Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-18 / 49. szám, szombat

Konfliktusom gyerekkel NEM TUDOM, HOVA TEGYEM ezt a Misi gyereket. És nem tudom, mit gondoljak róla. Nem is olyan régen még verseket írt. Bozontos nagy sörényt viselt, s beszéd közben, isten tudja, hová révedt a tekintete, mintha mindig valami különös dolgot lótott volna az ember háta mögött. A csitri lányok titokban róla sugdolóztak, ő meg úgy tett, mintha észre se vette volna őket. Komolyai készült a érettségire. Épp ab i az időben találkoztam vele egy szerény kai ,/iázban. Újságíró ismerősöm mutatta be, s figyelmembe ajánlotta verseit. Nem szeretem elvállalni a bozontos hajú tehetségek keresztapaságát. Az ember többnyire csalódik bennük, de Misit valóban tehetségesnek találtam. Kicsit meg is irigyeltem, mert valóságos nyelvfenomén volt. Magánszorgalomból tanulta az angol, a német és a spanyol nyelvet. A németet már megtanulta, spanyolul és angolul is tudott annyit, hogy bármilyen szöveget elolvasott és meg is értett. Bíztattam a fiút, írj csak, MísJ, és tanulj. A versek ugyan zsengécskék voltak még, de igari tehetségre vallottak. Egyszer-kétszer még találkoztam vele ugyanabban a kávéházban, aztán hirtelen eltűnt, s csökném két évig színét se láttam. EGY NAP AZTAN különös meglepetés ért. Fehér pincérkabátban, csillogó fekete nadrágban láttam viszont a tehetséges Misi gyereket. Odaállt az asztalomhoz és azt mondja: - Tessék parancsolni, uram! Csak néztem, hosszan néztem az arcát. Nem akartam hinni a szememnek. Ö volt. Mégis ô volt: a Misi gyerek. Megörültem neki, de a fehér pincérkabát láttán elszorult a szívem. - ülj le, Misi, beszélgessünk - mondtam o fiúnak. Sokáig szabadkozott, hogy szolgálat közben nem szabad. i- Fütyülök rá, mit szabad és nem szabad. Leülsz és kész! Most az egyszer a főpincér szolgált ki, sőt Misinek is hozott egy feketét. Nem tudom, mit gondolhatott magában, de elhozta neki. Sőt meg is hajolt előtte, s azt mondta: - Parancsoljon, fiatal úr! Úgy látszik, mégis csak gondolt magában vala mit. - Nos beszélj, Misi, mi van veled? - Mit beszéljek? Látja, nem vettek fel a főiskolára ... - Nem sikerült a felvételi vizsga? - Sikerülni sikerült, de nem volt hely. Azt tanácsolták, menjek egy évig dolgozni valahová. A termelésbe. Hát elmentem. Egy éven át útépítő munkás voltam. Aztán újra jelentkeztem a főiskolán. Azt mondták, elkéstem Jelentkezzem jövőre megint felvételi vizsgára. Hiába vitatkoztam, hogy hiszen felvettek, csak éppen hely nem vo't számomra. Eluntam a dolgot, most itt vagyok ... VAKARGATTAM A FEJEMET. Mit mondhat erre az ember. Mepróbáltam vigasztalni: — Ne add meg magad, Misi! Valamikor én is úgy kezdtem az életet. Kifutó, fűtő, meg rakodómunkás voltam. Ma, látod, azért csak boldogultam ... Misi szemében kihunyt az álmodozó fény. — Az más! Az akkor vo't... Most mintha a Nap hunyt volna ki, vagy valami nagyon fényes csillárt oltottak el a helyiségben. Elhomályosult a látósom. Misi! Misi! Igaza van a Misinek: az akkor volt, az mós. Más, mert akkor volt. — Irsz-e még verset, Misi? Fiata

