Egész íveket küldünk egymásnak, mindazt, amit „kiadtak, - mondja. Majd arról kezd beszélni, hogy a bélyeggyűjtés valóságos tudomány, az embernek ügyelnie kell a bélyeg fogazására, színárnyalatára, vízjegyére, sőt még a ragasztója is szerepet játszik. — Minden bélyegnek lelke van, — teszi még hozzá. Emez az úr itt csak a Svolinský rajzolta bélyegeket gyűjti, albumában megvan Svolinský egy-egy bélyegvázlata és aláírása is. Az a másik a sporttémójú bélyegeket kedveli, a harmadiknak Görögországban vannak ismerősei, s így gyönyörű, pasztellszínekben pompázó görög bélyegeket kínál eladásra. A sarokban szerényen húzódik meg a szürke szakállú és ragyogó szemű dr. Rudolf Gilbert mérnök, a prágai bélyeggyűjtők elnöke. Az érdeklődők elől azonban nem rejtőzik el. Szüntelenül hozzáfordulnak tanácsért, hogy ez vagy az a bélyeg milyen értékű, érdemes-e megvásárolni? Mit szól hozzá? Néha nyomban ad tanácsot, máskor hazaviszi a bélyeget, hogy alaposabban megvizsgálja. - Majd szemügyre veszem, megmérem, jöjjön be pénteken a klubba. Teljes bizalommal adják ót neki a bélyegeket. Kész detektívregényeket tud mesélni a bélyegekről. Nem is csoda, hisz életének hetvenegy esztendejéből több mint negyven évet áldozott erre. A bélyeggyűjtők vasárnapi tőzsdéje befejeződött, a tőzsdések hazatérnek. Feleségük vasárnapi ebéddel várja őket (a háromszáz jelenlévő közül csupán kettő volt nő, az is csak a férjét kísérte ide). Reméljük, hogy bélyeggyűjtő partnereik nem vetik szemükre otthoni veszszőparipóikat, a kötést vagy a kanasz- C / / 'Jf. <-/ f tót, noha ezek a bélyeggyűjtésnél jóval igénytelenebb szórakozások, és tőzsdéjük sincs. wm Szívből jövő m&Í0§t fí • 1 A Illának 'is van vagy százféle változata. Ez az asszony, aki most beszél, 111a karikákat visel a szeme alján. Karikákat, melyeket a fájdalom mar az arcra, melyeket a fájdalom égetett lilára. „Én mindig azt hittem, hogy csak a pici, gyufásdoboz-nagy«ágó műhelyeknek van hangulatuk. Tetszett n helyiség berendezése, a parányi székek, az asztalok, a mennyezetről fityegő lámpa, a karnyújtásra lévő szerszámok, az olaj illata, az ablak, amely négyszögű részt metszett ki a külvilágból, a nyikorgó ajtú, a betóduló levegővel nyomában. Elképzeltem, hogy a mester, téli délutánokon ki-kiteklnt az ablakon, • miközben szeget ver a eipőtalpba, megelégedéssel veszi tudomásul, sikerült az égből alászálló első hópihét megpillantania, hallania azt a finom muzsikát, amely semmihez sem hasonlatos: a zenét, mely a hópehely földet érésekor hallik. Tágas csarnokba kerültem dolgozni. Európa egyik legnagyobb kohászati üzemének alkalmazottja lettem. Szerencsétlennek éreztem magam, pedig szépen kerestem. Nem éreztem a munkahely hangulatát. Az ember jóformán el van zárva a külvilágtól, bár ezerszer nagyobb üvegtáblán dől a fény. Ridegnek éreztem a környezetet. A szerszámokat, a korszerű gépeket, még az embereket is. Egy éve halt meg a fiam. Két hónapja csak, hogy az ideggyógyintézetet elhagytam. Alig két hónapja dolgozom ismét. Most már szeretem a tágas csarnokot, a szerszámokat, a dörmögő gépeket, az embereket. Most már tudom: ennek a munkahelynek is van hangulata. Végtelen bánatomban nem maradtam magamra. Nem hagytak egyedül. Naponta jöttek a munkatársak, a kollégák a kórházba. Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy ne kaptam volna egy szál virágot, tábla csokoládét, olvasi esőt és ami a li tott, vigasztaló. Tudja min ti nában? Vájjon ember, hogy c^ tragédiák, a I gyelmeztetó jel másképnen is képnen ls visz síkhoz. Borzain gedt sebet boly nem kell róla: na, ha nem köv gédia? Ha nem ba, ba nem vál lenné? Akkor éltünk volna éveken kereszt lyen, s nem ta milyen csodál szeretet a jóság Most már S] csarnokot. Ügi mint hajdanán be, mely alig v gyufásdoboznál földrehulló els zsikáját ls mej ni. A nagyszerű tői estig ontja kl sem fázik. A szívből ári mennyire másl Es mennyire