1, szép arcán valami tehetetlenség érzése ömlött el. — Nem írok verset. Nem tudok verset írni! »- Ne bolondozz, Misi! Tehetséges vagy! — Nem vagyok költő. Nem vagyok tehetséges. Pincér vagyok ... Hiába beszéltem neki az életemről, a küzdelmeimről Misi csak hajtogatta a magáét: — Az akkor volt. Az más... Láttam a szemén, mindezt szent malasztnak tartja Értelmetlen, üres beszédnek Sőt, a megelégedett ember üres locsogásának. Nem mondta ki, de a szemében valami kemény, elutasító fény villant. — Hiába, nem segít ezen senki. Az én életem, az én életem! FELKELT, és a tálaló felé sietett. Vállán a fehér pincérkabát: kényszerű, nem kívánt sorsa. Azóta nem ült az asztalomhoz. Én is kerültem azt a kávéházat. Nem akartam vele találkozni. Misi sorsa az én balsíkerem. fiam lehetne, s ugyanott, ugy< kezdi, mint én húsz egynéhár Tulajdonképpen hiábavaló volt mem.., X S őszintén szólva nem érteit vo ez a felvételi vizsga a főiskolá jelesen érettségizett. Az érettség jelentette, hogy a fiatal embert nyitják - nem a házasságra és n re, hanem a főiskolai tanulmányo nekünk nincs főiskolai tanulmá iskolánk, s ha van, a felvételi viz vonjuk annak eredményeit. Misi ványa semmi. A felvételi bizotts< Misi tanárainak ítélőképességét Egy második érettségi vizsgára ki állta ezt a próbát is. Akkor me mára hely, és azt tanácsolták n< évre a termelésbe: nyilvánvaló kőtörés a legjobb képesítés a fő nyokra... Misiből azóta főpincér lett. Ec termében hajlong a külföldi turí s sítatlan francia kiejtéssel mondja jő, és hamisítatlan angol kiejtéss' és lejdy. S ugyanezt mondja nérr spanyolul is. MAR NEM VISEL BOZONTOS lantinnal simára kényszerítette az fekete frakkban szaladgál az étt< elegánsabb, mint a vendégei. Si Múltkor egy ismerősömnek azt m képpen jót tettek vele, hogy n< főiskolára. Hát igaz, még ma se lenne ai — Fiam, a tégla színét és a habarcs Illatát sohse felejtsd! — mondogatta az édesapám. — Kőműves volt. Szerette a szakmát, szünidőben ls gyakran segédkeztem a falrakásnál. Valahol itt kezdődött... Itt kezdődött, • sorssá, életcéllá vált. Pestre került, Verő Imre mérnök keze alá. 1944-ben az ostrom előtt hazajött lzsára, csak a háború után folytatta tanulmányait. Végül is szülőfalujában telepedett le. Ma is itt él bájos feleségével, meleg otthonában, a munkába temetkezve. Naponta bejár Komáromba, az ipari szakközépiskolán tanít. Egy sablonos íl strajzkivonat kronológikus sorrendje. Csakhogy Kurucz Nándor élete, munkássága távolról sem ilyen sablonos, egyéniségét sem lehet beskatulyázni. Dolgozószobájában hatalmas íróasztal, vonalzók, tuskihúzók, köröskörül szakkönyvek, a falon akvarellek. Meleg és csend, nyugalom. A gondolkodáshoz, az alkotáshoz szükséges nyugalom. És a polc alEMBER SZE ján ott vannak a megvalósult és és megvalósulatlan tervrajzok, építkezési dokumentáció. Néha-néha előveszi őket, forgatja, elgondolkodik: hány éjszaka, hány fekete, hány cigaretta? Egy vaskos dossziét mutat: ™ az izsai kultúrház tervrajza. 1958-ban készítette. Akkor azt mondták, hogy csak az a falu építhet kultúrházat, amelynek, megvan a teljes dokumentációja. — Hát ha csak ezen múlik! A 900 000 koronás költségvetéssel épülő kultúrház terve el is készült. Már éppen építkezni akartak, amikor 300 000 korona lett belőle. Igy is meglesz! — határozta el makacsul Kurucz. Házról házra járt, összeírta: ki hány órát vállal társadalmi munkában. Aztán egy szép vasárnap megkezdték a kavicsszállítást. Ennyi az egész. Tovább nem jutottak. Miért? Nagyon egyszerű: jött a direktíva — a kultúrház nem kerülhet többe harmincezernél. Mintha fejbe kólintották volna: — Harmincezer? Ez minden bizonnyal tévedés lesz! Harmincezer? Hiszen ez egy családi ház felépítéséhez sem elég ... — De nem volt tévedés... S ezért az egész dokumentáció egy vaskos dossziéban pihen a polc alján. C z csak egy példa a sok t közül. Számtalan ötlet született meg a fejében, papírra vetette őket. További sorsuk? Jött az árvíz... A fél falut elvitte a víz. Borzasztó érzés volt tehetetlenül állni, nézni, hogy dől romba a szívhez nőtt szülőfalu, nézni az emberek kétségbeesését, a könnybelábadt szemeket... De felülkerekedett az építész: új falut teremtünk, szebbet annál, ami volt, korszerűbbet. Éjt nappallá téve ott volt a nemzeti bizottságon, az újjáépítés első lépéseinél. Esténként íróasztala fölé hajolva, ceruzával a kezében számolgatott, skicceket készített. Végül ez is kárbaveszett munkának bizonyult. Az újjáépítési terveket központilag készítették el, a véleményére sem voltak kíváncsiak. Fájt, nagyon fájt, és ennél sokkal jobban fájt, hogy nem egy falubeli, akit tévesen informáltak, sok esetben mégis őt vádolta. A diszlokációs sérelmeknek nem volt határa, nyilvánosan is többször megtámadták... — Mit tehetek? Álljak eléjük, magyarázzák? De mit kell itt magyaráznom? A falu felépült, egészben véve szép, korszerű. Hogy kimaradtam az előkészületi munkálatokból, és hogy ennek ellenére sérelem ért — kit érdekel ez? Egyáltalán, elhiszik? És ha igen, mit változtat ez már a helyzetemen. Az idő behegeszt minden sebet... Az övékét is, az enyémet is. Végei ményben itt maradtam, a falumt tovább dolgozom majd ... l/issé megtörten ugyan, ** valóban munkához lát Vagy egy évvel ezelőtt a Szlo Nemzeti Tanács pályázatot írt turlstaépítkezési tematikával. A ráson is bíztatták — próbálkozi Hát nekilátott. Gewissler Frig mérnökkel együtt. A mocsl csá tervezetével és a virti kastély alakításával nyerte az előkelő I madik helyet. Az eszpresszó é csallőközaranyosi vadászlak r nyert ugyan elhelyezést, de ép sének tervét elfogadták. Jóformán ezzel a pályázattal e időben indult a Csehszlovák Rá „Egymilliót érő ötlet" akciója, rucz Nándornak megtetszett a hívás, ezzel is megpróbálkozott. 1 A dunaszerdahelyi eszpresszó homlokzatinak tervri , f* HÁBORÚ DÚLT. Nehéz idők jártak mindenütt. Fámádon a termés java részét a haza védelme ürügyén elvitték. Megfizették ugyan. A hivatalos árát. De az édeskevés volt. Még kevesebb egy háromholdas kisparasztnak. A tanító úr meg mivel hozakodik elő? Azt mondja Saláti bácsinak: — Jófejű gyerek ez az András. Taníttatni kellene. — Miből, édes f ó tanító úr? — Azt inkább Saláti bácsi tudná megmondani. — Nincs erre nekem módom. Meg aztán, ilyen időkben. Nem volna jó, ha a gyerek elkerülne otthonról. A város csak elronthatja. Nincs énnekem pártfogóm sem, mint a jobbmódúaknak .. — E s ha mégis? — Hogyan, tanító úr? — Mint jeles tanuló, jutalomként Budapestre mehet, továbbtanulásra .. — Hát ha már így van, nem bánom. Legalább nem lesz belőle ls földtúró. De fizetni úgysem tudom a tandíjat ... — Csak bízza rám, Saláti bácsi. Eles esze van a gyereknek, akár a borotva. Kár volna, ha nem tanulna tovább. Még fiskális is lehet belőle ... RÉGI EMLÉKEKET idézek Saláti András életéből. Bizony, már több mint két évtizede ment el a faluból. Egy budapesti gimnáziumban tanult. Ez a negyvenes években volt... De csak ezerkllencszázhatvanban érettségizett .. A háború az ő pályafutását is derékba törte... A felszabadulás után is néhány nehéz esztendő következett. Saláti Andrást ts űzte a sors. De a fiatal legényke bátran nekivágott az életnek. Ügyszólván az egész országot bejárta. Mindenütt mindig ragadt rá valami. Az élet a legjobb tanító. Aki kijárta iskoláját, helytállt a legnehezebb poszton is. A fiát féltő szülő azonban más. Nem szereti, ha a gyerek sokat ténfereg, vándorol. Saláti András szülei ís sokat nyugtalankodtak. Megrontotta ezt a gyereket a nagyváros. Jobb lett volna, ha akkor nem megy Budapestre. Talán most is itthon volna ... — Ne féltsd őt, szomszéd — nyugtatgatták az ismerősök. — Belevaló gyerek az András. Meggondolja mindig, hogy mit cselekedjék. Azoknak lett Igazuk, aktk hittek bene. De kt ne értené meg a fiáért aggódó édesanyát meg az édesapát... EZERKILENCSZÁZÖTVENBEN vége szakadt Salán András vándorlásának. A „nagy népszámlálás" idején az akkori jegyző munkát kínált neki. Megkérte, segédkezzék az összeírásnál... Ezek voltak első lépései a „közéletben". Az ötvenes esztendő más vonatkozásban emlékezetes életének további alakulásában. Tagja lett a kommuFifkálif lehet belőle... nista pártnak. Fiatalos hévvel látott munkához. Később a járási nemzett bizottság előadójaként az akkori zselízi járáson dolgozott. Az idő tájt bontogatta szárnyát a szövetkezeti mozgalom. Rendíthetetlen harcosává vált az újnak. Estébe, késő éjszakába nyúló gyűléseken fáradhatatlanul végezte munkáját. Szerette volna, ha a párt szavát egyszerre megérti minden dolgozó paraszt. Nem csoda hát, ha olykor túlment a megengedett határokon. Akad-e ember hiba nélkül? Volt-e olyan tisztségviselő azokban az Időkben, akinek nem volt új az új? Hangulata is aszerint változott, elért-e valamit vagy sem. Munkatársai a reggeli, első találkozáskor észrevették: jó a hangulata vagy sem. Az ember szeméből igen sokat kt lehet olvasni. Borús-e, derűs-e, az attól függ, mint tudott lépést tartani az élet parancsolta munkával. Ha nem ment valami, dörmögött, magában nyugtalankodott. Fáradhatatlan munkáját — egyéb bizonyítékokon kívül — az irodája falát ékesítő sok értékes oklevél dicsért. Néhányat kt sem akasztott. Ott lapulnak a szekrényben, porosodnak a könyvespolcon. Miért nem tette ki? — Más gondja is van az embernek . .. Ezerkilencszázhatvanban végre hazakerült a falujába. A két és fél ezer lakosú község életének úgyszólván minden mozzanatáért felelős Saláti András, a helyi nemzeti bizottság elnöke. EZERNYI GOND nehezedik a vállára. Ha keresed, ritkán találhatod az irodájában. Ezúttal is a tanítókkal volt megbeszélése. Helyette Sztreda József alelnök mondott néhány szót a faluról, melynek büszkesége a három és fél milliós beruházással épült, huszonöttanerös, korszerű tantermekkel, étkezdével ellátott iskola. — Felhívom, jöjjön minél előbb — mondja készségesen Sztreda elvtárs. S máris tárcsázott. Jó félóra múlva jött meg Saláti András. Irodájába invitál. A földszintről az emeletre megyünk. A lépcsőkön kék egyenruhás férfi szólítja meg. — Mikor megyünk ebédelni, Saláti elvtárs? Szép kiejtéssel, tiszta magyarsággal kérdezik. Észrevette, hogy ez feltűnt nekem. — Ne csodálkozz! Falunk lakói többségben magyarok. S amikor itt közbiztonsági körzetet létesítettek, egy kikötésem volt. Hozzánk olyan rendőröket helyezzenek, akik nemcsak a fiatalokkal, hanem a szlovákul nem tudó idősebb emberekkel is szót értenek. Alkotmányos jogunk ezt is biztosítja. Ügy lett, ahogy elgondoltam ... LETELEPSZÜNK a tágas helyiségben. Megpiszkálja a kályhában duruzsoló tüzet, rágyújt egy cigarettára. Nyugtalanul járkál. Megnyugtatom, ha sürgős a munkája, nem soká időzöm. — Csak maradj. Van ugyan ma még egy gyűlésem, de addig beszélgethetünk. — Legutóbbi találkozásunkkor említetted, hogy tanulsz. Mosoly bújkál szája szögletében. — Kész vagyok. Holnap kapom meg az oklevelet. Sikerült. Három esztendeig tanultam a Komenský Egyetem jogtudományi karán, a levelező tagozaton. — Tehát fiskális lett belőled? — Ügy mondod, mint a tanítóm annak idején. — Nem a szó szoros értelmében gondolom. — Hatszemeszteres volt a főiskola. Doktori címet nem szereztünk ugyan, de jól megtanultuk, hogyan kell eligazodni a paragrafusok útvesztőiben. Nem is kérdezem, örül-e hogy végre idáig jutott. ErS i 3 A / í t 4